Kertész Imre: A néző
Krónika, mint önvizsgálat. Bűneim megváltathatatlanok. Tele vagyok élettel. – néhány kiragadott mondat az elejéről.
És a vége: Míg élsz, boldog légy, mert egyedül a boldogság méltó a léthez, vagy különben méltatlanul tengődsz.
Kertész Imre naplójában őszinte önmagával szemben, és kíméletlen a világgal szemben.
A legfőbb törvény: Igazságosnak kell lenni, mert az élet igazságtalan. Minden, ami morális, ami etikus, az élettörvény ellenében való – lázadás. „Minden, ami természetes, aljas.”
Radikálisan idealista, megveti, lenézi, gyűlöli az anyagi világ, a materializmus, a tudomány totalitariánus szellemét. (Ezt Amerikával azonosítja.) Ez a legfőbb gonosz, ehhez képest még a fasizmus és a kommunizmus is csak elvetélt lázadási kísérlet.
Az egoizmusig individualista, ugyanakkor másokra nem úgy néz, mintha azok is indivíduumok lennének, hanem csupán egy kollektív tudat megtestesítői. Ez alól csak a nagy művészek (Thomas Mann, Márai, Wittgenstein, Camus, Beethoven, Schubert) a kivételek, és persze néhány közvetlen családtagja. A feleségei. Ha róluk beszél, elérzékenyül.
Rendkívül taszító személyiség. Ugyanakkor nagyon okos. Érdemes párhuzamosan olvasni az ekkor írott esszéit, amelyeket A száműzött nyelv címmel adott közre. Azok az esszék metszően pontosak, és bár a gyökerüket meg lehet találni, azonosítani lehet ebben a naplóban, ki van belőlük gyomlálva minden igazán személyes, és minden ami vitatható. Az igazi énjét titkolta a világ elől.
A maga gondolkodási körén belül igazán mély és elgondolkodtató könyv, az pedig, hogy nem képes viszonylagos tárgyilagossággal reflektálni a világra, egy maga választotta korlát. A néző így látta. Én így láttam.
Néhány idézet:
radikális pesszimizmus
radikális individualizmus
Mi különböztet meg egy misztikust egy őrülttől?
A moralitás egyes-egyedül a szükségletet, vagyis egyedül önmagát bizonyítja.
Végül is „ideiglenesen” Pesten tartózkodó nyugati író leszek?
Őrizd magadban a fényt.
A végső kérdés
nem vagyok magyar író
Érdekes, hogy ennek a nagyszerű írónak milyen frusztrációi lehettek, hogy ennyire lapos és rosszindulatú gondolatok törtek ki belőle. Gondolom én.
A legfőbb gonosz Amerika – gondolja Kertész.
egzisztenciális izgalom
stb.
Kertész Imre: A száműzött nyelv
Legyen ez a mottó:
"A Holocaust füstje hosszú, sötét árnyékot borított Európára, miközben lángjai eltakarhatatlan jelet égettek az égboltra. Ebben a kénes fényben az elbeszélés szelleme újramondta a kőbe vésett szavakat; ebbe az új, lidérces fénybe állította most az ősi történetet, valósággá tette a példázatot, életre keltette az emberi szenvedésről szóló örök passiójátékot."
69-70. oldal, Hosszú, sötét árnyék
Kertész Imre: A száműzött nyelv
Magvető, Budapest, 2001
Igazán nagyszerű. Olyan esszék, amelyekben a személyesség és tárgyilagos tudás a legjobb arányban keveredik. Metszően okos, bár nyilván lehet vele vitatkozni, de álláspontja mindenkor méltányolható. Rendkívül magas erkölcsi követelményeket állít az olvasójával és a világgal szemben, de ez érthető: életről, halálról, jóról, rosszról, Holocaustról, irodalomról, nyelvről, Istenről, lélekről van szó. Naplójában azt írja (A néző. Feljegyzések 1991-2001), hogy tudja, nem szabadna esszéket írnia, ezt csak a pénz miatt teszi.
Ez esetben a pénz jó szolgálatot tett nekünk olvasóknak. :)
Egy karc arról, hogy Kertész pesszimizmusában nem osztozom.
És végül egy találós kérdés:
Ki az a magyar író, akiről Kertész Imre beszél? (Az eset 1989. szeptemberében történt.)
"Jause, vagyis uzsonna az Osztrák Irodalmi Társaság herrengassei helyiségeiben. […]
Egyedül a Bécsben is ismert nevű, kiváló magyar író szellemes közbeszúrásai jelentenek felüdülést az irodalompártoló közönségnek. A többiek inkább nyomottak, kedvetlenek otthoni bajaiktól. Ő azokkal is sikert arat. Kiragyog a nehézkes germanisták, műfordítók társaságából: súlyos, dohos tárgyak közt sistergő csillagszóró. Kifejti írói hitvallását: az irodalom nem fontos dolog. Kacéran mosolyog. Hangja halk, érvelése lehengerlő. Az irodalom csak a diktatúrákban fontos tényező, mondja. Most, hogy otthon is normális társadalom felé tartunk, az irodalom is elfoglalja majd benne normális, azaz cseppet sem fontos szerepkörét. Megszeppenten hallgatom. Végig sem merem gondolni a szavaiból adódó következtetést. Elvégre tőlem sem egészen idegen az irodalom, anch’io sono pittore: így hát azt kell kívánnom, hogy nem normális társadalomban, netalán diktatúrában éljek, hisz akkor, mint hallom, az irodalom megint fontos ügy lesz.
Kertész Imre: A száműzött nyelv. Magvető Kiadó, 2001
168-169. oldal. Részlet a Budapest, Bécs, Budapest című esszéből
(A történet vagy inkább a gondolatmenet folytatása itt.)
