vargarockzsolt

Raktár. Egy gátőr szerszámai és egy levéltári segédfogalmazó iratai.

Friss topikok

Címkék

56 os intézet (1) 62/kirakós játék (1) a. e. bizottság (1) Aaron Blumm (1) acid test (1) adorno (1) Adorno (1) ady endre (1) agatha christie (1) Akció van! (1) akutagava (1) alain badiou (1) alan lightman (1) alan turing (1) alaptörvény (1) alaszka (1) Alfred Steiglitz (1) Alfred Stieglitz (1) alkotmány (1) állambiztonság (1) állambiztonsági levéltár (1) alternatív iskolák (1) alternatív vallás (1) amerikai (2) amerikai krimi (1) amerikai psycho (1) amerikai regény (10) andrás lászló (1) andrás sándor (1) andrej rubljov (1) André Kertész (1) andy clark (1) andy warhol (1) angol (1) angol regény (4) angst (1) anna margit (1) antiszemitizmus (3) antoine rocquentin (1) antropológia (1) Apám helyett (1) apokalipszis (1) Apolló (1) arasse (1) argentin (1) arnheim (1) Arthur C. Danto (1) asperger-szindróma (1) Assmann (2) ateizmus (1) auden (1) aukció (1) auschwitz (1) austerlitz (1) ávh (1) Az ellenállás melankóliája (1) az első száz (1) A bankár (1) A csemegepultos naplója (1) a csend (1) A halál kilovagolt Perzsiából (1) a hóhér háza (1) a holtsáv (1) A kék szifon (1) a nő (1) a párválasztó agy (1) a pszichológia örök témái (1) a század (1) a szellem nemessége (1) a természet és a lélek (1) a tér költészete (1) A történetárus (1) Babij Jar (1) babits mihály (1) bach (1) bagabo (1) balassa péter (1) Balassa Péter (1) Balaton (1) balázs béla (1) Bálint Eszter (1) Balkán (2) Balogh Attila (1) bán andrás (1) bán zoltán andrás (2) Bán Zsófia (1) Barcelona (1) bárdos deák ági (1) Bari Károly (1) Barnás Ferenc (1) barnes (1) Barthes (1) barthes (1) bartók (1) bazsányi sándor (1) beatles (1) beaver (1) beethoven (1) békés pál (2) Bencsik Orsolya (2) benedek anna (1) bényei tamás (1) Bényei Tamás (1) benyhe jános (2) beregi tamás (2) bereményi géza (1) bernstein (1) bestiárium (1) bestseller (1) besúgók (1) beszámoló (1) bibliofita (1) bibó istván (2) bill gates (1) bimini (1) bírálatok (1) bloor (1) bob dylan (1) bodó balázs (1) bódy gábor (2) bogdán józsef (1) bogdán lászló (1) bognár szabolcs (1) bögre zsuzsanna (1) bohócok (1) bokszmeccs (1) Bolano (2) Bolaño (3) bondarcsuk (1) Borbély Szilárd (1) Borges (3) boros jános (1) Bosznia (1) boyd (1) brecht (1) Brenner (1) bret easton ellis (1) bruegel (1) brueghel (1) Bruno Monsaingeon (1) Bryson (1) Bukovac (1) bulgakov (1) bulvár (1) bunuel (1) bűnügyi regény (1) Cage (1) calvino (3) Calvino (3) camus (1) Caravaggio (1) carnap (1) cavalli sforza (1) ceausescu (1) celeb (1) Cellini (1) cervantes (2) cesares (1) Chandler (1) Chile (1) Chuck Norris (1) cigány (3) cigányok (1) cigányság (2) civilizáció (1) coetzee (1) coppola (1) cortázar (1) cortazar (1) cossa (1) Cruyff (1) Csaba Ferenc (1) Csákány István (1) családregény (1) csányi sándor (2) csányi vilmos (4) csáth géza (1) cseh tamás (1) csenus imre (1) csenyéte (1) csép attila (1) cserna szabó andrás (1) csillagászat (1) csillagtúra (1) csirkejáték (1) Csontdaráló (1) csontváry (1) czesław miłosz (1) dali (1) daniel denett (1) dankó utca (1) dante (1) darwin (1) David Smile (1) dawkins (1) del (1) demény péter (1) demetrovics zsolt (1) demján sándor (3) Dennis Lehane (1) dés mihály (1) detektívtörténet (2) diana hercegnő (1) divat (1) Doktor Faustus (1) dolittle (1) don king (1) dragomán györgy (1) drakula (1) Dresch (1) Duchamp (2) dzsessz (1) edison (1) ed mcbain (1) egyed péter (1) egyetleneim (1) Egyházfórum (1) Egyiptom (1) egy ember (1) egy medvekutató feljegyzései (1) egy mondat azok közül (1) Einstein (1) einstein (1) elbeszélések (2) életrajz (2) élet és irodalom (1) eleven irodalom (1) eliot (1) Eliot (1) Ellis (1) előadóest (1) el greco (1) el liszickij (1) emberi viselkedés (1) entropia (1) Eötvös Péter (1) eper reggelire (1) erdély (2) Erdély (2) erdélyi (2) erdélyi magyar regény (1) Érdi Péter (1) erdős virág (1) erlend loe (1) esszé (8) esterházy (2) esterházy péter (2) esti (1) észlelés (3) etnikum (1) etnofon (1) európa (1) Európa (1) európa kiadó (2) evolúció (6) evolúciós (2) evolúciós pszichológia (3) ezoteria (2) fajbiológia (1) falcsik mari (1) faljáró (1) fantasy (1) fantasztikus (5) farkas béla (1) Farkas Zsolt (1) fasizmus (1) fassbinder (1) fehér márta (1) fejős éva (1) Fejtől s lábtól (1) fekete lyuk (1) fékevesztett evolúció (2) fenegyerek (1) fenyő d. györgy (1) festészet (1) festménytalányok (1) feyerabend (1) Feyman (1) filozófia (8) finn (1) firenze (1) fizika (5) fodor ákos (2) Fodor Géza (1) Forrás (1) fotóesztétika (1) fotókiállítás (1) fotóművészet (1) foucault (2) Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (1) francia (5) francia regény (3) frankenstein (1) franny és zooey (1) Frei Tamás (1) freud (2) Freud (3) furtwängler (1) Füst Milán (1) Gaarder (1) gadamer (1) Gagarin (1) Gao Xiangjian (1) garaczi lászló (1) garbarek (1) generation p (1) genetika (1) geoffrey miller (1) geoffry miller (1) Georges Simenon (1) georges simenon (2) george foreman (1) Gerlóczy Márton (1) Gerő-Romsics vita (1) Gerő András (1) gertrude (1) gertrude stein (1) géza (1) glam-rock (1) glenn gould (1) goebbels (1) goethe (1) goldbach sejtés (1) Gorgo (1) görög regény (1) goropius becanus (1) Gosztonyi Katalin (1) goya (1) gőzgép (1) Grace Davie (1) gravitáció (1) grecsó krisztián (1) Grencsó (1) grendel lajos (1) grespik lászló (1) grigirij perelman (1) Gundel Takács Gábor (1) guttmann andrás (1) gyáni gábor (1) győrffy ákos (1) György Péter (2) györgy péter (2) gyuris tamás (1) hacker (1) hafner zoltán (1) hagyomány (1) hajléktalanok (3) Hajnóczy Péter (2) hajnóczy péter (3) hamu és ecet (1) Hamvas Béla (2) hamvas béla (6) hanák andrás (1) hankiss elemér (2) happening (1) hari (2) haruki (1) haszid (1) hatályon kívül helyezve (1) Hawking (1) haydn (1) háy jános (1) hazai attila (1) hemann hesse (1) hemingway (2) hempel (1) Hendrix (1) henry rollins (3) Herczeg János (1) hernádi gyula (1) Hernádi Zsolt (1) hévizi ottó (1) hidegdauer (2) hitler (1) Hitler (1) Hofi Géza (1) holden caulfield (2) holdpalota (1) hölgyszonáta (1) holland (2) Holocaust (2) holttengeri tekercsek (2) homérosz (1) horizont (1) Horthy (2) horvát (1) horvát regény (2) houellebecq (1) Hrabal (1) Hraskó Péter (1) hülyeség (1) hunter thompson (1) ian hancock (1) idegengyűlölet (1) identitás (1) idő (1) III/III (1) ikarusz (1) imrei andrea (2) ingmar bergman (1) interjúk (1) internet (2) irodalmi bulvár (1) irodalom (4) irodalomkritika (1) irodalomtörténet (1) irodalomtudomány (2) irónia (2) Isaac Stern (1) iskola a határon (1) Ismail Kadare (1) ismeretelmélet (1) ismertető (1) Italo Calvino (1) itt és most (1) iványi gábor (2) j.s.bach (1) Jakob Nielsen (1) jakus ildikó (1) james dean (1) James Ellroy (1) james joyce (1) james watt (1) janis joplin (1) jánossy lajos (1) japán (1) jared diamond (1) Jarmusch (1) jean cassini (1) jelenits istván (2) jeles andrás (1) Jeszenszky Géza (1) jethro tull (1) jimi hendrix (1) jim morrison (2) john cage (1) john gay (1) john gribbin (1) john lennon (2) John Lurie (1) Jon Fosse (1) Joós Katalin (1) joyce (1) józsef attila (3) József Attila (1) jó könyv (1) julio cortazar (3) kabbala (1) kádárizmus (1) kádár jános (2) kádas mária (1) kafka (1) Kafka (1) kalasszikus irodalom (1) Kálmán C. György (1) kálmán c. györgy (1) Kálnoky (1) kalóz (1) kamarás istván (1) kamill kopke (1) Kampis György (1) kanadai (1) Kaposvár (1) karácsony benő (1) Karashan (1) karc (10) Karl Popper (1) karnevál (1) kavafisz (1) kazár szótár (1) kedvenc (1) Keleti díván (1) kemenesi zsuzsanna (1) kemény istván (1) Kenéz Ferenc (2) kenéz ferenc (1) ken kesey (1) Kerékgyártó István (1) kerry4ever (1) kertész (2) kertész imre (2) keszeg anna (1) keszei józsef (1) kínai regény (1) king crimson (2) kipling (1) király lászló (1) kirekesztés (1) kiskegyed (1) kisregény (2) kiss ferenc (1) kiss lászló (1) kis jános (1) ki ölte meg jean cassinit (1) Klaniczay (1) klasszikus (1) klasszikus zene (1) klaus nomi (1) Koen Wessing (1) koestler (1) kolozsvár (1) Kolozsvár (2) Kolozsvár-oratórium (2) költészet (2) kondor béla (1) Kondor Béla (1) Konkoly-Thege Miklós (1) konnekcionizmus (1) Konrád György (1) konrád györgy (1) könyv (3) konzervatív (1) Kornis Mihály (1) kortárs (32) kortárs irodalom (3) kortárs magyar (4) kortars magyar felvidek hataron tuli szepirodalom recenzio (1) kortárs zene (1) Kostler (1) kosztolányi (1) kovács andrás bálint (1) Kovács András Bálint (1) kovács ibolya (1) kovács teréz (1) közgazdaságtan (1) közhelyek (1) kozmológia (1) Kołakowski (1) Krasznahorkai (1) krasznahorkai lászló (8) Krasznahorkai László (2) krimi (15) kritika (4) kronopiok es famak tortenete (1) kroó györgy (1) Krusovszky Dénes (1) Kublaj kán (2) kuhn (1) kultúra (1) kulturantropológia (2) kultúrantropológia (1) kundera (1) Kundera (1) kuplé (1) kurgáni napló (1) Kurtág György (1) kurtág györgy (1) kurtz ezredes (1) kurt gödel (1) kutyaügyi előadó (1) kvantumfizika (1) Lacan (1) ladányi jános (1) láng orsolya (1) láthatatlan városok (1) Láthatatlan városok (1) Látó (2) látó (1) Lawrence Block (1) leibowitz (1) lektűr (6) lem (1) lengyel regény (1) lenin (2) leonardo (1) Leopardi (1) Lewis Payne (1) le clézio (1) lharmattan kiadó (1) liar (1) liberális (1) liberalizmus (1) linn ullmann (1) litvai nelli (1) liv ullmann (1) lonesco (1) losonczy géza (1) lovas ildikó (1) lucy lippard (1) luther (1) Lyotard (1) maár judit (1) macska (1) macskakaja (1) mágikus realizmus (1) magyar (35) magyarország (1) magyarország alaptörvénye (1) magyarország felfedezése (1) magyarósi éva (1) magyar hivatástudat (1) magyar irodalom (2) magyar novellák (1) magyar regény (3) Mahavishnu (1) Maigret (4) maigret (2) Majtényi László (1) Malevics (1) Malina János (1) Mallarmé (1) malraux (2) mao (1) Marcell Duchamp (1) marcel aymé (1) marcovaldo (1) Marco Polo (2) marketing (1) marlon brando (1) Martin Amis (1) martin amis (1) Martin Buber (1) Márton László (1) marton lászló távolodó (1) Marx (1) matematika (2) máté tóth andrás (2) Matisse (1) Matt Ridley (1) maurice lee (1) Medusa (1) meghalt a főítész (1) Megjött Ézsiás (1) melankólia (1) méltatások (1) ménes attila (2) menyhárt jenő (1) Menzel (1) mérő lászló (1) Mérő László (1) mese (1) metagalaktika (1) Mexikó (1) micsinay (2) mikael niemi (1) mikes tamás (1) miklósi ádám (2) Mileta Prodanovic (1) mindig régen van (1) mocsok (1) moldova györgy (1) molnár ferenc (1) moly (1) moly.hu (3) monty cantsin (2) morel találmánya (1) Mosonyi Aliz (1) Mozart (1) Mózes (1) mr. spencer (1) muhammad ali (1) multiverzum (1) Mum (1) murakami (1) mussolini (1) művészetfilozófia (2) művészettörténet (1) Nádas Péter (3) nádas péter (2) nagyamám (1) nagyanyám (1) nagy bandó (1) nagy gábor dániel (1) nagy gergely (1) nagy imre (1) Nagy Koppány Zsolt (1) nagy sándor (1) nagy sz. péter (1) nánay bence (1) napló (1) napster (1) Neil Gaiman (1) Nemes Nagy Ágnes (1) nemes z márió (1) német (1) nemo kapitány (1) népi mozgalom (1) népzene (1) Nesbø (2) new wave (1) new york trilógia (1) nick cave (1) nietzsche (2) Nietzsche (1) nixon (1) nobel díj (2) noire (1) női lektűr (1) nooteboom (2) norman