Kertész Imre: Jegyzőkönyv
A szégyen, a megaláztatás a legnagyobb kín. A személyiség megkérdőjelezését, kétségbe vonását jelenti, és ezzel megelőlegezi a halált.
Ez a novella egy ilyen megaláztatásról szól. Arról, hogy Kertész Imre az Auschwitz után, Auschwitz tudatával felépített és megőrzött – iszonyúan sérült és sérülékeny – személyiségét hogyan veszti el egy rövid utazás alatt, hogyan „hal meg”.
„Meghal”, aztán megírja, elé szerkesztve egy önigazoló menedéket: Krisztus a menedék.
Jól írja meg, nagyon jól írja meg, mondom én, aki szereti a stílusát, a fanyar humorát, az önmarcangoló őszinteségét, az irodalmi utalásait, idézeteit, a pontos mondatait, a briliáns kompozícióját.
Az önigazolással sincs semmi baj, a szöveg elővetíti és egyben igazolja is, hogy a szerző azon az úton járt, amely a végből visszacsatol a kezdethez. Halál után csak a feltámadás adhat életet.
Esterházy Péter Élet és irodalom
Variáció Kertész Imre témájára. Odáig azért nem mennék el, hogy Kertész requiemének musical változata, talán inkább egy virtuóz táncos szóló keringője – Esterházy megmutatja: szólóban is lehet keringőzni.
Az elején a szokásos szellemes barokkos körmondatok még sejtetnek valami tragikus végkifejletet, de a történet kifutása egy bonmotban kifejezhető: Hiába volt meg az 1990-es rendszerváltás, a múltunkat magunkkal cipeljük, közép-európaiak vagyunk: az idegrendszerünk elrongyolt, a vécépapírunk kemény.
Mindenképpen Esterházy javára kell írni, hogy a produkció végén a meghajlás elmarad, önmaga helyett Kertészt küldi a színpadra – ahogy közeledünk az írás végéhez, szaporodnak a Kertész idézetek, és a csúcsponton már van olyan pillanat is, amikor E.P. szinte teljesen eltűnik. Igen, E.P. pontosan tisztában van azzal, hogy ebben az írásában nem kell versenyeznie Kertésszel, ez az írás nem több – és persze nem kevesebb –, mint tisztelgés egy Mester előtt.
/A könyv későbbi kiadásban Kertész Imre – Esterházy Péter: Egy történet cím alatt jelent meg, ott további nagyszerű értékelések olvashatók./