Privát viszonyom a könyvhöz: SPOILER* nincsenek zsidó vagy zsidónak tartott rokonaim, az összes felmenőm, ameddig csak ellátok térben és időben, alföldi paraszt. Viszont nekem nem igazán tudnak újat mondani a holokausztról, annak előzményeiről, mert rengeteg történelmi, filozófiai és egyéb tanulmányt, visszaemlékezést és szépirodalmi munkát is olvastam a témáról. Levéltárosként pedig olyan forrásokat is, amelyek nem nyilvánosak. Például a nyilasok terrorjáról, kivégzésekről, szörnyű és megalázó kínzásokról saját vallomásaik és az életben maradt áldozatok visszaemlékezései alapján. Aztán haláltáborokból visszatértek egészségügyi állapotáról, gyógyszerigényléseikről – külföldről a JOINT hozott be Magyarországra az éhezéstől, a körülményektől tüdőbeteggé vált emberek, leginkább gyerekek számára életmentő gyógyszereket – ezek az iratok az egészségügyi adatok szenzitív volta miatt nem voltak kutathatók.
Azt gondolom, ez a könyv csak áttételesen szól a történelemről, a holokausztról, hisz nem tudományos munka, szubjektív visszaemlékezéseket tartalmaz, nem ellenőrzött információkat, nincs reprezentatív mintavétel, stb. A műfaj leginkább az oral history kategóriájába tartozik, és erről a tudományos konszenzus szerint elmondható, hogy nem arról szól, amiről mesél, hanem arról, aki mesél. Hogyan jelenik a meg a mesélő tudatában az egykori történet, a múlt, és ezzel már egyszerre lényegtelenné válik, hogy vannak-e füllentők, a történetet kiszínezők, hamisítók a visszaemlékezők között.
A holokauszt itt van ezekben az emberekben, és nem kell ehhez genetikai örökség, ahogy erről egy (ál)tudományos cikkben írtak, a trauma nem genetikailag, hanem Dawkins mémjeként öröklődik.
A holokauszt itt van ezekben az emberekben, és a történeteik képesek átadni azt az olvasóiknak. Nem minden olvasónak, a kurucinfón lehet olvasni antiszemita cikket a könyvről, aki keresi, megtalálhatja, természetesen nem csatoltam a linket.
Engem nem változtatott meg ez a könyv, de az átlagos olvasó számára képes lehet arra, hogy élettel töltse meg a jó esetben iskolában megtanult történelmi tananyagot.
A közelmúltban vita volt arról, hogy tanítsák-e a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen külön tantárgyként a holokausztot – na, oda, arra a kurzusra ajánlott olvasmány lehetne. Egyébként meg minden jóérzésű ember számára ajánlott.
* Egy érzelgős barom vagyok, folytak a könnyeim, nem győztem titkolni, lett volna egyéb okom is a sírásra, ezért hát nem buktam le.
„Kedvcsinálónak” javaslom a könyvhöz csatolt 10 karcom közül ezt a hatot:
Strausz Éva
március 6.
Sosem tudtam elhinni, hogy senki nem volt, aki egy csodálatos, barna, göndör hajú kisbabát megmentett volna. Álmomban többször megjelent egy történet, történés! Lengyelországban, egy kis falu kapujában találkoztam egy fekete ruhás, bő szoknyás parasztnénivel. A háta mögött éppen kilépett egy lány a házból, és én éppen észrevettem. Ekkor megszólítottam a nénit, és mondtam neki, ez a lány rám hasonlít, ő biztosan az én testvérem! Erre a néni elmesélte, hogy igen, lehetséges, mert a kétéves babát lelopta a vonatról! Őrület. Annyira beleéltem magam, hogy 1966-ban egy fél év alatt megtanultam lengyelül, és a következő évben elindultam Lengyelországba. Mindent elrendeztem, ha megtalálom, orvos legyen velünk, nehogy a szüleimmel valami történjen, ha újra találkoznak halottnak hitt gyermekükkel, a hivatalos levelezésekhez a barátnőm adta a címét, hogy senki ne sejtse, mit teszek, amíg nem vagyunk biztosak az eredményben. Sikertelenül jártam, de Mártuskáról apránként összeállta kép. Nizné Nemeckében Bercik Hanus néni elmesélte, hogy Gitl Nagymami Mártuskával elment meglátogatni az újszülött babáját. Mártuska talán a képen látható kötött ruhácskáját viselte, csak annyit tudok, hogy kötött ruhácska volt rajta. Csicsergett, csacsogott és vidáman táncikált. Kacagva mondta: Bercik bácsi, táncolok, táncolok!!!! A Nagyikám mondta, nagyon fél, hogy valami nagy baj fog történni. Szerda éjjel kiürítették a falut, minden családtagomat a környező faluból, minden zsidót Ungvárra, a téglagyárba hurcoltak. 1979-ben Amerikában tudtam meg, hogy Nagymami ölében volt végig Mártuska, együtt mentek a végső útra. A Nagynénikém barátnője volt a szemtanú, aki erről beszámolt. Ő szerencsés túlélő volt! 1998-ban az izraeli cfati magyar múzeum falán láttam az utolsó adatot. Ungvárról az utolsó vonattal, 3056 utassal indult a vonat Auschwitzba, köztük az én családom és drága kistestvérem, aki még mindig csak 72 éves lenne, de nekem örökre a PICI marad, ameddig csak élek.
