Vesszünk el a részletekben.
Miről szólnak Szüts Miklós képei?* A felszínről. Vagy inkább a felületről: látszik az anyag, a papír fehérje átvilágít a festéken. A festék harca reménytelen, nem tudja befedni.
Látszik az ecset nyoma, húzza jobbra és balra, fentről és lentről, meg keresztbe is, hol így, hol meg úgy. Hiába.
A papír anyaga látszik, durva, talán csak a fekete, igen, teljesen csak a feketével lehetne befedni, az olyan, mit a tükör!
Teljesen fekete nincs. A teljesen fekete ígérete ott van, de nincs teljesen fekete kép, teljesen ép tükör, ami el tudná tüntetni az anyagot, ami kaput nyithatna… valamerre. Nem, maradunk itt, maradunk a felszínen.
A borítón is a fekete dominál, amihez egy fehér folt adja a kontrasztot, de látszik, hogy az is csak festett, amit kusza ecsetvonások kentek fel oda. Az alap világosabb volt, amit aztán elfoglalt a fekete támadása. Még nincs teljesen vége, hiszen a világosabb alap és a fehér folt még látszik, de már megszületett az ítélet:
Esterházy Péter
Szüts Miklós
A bűnös
Az első kép vörös. Van benne egy kis barnás árnyalat. Nem tudom eldönteni, színtévesztő vagyok, nem lehet eldönteni, a papír egyenetlenségei befolyásolják a kép színét. Ahol mélység van, ott több a festék, megjelenik az árnyék a látszólag teljesen sima felületen. A kitüremkedések pedig világosabbak, egészen kicsi világosabb foltok a sötétebb barázdák között. Ez nem Andrej Rubljov ikonjainak glóriája, annál sötétebb, piros, téglavörös. (Vér?) Egyenletesen, látható ecsetvonások nélkül lefedve. Talán egy Mark Rothko képből idézet, miközben nálam Morton Feldman zenéje szól Glenn Gould Bachot játszik. A kép szélén, alig láthatóan, csak annak, aki figyelmesen nézi, ott egy szakadozott, vékony keret. Ahhoz kevés, hogy kiemeljen, ahhoz elég, hogy határt szabjon.
A többi kép hol sötét, hol meg világos, akvarell festmények, nonfiguratív mind, véletlenszerű sorrendben. Széles ecsetvonásokkal megfestett képek, néhol megfut a festék, a szürke, barna, fekete és fehér átfut a határos tartományba, elvegyül két szín, átmenetek, bolyhos foltok jelennek meg a különben határozott színes csíkok, sávok, mértani alakzatokra emlékeztető formák között.
Nincsen történet, csak annyit lehet tudni, hogy váltakoznak a képek. Kivilágosodik, elsötétül. Mint egy moziban, feldolgozhatatlan gyorsasággal felvillanó kockák. Ugyanez lelassítva. Talán a nagyítással van a baj, azért nincs történt, mert túl közel vagyunk, belevesztünk a részletekbe. Talán van egy olyan nézőpont, ahonnan összeáll a kép, a mozaik darabok kiadnak valami nagyobb egységet, de ez innen nem belátható. Reménytelen, de van. (Mi van?)
Még lehetne folytatni, írni mellé egy történetet, tetszőlegeset, ami éppen foglalkoztat, betegségről, halálról, szerelemről, gyilkosságról, 17. századi kardozós történetet vagy egy akciókrimit Tarantino stílusában. Esterházyé egy a lehetséges történetek közül, nem is igazán történet, inkább csak néhány motívum felsorakoztatása egy történet vázlatához, nem ecsettel festve, csak tompa hegyű grafit ceruzával. Rajz. Rajzolt, maszatolt, radírozott, kicsit piszmogott rajta, aztán annyi. Most ez van. Legyen több! :)
* Pontosítok: miről szólnak Szüts Miklósnak ezek a képei, nekem?