mailer (1) norvég (1) novák péter (1) novella (4) novellák (5) nulla (1) Nyáry Krisztián (1) ő. kovács józsef (1) obszervátorok (1) ógyallai csillagvizsgáló (1) oktatás (2) olasz (3) olasz sándor (1) olvasásszociológia (1) olvasónapló (1) önéletrajz (1) opera (1) örkény istván (1) orosz (2) orosz regény (1) osztrák (2) ottlik (1) Ottlik Géza (1) ottlik géza (1) ottlik veduta (1) öt irás az erkölcsrö (1) p. j. stradlater (1) Papp István (1) parallax (1) paraszt (1) para kovács (1) párhuzamos történetek (1) párhuzamos világok (3) paródia (1) pasolini (1) patmosz (1) pauline melville (1) Paul Auster (3) paul auster (2) paul klee (2) pavić (1) Peacocke (1) pelevin (2) pénz (1) Perseus (1) peter hammill (1) petrik iván (1) Petri György (2) philip marlowe (1) philip roth (1) picasso (2) pilinszky jános (2) PIM (1) pina (1) piszkos fred (1) piszkos harry (1) platon (2) pléh csaba (5) podmaniczky szilárd (1) poincaré sejtés (1) poirot (1) politika (7) popper (1) popper péter (1) popzene vittulából (1) porno (1) portugál (1) posztmodern (18) posztmodern regény (3) probléma (1) Professzorok Batthyány Köre (1) Prónay Csaba (1) propaganda (1) proust (1) provincializmus (1) próza (1) Prufrock (1) pszichoanalízis (1) pszichológia (9) puskás ferenc (1) putyin (2) Pynnchon (1) Queneau (1) quine (1) Radics Viktória (1) radnóti sándor (3) rados ferenc (1) raimundus lullus (1) rainer m. jános (2) rainer maria rilke (1) Rakétaember (1) rasszizmus (2) Ravel (1) ready-made (1) recenzió (37) recenzio (1) regény (35) régészet (1) Reggel és este (1) reichenbach (1) reinkarnáció (1) rejtő (1) remekmű (1) Réz András (1) richard brautigan (1) richard rorty (1) Richter (1) Ridley (1) ridley scott (1) riemen (1) rilke (1) Rimbaud (1) Robbe-Grillet (1) Roberto Bolaño (1) robert de niro (2) Robert De Niro (1) roccamatio (1) rockandroll (5) rockzene (1) rodcsenko (1) roger waters (1) roma (3) romani (2) Romano Rácz Sándor (1) román józsef (1) Romsics Ignác (1) rónay lászló (1) Rorty (1) rossz könyvek (1) rossz regény (1) rubin szilárd (2) rudolf arnheim (1) Rushdie (1) safranski (1) salinger (3) sally hayes (1) samuel borkopf (1) Sándor Klára (1) sántaiskola (2) sántha józsef (2) sanzon (1) san francisco (1) saramago (1) sárközi györgy (1) sárközi márta (1) sartre (2) Sáry László (2) Sátáni versek (1) Sátántangó (1) schiff andrás (1) Schöberg (1) schönberg (1) schubert (1) sci-fi (1) sebald (1) Sebald (4) sebestyén mihály (1) seiobo (1) Semjén Zsolt (1) Shakespeare (1) sherlock holmes (1) sign (1) silence (1) Simenon (2) simon albert (1) Simon Albert (1) sitting targets (1) skandináv (3) solti györgy (1) Solt Ottilia (1) somoza (1) sorstalanság (1) spanyol (1) spanyol regény (2) Spengler (1) spinoza (1) spiró györgy (1) stalker (1) Stendhal (1) stephenie meyer (1) stephen jay gould (1) stephen king (1) steven seagal (1) steve yates (1) Svájc (1) svéd (1) Symposion (1) szabadesés rádió (1) szabadkőművesség (1) szabadság (1) Szabó Lajos (1) Szabó Miklós (1) szabó t. anna (1) szcientológia (1) széchenyi ágnes (1) szécsi noémi (1) szegénység (1) szegő jános (3) szegregáció (1) szégyen (1) székely jános (1) szekularizáció (1) szelényi iván (1) személyes (1) szentháromság (1) Szent Ágoston (1) szent ágoston (1) szépirodalom (4) szepirodalom (1) Szépművészeti Múzeum (1) szép ernő (1) Szerbhorváth György (1) szerb regény (1) Szerdahelyi Zoltán (2) szerzői jog (1) szigetek és szemhatárok (1) szilágyi domokos (1) szilasi lászló (1) szociálantropológia (1) szociális idegtudomány (1) szociográfia (5) szociológia (9) Szókratész (1) szókratész (1) szokratész (1) Szőnyei Tamás (1) szőnyei tamás (1) szótárregény (1) Sztálin (1) sztrugackij (1) szvjatoszlav richter (1) Szvjatoszláv Richter (1) Takács Ferenc (1) talamon alfonz (1) talyigás (1) Tandori (1) tarantino (1) tarkovszkij (1) Tarnatino (1) tarr béla (1) tar sándor (3) Tatár György (1) telep (1) temesi ferenc (1) teológia (1) teréz anya (1) tesla (1) teslár ákos (1) The Blind Man (1) thomas mann (1) Thomas Mann (1) thuküdidész (1) tibet (1) tillmann j. a. (2) Tinguly (1) tintoretto (1) Tipotex (1) tiziano (1) tizparancsolat (1) Tolnai Ottó (1) tömjén zsolt (1) tompa andrea (2) Tompa Andrea (1) tom wolfe (1) Tordai Zádor (1) torgyán józsef (1) történelem (13) toscanini (1) tóth eszter zsófia (1) tóth krisztina (1) Tourette (1) Trabant (1) Trianon (1) trianon (1) triceps (1) tudomány (11) tudományfilozófia (5) tudományos ismeretterjesztés (2) tudósítás (1) tükör (1) Tülkös Terézia (1) turczi istván (1) tüske lászló (1) twilight (1) typotex (11) Typotex (6) ügynök (1) ügynökregény (1) Újhold (1) ullysses (2) ulysses (1) umberto eco (5) Umberto Eco (1) unalmas (1) Ungváry Krisztián (1) Univerzum (1) uszítás (1) Vad nyomozók (1) Vajdaság (2) vajda júlia (1) valakinek az önarcképe (1) vallás (1) vallásszociológia (2) valuska (1) vámos miklós (1) vanek úr (1) van gogh (2) Varázsfuvola (1) vargarockzsolt (4) vargyas gábor (1) varsó (1) vass virág (1) vecsei miklós (1) velázquez (2) Velence (1) velencei bizottság (1) verbunk (1) verebes istván (1) Veres Bálint (1) vermes géza (1) Verőce (1) vers (4) vészi margit (1) vida gábor (1) Vigh Mihály (1) Világoskamra (1) vita (1) Vizeli (1) vizuális antropológia (1) vulévu (1) wagner (1) walter m. miller (1) wass albert (1) watson (1) web (1) wenders (1) weöres sándor (1) Widmer (1) Wilheim András (1) winkler nóra (1) witkin (1) Wittgenstein (2) Wolf Haas (2) woody allen (1) yann martel (1) Zabhegyező (1) zaire (1) zalán tibor (1) Závada (1) zelk zoltán (1) zene (5) zsidó misztika (1) Címkefelhő

