vargarockzsolt

Mozi két ember életéről. A sváb patikuslány, és az árva, félzsidó, költő-író önpusztító szerelmének története. Vagy inkább gondolatkísérlet arról, hogy a szerelem képes-e pótolni egy ember gyökereit, elfeledett, elfojtott múltját. Látlelet az 1945 utáni Magyarország torz értékrendű világáról, ahol az erőszakos ideológia átírja az emberi sorsokat. Többféle megközelítése, olvasata lehetséges ennek a regénynek.
A mozi a legjobb. Rubin Szilárd képekből építi fel a történetét. Egy-egy fejezet vagy hangulatos, térből és időből kimetszett állóképpel indul – egy kisváros éjszakai utcaképe, egy vasúti hálókocsi kabinja, majd a nyílt pályán veszteglő vonat a havas éjszakában, amely aztán megindítja az emlékezés kacskaringózó folyamát a múltba; vagy pár szereplős kamaradrámát rögzít az írói kamera, ahol a pergő párbeszédek sodrával feledteti a helyszín – egy diákokkal teli busz utastere vagy egy nászutas házaspár hálószobája – szűkösségét.
Ez jó mozi. Láttató képek, önmagán túlmutató látvány, az öncélú művészkedést elkerülve, de telítve metaforikus tartalommal. Dinamikus, mozgalmas jelenetek pár szereplővel, életszerűen, de tele feszültséggel, egy történet (élet) dramaturgiai csúcspontjait bemutatva.
Az állóképek és mozgóképek váltakozása, írói komponáltsága gondosan tervezett, kiérlelt művet hoz létre, amely többszöri olvasásra is újabb és újabb értékeket mutat meg. Például elsőre csak a nagyon figyelmes olvasó veheti észre, hogy a történet elején feltűnő anekdotaszerű történetfoszlányok olyan motívumok, amelyek később visszatérnek, néha kissé átírt formában, de felismerhetően, akár egy zeneműben, és igazi értelmüket, súlyukat a megismételt megjelenésükkel nyerik el.
A szerelem története vadromantikus, önpusztító, botrányos, felkavaró, felejthetetlen, de számomra leginkább megmagyarázhatatlan és taszító volt, amelyet beárnyékolt a hitelesség kérdése. Valóban képes Carletter Orsolya, a sváb patikuslány ilyen pusztító kapcsolat elviselésére? Az én válaszom egy határozott NEM volt. És ha egy regény két főszereplője közül az egyik múltjával és jellemével összeegyeztethetetlen cselekedetek sorát viszi végbe – elviseli őrült rajongójának szerelmét, és azt szerelem és számítás hiányában is szerető gondoskodással viszonozza –, nos az ilyen következetlenség a regény értékét igencsak csökkenti. Leginkább ez az oka annak, hogy a könyvet nem tartom remekműnek.
A regény másik főszereplője, Angyal Attila, a fiú, majd férfi, aki a mű narrátoraként is szerepel, akinek egyoldalú, de mégis hűvösen tárgyilagos szemszögéből ismerjük meg a történetet. Cselekedeteinek indítékait kíméletlen őszinteséggel tárja elénk, és ezért elhisszük, amit mond, megértjük, hogy nem cselekedhet másként, saját sorsát teljesíti be, ugyanakkor ettől egy cseppet sem lesz rokonszenvesebb. Talán ez a könyv sikertelenségének titka: ennyire ellenszenves főszereplő nem képes egy romantikus szerelmi történet emlékezetes figurájává válni.
Az talán csak a saját olvasatom, hogy Rubin Szilárd enyhén antiszemita indítékkal rajzolta meg ezt az alakot, de a második olvasásnál végig éreztem, ilyen túlérzékeny, hisztérikus és jellemtelen (egy utalás szerint talán még homoszexuális hajlama is volt), figura az 1945 előtti szélsőjobb heccsajtójának lapjairól került át ide, ebbe a könyvbe.
Angyal Attila, a trafikos nagyanyja által nevelt szegény fiú, aki saját magát így írja le: „Elnéztem a feszült és sápadt arcot, egy megkésett, fonák Julien Sorel arcát, akit Napóleon helyett Metternich bűvölt meg, s a forradalom korában támasztotta létráját az úriházak omló falához.” – egy rövid időre a kisváros, Mohács, nagyreményű ifjúja lesz, akit azonban a kor, Rákosi Magyarországa eltapos. Tragédiáját mégsem a külső körülmények, hanem saját önsorsrontása okozza. Környezetében sem találunk egyetlen szimpatikus figurát: diáktársai és azok szülei életét is csak egyetlen motívum határozza meg, a karriervágy, amelynek emberi kapcsolataikat is alárendelik. Ez a látlelet a kor Magyarországának e szűk szeletéről lehet a főszereplő torzképe, de lehet az író véleménye is, amely saját írói pályájának, életútjának egyszerre kritikája és önigazolása. (Rubin Szilárd az ötvenes években vonalas szocialista-realista regényekkel folytatta azt a pályáját, ami többek között az Újholdban, a Nyugat utódfolyóiratában megjelent verseivel indult.)
Értékek nélküli világ, ahol az egyetlen kapaszkodót a múltból hozott, de az új társadalomban érvénytelenné nyilvánított, ám rejtetten, majd mind erősebben tovább élő régi viselkedési minták és kapcsolatrendszerek jelentik. Akinek nincs múltja, az üres, kapaszkodót a fuldokló kétségbeesésével a másik emberben keresi, ezzel kiszolgáltatja, megalázza magát. Az üresség, a lét értelmetlenségének tudata az egzisztencialistákat előlegezi; az őrjöngő szeretetvágy József Attilát juttathatja eszünkbe. Érdekes, nem hibátlan regény, de mindenképpen megérdemel egy olvasást.