[A filozófus és a macska]
"Ülök a konyhában, szürcsölöm a kávémat. A macska az ölembe ugrik, odabújik hozzám és dorombol. Azon gondolkodom, mi lehet a macska fejében? Vajon nem azon gondolkodik-e, hogy mi lehet az én fejemben. Merthogy a macskák nagyon okosak, s a feleségemnek ez az Odüsszajsz névre hallgató koromfekete kandúrja még annál is okosabb. Igen, Odüsszajsznak hívják, ha azt mondom neki, hogy Odüsszeusz, azt meg sem értené. Azt meg végképp nem tudhatja, hogy az Odüsszajszt tulajdonképpen nem így írják. Hanem így: Odysseus. Pillanatnyilag most már persze azt szeretném tudni, honnan tudom, hogy ezt nem tudhatja, hiszen talán még azt is tudja, hogy ez az Odüsszajsz tulajdonképpen Odüsszeusz, csak németül kiejtve; szóval most már ezen gondolkodom, nem pedig azon, hogy mi van a macska fejében."
Vajda Mihály: Rejtekutak a posztmodernben
Kalligram Kiadó 2016
547. oldal
[És akkor megszólalt a macska: MÁÁJ]
„A modern világkorszak, amelyben az európai emberiség – Nietzschével és Heideggerrel szólva – már megölte Istent, hogy magát tekintse Istennek: ez a felvilágosodás kora. A posztmodern nem a modern tagadása, hanem csupán univerzális érvényességének megkérdőjelezése. Nem a felvilágosodás racionalizmusa az egyedül érvényes. Mellette, azt kiegészítően vagy korlátozóan, más világmagyarázatok is érvényesek lehetnek. Aki úgy véli például, hogy a tudomány az egyedül érvényes világértelmezés, az a modern álláspontját képviseli. Aki a tudományt hamis világmagyarázatnak tekinti, az premodern állásponton van. Aki viszont azt állítja, hogy a kétségtelenül érvényes tudományos világértelmezés mellett más világmagyarázatok is lehetségesek és érvényesek, az már a posztmodernet képviseli."
13. oldal (1993)
„Nem. Megváltást csak az remélhet, aki hiszi Istent. Földi megváltás nincsen.”
987. oldal (2015?)
Vajda Mihály, Lukács György tanítványaként, marxistaként indult – ennek a marxizmusnak semmi nem sok köze volt a kommunista pártok hivatalos ideológiájához –, majd egy rövid liberális szakasz után megérkezett Heideggerhez, akit megpróbált posztmodernné stilizálni, míg végül eljutott – beismerte, hogy számára nincs más igazság – az antiracionalista idealizmushoz. Hinni kell, ennek kell a filozófia (természetesen csak a racionális filozófia) helyére lépni, mert a filozófia (a racionális filozófia) nem találhat megváltást az ember számára, sőt, mi több, a legsátánibb törekvések eszközévé válhat – mondja és bizonyítja Vajda.
Mindeközben, mikor nem azzal van elfoglalva, hogy a racionalistákról – Decartes-tól Kis Jánosig és Carnapig – bebizonyítsa, hogy mennyire hamis gondolkodásúak, akkor nagyon tanulságos. (Sőt. Lehet, hogy a felsorolt esetekben is tanulságos, csak éppen én, mint a felsoroltak híve, ezeket nem lehetek képes befogadni, mert annyira irritál.)
Vajda Mihály a 20. század második felének és a 21. század első negyedének ez egyik legnagyobb magyar filozófusa, ezért a tanulságos kifejezésnél méltóbb jelzőt kéne használnom. De aki elolvassa majd ezt a könyvet, nyilván nem az én értékelésem miatt fogja megtenni, számomra viszont pontos ez a jelző – én nem tudok vitatkozni a szerzővel, csak tanulni tudok tőle (és elutasítani, mindazt, ami számomra elfogadhatatlan).
Egy a karc a témához:
LEHET-E AZ IGAZSÁGHOZ KERESZTÜLHAZUDNI MAGUNKAT?
