Olvasónapló
(spoiler)

Első rész 1-50. oldal

Filozófiai bevezetővel indul, s annak mintegy illusztrációja lesz a történet. A filozófiai gondolatmenet eléggé vitatható: leegyszerűsítve talán csak annyit, hogy a tét nélküli, súlytalan életről akar Kundera mesélni, s ehhez Nietzsche és Parmenidész elveit hívja segítségül.
A két szereplő múlt nélküli, csak a jelen eseményei által meghatározott figura, akiknek minden gondolatát, minden álmát ismeri a szerző. Hogy honnan? Természetesen onnan, hogy nem élő, létező személyekről van szó, csak illusztrációkról. Az ötvenedik oldal végére az is nyilvánvalóvá válik, hogy Kundera a történetet részben azért írta, hogy megindokolja emigráns létét, tehát önigazolásul. A főhős először kimegy Svájcba, az 1968-as megszállás után, majd teljesen indokolatlanul hazatér, tudva, hogy rossz döntést hoz. Az egész korábbi történet, a kapcsolata a feleségével, csak arra szolgál, hogy megindokolja, miért hoz rossz döntést. Lélektanilag teljesen hiteltelen a szereplők viselkedése, a történet elnagyolt, a helyszínek rajza hiányzik, a nyelvezet igénytelen. A filozófia alapgondolat érdekessége – problematikussága talán indokolhatja, hogy ne hagyjam félbe az olvasást.

(Filozófiai megjegyzések: Kundera szerint, ami csak egyszer történik meg, az olyan mint ha meg se történt volna. Súlytalan. Mint két afrikai ország véres háborúja a 16. században. Nem befolyásolja a történelmet. Elmúlt, hát nincs. Nem lehet fölötte ítélkezni. Legfeljebb nosztalgiával emlékezni rá. Ezzel szemben állna a Nietzsche által idézett örök körforgás világa. „Ha életünk minden másodperce a végtelenségig ismétlődne, úgy oda lennénk szögezve az örökkévalósághoz, mint Jézus Krisztus a keresztfán.” Ilyen értelemben áll szemben egymással könnyű és nehéz. Látszólag a könnyű a jó, mert súlytalan, és a nehéz a rossz, mert fájdalmas és a Földhöz tapaszt. Kundera szerint erkölcsi értelemben éppen fordítva áll a helyzet.
Ezekről nekem más a véleményem, inkább Kosztolányi véleményét osztom, pl. az Esti Kornél énekéből: Jaj, mily sekély a mélység / és mily mély a sekélység / és mily tömör a hígság / és mily komor a vígság. / Tudjuk mi rég, mily könnyű / mit mondanak nehéznek, / és mily nehéz a könnyű, / mit a medvék lenéznek. / Ó szent bohóc-üresség, / szíven a hetyke festék, / hogy a sebet nevessék…
Kundera másik vitatható tétele, hogy a részvétből, az együttérzésből táplálkozó szeretet nem az igazi szeretet, mert sajnálattal vegyült lenézés is keveredik bele. Ezt az alapvetően antikeresztény tételt ateistaként sem tudom elfogadni, és megint csak Kosztolányit állítanám vele szembe, a Halotti beszéd című versének szemléletét idézve.(http://mek.niif.hu/00700/00753/html/vers1303.htm)
Az jutott még az eszembe, Kundera nem csupán az emigráns létét próbálta megideologizálni ezzel a regényével, hanem azt is, hogy már készült elhagyni a cseh nyelvet – hisz a következő regényeit már franciául írta. Aki nyelvet vált, az hazát is vált.
Az elmúlt pár évben kiderült, Kunderának az 1950-es években dicstelen szerepe volt egy ismerőse rendőrkézre juttatásában. Lehetséges, hogy ez is szerepet játszott abban, hogy múlt nélküli, a tetteikért felelősségre nem vonható, megítélhetetlen figurákat állít a regénye középpontjába?)

