"de, amit most mindjárt az elején hangsúlyozni szeretnék,"*
hangsúlyozta, jelentős műnek tartom, zseniális, írják sokan, és ezzel se szeretnék vitatkozni, hiszen a zseniális többek között azt jelenti, hogy van benne valami olyan, nem a részleteiben, a mondataiban, a bekezdéseiben, a fejezeteiben, és még csak nem is a szövegtest egészében, hanem a lényegében, ami vitathatatlanul lenyűgöző, ami szubjektív megítélés kérdése, de mégis általános, hiszen általánosan elfogadott, ha szabad ezzel a tautológiával élnem, élt ezzel a tautológiával, és ha a szubjektív általánosan elfogadott, akkor objektívvé válik, még ha nem is objektummá vagy egy objektum, mű, alkotás kétségbevonhatatlan, mérhető tulajdonságává, hanem a róla alkotott vélemény, vélemény-felhő realitásává, és ilyen értelemben iránytű és világítótorony, csillag a magyar irodalom egén, Merítés-díjra ajánlott, ajánlotta fogadatlan prókátorként Merítés-díjra, mint a 2016-os év (egyik) legjelentősebb regényét.
Tagadhatatlan az is, és ezt nem is tagadta, hogy mulattam rajta, élveztem minden sorát, noha azt is hozzá kell tenni, tette hozzá, hogy ugyanakkor kicsit untam is, de ezt az unalmat a saját szubjektív olvasatomnak tudtam be, amelyről szerző és mű nem tehet, mert én vagyok türelmetlen, mert amiről szól ez a könyv, azt én már ismerem.
Ugyanakkor be kell vallanom azt is, vallotta be, hogy végig ott bujkált bennem egy rosszérzés, egy kisördög, vagy nagy, amely nem hagyta, hogy függetlenítsem magam a Krasznahorkai László-celeb jelenségtől, amely, ha sorolni akarnám, kezdte sorolni, talán ott kezdődött, hogy átvette a Prima Primisszima díjat, a Magyarország leggazdagabb emberei által alapított kitüntetést, a Művészetek Palotájában, látványos külsőségek között, bársony szőnyegen kivonult, és kezet rázott azokkal, akikről aztán megvetően nyilatkozott és prófétált a számtalan nyilatkozatában, a számtalan nyilatkozatát különböző válogatásokban közlő könyveiben, és szépirodalmi munkáiban is, nem név szerint, csak általánosságban, mint a kárhozatra ítélt világ megtestesítőiről, és ott folytatódott, folytatta a sorolást, hogy részt vett a Petőfi Irodalmi Múzeumban tartott Krasznahorkai László helye (a magyar és a világirodalomban) ünnepségen**, és az egóját folyamatosan és látványosan kivetítve megfeledkezett egykori japán mestere tanításáról (nem írni, elhallgatni), és ennek a folyamatnak az eddigi csúcspontját talán a Báró Wenckheim hazatér promóciós hadjáratával érte el, mert bár már a Háború és háború című általam talán legjobban szeretett regényének a valóságba átnövő ambíciója is jelezte, hogy
Itt félbe kell szakítanom a sorolást, szakította félbe a sorolást, mert ezek az események kívül állnak a regényen, a szöveg univerzumán, és talán csak rám tartoznak, és bár megmutatják, hogy honnan, milyen nézőpontból írom ezt az értékelést, de azért írhatnék már valami konkrétat is, és hát valóban.
"(A Karnevál minden szereplője imagináció, a regényben egyetlen élő ember sem szerepel, kivéve Radafukot.)"***
Hamvas Béla e mondattal vezeti be monumentális regényének utolsó részét, a szereplőinek a felsorolását, amelyben aztán ez a Radafuk nem szerepel, hiszen a könyvben csupán az említett egy mondatban fordul elő a neve. Krasznahorkai karneváljának vagy haláltáncának a végén is ott található a szereplők felsorolása, táncrend címszó alatt, és ebből a felsorolásból is hiányzik valaki, egy néven nem nevezett démon, aki azonban a regény cselekményének és végkifejletének tanúja, és talán a legfőbb alakítója, talán maga az ördög. Az a világ, amelynek tanúja, és amely felett végrehajtja az ítéletet, Krasznahorkai szerint elkárhozott, pusztulásra ítélt, ezt sugallja minden sora, és ahogy haladnak előre az események, ezzel a könyv szereplői és olvasói is egyre inkább tisztában lesznek. Ebben a világban, a szubjektív jónak, az egyéni jócselekedetnek nincsen súlya, nem befolyásolja a majdani, vagyis inkább a már meghozott, de még ki nem hirdetett, és így elkerülhetetlen ítéletet. Talán az ördög kapta meg ezt a világot, és ezt a szereplők nem befolyásolhatják, és mi, olvasók sem tehetünk semmit, azon túl, hogy konstatáljuk, megérdemelt ennek az alternatív valóságnak, alternatív Magyarországnak, alternatív Gyulának a pusztulása. Kegyelmet kérni nincs kitől, nincs narrátor sem, csak egy karmester, akinek intésére a különböző szereplők egymás után sorban, illetve váltakozva mondják a mondókáikat, ugyanarról, eltérő hangszínben és dallamban, de mind ugyanarról – Krasznahorkai szerint létezik objektív valóság, legfeljebb az egyes látószögek különböznek, de mi pontosan tudjuk és látjuk, hogy a szereplők valósága egyetlen és azonos.
Először azt gondoltam, hogy nincs szeretet ebben a könyvben, de aztán láttam, rosszabb a helyzet, van, csak esélytelen, funkciótlan, értelmetlen, épp úgy pusztulásra ítélt, mint a gonoszság vagy egy tányér disznópörkölt****.
Hamvas Karneváljában van narrátor, több is, aki és akik az un. függöny-beszédekben elmondják, hogy a legfőbb mulatság tárgya nem a mulatságos szereplők sora, hiszen azok csak tudatlan, szerencsétlen és lényegében szenvedő maszkok, hanem maga a narrátor, aki azt hiszi, hogy kívül helyezheti magát a "történeten". Hamvas magán nevet a leghangosabban. Ez a külső, legkülső nézőpont hiányzik Krasznahorkai regényéből, az irónia és a fergeteges humor nem pótolja az öniróniát. Sajnos.****
* Hamvas Béla: Karnevál, Magvető Kiadó, 1985. I. kötet, 7. oldal, 1. mondat
** http://vargarockzsolt.blog.hu/2014/01/23/krasznahorkai_…
*** Hamvas Béla: Karnevál, Magvető Kiadó, 1985. II. kötet, 645. oldal, utolsó mondat
**** disznópörkölt – Krasznahorkai regényének utolsó néven nevezett "szereplője"
***** Szeretném leszögezni szögezte le Hamvas Béla Karneváljához mérni egy regényt nálam a legnagyobb dicséret, mert ezt a formátlan, túlírt, dilettáns, szerkesztetlen torzót a legjelentősebb magyar regénynek tartom. Mondotta, aztán még hozzátette, Krasznahorkai regényírói tudása messze meghaladja Hamvasét, ugyanakkor… Krasznahorkai rajongásom bizonyítékait lásd még itt: http://vargarockzsolt.blog.hu/search?searchterm=Krasznahorkai&searchmode=or&submit=Keres%C3%A9s