Kaszt Ádám (szerk.): A holokauszt és a családom. Park Könyvkiadó, 2015. 172-173. oldal
Szegő Márta
május 8.
Egy maroknyi kopott, szétesőben lévő, valaha piros vászonkötésű kis zsidó női imakönyv maradt apámtól: Imádságos könyv, fordította dr. Hevesi Simon pesti főrabbi. A belső borítón, ceruzával írott szöveg: Ezt az imakönyvet vettem a kőszegi haláltáborban 1945 év január 9-én, a drága kis lányomnak, Zsuzsikának 3-dik születésnapján, egy 'adag' kenyérért." Zsuzsika soha nem lett hároméves, két és fél éves sem. 1944. június 12-én (?), 16-án (?) a mezőkövesdi gettóból hurcolták Auschwitzba – ha egyáltalán megérkezett az egyhetes nagy utazás után – édesanyjával, a 28 éves Pannival és nagymamájával, Dórával. Az volt a vétke, hogy kisgyermek volt, Panninak meg az, hogy kisgyermeke volt. Édesapámat a kőszegi haláltáborból hajtották nyugatra, a menetből megszökött. Új családot alapított, az elpusztult ág helyett a családfából új ágak terebélyesednek azóta. Nagymamai korban, elnézve két és fél éves Hanna unokámat, nem is tudom felfogni, hogy a túlélőkben milyen életösztön kelt újra, és hogy tudták kalodába zárni a halottaikról az emlékeiket. Az Eichmann-per idején tudatosult számomra, hogy Panni és Zsuzsika pusztulása lett számomra az élet gyökere. A 60-as években írtam egy verset, 44-es Pieta címmel, aminek csak a záró töredéke maradt meg az emlékezetemben: "Zsugorodva, sisteregve védted gyermeked, Égre törő füstöd szülte számomra az életet."
Kaszt Ádám (szerk.): A holokauszt és a családom. Park Könyvkiadó, 2015. 175-176. oldal
Halmos Judit
2014. május 5.
SPOILER
SPOILER
SPOILER
SPOILER
SPOILER
SPOILER
SPOILER
A holokauszt és a családom. Park Kiadó, 2015. 450-454. oldal
A képen: Halmos Judit édesanyja egy korabeli Elektrolux porszívóval
Kőszegi Lajos
2014. március 6.
Édesapám családja Szabolcsban élt. A család férfi tagjai, mai szóhasználattal, kisvállalkozók voltak. Asztalos, szabó, cipész. 1944- ben mindannyiukat elvitték Auswitzba és egyikük sem tért vissza. Nagyszüleim, két nagynéném, egy nagybátyám és egy 10 év körüli unokatestvérem.
Édesapám budapesti lányt vett feleségül és mikor őt behívták munkaszolgálatra, édesanyám, 2 éves nővéremmel, felkötözött a szüleihez. Így ő –akkor- elkerülte a deportálást.
Édesapám szerencsésnek mondható, mivel cipész volt, és szépen dolgozott, így a munkaszolgálatban a keret tisztjei számára csizmákat készített az általuk szerzett jó minőségű anyagokból. Apukám egy helyre került anyukám unokatestvérével, akit maga mellé vett és így együtt vészelték át a munkaszolgálatot.
Anyai nagyapámat mukaszolgálatra kötelezték. Megpróbáltatása s az élete Mauthausenben ért véget.