Második rész 51-106. oldal

Visszaolvasva az értékelésem első részét, senki nem vádolhat, hogy Kundera rajongója volnék, és elolvasva a regény második részét, az ellenszenvem még tovább nőtt.
Tetszett: Thomas és Tereza ismerkedésének leírása, és az, ahogy a véletlen madarai erszkedtek a lány vállára.
Nem tetszett: minden, ami ezen kívül történt. Ami a legfontosabb rájöttem, mi a fő bajom Kundera írói szemléletével. Hiányzik a szereplők szabadsága. Kundera elmeséli a történet fő vonásait, aztán visszatér az elejére, és elkezdi magyarázgatni a szereplők indítékait. Ezek az indítékok egyszeri események, mint pl. az, hogy Tereza anyja terhes lett egy férfitól, akit nem szeretett, s ezen eseményeknek teljesen logikus következményei vannak 30 évvel később. Tereza csak ezt és ezt tehette, és tényleg ezt tette, hiszen utólag magyarázza a szerző a cselekedeteit. Először leszögezi, hogy figurája nem élő személy, aztán viszont igyekszik megtölteni a rászabott sorsot élettel. Ez hazugság és gyávaság. Az emberek gondolkodása különben is sokkal bonyolultabb annál, mint sem hogy egy-egy erős motiváció uralma alatt állhatnának.
Hamvas Béla Karneválja szereplői ilyenek, mint Teresa és Tomas, de rajtuk eszünkben sincs számonkérni az életszerűséget, hiszen ők csak maszkok.
Ami az álomjeleneteket illeti, azok legfeljebb metafóraként fogadhatók el, hisz az álom egészen másképpen működik. Tereza álmai, a visszatérő rémálmok legfeljebb egy teljesen beteg, skrizofén ember álmai lehetnek.
A fejezetben szerepel egy rövid politikai kitérő is, amely Dubcek 1968 őszén történt megtöréséről szól. Az oroszok kivitték Moszkvába, és ott rákényszerítették, hogy minden reformját vonja vissza, és legalizálja a Varsói Szerződés csapatainak bevonulását. Ezt Kundera úgy értelmezi, hogy itt annyi történt, hogy az erősebb legyőzte a gyengébbet. Nos, ez a történtek meghamisítása. De erről részletesebben nem írok, mert ez szétfeszítené az itteni kereteket.

Harmadik rész 109-165. oldal

Ez a rész tetszett. A meg nem értett szavak kisszótára, és ami mögötte van, érdekes elképzelés és erős írói ötlet. A szavak valóban mást és mást jelentenek a különböző embereknek, más érzelmek és asszociációk, múltbéli események és gondolatok kötődnek hozzájuk. Ugyanakkor a szavakat éppen hogy a közös értelmükben használjuk, hisz megértetni akarjuk magunkat és megérteni akarjuk a másikat. Ezért aztán az eltérő értelmű, nem is szavak, inkább fogalmak megmagyarázása, értelmezése az emberi kapcsolatok fontos része. A szerelmesek tevékenységének különösen fontos eleme a közös szótár kialakítása, az egymás nélkül töltött múlt és jelen feltárása és megosztása.
(Erről két dolog is eszembe jutott, ami nem tartozik szorosan a könyvhöz, de érdekes: az egyik, hogy Az időutazó felesége éppen erre a problémára játszik rá: micsoda nagyszerű dolog az, ha a szerelmünk múltjába is be tudunk lépni, ott lehetünk, amikor még nem ismert minket, láthatjuk őt, eltüntetjük a múltjának a titokzatosságát, ismeretlenségét. Ha látjuk, tapasztaljuk, hogyan élt korábban, akkor sokkal könnyebb kialakítani a közös szótárt, a szavak ugyanazt jelentik majd, és így a Te és az Én harmonikusabban olvadhat össze Mi-vé.
A másik, hogy itt a Molyon is éppen zajlik egy közös szótár kialakítása, s amely sokak számára biztos nagyon fárasztó – ezek biztos szűrik is –, de nekem nagyon szórakoztató, ahogy látom: a közös olvasmányokon kézen fogva rohannak végig, és idézetről idézetre hozzák egyre közelebb magukat egymáshoz. ;-) )
Franz és Sabina alakja szerintem sokkal jobban sikerült, mint Tereza és Tomás figurája. Róluk inkább el tudom hinni, hogy élő alakok. Franz annyira tipikus nyugat-európai értelmiségi, hogy el tudnám képzelni, feltűnik más írók regényeiben is szereplőként. Mondjuk Robert Merle: Üvegfal mögött című könyvében, Párizsban, vagy Cees Nooteboom: Mindenszentek című regényében, Berlinben.
Ebben a harmadik részben Sabina lépett elő az egész regény legfontosabb szereplőjévé, hisz az ő személyén keresztül akarja Kundera bemutatni a lét elviselhetetlen könnyűségét. Az emigráns létbe belevetett-belevetődött, a korábbi kapcsolataiból kilépett nő figurája lélektanilag hitelesnek tűnik. Bár az előző fejezetben a szerző kísérletet tett arra, hogy Sabina sorsát is egyetlen motivációból, az apjával való kapcsolatából vezesse le, de ez a motiváció annyira általános: a szülőkkel – személyükkel és értékrendjükkel – szembeni lázadás, hogy erre nyugodtan lehet építeni, ez nem teszi mesterkéltté és behatárolttá az alakját.
Ugyanakkor, ha jól meggondoljuk, ez az egész egy sima blöff. A lét elviselhetetlen könnyűsége a gyökértelenségből fakadó ürességérzetet jelöli, és ezzel már nagyon sok könyv lapjain találkozhattunk. A nagyvárosok elidegenedett lakóiról sok történet szól, és az emigráns lét is jellegzetes toposz az irodalomban, csak eddig nem találtak neki egy ilyen hangzatos összefoglaló nevet.
Ebben a részben élveztem Kundera stílusát, s bár a párbeszédek itt is elidegenítően kopárak, üresek voltak, de a leírások élettel telivé váltak, és a helyszínek is megjelentek előttem. (Például amikor Sabina egy ifjúsági építőtáborból elmenekül, és egy kis falu templomában részt vesz egy misén, az olyan szépen van leírva, hogy azóta is itt van a fejemben.)

