Megfogott a gondolat, hogy az emberek személyisége és képességei nincsenek kőbe vésve. Genetikai adottságaink persze megszabják a magunk korlátait (én soha nem leszek olyan okos, mint Albert Einstein, és soha nem leszek olyan tehetséges sportoló, mint Michael Jordan). A szociálpszichológus azonban abból a feltételezésből indul ki, hogy az emberek nem foglyai a genetikának és a kora gyerekkorban elszenvedett deprivációnak. A klinikai pszichológia feladata a korrigálás. Arról szól, hogy a gyerekkorban elszenvedett sérülések utólag korrigálhatók – valamennyire. A szociálpszichológia a változásról szól. Azt mondja, rendben, rossz volt valakinek a sora gyerekkorában, de változtassunk a környezetén, változtassunk a motivációján, adjunk neki új lehetőségeket, és az illető képes lehet felülkerekedni származásán, önfeladó attitűdjén és előítéletein. Lelkesedéssel töltött el a gondolat, hogy az emberek fejlődhetnek, és az előnyükre változhatnak. Izgalmasnak találtam az emberek egyéni fejlődési lehetőségének gondolatát – hogy egy magamfajta gátlásos, nem túl tehetséges tizennyolc éves fiatalember, aki nélkülözésben és szellemi sivárságban nőtt fel, önerejéből is képes lehet a kiemelkedésre, tanulhat, mentorokra találhat, és bekerülhet a csapatba.
Elliot Aronson, ez a rokonszenves személyiség és ragyogó tudós talán túl optimista – a kezdeti hátrányok önerőből nem mindig behozhatóak, gondolom én. Mások meg azt gondolják, hogy ezek a hátrányok semmilyen módon nem hozhatóak be, aki sérült, aki szegény, aki buta, az nem is érdemel többet. Világok választják el egymástól az embereket gondolkodásban, ezért szinte lehetetlen is a párbeszéd közöttük.
Ez a könyv mindenesetre azt bizonyítja, hogy Elliot Aronsonnak sikerült az élete. Igazi élmény volt olvasni, ahogy a bátyja, aztán pedig a tudós mentorai segítségével egyre magasabbra emelkedik, miközben igazán teljes és boldog életet él. Mázlista, mondom én, de hozzáteszem: ezt ő is tudja magáról, és igaz az is, hogy jól sáfárkodott mind a talentumaival, mind az életének szerencsés fordulataival.
Az önéletrajz ötvöződik a szociálpszichológia tudománya kialakulásának fejleményeivel, és a 20. századi Amerika szellemi-politikai környezetrajzával. Ami nekem ebből hiányzik, az nyilván nem hiányolható: a külső nézőpont, mind a személyiség, mind a szociálpszichológia tudománya, mind a szellemi-politikai környezetrajz megítélését illetően. Hogyan néz ki mindez konzervatív szemmel? – ez hozzátartozna a téma tárgyilagos, elfogulatlan megítéléséhez.
Ugyanakkor én elfogult rajongó vagyok, Aronson eszméi lelkesítenek, miközben látom, hogy nálunk ezek az eszmék mennyire kevéssé érvényesülnek, sőt, éppen ellentétes tendenciák térnyerésének lehetünk tanúi. Hogy csak egyetlen konkrét példát hozzak: Aronson leírja, hogyan küzdöttek az oktatási szegregáció ellen Texasban, az amerikai délen – sikerrel. A siker itt nem azt jelenti, hogy rendőrök kísérnek fekete, bocsánat, mindig elfelejtem, hogy vége a PC-nek, nigger diákokat az iskolába, hanem azt jelenti, hogy olyan oktatási modellt dolgoztak ki, amely nem rontotta a jóképességű, fehér diákok eredményeit, és javította a feketék tanulási képességeit és eredményeit is. Tudom, hogy hihetetlen, de igaz. Az ilyen kezdeményezéseknek köszönhetően lett például Obama elnök, ez nagyon veszélyes, képzeljük el, hogy ha integrálnánk a cigányokat, akkor még elnök is lehetne belőlük. A másik lehetőség persze vagy polgárháborúhoz vagy egy újabb Trianonhoz vezethet, de hát ezt ki nem sz@rja le, amíg mi meg tudjuk védeni magunkat a fekáktól.
