A szerzőről:
Bíró Zsuzsa forgatókönyvíró és dramaturg. Olyan filmek kötődnek a nevéhez, mint a Mándy Iván elbeszélésekből összegyúrt, Sándor Pál rendezte Régi idők focija (1973) vagy a Kosztolányi novellából készített, Gárdos Péter rendezte Tréfa(2009). Dramaturgként több mint negyven, forgatókönyvíróként több mint 15 magyar film elkészítésében közreműködött 1958 és 2010 között. A magyar filmgyártásban mindenki ismeri a nevét, az irodalom szeretői közül viszont csak azok, akik a Liget folyóirat hasábjain olvasták az írásait. Két könyve jelent meg: Mallarmé macskái (2002); Apák mozija (2006)
A könyv hét esszét tartalmaz, amelyeknek a hősei 19. és 20. századi értelmiségiek: Semprun és Havel, Nizan és Sartre, Saint-Exupéry, Drieu la Rochelle és Aragon, George Steiner, Heidegger és Hannah Arendt, Mme de Staël. A nevek egy része közismert, önmagáért beszél, néhány név viszont csak az irodalomtörténetet és a történelmet professzionális szinten ismerők számára mond valamit. Drieu la Rochelle-ről például még soha az életben nem hallottam.
Az írások az értelmiségi szerepvállalásokat járják körül. Az írók, költők, filozófusok és a hatalom kapcsolatáról szólnak. Leginkább a kommunista és fasiszta ideológiák által megfertőzött értelmiségiek elcsábulását és kiábrándulását ismertetik történelmi hátterek előtt felrajzolt életrajzokkal.
A könyvről érdemes elolvasni Bikácsy Gergely kritikáját – nem osztom mindenben a véleményét, de jó összefoglaló. Abban biztosan igaza van, hogy furcsa, hogy a kötet végén a szerző felsorolja a forrásként felhasznált művek fordítóit, de az eredeti források szerzőit nem. A Heideggerről és Hannah Arendtről szóló esszé forrására rátaláltam Elzbieta Ettinger: Hannah Arendt – Martin Heidegger, azt el is olvastam, annak alapján azt mondom, hogy nincs plagizációról, koppintásról szó, de a források nekem akkor is hiányoznak. Ezért akár le is vonhattam volna a könyv osztályzatából.
A könyv tehát esszéket tartalmaz, de ezekre rányomja a bélyegét a szerző foglalkozása: a stílus igényes, de a történetek bulvárosan felépítettek, dramaturgiailag kihegyezettek. Kicsit úgy lehet elképzelni, mint Nyáry Krisztián írásait, de nem két-három oldalon zanzásítva, hanem negyven-ötven oldalon kibontva. Van akit ez idegesít, engem szórakoztatott. Mielőtt elkezdené olvasni az ember, érdemes belenézni a Ligetben közölt írásokba – ha az bejön, akkor érdemes a könyvbe belekezdeni.
A könyvet a Szabó Ervin Könyvtár kőbányai fiókkönyvtárából kölcsönöztem ki, és meglepetésemre egy dedikált példányra akadtam.
Juditnak és Csabának, tulajdonképpen bemutatkozásként. B. Zsuzsa 2002. szept. 2. – ez olvasható benne. Nem tudom, hogyan jutott a könyvtárba ez a példány – hagyatékból, ajándékként? Mindenesetre nem volt jó érzés látni, hogy a tulajdonosai lemondtak róla.