Negyedik rész 167-224. oldal

A negyedik rész Tereza kiszolgáltatottságának képeit idézi. A teste kiszolgáltatottja az anyagi világnak, mert tisztátalan vágyai (szex) és működése (anyagcsere, öregedés) vannak, és ezért megalázó helyzetbe hozza a lelkét. A személyisége kiszolgáltatottja az erőszaknak, korábban anyjának, aki társaságban gúnyolódva olvassa fel bizalmas naplóját, később a diktatórikus politikai rendszernek, amely kompromittáló fényképekkel zsarolhatja. Mindezekkel párhuzamosan teste és lelke is kiszolgáltatott Tomásnak.
Ne feledjük: Tereza nem élő személy. Csupán illusztráció, Kundera játékszere. A szerző kitalál egy személyt, aki a jelenben él, aztán utólag múltat konstruál neki; az ok-okozati összefüggések láncolatában megtalálja a kiindulópontot, amiből aztán minden logikusan következik. A kegyetlen anya a nemkívánt leánygyermekét kínozza, porig alázza, bosszút áll rajta sikertelen életéért, és ennek következtében az lelki roncsként éli életét. Nem túl gusztusos látvány, de érthetően számíthat a női olvasók tetszésére. Tereza bőrébe bújva átélhetik a megalázott asszony szánalomra méltó szerepét, elkísérhetik titkos kalandjára, beleképzelhetik magukat a testileg hűtlen, de lélekben hűséges asszony szerepébe, és titokban átélhetik azt a szexuális gyönyört is, amit ez a szerepjáték nyújt.
A férfiak számára ez a rész kicsit unalmas, túl lelkizős, bár van némi erotikus tartalma.
Ez a rész járt a fejemben, amikor az első értékelésemben ezt írtam: „Jó sötét könyv, de sokszor elég olcsó eszközökkel dolgozik.”
(Lenne megint egy zárójeles megjegyzésem is. Kundera szerint a kommunista diktatúra világa és a családi lelki terror világa egyben közös: mindkettő a magánélet teljes felszámolásán alapul: „A kegyetlenkedés és az erőszakoskodás csak másodlagos (és korántsem nélkülözhetetlen) vonása ennek a világnak. A koncentrációs tábor a magánélet teljes felszámolása.” A magánélet teljes felszámolása valóban kiszolgáltatottá tesz, de nem hinném, hogy a kommunista diktatúrák képesek lettek volna ezt a helyzetet előidézni. Talán csak a börtönökben és a katonaságnál. A börtön és a katonaság intézménye egyébként rendszerektől függetlenül alkalmas arra, hogy különböző magasztos elvekre hivatkozva a személyiség integritását megsértse. Demokratikus országokban az iskolákban nem alkalmazhatnak legálisan fizikai erőszakot, így tehát a börtönök és a laktanyák adják az utolsó legális lehetőséget arra, hogy a szadisták a vágyaikat kiélhessék. Ezért, ha valakit utálunk, mert más, mint amilyenek mi vagyunk, és azt szeretnénk, hogy megkínozzák őket, akkor e két hely egyikébe kell irányítanunk őket.)

