„…őszintén szólva kicsit szánni való, kicsit viszolyogtató lúzernek találtam.”
Radnóti Sándor
„Amikor először olvastam „Mészáros” jelentéseit, és fel tudtam mérni tevékenysége időbeli és nyelvi dimenzióit, az első benyomásom az volt, démonikus személyiséggel találkoztam.”
Rainer M. János
E két vélemény, amelyet ismertetőm mottójául választottam, ugyanarról az emberről szól. Mikes (korábban Micsinay) Tamásról, a „Mészáros Tibor” hálózati fedőnevet viselő rendőrségi besúgóról, aki Andor Mihály könyvének címlapján, Nemecsek Ernőt idézve csupa kisbetűvel, mint „szegény micsinay” szerepel.
Egy volt 1956-os forradalmár pesti srác, aki besúgóvá lett, és környezete, amelyről jelentett, a belterjes budapesti értelmiségi szubkultúra az 1960-as és 1970-es években – érdekes téma, de nem erről akarok írni, hanem a könyv módszertanáról, ahogy a tárgyát feldolgozta.
Radnóti Sándor, a demokratikus ellenzék egykori tagja, megfigyelt volt. Recenziójában érintettségét úgy kerüli ki, hogy a könyvet belehelyezi az 1990 után megszületett „besúgó-legendáriumba”, azaz a Tar Sándor, Bódy Gábor, Szabó István vagy éppen Csurka István nevével fémjelezhető diskurzusba. Legendáriumnak azért tartja az ügynöktéma megjelenését és feldolgozását, mert a kötet szerzőjéhez hasonlóan úgy véli, a nyilvánosság elé kerülő nevek esetlegesek, és talán igazságtalan is, hogy a feletteseiknek, a BM hivatásos tisztjeinek a leleplezése nem kelt szenzációt.
Radnóti írásának leghasznosabb része a tárgyra vonatkozó érdekesebb könyvek és tanulmányok szerzőinek felsorolása, innen merítek: Esterházy Péter (Javított kiadás), Nádas Péter (Szegény, szegény Sascha Andersonunk.), Gervai András (Fedőneve: „szocializmus” - Művészek, ügynökök, titkosszolgák), Kenedi János (Kis állambiztonsági olvasókönyv I.-II.), Szőnyei Tamás (Nyilván tartottak Titkos szolgák a magyar rock körül 1960-1990) Rainer M. János (Jelentések hálójában. Antall József és az állambiztonság emberei 1957–1989.).
Radnóti Sándor a kritikus és irodalomtörténész, Andor Mihály könyvét Ügynökregény cím alatt tárgyalja, de szépirodalmi elemzést nem végez, a mű történelmi vonatkozásával foglalkozik, bár ő is megállapítja, hogy a szerző „nem a jelentésekre összpontosít, hanem a karakterre.”
Rainer M. János történész. Az elmúlt két évtizedben folyamatosan és célirányosan foglalkozott az állambiztonsági szervek történetével, és rendre tagja volt azoknak a bizottságoknak és testületeknek, amelyek az Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárában (korábban Történeti Hivatalban) őrzött iratok sorsával és megismerhetőségével foglalkoztak. Ezért az ő recenziója forráskritikai és történelmi szempontból számomra érdekesebb.
Ha figyelmesen olvassuk az írását, érzékelhetünk egy finoman megfogalmazott kritikát. Andor könyvét óvatosan a tudomány területéről a szépirodaloméra tolja:
” A kiváló szociológus … …ebben a könyvben írói erényeket csillogtat. Nem túloznak azok a kritikusok, akik tény- vagy dokumentumregényt emlegetnek. Feszült, lüktető próza ez, kiválóan adagolt dokumentumrészletekkel.”
A recenzió folytatásában megfogalmazza konkrétabban is a kifogását: „Andort, mint említettem, nem a gépezet, nem az úgynevezett történelmi kérdések érdekelték. Visszamenőleg akarta megérteni egykori barátját” és „Andor Mészárosból nem a rendszert akarta megérteni – Mikesből akarta megérteni (megmagyarázni) Mészárost”. A konklúzió erre vonatkozóan: „Nem biztos, hogy lehetséges.”