– kérdi tőlem a költő [Petri György*] , s első pillanatban azt gondolom, a kérdés bizonyára teljességgel költői. Mert ugyan ki ne tudná, hogy nem lehet? S hogy miért nem, napnál világosabb: a legszentebb cél sem szentesíti az erkölcsileg rossz eszközt, mert az megrontja magát a célt is. Lukács György írta 1918 novemberében**: „…a bolsevizmus azon a metafizikai föltevésen alapul, hogy a rosszból jó származhatik, hogy lehetséges, mint Razumihin mondja a Bűn és bűnhődésben: az igazsághoz keresztülhazudni magunkat. E sorok írója nem képes ezt a hitet osztani…” Nos, számomra mindörökre rejtély marad már, hogyan és miért választotta két hónappal később egy életre a bolsevizmust, azt a lehetőséget, sőt a választás pillanatától fogva immár kötelességet, hogy egy életen át igyekezzék keresztülhazudni magát az igazsághoz. Ő ugyanis tudta, mit választ.
[…]
Tudta, hogy, akik a bolsevizmust választják, kénytelenek lesznek magukat az igazsághoz nemcsak keresztülhazudni, keresztülgyilkolni is. Csakhogy, idézi Hebbel Juditját: „És ha Isten közém és a nekem rendelt tett közé a bűnt helyezte volna – ki vagyok én, hogy ez alól magamat kivonhatnám?”
[…]
Nem szeretnék öreg mesteremről értekezni. Az ő személyes titkát, aki sem hazug, sem gyilkos ösztönű nem volt, s mégis – a fentieket tudva tudván – a hazugságot és a gyilkos rendszert választotta, amúgy sem fogom soha megfejteni.***
[…]
Ha a cél szent, ha maga a kinyilatkoztatott Igazság, ennek érdekében ugyan – megint Lukács – „gyilkolni nem szabad, feltétlen és megbocsáthatatlan bűn, de elkerülhetetlenül szükséges; nem szabad megtenni, de meg kell tenni”. Akkor igenis használnunk kell a rossz eszközt, el kell követnünk a bűnt. Ha olyan biztos vagyok az igazságot illetően, miért az eléréséhez vezető utat ne látnám világosan? Ha a célt Isten állította, miért hiszem, hogy az eszközt a Sátán mutatja? Hiszen éppenséggel fordítva is lehetne.
Ha jól meggondolom, fordítva van. Ha tetszik: az eszközre mutat Isten: „Értsd meg ember, ilyet tenni nem szabad.” Mi mást jelentene az, hogy tudom: erkölcsileg rossz az eszköz. Ha pedig minden kétséget kizáróan tudom, akkor talán inkább azt kellene megkérdeznem magamtól, vajon tényleg Igazság-e az, ahová vezet, éppen a szent célt illetően kellene gyanúperrel élnem. Konzekvens akkor volt Lukács, amikor a hazugságot és a gyilkos rendszert választotta. Az ő Igazságának ez volt az adekvát eszköze. Igaza mégsem volt, hiszen nem volt Igazság az, amit Igazságként meglátni vélt.
Baj volt az ő igazságával, legfőképpen azért, mert nem engedhetett meg maga mellett más igazságokat. A kérdés nem az, hogy vajon keresztülhazudhatjuk-e, keresztülgyilkolhatjuk-e magunkat az igazsághoz, hanem hogy kell-e, szabad-e, lehet-e az Igazsághoz eljutni akarni?
Egyáltalán: „Honnan tehát az igazságra törekvő ösztön”? – kell kérdenünk Nietzschével. Nála a magyarázat így hangzik: ahhoz, hogy az ember kiépíthesse a törvények, privilégiumok, alá- és fölérendeltségek, határkijelölések valamiféle rendjét, fel kell építenie a fogalmak egy épületét. Márpedig törvényekre, határkijelölésekre s talán még privilégiumokra, alá- és fölérendeltségekre is szükségünk van. Nietzsche volt elég bátor szembenézni ezzel. S az igazság azt jelenti: „…a fogalmakkal való kockajátékban… mindegyik kockát az előírt módon használjuk, gondosan, pontosan megszámláljuk a pontjaikat”. Csakhogy sokféle az előírás, és sokféle módszer létezik a pontokat megszámlálni. Mindegyikünknek megvan tehát a maga igazsága. És szükségünk van erre az igazságra, de soha megegyezni nem fogunk az alapelveket illetően. Akkor pedig baj van: „Ahol… két olyan alapelv találkozik, amelyek nem békíthetők meg egymással, ott mindegyik őrültnek és eretneknek nyilvánítja a másikat” – mondja Wittgenstein. Az őrültet pedig elmegyógyintézetbe zárjuk, az eretneket máglyára küldjük. Nincs hát kiút eszméink gyilkos harcából?