Závada Pál: Természetes fény

2015.05.18. 17:55 vargarockzsolt

fenyterm.jpgTörténelmi tabló, hitelesnek tűnő emberi sorsokkal és fényképekkel illusztrálva. Részleteiben zseniálisan megoldott, de szerintem összességében kudarcos vállalkozás.
Ha szépirodalom, akkor a hatszázhúsz oldal mögül hiányzik a figyelmet folyamatosan megtartó, sodró lendületű cselekmény. Túlságosan töredezett. A posztmodern azt mondja ugyan, hogy nincsen a történet, csak történetek vannak, de egy jó író ki tudja választani ezek közül, hogy melyek az elmesélésre érdemesek. És azokat úgy mondja el, hogy az olvasó belefeledkezzen a könyvbe. Ez persze szubjektív. Kinek melyik könyv tetszik, melyik az, amelyik magába szippantja? Talán én vagyok türelmetlen, és aki lassú, realista, orosz nagyregényekhez vagy Balzachoz szokott, az kedvelni fogja. Nekem túl részletes és túl hosszú.
Ha pedig történelem, akkor hiányoznak a tágabb összefüggések és a levéltárakban ellenőrizhető források.
Leginkább talán szociográfia, regényes társadalomtörténet és mikrotörténelem, amely mögül azonban hiányzik a szerző nyílt kiállása: én láttam, én gyűjtöttem, én válogattam, én írtam meg.
E nélkül pedig csak – sajnos – az objektivitás álcája mögé bújt manipuláció.
Írom ezeket a kritikai észrevételeket úgy, hogy közben a szerző történem-szemléletével és világnézetével tökéletesen azonosulni tudok. Nemzeti önismeret szempontjából nagyon fontos és szerintem igaz mindaz, amit megír, de az anekdota, a mese nem történelem. Wass Albert vagy Tormay Cecilé ugyanezt a műfajt használta, sokkal jobban kiszolgálva az olvasói közízlést, néha egészen botrányos, embertelen eszméket támogatva.

Azért ez nem rossz könyv. Olyan – leginkább szégyenteljes – történelmi eseményeket illusztrál, amelyekről ma már csak a szaktudósoknak van tudomásuk, pedig az a kor, a 20. század első fele, állandó hivatkozási alap a mai politikai harcokban. És olyan – leginkább tragikus – magyar emberi sorsokat rajzol meg, amelyeket napjaink politikai érdekek vezérelte történelemhamisítói ki akarnak törölni a nemzet emlékezetéből. Ezek mögött a sorsok mögött élő emberek látszódnak, nem afféle kunderai kitalálmányok. Hétköznapi emberek, akik a történelemnek kiszolgáltatva próbálták a saját sorsukat igazítani, boldogan élni, szeretni, és akiknek ez a könyv méltó emléket állít.

Szólj hozzá!

Címkék: történelem szépirodalom magyar regény szociográfia kortárs magyar

Milan Kundera: A nevetés és felejtés könyve

2015.05.18. 17:50 vargarockzsolt

nevetes_es_felejtes.jpg

Szerintem Kundera egy elvetélt konzervatív, posztmodern filozófus, aki saját komplexusait és elrontott életét monomániásan és önigazoló módon magyarázgatva írja a történeteit. Egy értelmiségi Coelho, aki primitív pszichológiai képletekre épített példázatokba burkolja a bölcsességeit. Nagyon művelt, nagyon okos, szépírói vénával megáldott, gyenge jellemű, szexista, egoista, aki időnként képes a szórakoztató lektűr színvonalára felemelni a meséit. Sznob idealisták és kultúrpesszimisták számára erősen ajánlott, a cinikus racionalisták is szórakoztatónak találhatják, de akik igaz, emberi történeket várnak, ahol nem rágják a szánkba az egyetlen és kizárólagos igazságot, azok csalódni fognak. Akik pedig csak könnyed, kikapcsoló olvasmányt keresnének, ezt a könyvét azok is kerüljék, mert – bár társaságban villogni lehet az egyszerre mélyértelmű és frappáns szentenciáival, de ilyenek az olcsó idézetgyűjteményekben könnyebben hozzáférhetők – regénynek meg zagyva és unalmas.

Szólj hozzá!

Címkék: francia regény Kundera

Richard Panek: 4% univerzum

2015.05.18. 17:46 vargarockzsolt

univer.jpg…szerintem a legeslegjobb tudományos ismeretterjesztő könyvek közé tartozik.

