Egy lehetséges kultúrtörténet Erdélyről, amelyet a szerző egy neotradicionalista, monokulturális, xenofób, történelmi kultúrfölényt hirdető és nagyhatalmi álmokat kergető, jobboldali radikális eszmerendszerrel SZEMBEN ír-idéz meg.
Bárkinek jogában áll ilyet – vagy jobbat vagy mást – megírni. És persze teljesen legitim az a kritika is, amely – nem vitatva el a szerző kompetenciáját – a könyv koncepcióját, szövegét, illetve szerző gondolatmenetét pontosan idézve fejti ki kifogásait.
Ezen túl, természetesen bárki azt ír, amit akar, hisz szabadság van. :)
Végletekig leegyszerűsítve a történet arról szól, hogy a nemzet, mint közösség, magasabb rendű-e, mint az egyén. A kérdésnek hatalmas a szakirodalma, és értékrendje szerint mindenki megtalálhatja a saját válaszát igazoló érveket. Az viszont biztos, hogy a nyugat-európai polgári demokráciák liberális elvek mentén szerveződnek, és ez az egyén primátusát jelenti. Ebből az következik, hogy György Péter álláspontja helyes*, viszont az egészen más tészta, hogy az általa felhozott érvek meggyőzőek-e vagy sem. (Szerintem nem.)
Amíg olvastam, magamban folyamatosan vitatkoztam a szerzővel, mert ez a szellemtörténeti megközelítés számomra teljesen idegen. A jog, a politológia, a szociológia, a politika- és társadalomtörténet eszköztára teljesen hiányzik, és e nélkül a történelem kérdései – véleményem szerint – megalapozottan nem tárgyalhatók. Gondolom rengeteg vitatható, vitatandó állítás szerepel a könyvben, ezeket megítélni nincs kompetenciám, viszont úgy látom, hogy apróbb tárgyi tévedések a lényegi gondolatmeneteket nem torzítják, nem torzíthatják. Amit én kifogásolok, az a hiány. Természetesen szinte lehetetlen volna Magyarország, Románia és Erdély történetének legutóbbi száz évét egyetlen könyvben kimerítően tárgyalni, viszont a szerző volt az, aki – még ha csak a kultúrtörténetre, és leginkább irodalomtörténetre leszűkítve is – erre vállalkozott.
Ami így – szerintem esetlegesen, hiányosan, összefüggéseiből kiragadva – olvasható, az Erdély kultúrtörténete legutóbbi száz évének egy lehetséges olvasata, amely a Wass Albert, Nyírő József és társaik univerzumával szemben egy sokkal árnyaltabb, gazdagabb – leginkább Szabédi László, Szilágyi Domokos, Bretter György és Bodor Ádám nevével fémjelezhető – alternatív valóságot jelenít meg. Az így felidézett Erdély – véleményem szerint – épp oly képzelt, mint vitapartnereié, még ha szorosabb szálak is kötik a valósághoz. Ugyanakkor ez az értelmezés elviekben nem zárja ki, hogy mások más képet alakítsanak ki maguknak, és nem lép fel azzal az igénnyel, hogy álláspontját hatalmi (jogi) eszközökkel érvényesítse. (Szemben az uralkodó felfogással, amelyet az Alaptörvényben is rögzítettek.)
A könyv nagy érdeme az elképesztően gazdag feldolgozott forrásanyag, még ha azok felhasználása számomra időnként kissé öncélúnak is tűnt.
*Helyes, mert nincs egyszerre működőképes és etikus alternatívája.