A posztmodern szerzők kedvenc szokása, hogy összekutyulnak mindent, ami a kezük ügyébe akad, aztán a szegény olvasó tanácstalanul válogathat, mi is az, ami ebből fontos, mi is az, ami csak átverés, mi is az, ami csak szórakoztat?
Így voltam én is ezzel a regénnyel, amely egyszerre szól a történelemről és annak megismerhetetlenségéről, az emlékezés fontosságáról és annak mulandóságáról, egy fasiszta ideológusról és egy kommunista kalandorról, Oswald Spenglerről és Rejtő Jenőről, Javier Cercasról, aki a könyv szerzője és főszereplője, valamint Roberto Bolañoról, aki szintén megjelenik a könyvben, és aki egyébként a 20. század végének egyik legjobb spanyol nyelvű írója. (Ajánlott olvasmány Bolaño mindhárom magyarul megjelent műve: Éjszaka Chilében, Távoli csillag, Vad Nyomozók.)
A könyv meglehetősen unalmasan indul, ahogy @egy_ember olvasóbarát értékelésében megjegyzi: Az első 50 oldalon megtesz mindent, hogy az ember félbehagyja. Bedob egy halom nevet és eseményt, ami polgárháború szövevényes történetének viszonylag alapos ismerete nélkül nehezen helyezhető el.
@giggs85 szokásos nagyívű recenziójában viszont így fogalmaz: Cercas regénye tipikusan az a könyv, amit mind az olvasók, mind a kritikusok nagyra értékelnek – és talán neki is igaza van, mivel a könyv második fele már sokkal szórakoztatóbb, jó stílusú és elgondolkodtató.
A könyvhöz kapcsolható rengeteg gondolat közül én most kettőt emelnék ki, olyanokat, amelyeket a neten fellelhető egyéb recenziókban sem említenek.
Az első, hogy Cercas könyvét láthatóan Bolaño Éjszaka Chilében című remek kisregényére válaszul írta. Ott a chilei író egy Opus Deihez kapcsolódó és Pinochet tábornok közvetlen környezetéhez tartozó pap belső monológját írta meg. Cercas hőse pedig, legalábbis a könyv első felében, a falangista (fasiszta) ideológus író (Rafael Sanchez Mazas), aki Franco tábornok egyik kormányában még miniszteri tisztséget is betölt.
A fő különbség a két mű között, hogy míg Bolaño a belső monológgal kísérletet sem tesz arra, hogy hőse életét, és ezen keresztül a történelmet objektív módon ábrázolja, addig Cercas dokumentumregénynek álcázza a fikcióját. A végeredmény azonban – legalábbis a történelem felidézése szempontjából – azonos. A dokumentumok is alkalmatlanok arra, hogy korrekt módon megőrizzenek és felidézzenek olyan momentumokat, mint amilyen pl. egy olyan jelenet, amikor egy szökevény halálraítélt szembenéz egy üldözőjével, aki teljesen érthetetlen módon megkegyelmez neki, és futni hagyja.
A második, amit most megemlítenék, az Oswald Spengler egy rendszeresen idézett mondata: „az utolsó órában mindig egy maréknyi katona mentette meg a civilizációt”. Nos, ez az alapvetően téves, teljesen naiv történelemfelfogáson alapuló gondolat a 20. század első felében elég elterjedt volt, annyira, hogy még Rejtő Jenő légiós regényeiben is rendszeresen visszatérő motívum. Cercas azért ezt nem veszi teljesen komolyan, eljátszik vele, több különböző formában hozza elő, például így is:
”…egész Európát a nácik uralták, és a világ végén, anélkül hogy bárki tudott volna róla, a négy szerencsétlen mór, a fekete és a balfasz spanyol […] hónapok után először tűzték ki a szabadság zászlaját. Volt ebben valami irtó nagy tökösség!”
Amikor ezt olvastam, rögtön ez ugrott be:
Négy különböző nemzetiség képviselője volt az asztalnál: egy amerikai gyalogos, egy francia őrvezető, egy angol géppuskás és egy orosz hússaláta.
(első mondat)
Rejtő Jenő (P. Howard): A három testőr Afrikában
Azért ezt nehéz komolyan venni. Cercas ezért a könyv végére Spengler gondolatát átírja, és tulajdonképpen pontosan az ellenkezőjébe fordítja, amikor a közösségért hozott csoportos hősi tettet egyéni, azaz individuális cselekedetté változtatja:
”…végtelen, perzselő sivatag jelenik meg, egy katonával, aki egy idegen ország zászlaját hordozza, egy olyan országét, amely azonos minden országgal, és létezését csak annak köszönheti, hogy a katona magasba emeli a vert zászlót; a névtelen katona fiatal, rongyos, poros, rendkívül aprónak tűnik a lángoló homok végtelenjében, megy előre az ablak fekete napkorongja alatt, anélkül hogy pontosan tudná, hova is megy, kivel és miért, de nem is érdekli, amíg előrevisz az útja, csak előre, mindig csak előre.”
Összefoglalva, részleteiben nagyszerű, de talán nem elég letisztult, kiforrott könyv a Szalamiszi katonák. Viszont nem túl hosszú, és Bolaño rajongóinak meg kötelező. :)