A világegyetem kezdetben, azaz 1965-ben nem volt bonyolult. Ezzel a – talán kissé hatásvadász, de az utóbbi ötven év kozmológiai eredményeit pontosan megelőlegező – mondattal indul ez az igazán remek tudományos ismeretterjesztő könyv.
Mit is jelent a kezdő mondat?
1965-ben bizonyították a kozmikus háttérsugárzás létezését, és ezzel az általunk ismerhető univerzum kezdetét, a kozmikus ősrobbanást.
Ekkor egyszerűnek tűnt az egész történet: volt a Nagy Bumm, azóta a világegyetem tágul, közben kialakultak a csillagok, galaxisok, galaxishalmazok. Az elmélet kész volt, most már csak ehhez köllött a csillagászoknak a megfigyelési eredményeket szállítani, a fizikusoknak pedig az elmélet fizikai törvényszerűségeit részletesen modellezni.
Ekkor jelentkeztek a problémák. A megfigyelési eredmények és a nagyon pontosan leírt fizikai törvények nem voltak összeegyeztethetők. A történet további része olyan izgalmas, akár egy krimi, ezért a végkifejletet nem is árulom el. Érdemes elolvasni.

Érdemes elolvasni, de nem csupán a cselekmény miatt, hanem azért is, mert a könyv könnyen érthető, világos szerkezetű, kiváló stílusban van megírva, és rendkívül szórakoztató, mivel tele van a tudósok gyakran extrém személyiségét jellemző szellemes anekdotákkal is.
És ezeken túl van még egy bónusz érdeme – ami miatt szerintem a legeslegjobbtudományos ismeretterjesztő könyvek közé tartozik . Csak úgy mellesleg nagyon plasztikusan ábrázolja a tudományos közélet szociológiáját: szerkezetét és hatalmi viszonyait; a tudományos kutatásokra fordítható forrásokért, valamint a tudományos felfedezések dicsőségért és az azokért járó díjakért folytatott gyakran öldöklő küzdelmet is, de még a tudományos kutatás elvi és gyakorlati módszertanát is megmutatja, konkrét példákon keresztül.
Ha egy érdeklődő gimnazista ezt a könyvet elolvassa, nagy valószínűséggel élete végéig érdeklődni fog az univerzum titkai iránt, de nem lesznek illúziói a tudományos kutatás romantikus szépségeivel szemben.
Aki meg idősebb, az megtudhatja, hogy mit tudtunk/nem tudtunk az univerzumról 2011-ben, és közben még jól is szórakozhat.

sotet_anyag.jpg
Amikor látható a sötét anyag

A sötét anyag létezésére talán a leglátványosabb, mindenesetre biztosan a leghíresebb közvetett bizonyítékkal az azóta Lövedék-halmaz (Bullet Cluster) néven elhíresült, két galaxishalmaz összeütközését ábrázoló 2006-os felvétel szolgált. A röntgenképek és a gravitációslencse-hatás felhasználásával Douglas Clowe, az akkor az Arizona Egyetemen dolgozó csillagász el tudta különíteni a látható gázt az egyébként láthatatlan anyagtömegtől. [A NASA technikusai a látható gázt rózsaszínre, a láthatatlan (sötét) anyagtömeget kékre színezték, lásd felső kép, melynek forrása a wikipedia]
A felvételen mindkét galaxishalmaz röntgentartományban látszódó gázai az ütközés középpontja körül csoportosulnak, ahol az atomok elvárásainknak megfelelően viselkednek – vonzzák egymást, és gravitációjuknál fogva összetömörülnek. A gravitációslencse-hatással kimutatott láthatatlan anyagtömeg [sötét anyag] a képen e közben az ütközés átellenes oldalain türemkedik ki.
258. oldal

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: csillagászat kozmológia Univerzum

Miroslav Krleža: Filip Latinovicz hazatérése

2015.05.18. 17:34 vargarockzsolt

latin.jpg



Thomas Mann, Sartre és Dosztojevszkij rokona a horvát Miroslav Krleza, aki 1932-ben megjelent regényében egy elrontott gyermekkor után művésszé, festővé vált, és éppen mély egzisztenciális és alkotói válságba jutott ember portréját rajzolja meg.

A könyv első kétszáz oldala olyan lassú, hogy úgy éreztem magam, mint egy nem túl érdekes diaporáma bemutatón, amelynek tárgya a múlt század eleji K und K monarchia egy kisvárosa, ahol nem történik semmi. Aztán az utolsó száz oldal annyira felgyorsul, hogy a lendülettől a könyv végén lapoznánk még tovább – várnánk a folytatást.
Ez persze, csak a felszín, a cselekmény szintje. A regény filozófiai mondanivalója egyenletesen van elosztva: és ez a kor elidegenedettség érzésétől a nihilizmusig és a barbár erőszakig ívelő láncolat logikusan és pontosan van megkomponálva.
Klasszikus remekmű, filozófiailag felturbózott realista nagyregény, 300 oldalon.

Szólj hozzá!

Címkék: klasszikus horvát regény

Mariam Petroszjan: Abban a Házban - Tabaki

2015.04.16. 19:11 vargarockzsolt

TABAKI 
Első nap

"Teste idétlen, esze gyér, silány 
- mondta a Bőnök, s ennek híre járt -, 
de mersze van! – a legfőbb, mit kívánsz 
egy olyan úton, melynek célja Snyárk
(Lewis Carrol: A Snyárk-vadászat)