Karcok:
Hannah Arendt zöld ruhája ma már kultúrtörténeti adat. Heidegger a leveleiben emlegeti. Hans Jonas a memoárjaiban. A 18 éves Hannah így jelenik meg a kissé ódivatú, nyárspolgári marburgi egyetemen. Königsbergből és Berlinből jön, divatos zöld ruhában, fantasztikus sötét szemmel néz az emberekre. Más, mint a többiek Hans Jonas, a diákkori jóbarát H. A. szuggesztív egyéniségéről, lényeglátásáról, érzelmei mélységéről beszél. És megemlíti, hogy ugyanakkor meghatóan félénk és gyerekes volt. Egy romantikus manzárdszobában lakott szobatársnőjével, egy kis egérrel, amelyet a tenyeréből etetett. Ő és az egér egyformán magányosak voltak… – meséli Hans Jonas
[…]
„Amikor üvölt a vihar a kunyhóban, akkor pihenésül egy sötét szemű fiatal lány képe előtt álmodozom, aki esőköpenyben, kalapját mélyen lehúzva a homlokára, először lépett be a terembe, és kérdéseimre csak egy-egy kurta, alig hallható igennel vagy nemmel válaszolt…” – írja 1925-ben, szerelmük első nyarán, todtnaubergi vakációjáról Heidegger a távoli kedvesnek.
Akkor már több hónapi szerelem és konspiráció van mögöttük. Ha viszonyuk kitudódna, Heideggert kirúgnák az egyetemről, és nyilván Elfride [Heidegger felesége] is otthagyná. A játékszabályokat tehát – erről már szó esett – első perctől kezdve ő diktálja. A kezdeményező is ő volt.
Íme, részletek az első levélből:
„1925. II. 10.
Kedves Arendt kisasszony!
Ma este még el kell jutnom magához, a szívéhez kell szólnom.
Legyen köztünk minden egyszerű, világos és tiszta. Akkor kiérdemeljük ezt a találkozást. Hogy maga a tanítványom lett, hogy én a tanárja vagyok, az csak alkalmat adott ahhoz, ami történt.”
Még kisasszonynak szólítja, még magázza. „Én sohasem fogom magát birtokolni, de mindig része lesz az életemnek.”
[…]
Gondolom, H. késő este írja levelét, amikor már alszik a család. Rettentő feldúlt, akarja-nem akarja, lelkifurdalás gyötri (akkoriban a bűnbeesésről szóló Luther-kommentárokról ad elő), boldog és szorong, mi is történt? Egy tanítványa, egy fiatal lány, esőköpenyben, és a köpeny alatt izgató zöld ruhában, félénken beállított a fogadóórájára. Ö hívta? Magától jött? A levél azt sugallja, hogy rászánta magát, Safranski szerint Heidegger hívta. Végül is mindegy. Gondolom, hetek óta köztük volt már ez, ez a vihar előtti csend, amelyet tekintetek, hangsúlyok, véletlen találkozások, töredezett dialógusok töltenek be… Banális dolog, egyszerűbb volna azt mondani, hogy Heidegger hülyén belezúgott egy tanítványába, de ez méltatlan hozzá és az esethez: élete legnagyobb szenvedélye lesz ez a kapcsolat, ő fogja így jellemezni, később is, akkor is, ha majd vallomást tesz a feleségének. De most még 1925. február 10-e van. Heidegger befejezi Arendt kisasszonyhoz írott levelét. Még bocsánatot kér tőle, mert – idézem
„egy pillanatra megfeledkeztem magamról”. Skizofrénia. A messkirchi ministránsfiú bocsánatot kér, az egyetem Don Juanja kiszemeli zsákmányát. A befejező sorokat Heidegger harmadik, legvalódibb énje, a Lét és idő alkotója írja:
„Egyszer majd hadd illessem sima homlokát egyetlen csókkal, hálából a lényében lakozó fényességért, amely a munkámra is átsugárzik.
Örüljön, maga jóságos! A maga M. H.-ja.”
Biró Zsuzsa: Mallarmé macskái
Liget Műhely, Budapest 2002
177-181. oldal
1967. július 24-én a freiburgi egyetem nagy előadótermében, az Auditorium maximumban Paul Celan több mint ezer hallgató előtt felolvas a verseiből. Az első sorban ott ül Martin Heidegger is. Celan 1948-ban Bécsben, akkori nagy szerelme, Ingeborg Bachmann inspirációjára tanulmányozza a Lét és időt, és később a többi művet, elsősorban a Hölderlin-értelmezéseket. A művek vonzzák, alkotójuk náci múltja elborzasztja. Freiburgba mégis a megismerkedés lehetősége csábítja, bár a helyszínen kétségek rohanják meg, hogy valóban akarja-e ezt a találkozást.
