Valahol azt olvastam, hogy az ír verset, aki nem tudja a gondolatait racionálisan, azaz prózában megfogalmazni. Ez a kijelentés természetesen nem igaz, viszont érdekes, mert egy kimondatlan állítás fogalmazódik meg mögötte: a próza alkalmas a gondolatok – és ezen keresztül a világ - racionális leírására. Ez egy ízig-vérig modern, és egyben optimista gondolat, amely azt feltételezi, hogy a világ racionálisan működik, és az ábrázolásához, az események megjelenítéséhez, az ok-okozati összefüggések feltárásához alkalmas eszköz a nyelv, a történet, a próza, a hagyományos narratíva.
A posztmodern teoretikusai erről másképp gondolkodnak, szerintük az események eltérő nézőpontokból különböző módon látszanak, nincs egységes történet, a világ széjjel szakadt darabokra, amelyekből a szerzők tetszőlegesen válogathatnak. Ezért aztán a posztmodern írók a hagyományos történetmesélés módszerével szakítanak, gyakran nincs náluk összefüggő történet, illetve a regény cselekményénél fontosabbá válnak a történet megírásának körülményei, valamint a szerző-mesélő személye, és nézőpontjának meghatározása.
Paul Austert poszt-posztmodern szerzőnek nevezik, aki visszatalált a történetekhez, ugyanakkor mi sem idegenebb nála a hagyományos, realistának nevezett elbeszéléstől.
A New York trilógia három kisregényt tartalmaz, melyek engem leginkább egy zeneműre vagy versre emlékeztetnek. A három történet azonos motívumokra épül: titokzatos eseményekre, amelyeket a főszereplők nyomozással akarnak tisztázni. A nyomozások során a kiinduló rejtélyek tulajdonképpen lényegtelenné válnak, és a figyelem a mesélő nyomozók személyiségének alakulására helyeződik át. Ez, első olvasásra, nekem kissé unalmas volt. Különösen az első történetnél siettettem volna az eseményeket. Aztán fokozatosan megbarátkoztam a gondolattal, hogy ez nem egy detektívregény, inkább felfogható olyan szövegként, amely lélektani kérdéseket boncolgat, és ugyanakkor filozófiai-irodalomelméleti problémák megjelenítője. A három regényben újra és újra felbukkanó tárgyak, nevek, események olyan motívumhálót alakítottak ki, amelyek az eredeti jelentésüket hol megkérdőjelezték, hol felerősítették. Ezek felismerése és megértése, a hangsúlyok és összefüggések megtalálása szinte kiköveteli, hogy a könyvet újra és újra kézbe vegyük, akár egy verset vagy zeneművet, amelynek szépsége és mondanivalója az ismételt befogadás során tárul csak fel igazán.
A műalkotásoknak – így a regényeknek is – több típusa van, így vannak olyanok, amelyek a magaskultúrához tartoznak, amelyek mondanivalójukat nem direktben közlik, amelyek élvezetéért meg kell küzdeni. Az ilyen alkotásoknál elvárható, hogy a szerző a műve megformáltságára különös gonddal ügyeljen. Ha nem a történet kalandossága, a szereplők konfliktusainak izzása, az érzelmeik változatossága és intenzitása az, ami viszi a előre az olvasót, akkor használt nyelv szépségének, kifejező erejének különös jelentősége lehet. Auster műve ilyen szempontból maradéktalanul kielégítheti az igényünket. (Ez nyilván a fordító, Vághy László munkáját is dicséri.)
Különösen két megoldást ajánlanék az olvasó figyelmébe: az első, amellyel a három kisregény több pontján is találkozunk, a tudat beszűkülésének, és ezzel párhuzamosan a racionálisból az irracionálisba való áttűnésnek a leírása. Az átmenet olyan finoman, és ugyanakkor olyan plasztikusan van ábrázolva, hogy a folyamat egyszerre tűnik teljesen hitelesnek, és ezzel párhuzamosan logikusnak és elkerülhetetlennek is. Ilyen folyamatot kívülről megfigyelni nagyon érdekes. (Belülről az Isten mentsen tőle!)
A második, amely számomra nagyon megragadó volt, egy különös monológ. A rövid bekezdésekre tördelt szöveg egy olyan ember megnyilatkozása, akit gyermekkorában erőszakkal elzártak a külvilágtól, az emberi kapcsolatoktól, és így a nyelvtől is. A felnőtt korban elsajátított beszéd tudatossága a sérült psziché bizonytalanságával párosulva egy furcsán lebegő beszédmódot hoz létre, amely egyszerre értelmezhető racionálisan, egy „idióta” megnyilatkozásaként, emocionálisan, azaz költői szövegként, és metaforikusan – ez utóbbi esetben a mindenkori alkotók nehézségeire, a valóság és a műben ábrázolt világ azonosíthatóságának problematikusságára hívva fel a figyelmet. Ennek illusztrálására néhány bekezdést ide idézek:
- Legyen szíves, ne kérdezzen semmit – szólalt meg végre a fiatalember. – Igen. Nem. Köszönöm. – Pillanatnyi szünetet tartott. – Nevem Peter Stillman. Ezt saját szabad akaratomból mondom. Igen. Nem ez az igazi nevem. Nem. Szellemi állapotom természetesen közel sem olyan, amilyen lehetne. Ez ügyben azonban már semmit sem lehet tenni. Nem. Semmit. Nem, nem. Abszolute semmit.
- Itt ül és arra gondol: ki ez az ember, aki hozzám beszél? Miféle szavak jönnek ki a száján? Elmondom magának. Vagy inkább nem mondom el. Igen és nem. Szellemi állapotom közel sem olyan, amilyen lehetne. Saját szabad akaratomból mondom ezt. Mégis megpróbálom. Igen és nem. Megpróbálom elmondani magának, bármennyire megnehezíti ezt szellemi állapotom. Köszönöm.
(…)
- Ezt hívják beszédnek. Azt hiszem, ez a hivatalos terminus. Kijönnek különféle szavak, szerteszállnak a levegőben, egy pillanatig élnek, azután meghalnak. Furcsa, nem igaz? Én erről nem gondolok semmit. Nem és megint csak nem. Szavakra azonban mégiscsak szüksége lesz. Nagyon-nagyon sok szóra. Sok-sok millióra, gondolom. Talán csak háromra vagy négyre. Elnézést. Mindenesetre ma nagyon jól csinálom…
A regény egy pontján olvasható egy mondat - már nem emlékszem rá pontosan, nem is számít, hogyan szól pontosan, mert egy idő után minden könyvet magammá olvasok, és a mondatok azzá változnak, amit csak én akarok – szóval ez a mondat valahogy úgy szól, hogy csak az tud beszélni, akinek történetei vannak, és ezek a történetek attól válnak igazzá vagy valósággá, ha elmesélik őket. Ehhez magamban rögtön hozzá tettem, mindenki felelős a saját történeteiért, azokért a történetekért, amelyeket kiválaszt a lehetséges történetek közül. Auster történeteiről entropic blogján olvastam először, és neki köszönöm, hogy rátaláltam erre a nagyszerű könyvre.