Kérdező: Hogyan hangzik a „nyelv” japán szava?
Japán: (hosszas habozás után) Koto ba a neve.
Kérdező: És mit mond ez a név?
Japán: Ba a leveleket, méghozzá különösen a sziromleveleket nevezi meg. Gondoljon a cseresznyevirágra és a szilva virágára.
Kérdező: És mit mond a koto?
Japán: Ezt a kérdést a legnehezebb megválaszolni. (…) koto a szólító csendesség tiszta elragadtatása. A csend lobogása támasztja ezt a szólító elragadtatást, és a csend lobogása az a fenntartó is, ami az elragadtatást magával hozza. Koto egyúttal mindig megnevezi magát a mindenkori elragadtatást is, ami a megismételhetetlen pillanatban egyedülállóként ragyog fel kelleme teljességében.
39. oldal
A koto szótári jelentése: dolog, a ba szótári jelentése: hely. E két szó együtt koto ba például Wim Wenders A dolgok állása című filmjét juttathatja eszünkbe, amelynek zárójelenetében a főhős a kamerát fegyverként használja, miközben a halálba zuhan – a tárgyiasítás, a fényképezés, a filmezés, nyelvi leírás az erőszak eszköze, ezt írja a teoretikus Susan Sontag és a szépíró Mészöly Miklós (pl. Film) is. E könyvben ez a gondolat úgy jelenik meg, hogy a japán szereplő kritizálja Akira Kurosawa A vihar kapujában című filmjét, azt állítva, hogy az túl európai, mert leképezi, tárgyiasítja a világot.
A japán koto ba és a magyar nyelv (német sprache) szavak között talán valóban lehet találni összefüggést, de én mégis úgy érzem, Heidegger valószínűleg reménytelen feladatra vállalkozott, amikor kísérletet tett az általa kelet-ázsiainak nevezett japán-kínai buddhista-zenbuddhista-taoista és a görög-zsidó-keresztény alapú nyugati kultúra (nyelv)filozófiai szókincsének megfeleltetésére. És ennek a kudarcnak nem a kultúrák távolsága az oka, hanem a saját terminológiájának a tisztázatlansága.
Képzeljük el, hogy egy japán és egy német filozófus beszélgetésének magyar nyelvű fordítását olvassuk a metafizikáról és nyelv hermeneutikájáról, amikor a beszélgetés egy késői szakaszában – amikor a beszélgető társak már-már eljutnak a kölcsönös megértés kapujába, a német filozófus kijelenti, hogy a nyelv szót ő nem hétköznapi értelmében használja, a nyelv szónak van egy mélyebb értelme, amely nem kimondható, és amely úgy hangzik, hogy mondás, a lényeg mondása, amit csak csenddel lehet kimondani, de erről a csendről nem lehet beszélni, és a metafizikus csend is zsákutca, épp ezért jelentett számára megvilágosodás-szerű felismerést egy japán mester minden metafizikát nélkülöző csendje. Erről kell folyamatosan beszélni, amiről nem lehet.
A szavak tehát elvesztik jelentésüket, hiába írja Heidegger máshol, hogy a nyelv a lét háza, ha ezen a házon nincsen ajtó és nincsenek ablakok, és ezért csupán a hit és a művészi ösztön sejtelmes homályán keresztül képzelhetjük mit rejt ez a ház, mit rejt ez a lét, mit rejt ez a nyelv. Ez a nyelv nem lehet a filozófia nyelve, és nem akarom becsapni az esetleg érdeklődő, szépirodalom felől közeledő olvasókat sem: ez a nyelv annyira elvont, hogy költészetként sem működik.
A kötet záró részében előbb Almási Miklós egy oldalban összefoglalja, hogy mit gondol a filozófiai közvélemény Heidegger nyelvfelfogásáról, majd fél oldalban ismerteti az életrajzi adatait. Ezt követően a kötet fordítójának, Tillmann J. A.-nak a tíz oldalas tanulmányát olvashatjuk, amelyből megtudhatjuk, hogy az emberiség előtt a világűr bezárult, ezért vissza kell térni Istenhez – személyes Isten, illetve a szeretet istene természetesen nincs a könyvben, legfeljebb a helyén létező misztikus űr érzékelhető –, és ezen visszatérés minden hétköznapi racionalitást meghaladó filozófiai és költői megnyilatkozása Heidegger ezen alkotása.