Finom ecsetvonásokkal festett japán festmény a hagyományról, a tiszteletről, a tekintélyről, az emlékezetről, a világ mulandóságáról, az idő könyörtelenségéről, az öregedésről, a családról, a büszkeségről, a belátásról, a lázadásról, az árulásról, a kegyetlenségről, a vakságról, az önámításról, az élethazugságról, és még sorolhatnám, hogy milyen fontos témákat érint ez a karcsú kötet, de be kell fejezni ezt a mondatot, mert már így is túl hosszú.
A hosszú mondatról viszont Krasznahorkai László jut az eszembe, aki a hagyományokat, az igazi, transzcendens világba vezető hagyományokat keresve utazott Kínába, ahol nem találta, és Japánba, ahol viszont rálelt, gondolta és írta, hosszú, végtelenbe indázó, lebegő mondatain keresztül.
Nem Krasznahorkait kritizálva, csak tényként állapítom meg, hogy szerintem az Angliában élő japán író, Kazuo Ishiguro, egyszerű, letisztult mondataival, a szertartásos japán formák felidézésével, a rövidebb-hosszabb emlékképek mesteri ritmusú kompozíciójával, a kimondhatatlan – mert a kimondott mindig csorbít, behatárol – lebegő érzékeltetésével pontosan ott van a hagyományban, ahová K.L. vágyakozott.
Ez a halk, érzékeny és szelíd könyv egyébként azon a konzekvens, szilárd meggyőződésen alapul, hogy az agresszív nacionalista hagyományt, amely Japánban a II. világháború idején uralkodott – függetlenül a hirdetőik egyéni tisztességétől és egyéb területeken szerzett érdemeitől –, el kell vetni, ki kell irtani. Ez a téma Magyarországon ma is aktuális, ezért ez az 1986-ban megjelent könyv a politikai mondanivalóját tekintve sem tekinthető elavultnak.
De ez – a politikai mondanivaló – ne riasszon el senkit, aki keleti, és ezen belül a japán kultúrát kedveli, mert ahogy az értékelésem első mondatában írtam, rendkívül gazdag értelmezési tartományai vannak ezen túl is ennek a nagyszerű könyvecskének. Ment a kedvencek közé. :)