A Sátáni versek varázslatos mesék gyűjteménye, mágikus realista és posztmodern nagyregény, klasszikus remekmű, a 20. század végének Ullysses-e. Több mint 600 oldal gyönyörű szöveg, nyelvi játékokkal, metaforákkal, intertextuális utalásokkal. Hatalmas irodalmi-, filozófiai-, vallási-, és populáris háttértudást felhasználó és megmozgató olvasmány, amely ugyanakkor izgalmas cselekményével leköti, rabul ejti olvasóját.
A legfontosabb szereplői: angyal és ördög, emigráns és őslakos, szerelmes férfi és szerelmes nő, próféta és hitehagyott, szektavezér és multinacionális szélhámos.
A fontosabb helyszínek: Mekka, Bombay, London, ég és föld, a Mount Everest és Titlipur, a pillangóváros.
A legközelebbi irodalmi rokona Hamvas Béla Karneválja – annak ellenére, hogy a két szerző egymásról mit sem tudva, térben és időben elválasztva hozta létre a maga remekét.
Egy az Isten, egy a zászló, egy a haza – mondják a fanatikusok, akik minden helyen és időben képesek megtalálni azokat az eszméket, melyeket rákényszeríthetnek másokra, magukat pedig az igaz hit harcosaiként az égi-földi Mennyország jogos birtokosaiként állíthatják be.
Egy iráni alapítvány 3,3 millió dollárra emelte a Salman Rushdie-ra, a Sátáni versek szerzőjére 1989-ben kitűzött vérdíjat. Jose Saramago-t, a kiváló portugál írót nem akarták megölni, csak kiutálták hazájából a keresztény vallást sértő könyvei miatt. Kertész Imre is jobban teszi, ha a multikulturális Berlinben lakik, és nem az igaz magyarok nemzetállamában, ahol a liberális és kozmopolita szitokszóvá változott, és a Nyugat nem egy követendő cél vagy legalábbis egy világszínvonalú folyóirat, hanem az ázsiai gyökerű nemzet ellenségeinek összefoglaló neve, amely ellen kormánypárti pénzekből megszervezett tüntetésekkel kell felvonulni, tiltakozni. Ez nem az ő könyvük.
Rushdie nem mondja meg a tutit, nem ítélkezik. A párhuzamos történetek és párhuzamos valóságok világában az emberi igazságok mindig csak szubjektívek lehetnek, amelyek közül az igényes olvasónak magának kell kiválasztania a maga számára érvényeset.
Egy karc:
Titlipur egy hatalmas indiai fügefa árnyékában nőtt ki a földből. Egyetlen növény, sokágú gyökérzete félmérföldes átmérőjű körben kapaszkodott a fölbe. Mostanra a fa annyira egybenőtt a faluval, a falu a fával, hogy nem lehet pontosan megállapítani, hol végződik ez, hol kezdődik amaz. A fa bizonyos részeit szerelmesek használták rejtekül; máshol csirkék szaladgáltak. A szegényebb munkások némelyike hevenyészett kalyibát ácsolt a vastagabb ágak elágazásainál, és gyakorlatilag a sűrű lombkoronában élt. Voltak olyan, a falun keresztül futó ágak, melyeket ösvénynek használtak, egyes ágakon gyerekhinták indakötelét vetették keresztül, és ott, a fa a földhöz hajolt, a levelek több kunyhónak képezték a tetejét, mintha valami szövőmadár rakott volna fészket a zöldbe. Mikor a pancsajat, a falusi tanács összeült, a legerősebb ágon tartották a űlést. A falusiak megszokták, hogy a fát a faluval azonos néven nevezzék, és a falura is egyszerűen csak azt mondták: a fa. A banyanafa, azaz indiai fügefa, avagy léggyökerű fa, más néven Ficus bengalensis nem emberi lakóit – mézelő hangyákat, mókusokat, baglyokat – szomszédjuknak tekintették.