a nyelv közvetettsége, bármily mágikus erejű is a maga sajátos területén, azaz az irodalomban és a drámában, értelmetlen zörejjé változtatja a szót, mihelyst arra kényszerül, hogy egyenlő feltételek közt próbáljon versenyre kelni a látható és hallható cselekvés közvetlenségével
Arnheim
(Mozifolklór, pletyka, levelezőlap. Nem! Ennek a fiúnak semmilyen kollektív jelentősége nincsen. Éppen hogy egyén. Ezért gyűlik a düh. Nos hát azért is: fáj, gyönyör…
Az idő jelentősége csupán ennyi. Hiánya kielégül, és megnyilvánul, és érdekel; és a közelről fakadó odaadás vágya alapul, törekszik, mint nemi jelenség viszonya tükröz – Hozzád!!! - magamhoz. Ez szükségszerű, és ennyiben hasonló, úgy is mint a szín, a kép, a mélység hiánya
- a tárgytól való távolság változtatható és különleges lencsék és életlen beállítások, állóképek közbeiktatása - egy szóval: manipuláció.)
Villogás, villogás, villogás; emlékszel?! felhőjáték, másnaposság, irodalom: a dolgok összetartoznak valahol, igen, valahol jó ez – mondtad és nevettél – elmesélhetetlen dolgok álltak lesben kegyetlen késsel: a körszalon padlója egy akvárium, a víz alatt, láthatatlan üvegdobozban villanylámpák vannak (villogás, emlékszel? villogás!), undorral emlékszem erre a helyre, érkezésemkor százszámra voltak benne a döglött halak, kiszedésük borzalmas művelet volt, napokon át folyattam a vizet, de még mindig éreztem a rothadó halszagot (ami egy közeli tengerpartot idéz fel bennem, ahol csak úgy hemzsegtek a halak, döglöttek és élők, amelyek kiugráltak a vízből, és igen széles körben megfertőzték a levegőt, miközben az elcsigázott lakosok a földbe ásták őket) – idéztem kissé pontatlanul Cesarest, de téged nem érdekelt…
…(A)-t az különbözteti meg más városoktól, hogy levegő helyett föld borítja, az utcákat teljesen elborítja a föld, a szobák mennyezetig tele vannak agyaggal, a lépcsőkre másik lépcső lenyomata borul, a háztetők fölé úgy nehezednek a sziklás földrétegek, akár a felhős égbolt; hogy a lakosok képesek-e járkálni a városban, kitágítva a kukacok alagútjait és a réseket, amelyekbe a gyökerek becsúsznak, nem tudjuk: a nedvesség bomlasztja a testeket és kevés erőt hagy bennük, jobb, ha mozdulatlanul és fekve maradnak, amúgy is sötét van.
(A)-ból innen fentről nem látni semmit, egyesek azt mondják: „odalent van”, és nincs mit tenni, mint elhinni; a felszín mindenütt kopár, éjszakánként, ha a fülünket a talajra szorítjuk, olykor hallani egy ajtócsapódást - idéztem kissé pontatlanul Calvinot, de téged ez sem érdekelt; a felhőkre emlékszem: döglött halak és láthatatlan városok, térkép, terjeszkedő foltok, cikcakkvonalban futó hasadékokkal, résekkel, városok, megannyi arc! ez mind foglalkoztat bennünket: feldolgozzuk, megértjük és beépítjük – rendszerünk nagyszerűségét a véletlen dilettáns mutációja adja, nevezhetnénk a vágy algoritmusának is, de megnevezhetetlen, és éppen így hívhatnánk cukornak is, ha kárminpiros vagy indigókék – a szánkban olvad szét, és megfesti ajkunk és nyelvünk –, vagy ősznek, ha szárad a lomb, és arcunkba száll az ökörnyál, ha óvatlanul az utcára megyünk… (szeretlek kedvesem)
(Adolfo Bioy Cesares: Morel találmánya – Italo Calvino: Láthatatlan városok
Feljegyzések egy régi füzetből)