A reménytelen, soha el nem múló szerelem regénye. Tévedésből vettem ki a könyvtárból, mellé nyúltam a polcon, aztán egy nap alatt felfaltam. A stílusa kissé dagályos, a cselekménye kiszámítható, de a figurái szerethetőek.
Hessének ez a harmadik regénye, vagy 10 éven keresztül írta, mégis olyan, mint egy tehetséges kezdő első munkája, amelybe mindent bele akar zsúfolni: érzelmet és értelmet, pszichológiát és filozófiát.
Száz évvel ezelőtt Németországban, ahol a történet játszódik, boldog békeidők uralkodtak. A két tehetséges művészember: Heinrich Mouth, a Don Juan-i típusú, de mély belső izzással élő operaénekes, és Werther Kuhn, a befelé forduló, örökös kétségek között őrlődő zeneszerző barátsága, és párhuzamos szerelmi szenvedélyük a regény címszereplőnője iránt, zavartalanul bontakozhat ki, külső (társadalmi) körülmények nem befolyásolják. A művész még a közösség része, megbecsült, bár kissé furcsának tekintett tagja.
A konfliktus a szereplők belső életében, lelkében, és egymáshoz fűződő érzelmi kapcsolataikban zajlik. Ennek megvan az az előnye, hogy kortalanná teszi a művet, ugyanakkor a veszélye is: itt aztán könnyű eltévedni, zavaros (pl. freudista) teóriák mentén felszínes pszichologizálásokba bonyolódni.
Hesse könnyedén kikerüli ezt a csapdát: a mindentudó narrátor helyett, az egyik szereplő szájába adja a történetet.
Werther Kuhn, a zeneszerző meséli el a saját életét, barátságát és szerelmét. Az ő naiv – de belső vívódásait őszintén feltáró, és ezért hitelesnek érzett – nézőpontjából láthatunk mindent, és ezért nem hiányzik a posztmodern többszempontú megközelítése. Az író megbízik az olvasóban, abban, hogy a hiányzó, elhallgatott részeket a saját fantáziájával kiegészíti, és a saját olvasat lehetőséget teremt ahhoz is, hogy a történet értelmezését illetően a mesélővel akár teljesen ellentétes következtetésre is juthassunk.
A regény első bekezdését a Cartafilus Kiadó a kötet hátlapjára is kiemelte. Ez a részlet az egész könyv szemléletét és stílusát, és ugyanakkor a fiatal Hesse gondolkodását is igen jól megvilágítja, ezért ennek idézésével zárom ezt az értékelést. (A könyvet egyébként jó szívvel tudom ajánlani minden Hesse rajongónak, és mindazoknak, akiktől nem idegen az érzelmes, de elgondolkodtató, hagyományos irodalom.)
„Ha most utólag végigpillantok az életemen, nem látom különösebben boldognak. Boldogtalannak azonban még kevésbé nevezhetem, tévedéseim ellenére sem. Végül is bolondság boldogságot és boldogtalanságot keresni benne, mert azt hiszem, életem legboldogtalanabb napjait nem adnám oda a derűsekért. Ha az emberi életnek az az értelme, hogy elfogadjuk az elkerülhetetlent, jóllakjunk jóval és rosszal egyaránt, és külső életünk mellett meghódítsunk egy belső, egy valódibb, nem a véletlenek által irányított sorsot is, akkor az én életem nem volt sem szegényes, sem rossz. Bár a sors áthaladt fölöttem, mint mindenki fölött, s nem kerülhettem el, amit az istenek kiróttak rám, belső életem mégis az én művem volt, édessége és keserűsége is csak az enyém, egyedül vállalom érte a felelősséget.”
A recenzió először a moly.hu-n jelent meg.