Ez a könyv nehéz olvasmány. Tizenhét elbeszélést tartalmaz, melyek történetei az átlagos olvasó számára érdektelenek, unalmasak. Rilke: Archaikus Apolló-torzó Nem ismerhettük hallatlan fejét, nézése. Különben nem hintene Különben csak torzult és suta kő s nem törnék át mindenütt busa fények, Ez az írás a Könyvtárosok könyves blogján jelent meg először.
Az első egy Kyoto városában, a Kamo folyóban vadászó madárról szól. A másodikban egy, az ókori perzsa birodalomban játszódó történetet, valamint az események bibliai feldolgozását 1470-ben Itáliában megfestő Botticelli életét ismerhetjük meg. A harmadik elbeszélés ismét Japánban játszódik, és egy Buddha szobor restaurálását idézi fel. A negyedik színhelye Velence, és egy Krisztust ábrázoló festmény mágikus hatását mutatja be. Nem folytatom a felsorolást, legyen elég annyi, hogy többnyire műalkotásokról, s azok emberre gyakorolt hatásáról szóló, tematikailag és szereplők szintjén látszólag össze nem függő történetekkel találkozhatunk.
A befogadást tovább nehezíti Krasznahorkai stílusa. Mondatai nagyon hosszúak, gyakran többoldalasak(!). A Tarr Béla filmjeiből ismerős „lassúság, vontatottság” itt az események aprólékosan részletező leírásában jelentkezik. Hosszú oldalakon keresztül olvashatunk például egy japán színpadi maszk kifaragásáról, vagy az orosz ikonfestészet rejtelmeiről.
Azoknak, akik a fentiek ellenére mégis elolvassák, vagy már elolvasták, ajánlom, hogy az interneten nézzenek utána a könyvről szóló kritikáknak. Károlyi Csaba, Dunajcsik Mátyás, Keserű József, Szegő János, Sántha József elemzései az itteni kereteket meghaladó terjedelemben, és filozófiai-irodalomtörténeti kitekintéssel közelítik meg Krasznahorkai művét, amely egyébként a Magyar Narancs irodalmi sikerlistáján toronymagasan lett a 2008-as év legjobb könyve.
Én miért szeretem? Mert szép könyv. Szertartásos elmélyültsége lehetőséget teremt a meditációra, és szembesít azzal a kérdéssel, hogy mi a művészet szerepe az ember életében? A saját válaszom más, mint a könyv írójának. Krasznahorkai szerint a műalkotások egy égi világ megtestesülései, s így többek, túlmutatóak az emberen.
Én úgy gondolom, hogy az ember csodálatosabb minden műalkotásnál. A testünket alkotó atomok távoli óriáscsillagokban keletkeztek évmilliárdokkal ezelőtt, és szupernova robbanások repítették ide, az űrnek ebbe a szegletébe. A testünket alkotó sejtek az evolúció évmilliárdos fejlődésének eredményei, az idegrendszerünk, ösztöneink a törzsfejlődésünk sok évmilliós múltját idézik. Beszédünk több tízezer éves múltra vezethető vissza, gondolkodásunk egyes elemei a legrégibb fennmaradt műalkotásoknál sokkal korábbi toposzokra és mítoszokra utalnak. Szervezetünk, agyunk összetettsége, bonyolult harmóniája messze meghaladja a legcsodálatosabb műalkotás összetettségét és harmóniáját.
Életünk sok milliárd pillanatból áll, és minden pillanatban benyomások sokasága éri az embert, melyet az idegrendszerünk elraktároz, s a megfelelő pillanatban feldolgozva előhív. Minden egyes emberi élet százezernyi Háború és béke terjedelemben elmesélhető könyvből áll, minden pillantásunk műalkotásokat, festményeket, szobrokat metsz ki a térből, minden pillanatban egy háromdimenziós film rendezője és főszereplője vagyunk, amelyet úgy hívnak valóság, élet. Ezt ösztönösen minden ember tudja, s így aztán a műalkotások kiváltotta érzelmek, emóciók intenzitása meg sem közelíti egy másik ember iránt érzett szeretetünk, szerelmünk, félelmünk, vagy gyűlöletünk mértékét.
Eltérő felfogásom nem akadályozhat meg, hogy elismerjem a könyv nagyszerűségét. Krasznahorkai László írásművészetének kifinomultsága, gondolatainak mélysége, az általa ábrázolt világok varázslatos szépsége és élettel teltsége minden filozófiai prekoncepciót zárójelbe téve lehetővé teszi, hogy az olvasó kialakítsa a saját olvasatát. A saját olvasat az esztétikai élvezeten túl a saját út megtalálását is jelentheti, melynél fontosabb cél megvalósításához műalkotás nem nyújthat segítséget.
Bár könyvismertetőbe nem szokásos verset illeszteni, ez most nagyon idekívánkozik:
melyben szeme almái értek. Ám a
csonka test mégis izzik, mint a lámpa,
melybe mintegy visszacsavarva ég
melle káprázatot s a csöndes ágyék
íves mosollyal, mely remegve lágy még,
a nemző középig nem intene.
lenne, lecsapott vállal meredő,
nem villogna, mint tigris bőre, nyersen,
mint csillagot: mert nincsen helye egy sem,
mely rád ne nézne. Változtasd meg élted!