Lefordítva: a történész álláspontja szerint az ügynök irataiból az állambiztonsági szervezetre, az elnyomó rendszerre lehet következtetni, viszont az estleges és hiányos személyes emlékek, és az ügynöki iratok együttese kevés ahhoz, hogy a személyiség pontos képletét megrajzolják. Ezzel magam is egyetértek. Egyrészt nem hiszem, hogy egy ember minden titkos gondolata, személyiségének minden rejtett vonása felfejthető és megmagyarázható volna – az erre irányuló próbálkozások eleve reménytelenek. Másrészt az állambiztonsági források - valóban hiteles információkat - magára az elnyomó szervezet működésére vonatkozóan tartalmaznak. Az iratokban leírt események hitelessége csupán akkor megkérdőjelezhetetlen, ha azokat több, egyidőben és egymástól függetlenül keletkezett forrás is megerősíti.
Ugyanakkor én tovább is mennék a következtetések levonásában. Véleményem szerint Ador Mihály könyve ritka undorítóra sikerült. Undorító már maga a tárgya is, a társait besúgó ügynök témája, és undorító a főhőse, a testileg és lelkileg egyaránt visszataszító Micsinay. De a legundorítóbb a módszer, ahogy Andor az egykori barátját folyamatosan Tamásként emlegetve élveboncolja, és legmocskosabb szennyesét is kiteregeti. Ha valaki bűnt követ el, büntetést érdemel, de a büntetés célja nem lehet a tettes végleges és teljes erkölcsi megalázása és megsemmisítése. Andor álságos magatartását mutatja, hogy a megértést keresve és emlegetve, gátlástalanul tárgyalja Micsinay szexuális nyomorultságát, és ennek családi következményeit – még feleségét sem kímélve. Akinek aztán igazán nincs felelőssége a férje által elkövetett tettek miatt. (Minek ez? Kicsinyes bosszú, mint a csupa kisbetűvel írt név a címlapon?)
A káros szenvedélyekkel, az egészségügyi adatokkal és szexualitással kapcsolatos információkat az adatvédelmi törvény fokozottan védendőnek tekinti. Az erre vonatkozó információit Andor nem is levéltári forrásokból, hanem kétes hitelű személyes közlésekből szerezte meg.
A forrásokkal amúgy Andor egyébként is bajban van. Regénye megírásához levéltári kutatásokat végzett, melynek kapcsán panaszkodik, hogy az 1980 utáni jelentéseket eltitkolták előle. Nos az, hogy Andor milyen dossziékat kapott kutatásra az illetékes levéltártól, visszakereshető, de a levéltári törvény szerint csak az ő számára. Mások számára titkos adat, hogy megkapta-e 2010. szeptemberében az általa hiányolt ÁBTL-3.1.5 – O-19764/1,2,3,4 jelzetű dossziékat, illetve Andor Mihály volt-e az, aki ezeket a dossziékat 2010. szeptemberében a levéltár kutatótermében megkapta.
Nem gondolnám, hogy Andor a levéltár hitelét megkérdőjelezve – kedvenc kifejezését használva – tudatosan konfabulál, inkább csak megcsalhatja az emlékezete, és az állambiztonsági szervekkel kapcsolatos jogos ellenérzéseit vetíti ki az iratokat őrző intézményre, és annak munkatársaira.
Andor Mihály könyve életrajz, amely egy kórosan hazudozó főhős önvallomásaira, kortársak évtizedekkel későbbi visszaemlékezéseire, és a Kádár-rendszer titkosrendőrségének dokumentumaira támaszkodik. Egyik forrás sem megkérdőjelezhetetlen, de összességükben alapanyagul alkalmasak lehetnek egy ember életének, sorsának elnagyolt megrajzolásához, vagy egy fikciós regény megalapozásához. Egy szépirodalmi műben, amelynek főhőse fiktív, az író szabadkezet kaphat a karakter megalkotásában, de egy élő (illetve jogilag az élőkkel azonos jogállásúnak tekintendő) személlyel kapcsolatban más eljárás a jogszerű és etikus. Mindezek alapján tartom módszertanilag elhibázottnak a könyvet.