Nem szeretem a történeteket. A pillanatokat szeretem. Az éjszakát jobban szeretem a reggelnél, a holdat a napnál, az itt és mostot bármilyen ott és majd akkornál. Ezen kívül szeretem a madarakat, a gombákat, a blúzokat, a pávatollakat, a fekete macskákat, a kék szemű embereket, a heraldikát, az asztrológiát, a véres detektívregényeket és az ősi eposzokat, amelyekben a levágott fejek évekig lakomáznak és beszélgetnek a barátaikkal. Szeretek finomat enni és inni, szeretek elüldögélni a forró fürdőben és meghemperegni a hóban, szeretek magamra ölteni mindent, amim van, és a kezem ügyében tudni mindent, amire szükségem lehet. Szeretem a sebességet és a gyomrom sajdulását a félelemtől, amikor úgy nekigyorsulok, hogy már nem bírok megállni. Szeretek ijesztgetni és ijedezni, nevetni és meghökkenteni. Szeretek a falra írni, hogy senki ne tudja, ki írta, és úgy rajzolni, hogy senki ne jöjjön rá, mi van odarajzolva. Szeretek a falra írni létráról és anélkül, festékfújóval, vagy egyenest a tubusból kinyomott festékkel. Szeretek festeni, meszelővel, szivaccsal, az ujjammal. Szeretem először megrajzolni a kontúrokat, aztán teljesen kitölteni, hogy ne maradjon fehér folt. Szeretem az akkora betűket, mint én magam, de az egészen aprókat is szeretem. Szeretem nyilakkal ide-oda terelni az olvasókat, arrafelé, ahová én is írtam valamit, szeretem összezavarni a nyomokat és hamis jeleket hagyni. Szeretek jósolni rúnákból, babszemekből, lencséből, a Változások könyvéből. Filmekben és könyvekben szeretem a forró éghajlatú országokat, az életben az esőt és a szelet. Legjobban az esőt szeretem. A tavaszit, a nyárit, az őszit. Bármilyet, bármikor. Szeretem százszor elolvasni ugyanazt a könyvet. Szeretem a szájharmonika hangját, néha magam is játszom rajta. Szeretem, amikor sok zsebem van, amikor a ruhám annyira agyon van használva, hogy olyan, mintha a saját bőröm volna, és nem héj, amit le lehet vetni. Szeretem az amuletteket, főképp az olyanokat, amelyek külön-külön egy-egy dolog ellen valók, nem az olyanokat, amelyek egyszerre jók az élet minden alkalmára. Szeretek csalánt és fokhagymát szárítani, hogy aztán bedugdossam, ahová épp a kedvem tartja. Szeretem emulzióval bekenni a tenyeremet, aztán az emberek szeme láttára letépni. Szeretem a napszemüvegeket. A maszkokat, az esernyőket, a cirádás régi bútorokat, a rézlavórokat, a kockás abroszokat, a dióhéjat, magát a diót, a fonott székeket, a régi képeslapokat, gramofonokat, gyöngydíszeket, a triceratops pofáját, a narancssárga közepű sárga pitypangot, az olvadásnak induló hóembert, amely elhullajtotta sárgarépaorrát, a titkos járatokat, az épületek tűzvédelmi menekülési útvonalainak rajzát, szeretek idegeskedve ülni az orvosi rendelő előtti sorban, szeretek néha úgy felüvölteni, hogy mindenki rosszul legyen tőle, szeretem álmomban rávetni a kezem-lábam a mellettem fekvőre, szeretem elvakarni a szúnyogcsípéseimet, és megjósolni az időjárást, apró tárgyakat dugni a fülem mögé, levelet kapni, pasziánszot kirakni, mások cigarettáját szívni, régi papírok és fényképek közt kotorászni, megtalálni valamit, amit rég elvesztettem, és már el is felejtettem, hogy mire való, szeretem ha forrón szeretnek, szeretek a környezetem utolsó reménysége lenni, szeretek egy dologból mást csinálni, valamit valamihez odaragasztani, odaerősíteni, aztán csodálkozni, hogy működik. Szeretek ehető és ehetetlen ételeket kotyvasztani, összekeverni különféle italokat, ízeket és szagokat, szeretek ráijeszteni a barátaimra, hogy abbahagyják a csuklást. Túl sok mindent szeretek, lehetne sorolni a végtelenségig. 
Nem szeretem viszont az órákat. 
Semmilyet. 
Olyan okokból, amelyeket fárasztó lenne felsorolni. Ezért nem is fogom.

276-277. oldal

Szólj hozzá!

Mariam Petroszjan: Abban a Házban - A vak

2015.04.16. 19:09 vargarockzsolt

AZ ERDŐBEN

A Vak derékig gázolt a kemény fűben. A tornacsukája cuppogott. Valahol sikerült megmerítenie. A lábfeje hozzátapadt a nedves gumihoz, és arra gondolt, nem lenne-e jobb levenni, és mezítláb menni tovább. De nem vette le. A fű szúrós volt, tövisek és undok nyálkás csomók lappangtak benne, amelyekre ha az ember rálép, nem győzi lemosni. Volt valami, ami olyan, mint a vizes vatta, meg ami kócos hajcsomókra emlékeztetett, mindez ott lakozott a bódítóan illatozó fűben, ette, kúszott-mászott benne, megrészegedett az illatától, született és pusztult, sárrá változott – mindez a fű volt, ha jól belegondolunk, fű, és semmi több. 
A Vak levett egy törékeny csigaházat egy magas hajtásról, amely a kezéhez csapódott. A csigák a fű leghegyére tapadtak, egymáshoz koccantak, mint az üres diószemek. A Vak betette a csigaházat a zsebébe. Tudta, hogy mire visszatér, a zsebe üres lesz – mindig így történt –, mégis, mindig eltett valamit, csak úgy megszokásból. 
Felszegte a fejét. A hold fehérre festette az arcát. Az Erdő egészen közel volt. A Vak meggyorsította a lépteit, habár tudta, hogy nem érdemes sietni: az Erdő nem szerette a türelmetleneket, és hátrahúzódhat. Nem egyszer megtörtént: kereste, és nem találta, úgy érezte, hogy ott van mellette, mégsem tudott behatolni. Az Erdő szeszélyes volt és félénk, sok út vezetett hozzá, és mind hosszú volt. Keresztül lehetett menni a mocsáron, vagy a kábító illatú réten. Egyszer egy teleszemetelt üres telken keresztül jutott az Erdőbe. A telken hegyekben álltak a lyukas autógumik, a vaskacatok, a törött edények, a föld eltűnt a csikkek és az üvegszilánkok alatt, a Vak megvágta a tenyerét valami éles vasban, és elvesztette kedvenc madzagkarkötőjét. Akkor az Erdő maga kapta el őt, megragadta borzas ágmancsával, és behúzta a mélyébe, nyirkos, fülledt sűrűjébe. 
Az Erdő gyönyörű volt. Titokzatos és bozontos, benne mély odúkkal, furcsa odúlakókkal, nem ismerte a napot, nem bocsátotta be a szelet, kutyafejűek és füttyögetők éltek benne, fekete kalapú gombák és vérszívó virágok nőttek benne. Valahol – a Vak soha nem emlékezett, pontosan hol – volt egy tó, és egy folyó, amely a tóba torkollott. De lehetett több folyó is. Az út az Erdőbe a folyosón kezdődött, a hálószobák ajtainál, amelyek mögött szuszogtak , horkoltak és pusmogtak a lakók, nyikorgott a törött parketta, felháborodott patkányok futkostak cincogva az ember lába alól. 
A Vak most kész volt, hogy behatoljon az Erdőbe. A kábító mező véget ért. A Vak lassított, beszívta a nedves levelek illatát, amikor egyszerre lépéseket hallott. Az Erdő egy szempillantás alatt eltűnt. Az illatokkal együtt. Valaki, messze elől, a füvet susogtatta. Lépések közeledtek, már lehetett hallani, hogy aki jön sántikál. Aceton- és mentás rágógumi-szaga volt. A Vak elmosolyodott, és egy lépést tett elébe.