Heidegger mindenesetre akarja. Már az ötvenes évek óta figyelmesen követi Celan munkásságát, a német nyelvű költészet egyik legnagyobb mesterének tartja, tud életéről és kínjairól, tudja, hogy a michailowskai náci lágerben ölték meg a szüleit. Arról is tudomása van, hogy a költő jóformán az egész elmúlt évben pszichiátriai kezelés alatt állt. Ezért az a véleménye, hogy igen üdvös volna, ha Celan a Fekete-erdőbe is ellátogatna. Nem fejti ki, miért volna üdvös, de feltételezem, hogy segíteni akar a lábadozón, és mi adhatna üdvösebb és heideggeribb vigaszt, mint a Fekete-erdő és a felláp?
H. előző nap bejárja a freiburgi könyvesboltokat, intézkedik, hogy jól látható helyekre tegyék ki Celan műveit, hadd örüljön, ha sétálgat a városban. A felolvasás előtt az egyetem egyik professzora, Gerhart Baumann bemutatja őket egymásnak, valaki fényképet akar készíteni róluk, megörökíteni, amint a gondolkodó a poétával találkozik, de Celan felugrik, és kijelenti, hogy nem hajlandó közös fényképen szerepelni Herr Heideggerrel. Heidegger úr derűs marad, Celan néhány percre eltűnik, majd visszajön, és közli, hogy mégis beleegyezik a dologba. Ekkor azonban már senkinek sincs kedve hozzá.
Az előadás után leülnek egy pohár borra, békésen csevegnek, és Celan elfogadja Heidegger invitálását másnapra, fel a hegyre. Később, amikor Heidegger már hazament, váratlanul meggondolja magát. Ezzel az emberrel nem tud együtt lenni – mondja Gerhart Baumannak, nem akar vele találkozni, mert nem tud nem gondolni a múltjára.
Másnap reggel mégis felmegy vele Todtnaubergre, a hegyre, amelynek neve szintén úgy hangzik, mint egy átok, mert benne van a halál (Tod), a jajkiáltás (au) és a kényszermunkásokat foglalkoztató szervezet (Todt). Ezen a baljós csengésű halálsikoly-hegyen van az a híres kunyhó, a menedék, aminek építésében több mint negyven évvel ezelőtt Heidegger saját kezűleg vett részt, ahol a Lét és időt megírta, és ahonnan csak lefelé vezetnek az utak. Akkoriban már a marburgi egyetem rendkívüli filozófiai professzora volt, két kisfiú apja, kellett a nyugodt hely, ahol írhat és gondolkodhat, kellett az erdő, a növények, a láp, a rusztikus körülmények, a parasztok társasága, amit gyerekkorában annyira megszokott. Mindez most is kell még. Előző évben, Hannah Arendt hatvanadik születésnapjára, egy őszről szóló verset és egy képeslapot küld, látképet a kunyhóból. Arendt tisztában van e magánszimbólumok jelentőségével, köszönőlevelében azt írja, hogy a vers és a szépséges kút képe a lehető legnagyobb örömöt okozta neki, a látvány sokáig elkíséri majd. A kút szépsége nem nagyon észlelhető egy másik fotón, amelyet én láttam, jobban feltűnik az a kissé pocakos, kissé kopasz öregúr, rossz szvetterben, aki kezében egy csorba fehér vödörrel távolodik a kúttól, tartásában virgonc büszkeség: Martin Heidegger vizet hord!
Bíró Zsuzsa: Mallarmé macskái
159-160. oldal
Első megjelenés fényképpel:
Liget, 2008 AUGUSZTUS 15.
http://ligetmuhely.com/hazateres/
További karcok még itt.