Végig hallom a hangját, nyugodt, néha vicces, néha elkomolyodik, de alapvetően nem lép ki a mesemondói szerepkörből. Nem játssza túl, nem színészkedik, inkább az értelemre hat, mint az érzelmekre, mert azt feltételezi, hogy figyelünk rá. Azt, hogy az olvasója, a hallgatója ugyanannak a kultúrának a részese. Nem kell túlmagyaráznia, néha ugyan belefeledkezik, kicsit elragadtatja magát, akkor, amikor a sópárlásról, meg a harangokról mesél, de ezt én megbocsátom neki. :)
Van egy sűrű szövet, egy város történelme, ami nem a külvilágtól függ, hanem szervesen épül, ennek részei a harangok, a templomok, a házak, a piacterek, a városi polgárok, együtt – és itt jönnek képbe a képek, Forgách András rajzai, kicsit esetlen, fölskiccelt rajzok, amelyekből igazából hiányzik minden különösebb egyedi, mintha egy hatalmas pannó kiragadott részei volnának, amelyek nem akarnak önmagukban semmi erőset állítani, csak egyszerűen vannak, háttérként, mintha egy városka utcáin árusok beszélgetnének, kordé kereke nyikorogna, lovak patája kopogna, és a dombtetőn a dómból kihallatszana halkan egy templomi ének…
A könyv végére kiderül, hogy van történet is, és ez a történet csúcspontban végződik, az evangélikusok büszkék lehetnek, Nádas most az ő hagyományukra talált rá, talán nem véletlenül, de azt se hallgassuk el, hogy ehhez a csúcsponthoz meg kellett állnia a középkorban, 1543-ban, amikor még minden szép volt, a 20. századról csitt, egy szót se!
Karcsú, finom könyv, szerethető, nekem jól esett. :)