Olvastam egy verset, szép volt, elfelejtettem, de másnap mégis az eszembe jutott.
Olvastam egy verset, gondoltam, ez majd kötelező lesz az iskolában.
Olvastam egy verset, nem tetszett, de volt benne három olyan sor, amit kiírtam magamnak.
Olvastam egy verset, szerettem volna beszélni róla, de elakadt a szavam.
Olvastam egy verset, hasonlított egy másikra, de mégis más volt, zavarba jöttem tőle.
Olvastam egy verset, pocsék vers volt, de soha nem fogom elfelejteni.
Olvastam egy verset, megnyugtatott, letettem a könyvet, és azóta se vettem a kezembe.
Ez nincs.
Régmult virágok illata
Bódít szerelmesen.
[…]
A nyelv lehúz, altat, befed.
Tegyünk úgy, mintha misem történt volna,
a magyar nyelv köztársasága változatlan,
a szubjektív én lírai vallomása
– a vers –
szabadon lebeg a légben, hisz nincs kollektív tudattalan,
mi erővel magába zárná,
színes lufik a versek,
ott lebegnek város és falu,
árnyas liget és tébolyda felett,
válasszunk közülük, ragadjuk meg földig érő zsinórjukat,
és húzzuk össze egy kötetbe, ez a koncepció,
Nemzeti Szalon, éves seregszemle,
mit hagyomány és profit érdeke diktál.
De akkor hol van a vers?