„A valóság más és több, mint a tények és az események összessége, amely egyébként ellenőrizhetetlen. Aki azt mondja, ami van, mindig történetet mond el, és ebben a történetben az egyes tények elveszítik esetlegességüket, és egyfajta emberileg felfogható jelentést nyernek.”
Hannah Arendt
Elzibeta Ettinger nagyszerű könyve történetet mesél el, elfogultan, de én hiszek neki. A mű a megjelenésekor botrányt kavart, de ez esetben a botrány nem a bulváros történet, hanem a bálványdöntés miatt tört ki.
A mese arról szól, hogy 1920 őszén a 18 éves Hannah divatos zöld ruhában, fantasztikus sötét szemekkel, megjelenik a kissé ódivatú, nyárspolgári marburgi egyetemen, ahol a diákok bálványa, az európai filozófia új csillaga, a fantasztikus kisugárzású Martin Heidegger professzor azonnal felfedezi őt – és hiába családos ember, felesége és két gyermeke is van – azonnal elcsábítja. Titokban találkozgatnak, ameddig Heideggernek kedve tartja, aztán amikor ráun, vagy inkább túl veszélyesnek érzi a tanítványával folytatott titkos viszonyt, dobja őt, elküldi professzor társához Karl Jaspershez, Heidelbergbe. A levelezés még éveken át folyik közöttük, és ha Heidegger magához rendeli, Hannah mindig rohan.
Egészen addig, amíg Heidegger a marburgi egyetem rektoraként hűséget nem esküszik a náciknak. Heideggert az antiszemitizmusa, a modernitással szembeni megvetése, a vezérkultusza törvényszerűen vezette nemzetiszocialisták táborába, ahol a párttagságát egészen az összeomlásig, 1945-ig megőrizte. Csupán egy évig volt rektor, de az alatt az egy év alatt is részese volt a zsidó származású egyetemisták és professzorok elűzésének – köztük egykori mesterének, Edmund Husserlnek, is, aki a kiűzetés szégyenbe belehalt. Addigi legjobb barátjával, Karl Jaspersszel is megszakította a kapcsolatot, mivel annak zsidó származású felesége volt. Hannah Arendt ezek után 15 éven át nem állt szóba Heideggerrel.
A nagy kibékülés 1950-ben történt meg, Heidegger még a feleségének is bemutatja. Persze volt mögötte hátsó szándék. Nem csupán az egykori rajongó tanítványát akarta újra bűvkörébe vonni, hanem Hannah növekvő filozófiai hírnevét, közéleti tekintélyét felhasználva próbálta elérni, hogy visszakapja az 1945-ben a náci múltja miatt megvont egyetemi katedráját. Sikerrel járt. Miközben sorozatosan megtagadta, hogy politikai múltjától elhatárolódjon.
Kapcsolatukat csupán egyetlen dolog árnyékolja be. Hannah Arendtnek megjelenikA totalitarizmus gyökerei című műve, amely megmutatja, hogy az egykori tanítvány már korántsem olyan ostobácska diáklány, mint ahogy azt a mester szeretné látni – ezért aztán újabb 20 évre megszakítja vele a kapcsolatot – csak levélben hajlandó vele érintkezni.
Az újabb kibékülés majd 1969-ben következik be, és ezután Hannah Arendt 1975-ös haláláig rendszeresen leveleznek, találkoznak.
Egy jellemző epizód, amikor Heideggernek anyagi gondja támadnak, a leghíresebb művének, a Lét és időnek a kéziratát akarja áruba bocsátani. Ez ügyben ír is Arendtnek, aki azt tanácsolja, hogy – ismerve Heidegger hazafias felfogását – valamely német egyetem vagy alapítvány számára kínálja fel megvételre. Heidegger, aki korábban arra hivatkozott, hogy azért kéri Arendt segítségét, mert nem ért az üzlethez – kimondatlanul is feltételezve Arendt zsidó származásának üzleti érzékkel és kapcsolatokkal összefüggő képességét – ezt elutasítja, és mindenképpen Amerikában szeretné árúba bocsátani a kéziratot, mivel ott több pénzt kaphat érte. Heidegger, aki egész életében megvetette Amerikát és a bálványait – a pénzt és a technikát – nem szégyellte, hogy dollárt fogadjon el, és hogy országát megfossza egy nemzeti kincstől.
Mi lehetett, ami összekötötte ezt a két embert? Ettinger könyve felkínál egy lélektani magyarázatot, ami számomra hitelesnek látszik. (Hannah Arendt halálig szerelmes volt Heideggerbe – ez egy múlhatatlan, minden akadályon felülemelkedő szerelem volt.) Túl ezen, a 20. század első felének európai történetéről is érdekesen és hitelesen szól ez a könyv, amit a filozófia, a lélektan és történelem iránt érdeklődő olvasóknak jó szívvel tudok ajánlani.