Ötödik rész 167-310. oldal

Egy csehszlovák Don Juan

Újabb nagyszerű fejezet. Ezúttal Tomás a főhős. Röviden amit megtudtunk eddig róla:
A jóképű, intelligens és sikeres fővárosi sebészorvos elcsábítja a vidéki pincérlányt, majd sajnálatból feleségül veszi. Csehszlovákia 1968-as megszállása után egy rövid időre Svájcba emigrálnak. Tereza, a felesége, nem bírja elviselni férje nőügyeit és az idegen környezetben érzett kiszolgáltatottságát, ezért haza költözik. Férje, Kundera szerint rosszul értelmezett, szerelemnek vélt sajnálattól vezérelve, követi őt. Ezzel elköveti élete ballépését, hisz a fényes svájci orvosi karrier lehetőségét feladva a bizonytalan, eleve rosszat sejtető hazai pályát választja.
A fejezet két szálon fut. Egy részről figyelemmel kísérhetjük, ahogy Tomás a politikai rendőrség megtorló akciói következtében egzisztenciálisan egyre lejjebb süllyed. Először fel kell adnia a sebészorvosi állását és egyszerű külvárosi körzeti orvos lesz belőle, majd hamarosan innen is mennie kell, és ablaktisztítóként keresi a kenyerét.
A másik szál a nőkkel való kapcsolatát meséli. Ez az időszak, érdekes módon, függetlenül az egzisztenciális lecsúszástól, Tomás számára egy újabb fénykornak tekinthető. Három éven keresztül minden nap szeretkezik, és soha sem a feleségével. Terezával szinte csak a hétvégeken lehet együtt. Vannak állandó kapcsolatai, és akadnak futókalandjai is. Tulajdonképpen a nők kézről kézre adják, és ő él a lehetőségekkel. Valószínűleg tényleg erős erotikus tartalmat hordoz az a kép, amikor a korábban sikeres sebészorvos a háziasszony megrendelésére házhoz megy ablakot pucolni, és feszes rövidnadrágban létrára mászik. (Megnéztem, kik voltak azok a női olvasók, akik kedvencelték a könyvet. Ha esetleg politikai okok miatt, fel kéne adnom sikeres köztisztviselői pályámat, ígérem, egy kis ablakpucolásra felkeresem őket.)
Kundera a konkrét történeten túl a Don Juan-i magatartások tipizálására is vállalkozik. Szerinte két típus van: az egyik minden nőben egy ideált keres, ezért a szeretői hasonlítanak egymásra, annyira, hogy a barátai az aktuális szeretőt meg sem tudják különböztetni az előzőtől. Ezt a típust lírikusnak is nevezi a szerző. Azt állítja, ez a Don Juan örök csalódásra ítéltetett, hisz a keresett ideál, önmaga tükörképe nem létezik. Ez a csalódás oly tragikus, hogy a nők szemében felmentést is ad a hűtlenségre, az újabb és újabb kaland hajszolására.
A másik típus az epikus. Ez nem az állandóságot, hanem a változatosságot szereti. A nők – Kundera szerint – csupán egymilliomod részben különböznek egymástól, és ez az egymilliomod rész a szexualitásban nyilvánul meg legjobban. Tomás az epikus Don Juan, e rész felderítésére indul, s kalandjainak csupán fizikai képességei szabhatnak határt. Ez a típus óhatatlanul a kuriózumok gyűjtőjeként végzi, különös, a hagyományos szépségideáltól eltérő külsejű szeretőit még a barátai előtt is titkolnia kell, miképpen Tomás sem dicsekszik például a zsiráfra hasonlatos barátnőjével.
Mind-e közben Tomás hűséges. Szívének igazi rejtekében csak egyetlen nő van, a felesége. Korábbi sajnálata szerelemmé változott, igazi lángoló szerelemmé. Ez a fejezet nagyon romantikus, és biztosan ez is oka, hogy a nőolvasók szeretik ezt a könyvet.
Befejezésül egy lírai kép: Tereza megment a gonosz gyermekektől egy varjút. Az ebadták félig beásták a földbe, és kővel dobálták. De Tereza kiásta, és a lakásába menekítette. Próbálta megmenteni az életét, de nem sikerült. A varjú meghalt. Ez nagyon szomorú volt.
Gyerekek, ne bántsátok a madarakat!

Hatodik rész. 311-361. oldal

Melyben az író kifejti véleményét a szarról, a metafizikai halálról, a totális giccsről, Istenről, valamint egyéb fontos kérdésekről. Továbbá. A baloldali értelmiségiek is megkapják a magukét, és a végén pórul járnak.

Hetedik, egyben utolsó fejezet. 361-404. oldal
Tömény giccs.

("Elfogytak a végére a szavak? A giccsről nincs több mondanivalóm. Az ízlés dolga. Van aki szereti, van aki nem. :))

Ez az olvasónapló a moly.hu-n jelent meg először.