121-122. oldal

Megnyikordult az ajtó. A Vak a feje fordulatával követte a Dögkeselyűt, mintha látná, aztán lehunyta a szemét, és belemerült a langyos kábulatba. És nyomban visszatért az Erdő. Rázúdult, belelihegett a fülébe, beleásta a mohába és az avarba, elrejtette és elringatta a füttyösök énekével. A Vak volt a kedvence. Az Erdő még rá is mosolygott. A Vak tudta ezt. Messziről megérezte a mosolyokat. Égetőek, tapadósak és éles fogúak, puhák és bolyhosak. Az illékonyságuk gyötrelmet okozott neki, rágta, hogy se az ujjaival, se a fülével nem képes megbizonyosodni róluk. A mosolyt nem lehet elkapni, a két tenyere közé fogni, milliméterről milliméterre végigtapogatni, megjegyezni… A mosoly elsiklik, csak sejteni lehet. Egyszer, amikor még kicsi volt, a Rénszarvas megkérte, hogy mosolyogjon. Akkor nem értette, hogy mit akarnak tőle. 
– A mosoly, kis barátom, a mosoly – mondta a Rénszarvas – a legjobb, ami az emberben létezik. Amíg nem tudsz mosolyogni, nem vagy egészen ember. 
– Mutasd meg – kérte a Vak. A Rénszarvas lehajolt, és odatartotta az arcát a kisfiú ujjai alá. Amint a Vak beleütközött a Rénszarvas nedves fogaiba, visszarántotta a kezét. – Ez rémes – mondta. – Nem baj, ha nem csinálom? 
A Rénszarvas csak sóhajtott. 
Azóta sok idő telt el, és a Vak megtanult mosolyogni, de tudta, hogy a mosoly nem szépíti meg, mint másokat. Gyerekkönyvei domborított képein találkozott széthúzott ajkakkal, találkozott ilyennel játékbabák arcán, de mindez nem olyan volt, mint amit a hangokból lehetett kivenni. Mosolygó hangok hallatán végre megértette: a mosoly a fény. Nem mindenkinél, sokaknál. Most aztán tudta, mit érzett Alice, amikor a Cheshire-i Kandúr mosolya ott lebegett fölötte a levegőben, kajánul, a fogát vicsorgatva. Így mosolygott az Erdő is. Fentről, határtalan, csúfondáros mosollyal.

123-124. oldal

A VAK 
"- A teremtések és átváltozások véget nem érő fo- 
lyamatának három osztálya van: az egyik a képeknél- 
küliség osztálya, a másik a képek osztálya, a har- 
_madik pedig a valóság osztálya – mondta az isten." 
(Tung Jüe: Ami a nyugati utazásból kimaradt)

A Vak keresztülvág az udvaron, mely magába szívta a nappali hőséget. Az aszfalt kellemesen melengeti, a gyep füve finoman szurkálja a talpát. A tölgy alatt a fű sűrűbb és puhább lesz. A Vak megáll a fa alatt, hagyja, hogy a keze beletapadjon, s a tenyerén ott marad a kéreg bordás lenyomata. Lassan kapaszkodik felfelé, pedig fel tudna nyargalni, mint a macska, de ez nem az ő fája, ma vendég lesz rajta. Az ajtó nélküli bejárattól jobbra folyosó vezet, valamikor ott függött a hinta, amelyet az Elefánt „Repülök!” kiáltással leszakított, balra keskeny átjáró a kicsik és soványak részére, ez az ág hűvösebb a többinél, amelyek őrzik a fel- és lemászók nyomait, és kellemesebb felkapaszkodni rajta. A Vak felfelé kapaszkodik, közben fütyörész, hogy jelt adjon magáról. 
„Szevasz!” – mondja a Púpos, és a lombokat suhogtatja. Az üdvözlésben nem érezni különösebb örömet, de a Vak mást nem is várt, a Púpos azért költözött ide, mert magányra vágyott, nem azért, hogy vendégeket fogadjon. Nanetta károgása viszont, amely a levelek közt áthatolva jut a fülébe, elragadtatást fejez ki. A Vak arcát két szárny simogatja, a vállán ürülékzselé képződik. A madár nehezebb lett, teljes értékű felnőtt varjú lett belőle, így már nem valami kellemes a társasága. Amíg a Vak és Nanetta egymást simogatja, a Púpos megkérdezi a vendéget, mit keres a fán. 
– Tulajdonképpen semmit – mondja a Vak. – Játszanál nekem valamit? 
A Púpos hallgat. 
Nanetta elrepül, nekiront a fa koronájának, közben teli torokból rikácsol, táncol a fejük fölött, három helyett zajong, azt játssza, hogy nem egy, hanem nagyon sok van belőle. A Vak megtörli a trikóját, a tenyere ragacsos lesz. 
[…] 
A Vak félretolja magában a Púpos hangját, a hangnemét és Nanetta károgását, a keltett zaj alapján nem tudja kikövetkeztetni a hatásukat, helyettük felidézi magában egy lavórban úszó nagy hal uszonyának csobbanását, és teljesen elmerül benne. Valamikor nagyon régen történt. Valaki betett egy halat egy lavórba, és odatette a lavórt a szobája padlójára, ahol a Vak lakott. Ő akkor órák hosszat ült a lavór mellett, oly soká, hogy most a legzajosabb helyeken is képes felidézni ezeket a hangokat, és el tudja ringatni magát velük. Idehozza a nagy halat, ideköltözteti a tölgy ágai közé, mint valami pikkelyes madarat, és hagyja, hogy hadd lubickoljon, úszkáljon a levelek között. Minél tovább úszkál, ő annál nyugodtabb lesz. Kiolt vele minden zajt, a halk csobogást kivéve, és ott tartja a világot a víz alatt. Amikor aztán hozzáér az ághoz, amely mellett ül, a kéreg nem melegebb az ujjainál: lemosta a tölgyről a múlt minden nyomát, és a fa egy ideig érintetlenül fog állni, mint őstölgy az őserdőben. 
A Púpos elcsendesül, mintha hallaná, amit a Vak művel. 
Fölöttük tucatnyi ösvény, melyek a semmibe vékonyodnak és szakadnak, tucatnyi különböző út, szélesebb és keskenyebb, és mind egyformán végződik, de csak a nemlátók számára. A legmagasabbak a korona fölé magasodnak; aki kimászik a végükig, érzi, amint meghajolnak a teste súlya alatt, ha pedig fúj a szél, hallani egy láthatatlan ajtó nyikorgását, és hintázni lehet az űr fölött, szimatolva az elzárt utat. A Vak olyankor mászik fel erre a tölgyre, amikor hiányzik neki az Erdő. A keze-lába nyughatatlan, a feje tele szavakkal, ő pedig azzal vigasztalódik, hogy feltornázza magát az esőcsatornákon, a téglafalon, a tetőig, az udvar drótkerítésének szemein, a fák törzsén, a legtörékenyebb ágakig. Tetszik magának, amikor ilyeneket csinál. A tölgyön már rég nem járt. Itt jól érzi magát, mint egy ismerős házban, és még ha a Púpos el is kergeti most, magával visz valami értékeset. A Púpos nyugtalanságát és félelmét. Egy régi dalát, a dohányának az illatát, Nanetta örömét, a hal uszonyának csobogását a tölgyfa ágai közt.