Édesanyám Budapesten sem kerülhette el az üldöztetést. A nyilas hatalomátvétel után Ravensbrücbe hurcolták. Gyalog hajtották az összegyűjtött lányokat, asszonyokat a városon keresztül, a Józsefvárosi pályaudvarra. Többször emlegette, hogy szürkületkor értek oda és a pályaudvar előtti támfal fehér kövei szinte világítottak. Ezt a látványt soha nem felejtette el. Ravensbrückbe vitték, ami a Keleti tengernél van, így el lehet képzelni hány napig tartott az út, az ismert szörnyű körülmények között.
A táborból kijártak dolgozni, de ez nem mentesítette őket a kegyetlen bánásmód alól. Kora reggel keltek és órákig kellett a hideg télben „applet” állni. Az appel az appelplatz –alakuló tér- neve volt a rabok között. Kápók felügyeltek rájuk, akik főleg lengyel és más nemzetiségű főleg köztörvényes bűnözők voltak. Ezek a kápók különös kegyetlenséggel gyötörték a rabokat, egyrészt, hogy kivívják az SS elismerését, hogy minél tovább maradjanak a pozícióban, ami jobb elhelyezési és élelmezési helyzetet biztosított nekik, másrészt a szadista hajlamaik kiélése miatt.
A munkavégzés az ellátásban sem jelentett előnyt. Az élelmezésük leginkább, híg kávéból, répalevesből és kenyérből állt. A rabok, ha tehették a hulladékból kikaparták a fagyott krumpli héjat. A lerongyolódott ruhák és cipők nem védték meg őket a hidegtől, így sokan megbetegedtek, de az szörnyű higiéniai körülmények miatt is sok betegséget szedtek össze. A betegeket igyekeztek a jobb fizikai állapotban lévők kicipelni az appelra, mert aki a barakkban maradt azt megsemmisítették. Anyukám így próbálta megmenteni egy unokatestvérét, sajnos sikertelenül, mivel ő belehalt a betegségébe.
A felszabadulás anyukámat is betegen érte, tífuszt kapott. Mikor kissé magához tért elindult haza, többé-kevésbé gyalog. A közel ezer km-es út több hónapig tartott, s csak őszre ért haza. Út közben nem sok segítséget kapott, a földeken talált növényeket ette, főleg rebarbarát.
A vidéki lakóhelyükre visszatérve, próbálták összeszedni a berendezési és használati tárgyaikat, melyeket a lakosok széthordtak. Szívesen emlegetik, hogy a lakosok nem tudták mi történik az elhurcoltakkal, ám, az, hogy beköltöztek a lakásaikba és széthordták a holmijukat, nem ezt támassza alá.
Persze anyukám sem kapott mindent vissza, de leginkább az ágytakaróját fájlalta.
Szüleim újra kezdett életükben igyekeztek eltávolodni a vallástól, de zsidóságuktól nem tudtak elszakadni.
Nem jártak közösségbe, de az ünnepeket megtartották. Akkor nem tudtam miről van szó, csak később tudtam azonosítani, hogy az a Peszah és a Jom Kipur volt. Anyukám péntekenként gyertyát is gyújtott, de a gyerek mindent természetesnek talál, amit a szülei tesznek. Nem kérdeztem és ők nem magyarázták meg mit jelent a zsidóság. Számomra ez egy félelmetes dolog volt, amiről azt hittem, ha kiderül, végünk van. Az őket ért traumát akarva akaratlanul, továbbadták nekünk, gyerekeknek.
Anyukám sokat emlegette a megpróbáltatásait, a velük való bánásmódot, ami még jobban elmélyítette bennem a félelmet. Volt időszak, amikor szilárdan hittem, hogy engem bárki büntetlenül megölhet, mert zsidó vagyok.
Apukám elveszett családját gyászolta, s ez a gyász az idő múlásával egyre mélyült benne, hogy depresszióba süllyedt és már velük szeretett volna lenni.
A holokauszt és a családom. Park Kiadó, 2015. 124-127. oldal
A képen: Köszegi Lajos: Amikor még felhőtlenek voltak a nyarak – édesanyám a labdától jobbra, csíkos szoknyában, 1920-as évek
Szegő Péter
február 8.
