Martin Buber haszid történetei egy bölcs rabbi magyarázatait igényelnék, ha értelmezni szeretnénk őket, de lehetséges szépirodalmi alkotásokként átereszteni magunkon, éppen csak a felületükön siklani, mint mikor egy haiku vagy koan paradox szépségeiben gyönyörködünk.
Márton László (az író, műfordító) írja recenziójában*:
Hogy mi is a haszidizmus, azt nehéz volna egy rövid recenzióban kifejteni. Ezúttal elég annyi, hogy olyan performer jellegű, misztikus irányzat, amely (kicsit a zen-buddhizmushoz hasonlóan) a megvilágosodást, az útkeresést, a felismerést, egyszóval az egyéni tapasztalatot helyezi (vagy inkább csak helyezte) a vallási élet középpontjába.
A kötet első története Krusovszky Dénes összefoglalásában** így hangzik:
Az egyetlen angyal, aki képtelen volt elviselni a földön látott rengeteg szenvedést — Martin Buber haszid története szerint —, hosszas belső viaskodás után végül az Úr elé lépett, s a többi angyal rémületére arra kérte a Teremtőt, engedje, hogy egy évig ő igazgathassa a földi dolgokat, s így a szenvedést az emberek javára fordítsa. Miután az Isten ebbe mosolyogva beleegyezett, egy fényes, boldog esztendő következett a földön, soha nem látott gazdag terméssel, jóléttel. Az év végén azonban, amikor a nyáron betakarított gabonát ki akarták sütni, a kemencéből ehetetlen, üszkös kenyerek kerültek ki. Az emberek rémületükben hajukat tépve átkozták a világ királyát, aki becsapta őket. Mikor ezt tapasztalta az angyal, mestere lábaihoz vetette magát s arra kérte az Urat, hogy magyarázza el neki, miben hibázott. Isten a következőképpen válaszolt: „Az én dolgom, s egyedül az enyém elejitől fogva — ami, kedves cimborám, túlságosan nehéz és iszonyatos volna a te gyengéden adakozó kezeidnek —, hogy rothadással tápláljam és árnyékba borítsam a földet, hogy megszülethessen a magvakból, tehát, hogy vérrel és fájdalommal termékenyítsem meg a lelkeket, hogy életre kelhessen belőlük a mű.”
Nem vagyok bölcs rabbi, de azért van saját értelmezésem: mindez azt jelenti, hogy a világban jelenlévő rossz, akár angyalok, szellemek, démonok, akár emberek a közvetlen forrásai, végső soron Isten akaratából származik. Ebben az esetben az ember számára nincs más út, mint a sorscsapásokat elfogadva, a saját korlátai között – a hit igazságait nem feladva, de sorsa ellen nem is lázadva – törekedjék a jóra, a saját életében. Ez a filozófiai tétel nem az én igazságom, de az ebből származó – szerintem paradox – következtetések, levezetések termékenyek, és hatalmas szellemi kultúrkincshez kapcsolódnak. Például éppen a haszid hagyományokhoz, amelyek az ősi zsidó kultúrát a kelet-közép-európai népi vallásossággal ötvözték.
Számomra a könyv pont ez utóbbi miatt volt érdekes: az igényesen megformált szöveg egy érdekes, egzotikus világról tudósít.
A könyvet díszítő Paul Klee rajzokról Márton László már idézett recenziójában így ír:
A magyar kiadás kilenc grafikát tartalmaz, Paul Klee munkáit. Klee is egyike volt Buber nagy nemzedéktársainak, ám harmincas évek végi angyalrajzainak, ha szigorúan vesszük, nincs közük sem Buber történeteihez, sem a haszidizmushoz. Klee angyalai inkább Rilke érett költészetéhez, a Duinói elégiákhoz és környékükhöz kapcsolódnak, Buberhez még inkább Chagall vagy Soutine képi gondolkodásmódja áll közel. És mégis: figyelembe véve hatvan-hetven év távlatát plusz történelmi tapasztalatait, Klee rajzai telitalálatként hatnak a kötetben. Azt mutatják, csak más nézőpontból, amiről Buber is beszél: a kitaszítottság és a megváltatlanság fájdalmát.
Szép könyv.