Amerikai limonádé.
Modern (nem posztmodern!) mese.
Egyszerű, lineáris cselekményvezetés, nincs ugrálás az időben, nincs elkalandozás, végig ugyanabban a történetben járunk. Egyes szám első személyű narráció, azaz a cselekményt végig egy elbeszélő szubjektív nézőpontjából látjuk. Paul Auster mesélni azt tud, a Holdpalota és a New York trilógia a kedvenc könyveim közé tartozik, de ott a meséket megbolondította különböző írói trükkökkel, amitől úgy éreztem, a föld felett, a valóság és a képzelet határán járok. Itt csak egyszerűen az arcomba tolnak egy történetet – még szerencse, hogy nem magyarázzák el didaktikusan a tanulságot.
A mesék különböznek a hétköznapi élettől, megszépítik, romantikus fordulatokkal, csodákkal töltik fel a szürke valóságot. És persze, a mesék mindig jól végződnek. ABrooklyni balgaságok optimista könyv. (Aki konzervatív felfogású, az dühönghet a narrátor liberális elfogultságain. Nem tudom, Auster mennyire gondolta ezeket komolyan, nekem mindenesetre Vonnegut harcos politikai indulatai jutottak róla az eszembe.)
Azért egy jó idézni valót találtam benne:
"…miután Wittgenstein megírta a Tractatus-t katonaként az első világháború alatt, úgy érezte, megoldotta a filozófia minden problémáját, és örökre végzett a témával. Tanító lett egy eldugott ausztriai hegyi faluban, ám alkalmatlannak bizonyult a munkára. Szigorú volt, hirtelen haragú, néha egyenesen brutális, szidta és verte a gyerekeket. Nem csak jelképes pofonokat osztogatott, rendesen odacsapott a fejükre, és arcukra, dühös ütlegei néhány gyereknél komoly sérüléseket okoztak. Gyalázatos viselkedésének persze híre ment, és kénytelen volt lemondani.
Évek teltek el, kerek húsz év, ha nem tévedek, Wittgenstein addigra már Cambridge-ben élt, újra a filozófiával birkózott, híres és tisztelt ember lett. Éppen lelki válságon ment keresztül, és idegösszeomlást kapott, hogy miért, már elfelejtettem. Ahogy kezdett felépülni, arra jutott, csak úgy állíthatja helyre az egészségét, ha visszamasírozik a múltba, és alázatosan bocsánatot kér mindenkitől, akinek valaha is ártott, vagy megbántott.
Meg akart szabadulni a bensőjét fertőző bűntudattól, tisztára mosni a lelkét, újrakezdeni.
Ez a út természetesen egyenesen visszavezette az apró ausztriai hegyi faluba. Minden hajdani tanítványa immár felnőtt volt, húszas években járó férfiak és nők, tanítójuk emléke azonban nem tompult el bennük. Wittgenstein egyenként bekopogott hozzájuk, és bocsánatot kért tőlük húsz évvel azelőtti kegyetlen viselkedéséért. Néhányuknál szó szerint térdere hullva esdekelt, könyörgött, hogy mentsék fel elkövetett bűnei miatt.
Az ember azt hinné, hogy ilyen őszinte megbánás szánalmat ébreszt a szenvedő zarándok iránt, ám egyetlen régi tanítványa, egyik férfi és nő sem volt hajlandó megbocsátani Wittgensteinnek. Túl mély fájdalmat okozott nekik, gyűlöletük kizárta a megbocsátásnak még a lehetőségét is."
Paul Auster: Brooklyni balgaságok
69-70. oldal