Tudom, senkit meg nem győzök arról, amit most mondok, ha egyszer nem így gondolja. Mert én úgy hiszem, nem lehetetlen arra törekedni, hogy eltérő alapelveink valahol kibékíthetők legyenek egymással. Csak arra van szükség, hogy megpróbáljak ironikus távolságot tartani saját alapelveimtől, ne tekintsem őket szentnek, és megpróbáljam megérteni, hogyan lehet, hogy a másiknak meg más az igazsága. Ez ugyanis mindig lehetséges. Nem hiszem persze, hogy ez a törekvésünk mindig sikerrel járna. Nem hiszem, hogy valaha is lenne olyan kor, ahol mindenki erre törekszik. Hogy az ember valaha is meglesz elmegyógyintézet és máglya nélkül. Hogy ne lenne mindig sok olyan ember, aki élni-visszaélni akar a maga hatalmával. És mégis vallom Bibóval, „hogy nagyon lényeges felismerés az, hogy a más ember kényszerítése útján való hatalomszerzés… a félelemtől való megmenekülésnek ez az útja hamis”. Hogy nem lehetetlen a hatalmat humanizálni. Igaz-e ez? Vagy csak vágykép?
Vajda Mihály: Rejtekutak a posztmodernben
Kalligram Kiadó 2016
49-495. oldal
* Nem találtam meg Petri György kérdését, de találtam egy versét, amelyben ezzel a problémával is foglalkozik.
** Lukács György: A bolsevizmus mint erkölcsi probléma
„Szabadgondolat”, 1918 December
*** Ha valakit véletlenül érdekelne, hogyan lett Lukács György hirtelen, egy hét alatt Saulusból Paulus, az elolvashatja Kis János vezióját.
Idézetek:
A racionalistákról. (Amikor Vajda kissé túltolja a biciklit - mondom én.)
Istenről
Egy közhely a monoteista vallásokról
A héberekről
Egy kollektív megoldásról
A végleges ítéletről
Aztán jött két próféta
A keresztény stratégia
Az iszlám
A szembenálló létértelmezésekről
ha talán ezt a személytelen Istent nem is kell szeretnünk
Elő-utószó (A fasizmusról) 1995
[…]
Ami a kelet-európai fasiszta veszélyt illeti, nem lennék olyan biztos benne, hogy egyesek csak rémképet látnak: a kelet-európai társadalmak totális kiúttalansága, azaz az alulról jövő kezdeményezésekre épülő társadalom kiépítésének teljes reménytelensége, a mai politikai hatalom kétségbeejtő erőtlensége, a rablóbandáknak az utcát félelemben tartó uralma szinte kiált egy olyan megoldásért, ahol egy széles tömegtámogatásra épülő, erős, az erőszakoskodástól vissza nem riadó központi hatalom megrendszabályozza az egészet, azt sem engedve meg, hogy az éhes és kétségbeesett alsó rétegek megakadályozzák a legalizált – de kontroll alatt tartott – rablást. Egy ilyen mozgalom és a belőle kiépülő, s a természetesen a mozgalmat hamarosan szervezett csatornákba terelő hatalom pedig fasiszta, ne is tagadjuk. Hosszabb távon nem nagyon van más alternatíva, s csak abban reménykedhetünk, hogy e mozgalmak ideológiája nem lesz teljesen embertelen, s a hatalom sem fog rémesebb formákat ölteni, mint mondjuk Mussolini fasiszta Olaszországában.
1000. oldal