Ez a könyv élvezetes, okos, szellemes, tiszta szívvel tudom ajánlani mindenkinek!
Kelen Károly írja:
AMERICA ON MY MIND
Nincs mit tenni. Lesz mit tenni.
Vannak például örök kedvencek. Él még Elliot Aronson, az egyetlen tudós, aki megkapta a három legfontosabb, pszichológusnak járó, amerikai kitüntetést, az íróit, a tanárit és a kutatóit. Könyve, A társas lény (The Social Animal) megváltoztatja az ember gondolkozását, de nekem talán még fontosabb a másik, Az életem és a szociálpszichológia. Több mint öt éve, 2011. januárjában írtam róla a Népszabadság Magazinban:
„Önök csináltak ilyet? Réges régi, őszeleji nászutunkon Visegrádon a Háború és békét olvastam föl a feleségemnek.* És most kiderült, hogy ez a nálam húsz évvel idősebb bostoni pofa meg a Varázshegyet olvasta az asszonynak. Azután a szomszédok bevallották, hogy nap nap után fürdőszobájukból hallgatják a felolvasást, de lemaradtak egy részről, nem tudják, hogyan végződött Naphta és Settembrini párbaja.
De nem csak emiatt ismerős az általa ábrázolt világ. Igazából most fogtam föl, hogy a háború előtt, közben és utána is ugyanolyan küszködés volt az amerikai átlagpolgár élete, mint a miénk. Egyhuzamban végigolvastam önéletrajzát a hullámvasútnál pénzt kereső szegénygyerekről, aki egyetemistaként nyitva felejtett gépkocsikat keresett éjszakai alváshoz a parkolóban, majd Magyarországról menekült feleségével bejárta az Államok leghíresebb egyetemeit, és megírta a szociálpszichológiai alapművét, a nálunk is sok kiadást megélt A társas lényt.
Örömmel emlékszem a hetvenes évek budapesti bölcsészkarára: éppen azokat emlegettük mint az »új tudás« letéteményeseit, akik a könyvben a szerző mestereiként és kollégáiként fölbukkannak: Gordon Allport, Leon Festinger, Kurt Lewin, David McClelland. Már akkor tudtunk az előítélet, a kognitív disszonancia és a teljesítménymotiváció lélektanának nagyjairól.”
Akkor nem volt hely, hogy rámutassak, milyen élvezettel nevet magán, amikor rájön, hogy ő sem tud kikerülni a kognitív disszonancia bűvköréből. Mennyire szeretem érte, mert állítja, felesége képességei alapján többre vihette volna, mint ő, de még egy ilyen, a szabadságra építő családban sincs esélye egy nőnek négy gyerek mellett. S milyen pontosan írja le az előítélet és az etnikumok közötti ellenségeskedésen úrrá levő Jigsaw-technikát (itthon, azt hiszem, mozaik módszernek szokás nevezni), amelyet ő dolgozott ki, és alkalmazott sikerrel a déli államokban is a szegreált iskolák helyébe lépő integrált intézményekben. A jigsaw (kirakós játék) a lényegre utal: az osztályon belül a feladatok megoldására csoportok alakulnak, amelyeken belüli együttműködésre van szükség. A jó eredményhez minden tagnak föl kell ismernie, hogy a többiek miben jók, és ez a más etnikumú, bőrszínű, társadalmi állású társ elismeréséhez vezet.
A cikk végén pedig ott a hitvallásom: „ha valaki megkérdezi még tőlem, miért gondolkodom a világról liberális értelmiségiként, ezt a könyvet fogom ajánlani neki.”
Aronson most 84 éves, már régen megvakult, de a számítógépe fölolvassa neki, amire szüksége van, és tisztában van vele, mi történik a világban. El tudom képzelni, mit gondol most Amerikáról, de talán megint neki lesz igaza A társas lény kiinduló megállapításával: „Nem feltétlenül őrült, aki őrült dogokat művel.” („People who do crazy things are not necessarily crazy.”)