Maigret morcos, mert nyakába akasztottak koloncnak egy megfigyelőt. Ráadásul egy angolt a Scotland Yardtól, hogy tanulmányozza a módszerét.
– De hisz neki nincs is módszere! Miért nem hagyják őt békén dolgozni – morog, morgolódik, de azért udvarias a vendéghez, és állandóan azt figyeli, hogy megfelel-e az elvárásoknak. Ezért aztán többször is hibázik – persze csak lényegtelen dolgokban, mint mikor egy beosztott felügyelőtől annak felesége iránt érdeklődik, udvariasságból, aztán meg eszébe jut, hogy az illetőt a felesége állandóan csalta, és pár éve ott is hagyta – igazán kellemetlen.
Párizsban esik az eső, szerencsére le lehet menni délre, a Földközi-tengerhez egy nyomozásra, egy békés és barátságos szigetre, ahol aztán majd minden rendbe jön. A sziget tényleg varázslatos, a táj gyönyörű és az emberek pont olyanok, amilyennek Maigret elképzeli őket.
Itt egy pillanatra érdemes megállni – mit is gondol Maigret (Simenon) az emberekről? Először semmit, óvatos, mert a pillanatnyi viselkedésük lehet megtévesztő, amin teljesen fölösleges gondolkodni – az ilyen felesleges agyalást, okoskodást Maigret utálja. De ha megismeri a körülményeiket, a környezetüket és a múltjukat – no, akkor már igen, akkor már mindenki bekerül a fejében egy kalitkába-kategóriába.
A költőket például utálja, a versírást egyértelműen a puhányság és a jellemtelenség velejárójának tekinti – az egyik ilyennek az arcába is vág egyszer, amikor már nem bírja tovább a feszültséget. Maigret zsarutempója Moldova György: Bűn az élet című szociográfiájának rendőreit idézi – a rendőrök, ha szükséges, megverik a gyanúsítottat, és azok ezt természetesnek veszik, meg sem sértődnek érte. Ettől talán már azért sikerült eltávolodni – legalábbis én ezt remélem.
De vissza a történethez – spoiler nélkül elmondható, hogy Maigret simán, könnyedén megoldja az ügyet, mehet vissza Párizsba, amit sajnálhat az olvasó, hisz olyan jó volt vele nyaralni a szigeten.
Simenon prózája tökéletes, akárki fordítja – ezt most éppen Mihancsik Zsófia tette, egy nap alatt elolvastam a könyvet, jöhet a következő.
Álmos francia kisváros az Atlanti-óceán partján. Keskeny, macskaköves utcák, kávézók, sörözők, kocsmák, móló, parti sétány, szálloda, a helyi Notre-Dame templom, egy magánvillából kialakított rendőrkapitányság és a kolostor-kórház. Tekintélyes helyi polgárok, gazdag vállalkozók, gyárosok, alpolgármester, orvos és a köznép, vendéglős, árusok, hentes, varrónő, szobalány, halászok, éjjeliőr.
Minden pontosan olyan, ahogy elképzeled, minden olyan, amilyennek lennie kell. Az emberek ismerik egymást, tisztelettel közelednek egymás felé, de tudják a helyüket. A társadalmi hierarchia meghatározza mindenki szerepét, nem lehet kilógni, be kell tartani a normákat, amelyeket az elit diktál. A köznép erre nem képes, de azért a látszatra ügyelnek – az elit tekintélye talán nem is a gazdagságból, hanem a méltóságából és a parancsolni tudásából fakad.
E közben, persze, titkos bűnök, elfojtott gonosz indulatok rejlenek a mélyben, és amikor egy konfliktus a felszínre jut, szinte törvényszerű a katasztrófa.
Maigret érzi ezt, próbálja megállítani, megfékezni a bajt, de nem ismeri eléggé a helyi viszonyokat, ezért tehetetlen, már elkésett. Később aztán – akár egy közrendőr – nyakába veszi várost, házról házra jár, mindenkit kikérdez, és ez eredményre vezet. De akkor már késő.
Simenon sablonjai pontosan működnek, ezt a regényt 1947-ben, Arizonában, Tucsonban írta, ekkor már évek óta ott élt, élvezte a hatalmas távlatokat és a szabadságot, és közben csuklóból gyártotta a regényeit, az egyszerre nosztalgiával vágyott, de el is utasított fojtó légkörű francia-európai világról.
De azért ne várjatok sokat tőle, ez csak egy sablonos Maigret krimi. :)
Simenon még:
Georges Simenon: Maigret és a Langaléta, Maigret és a kiugrott felügyelő
Georges Simenon: Maigret türelmes, Maigret New Yorkban, Maigret kudarcot vall
Georges Simenon: Maigret és a flamand lány
Georges Simenon: Aki a vonatokat nézte
Georges Simenon: Maigret és az éjszaka örömei
Simenon az arizonai Tucsonban, ahol ezt a regényt írta.