Röhincsélnek az angyalok, s ebbéli sajátságuk is pontosan megegyezik az ördögökével, akik az unalom másik felét rágicsálják. Ez is igazolja, amit ők, az angyalok és az ördögök is a legkevésbé szeretnek hallani, hogy sokkal inkább egy fajtából valók, semmint bevallanák, és sokkal inkább rokonai egymásnak, mint az embernek.
Ugye, mennyire jó ez? És az ilyen mondatok elvesznének, ha a kritikusokra hallgatnánk, akik le akarnak beszélni bennünket, olvasókat, Kőrösi Zoltán könyvéről. :(
De mi nem hagyjuk magunkat!*
Igen, az olvasók menthetik meg az Ítéletidőt a feledéstől, a méltatlan elutasítástól. A könyv adatlapjához csatolt rengeteg idézet is jelzi, hogy szerethető, megőrzendő gondolatokban gazdag regénnyel búcsúzott a szerző – hisz e regény már csak hirtelen-váratlan halála után jelenhetett meg.
A történet egyszerű. Egy kisfiú szülei meghalnak, és akkor vége lesz a világnak. A világvége nem pontosan abban a formában érkezik el, ahogy azt várnánk, de Örkény óta tudjuk, hogy Budapesten és Magyarországon másképpen történnek a dolgok, mint a világ egyéb tájékain. A világvégét kísérő események leírása természetesen az írói fantázia terméke, a szereplők kitalált személyek, mindennemű hasonlóságuk a valósággal, a mai magyar valósággal, csupán a véletlen műve – ezért fölösleges is az írót felelőssé tenni. ;) Tehát szó sincs aktuálpolitikáról, de disztópiáról sem, inkább apokaliptikáról.
„…a világnak mindig is vége volt, akkor is, ha az ember nem tudott róla.”
[…]
„Mint ahogyan minden egyes ember végével vége van egy világnak is, és minden egyes ember születésével jön egy újabb világ.”
Hangzik el a regény közepén a magyarázat, és e magyarázat a regény tétje. Egy közhely, egy szentencia.
Káromkodásból lehet építeni katedrálist**, de lehet-e giccsből, érzelmes közhelyekből, szentenciákból? Kőrösi következetesen járta a saját útját, radikálisan feszegetve a szépirodalom határait. Duchamp annak idején egy piszoárral borzolta a kedélyeket és rúgta fel az elit által meghatározott kánont, Kőrösi egy vásári mézeskalács szívvel.
A regény narrátorának hangja engem leginkább az egykori antik kórusok hangjára emlékeztet. Egy kollektív lírai én érzésekből lefordított bölcsességeit hallom, illetve olvasom, és a rendszeresen visszatérő versszerűen tördelt sorok is azt jelzik, az író inkább akar az érzelmekre, az ösztönös megérzésekre hatni, mint a hideg értelemre. Talán ez lehet az oka, hogy az okos elemző szándék megcsalja a képzett kritikust, míg az érzelmileg fogékony olvasó örömmel (fájdalommal) követi a szerzőt.
A cselekmény sovány, hiszen csupán allegorikus, a szereplők nem reális figurák, hiszen csak sakkfigurák az írói játszmában. Izgalmas jelenetek helyett költői képek, leírások jellemzik a regényt. És néhol humor. És leginkább szomorúság. A világvége nem vidám mulatság, még akkor sem, ha az ítélkezést meghagyjuk a hivatásos ítészeknek és jómagunk csak résztvevő szemlélők (olvasók) vagyunk.
* Pukkadjanak meg a kritikusok, éljenek az olvasók! :)
** Ahogy Nagy László vagy legutóbb (szerintem) Darvasi László megírta.