1944. november 4-e, a Margit híd egyik fele felrobbanásának napja, késő este. Apai nagypapám, Szegő András (Andor) megy haza a Lipót – akkor már Szent István – körúton. A „haza” a Rudolf tér 1., a mostani Fehér Ház helyén. Az egyik lámpa alatt észrevesz egy posztoló nyilast. Nagypapám tudja, hogyha ki akarja kerülni, akkor abból tuti igazoltatás lesz, és azt nehezen hozza döntetlenre. Odamegy a nyilashoz:
– Kitartás, testvér, éljen Szálasi! Hallom, hogy a kommunisták felrobbantották a Margit hidat és itt a környéken végzik az aknamunkát. Megtenné, hogy hazakísér? Itt lakom a Rudolf téren.
– Persze, testvér, hogyne.
Mennek haza, közben nagypapám eszébe jut: a házmester nyilas. Ha ő nyitja ki a kaput, akkor kampec. Ha a felesége, akkor rendben van. A felesége nyitotta ki, ami többek közt azért is jó, mert ha a házmester nyitotta volna ki, akkor ezt a sztorit nem tudnám most megosztani a Facebookon.
A holokauszt és a családom. Park Kiadó, 2015. 197. oldal
A képen Hellich Zsuzsanna és Szegő András 1934-ben.
1947 után a társadalmi egyenlőséget kínáló kommunista ideológia és a túlélőket valóban felszabadító szovjetrendszer sohasem tapasztalt reményt kínált egy igazságosabb társadalom kialakítására. Ezzel együtt azonban a párt azoktól, akik beléptek a kommunista mozgalomba, a korábbi vallásos vagy származási hovatartozásra vonatkozó identitásrészük teljes feladását követelte. (Ez vonatkozott más vallási csoportok csatlakozó tagjaira is.) A túlélők számára ez azt jelentette, hogy a traumák feldolgozását nem csak attól való félelmük gátolta, hogy ha akár csak családtagként továbbra is részt vesznek például a zsidó ünnepeken, akkor a párt tagjai közé szerveződött kisnyilasok feljelentik őket, hanem individuális, személyi szempontok is: korábbi súlyos tapasztalatuk alapján a párt ideológiájával azonosulva ők maguk is szerettek volna az életveszélyesnek bizonyult származási tehertételtől megszabadulni. Magyarországon tehát társadalmi méretekben jelent meg a zsidó identitás felszámolása (amely újabb névváltoztatási hullámban is megnyilvánult.)
Mészáros Judit: Az emlékezés helye – A Holokauszt és a családom Facebook csoport
A Holokauszt és a családom Facebook csoport. Park Könyvkiadó, 2015. 23-24. oldal
„Magyarra”, azaz kissé olvasóbarátabb konyhanyelvre lefordítva:
1947 után azok a zsidók, akik beléptek a kommunista pártba, nem csupán azért adták fel zsidó identitásukat, mert a Párt ezt követelte, és nem is csupán azért, mert féltek, hogy az egykori kisnyilas kommunista párttagok feljelentik őket, hanem azért is, mert hittek abban, hogy az új világban a származásnak és az egykori vallásnak már nem lesz semmi jelentősége.
A legérdekesebb ezzel kapcsolatban, hogy 1947 után a kommunista párttagok között a zsidó származásúakat nem csupán az antiszemiták tartották nyilván, hanem az abszolute antizsidó Rákosi Mátyás, aztán pedig Kádár János is, tehát a legfőbb magyar pártvezetők. Rákosinak semmi zsidó tudata nem volt, semmi nyoma annak, hogy a legkisebb mértékben is megérintette volna a Holokauszt traumája, ugyanakkor taktikából – a magyar nép antiszemita hajlamát feltételezve – igyekezett olyan vezetőket kinevezni szimbolikus pozíciókba, akik mindenki számára nyilvánvalóan nem zsidók voltak. Például az államfői posztra Rónai Sándort (1950-1952) és Dobi Istvánt (1952-1967). Az államfő Kádár alatt sem lehetett zsidó származású (Dobi István, Losonczi Pál, Németh Károly, Straub F. Bruno). Magyarországon kifejezetten antiszemita kampány a kommunista időszak alatt nem volt (nem úgy, mint a Szovjetunióban és Lengyelországban), de például Aczél György, aki maga is zsidó származású volt, gátlás nélkül használta a zsidó kártyát, amikor a népi ellenzéket az urbánus ellenzék állítólagos zsidó mivoltával heccelte.
A képen Aczél György, aki talán a jellegzetes magyaros bajuszával is feledtetni akarta zsidó származását – természetesen hiába, hisz az antiszemitákat nem lehet ilyen gesztusokkal megtéveszteni.
