Van olyan könyv, amely túl közel áll az emberhez, hogy tárgyilagosan tudjon írni róla.
Hajnóczy regényét először Vácon, egy kiskocsma kerthelyiségében kezdtem olvasni, egy májusi vasárnap délutánon, és estére, öt korsó Kőbányai Világos sör elfogyasztása mellett, be is fejeztem. (Ha észleltem volna magam, akkor egy huszonhárom éves, hosszú barna hajú, Tisza tornacipős, Levi's farmernadrágos, zöld-fehér csíkos pólós srácot láttam volna, egy málladozó vakolatú, földszintes épület fehér murvával leszórt kerthelyiségében, egy akácfa alatt, a zöld, összecsukható vasasztalra könyökölve olvasni.)
Másodszor ugyanazon év nyarán, a Dunánál, a Szentendrei-szigeten, Verőcével szemben, a vízmű egyik védett öblében, a fehér homokra kiterített hálózsákon fekve olvastam. Az egyik kezem a vízbe ért, s ha felnéztem, felettem feketemadárfák takarták az eget, és ha a leveleikhez ért a szél, az arcomba vízcseppek hulltak. Két liter Abasári rizlingszilvánit fogyasztottam el, mire a könyv végére értem, és nem éreztem, hogy kicsit is megártott volna.
Harmadszor, ha jól emlékszem, a váci fogtechnikai laborban olvastam, talán egy téli vasárnap, amikor stancolni, gipszelni, meg formázni kellett volna, a hétközi lemaradásokat behozni, de inkább bevittem a magnómat és Led Zeppelint hallgattam, hét deci száraz Martinit ittam meg, és újraolvastam, átéltem minden sorát.
Aztán elolvastam még sokszor, nőkkel együtt lakva, és tényleg magányosan; albérletben, a Mátyás téren, sötét, lepusztult, gangra néző szobában; a BKV csillaghegyi jegypénztárában, ahol egy ócska vaskályha adott alig meleget, és reggel csupasz ököllel törtem be a jeget a lavórban; és a Ferenc-hegyen, úri villában, a cselédszobában, ahová az Olaszországban nyaraló tulajok távollétében házőrző kutya státuszába voltam szerződtetve; meg Újpalotán, tízemeletes panelházban, ahol a tapétát valaki dühöngő rohamában a tíz körmével vakarta le véresre, a betonig.
Később nősültem, meg konszolidálódtam, vagy húsz éve már csak mértékkel fogyasztok alkoholt, és Hajnóczy könyvét is csak kissé szégyenlősen szoktam a kezembe venni. Ő meghalt, és hiába járta meg előtte azokat a poklokat, mint Csáth Géza, József Attila, Szilágyi Domokos, Tar Sándor, Bódy Gábor, Fassbinder vagy Pasolini. Illetve ezt nem tudom. Nem tudom biztosan. A saját dolgaimban biztos vagyok, de
„A fiú ott feküdt a strand gyepén, szemben a tűző nappal, Krisztina kezét fogva. Hunyt szeme előtt sárga karikák táncoltak, majd a karikákból egy sárga, halott, egykor perzsák lakta város bontakozott ki. A városon túl – tudta – édesvizű patak folyik, és zöld, ismeretlen nevű fák levelei remegnek a nyugati szélben.”
Ez az írás a moly.hu-n jelent meg először.