Szeretem a free jazzt, a zenei érzelmek zabolátlan és sokszor artikulálatlan kitörését és áradását, ezért aztán nem egyszer előfordult, hogy az Amadinda együttes valamelyik túl hosszúra nyúló, repetitív koncertjét hallgatva
azt kívántam, bárcsak állna föl a közönség sorai közül egy szaxofonos, aki szétfújná a lassan elviselhetetlenné váló feszültséget, kiűzve a pedánsan elegáns zenészeket és közönségüket, botrányt, de felszabadulást is okozva-teremtve:
Ez jutott eszembe, amikor észrevettem, hogy a 430 oldalas könyv 296. oldalán a szerző és főhőse „megőrül”.
Addig ami volt, az tökéletesen megfelelt az Ishiguroval szembeni elvárásaimnak.
A Napok romjai és A lebegő világ művésze szerzője a szokásos Nádas Péter-i pontosságú mondataival járta körül a legfontosabb témáit: a korlátolt – de a korlátok között rendkívül precízen és artikuláltan megnyilvánuló – én vergődését, a látószög torzításából adódó abszurditást, és az emberi ostobaság, felelőtlenség és kíméletlenség állandó és természetes jelenlétét. Azt gondoltam, hogy az a pszicho horror, ami fokozatosan, kíméletlen lassúsággal elterpeszkedik a könyv közepén, kikészít, de állom a harcot, lássuk, mi lesz belőle.
És akkor elérkezett a 296. oldal, ahol Ishiguro nem bírta tovább. Jött a szaxofonos, de nem zavarta ki hangorkánjával a pedánsan elegáns zenészeket és közönségüket, hanem elkezdett egy érzelgős giccses slágert játszani
aztán meg unalmas, már ezerszer elkoptatott standardeket: innen a történet átcsúszik egy melodramatikus, hollywoodi „mélységű” történelmi akciófilmbe, ami annyira érdektelenné vált, hogy a könyv végét, utolsó oldalait csupán kötelességtudatból olvastam el. Kár érte. Szinte hihetetlen, hogy egy ilyen nagyszerű író így el tud szúrni egy könyvet.