662-665. oldal

1 komment

Mariam Petroszjan: Abban a Házban - A púpos

2015.04.16. 19:04 vargarockzsolt

pupos.jpg
A púpos fuvolázott, az udvar hallgatta. Egészen halkan játszott, saját magának. A szél körözve sodorta a leveleket, azok meg-megálltak, beleestek a tócsákba, azzal véget ért a táncuk, és véget ért minden. Eláznak és sárrá válnak. Mint az emberek. 

Halkabban, még halkabban… A vékony ujjak ide-oda futkosnak a lyukakon, a szél falevelet csapkod az ember arcába, a farzsebbe dugott aprópénz belenyomódik a testbe, a csupasz boka fázik, libabőrös lesz. Jó dolog, ha van az embernek egy éneklő fadarabja. Megnyugtat, elcsicsijgat, de csak amikor az ember maga akarja. 
Egy falevél megakadt a lábánál. Aztán még egy. Ha az ember órákig ül mozdulatlanul, a természet bekapcsol a körforgásba, mintha te is fa lennél. A levelek a gyökeredhez tapadnak, a madarak az ágaidra ülnek, odapiszkítanak a gallérod mögé, az eső barázdákat mos beléd, a szél beszór homokkal. Elképzelte magát mint faembert, és elnevette magát. Az arca egyik felével. 
[…] 
Hat ujjal született és púposan, olyan csúnyán, mint egy majomkölyök. Tízéves korában komor volt, a szája nagy, az ajka folyton felrepedve, hatalmas mancsával mindent összerombolt maga körül. Tizenhét éves korára vékonyabb, csendesebb és nyugodtabb lett. Az arca felnőttarc volt, a szemöldöke összenőtt az orra fölött, varjúfekete, sűrű sörénye széltében nőtt, mint valami tüskés bozót. Az étel nem érdekelte, a ruházata hanyag, a körme alatt gyászkeret, és hetekig nem váltott zoknit. Szégyellte a púpját, a pattanásokat az orrán, szégyellte, hogy még nem borotválkozik, és pipázott, hogy idősebbnek látszódjék. Titokban könnyfacsaró regényeket olvasott és verseket írt, amelyekben a hős hosszan és gyötrelmesen haldoklik. A párnája alatt Dickens-könyveket rejtegetett. 
Szerette a Házat, nem ismert más otthont, nem ismerte a szüleit, úgy nőtt fel, hogy egy volt a sok közül, és képes volt magába vonulni, ha egyedül akart maradni. Legjobban akkor tudott muzsikálni, ha senki nem hallotta. Ilyenkor minden sikerült, minden dallam olyan volt, mintha maga a szél fújna bele a fuvolába. A legjobb helyeken sajnálta, hogy senki nem hallja, de tudta, ha lenne hallgatója, nem sikerülne ilyen jól. A púposokat a Házban Angyalnak nevezték, mintha összecsukott szárnyaik lennének, és ez egyike volt annak a kevés kedveskedő névnek, amelyeket a Ház a gyermekeknek adott. 
[…] 
Az udvar körül vedlett macskák keringtek. Varjak sétálgattak a csupasz ágyásokban, a száraz avarban turkálva. A nagy orrú, piros pulóveres kisfiú ott ült egy felfordított ládán, fuvolázott, a magány és az üresség körébe zárva magát. A Ház ablakai rá-ráleheltek. 
87-89. oldal

Kép innen: http://holit-i-leleyat.livejournal.com/116877.html 

Szólj hozzá!

Mariam Petroszjan: Abban a Házban

2015.04.16. 19:00 vargarockzsolt

abban_a_hazban.jpg
Álom. Titkos csodák világa, ahová még az életében eljuthat az ember. Kollektív tudattalan, ahová csak a kiválasztottak léphetnek be, kiszakadva térből és időből.

"- A teremtések és átváltozások véget nem érő fo- 
lyamatának három osztálya van: az egyik a képeknél- 
küliség osztálya, a másik a képek osztálya, a har- 
madik pedig a valóság osztálya – mondta az isten." 
(Tung Jüe: Ami a nyugati utazásból kimaradt)

Egy Leghosszabb Éjszaka

"Csupán az nem változott soha, hogy a 
Baziliszkusznak halálos erejű a tekintete." 
(J. L. Borges: Képzelt lények könyve)

A Szfinx, a Lord, a Sakál, a Vak, a Púpos, a Vörös, a Dögkeselyű.… meséi

"Itt a Szürke Ház rengetegében eső 
Cseperészik, nézz fel az égre. 
A mohából, avarból bújj csak elő, 
Gyere, táncol az erdő népe. 
Nem látszik az arc, nem látszik a szem, 
Ázik a bunda, nincs vége sosem. 
A sötét odúban, a tölgyfa alatt 
Levél lapul, mely nem mond igazat. 
Hát húzd csak elő, s olvasd ami van, 
A sok hangyabetűt a fehér papíron. 
Megmondják neked, s te továbbadod azt, 
Ami nincs a levélben: a színigazat. 
Találj ki magad sosevolt igazat, 
S iramodj a mohában, a lombok alatt. 
Hatkarmú mancsod hagyjon nyomokat, 
Fuss és danorássz, míg az ég leszakad, 
Kiáltsd ki, te korcs, hirdesd te magad: 
A fa és a csermely gyermeke vagy.

Rajta, rajta, erdei fajta! 
Hátra a fül, és uccu a rét! 
Ropjuk a táncot, és fújjuk a dalt ma! 
Mi büszke erdei nép!" 
(Esőének)

"S mégis csak el! Mint hogyha boncolunk 
gyógyult sebet, más kezéből kiragadva 
kezünket el! S hová? Bizonytalanba." 
(R. M. Rilke: A tékozló fiú kivonulása)

[Az idézetek a könyvből valók.]

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs fantasztikus remekmű orosz regény

W. G. Sebald: Légi háború és irodalom

2015.04.16. 18:50 vargarockzsolt

egihaboru.jpgMiközben ezt az egyszerre érdekes és érdektelen könyvet olvastam, többször is kedvenc és tisztelt íróm, Nádas Péter jutott az eszembe, akinek szépprózájában írásművészete és gondolkodásának mélysége lenyűgöz, és akinek esszéiben és publicisztikáiban megfogalmazott politikai és filozófiai gondolatait nagyon sokszor vitathatónak, és néhányszor teljesen elhibázottnak, tévesnek tartom. De említhetném Krasznahorkai Lászlót is, akivel szemben hasonlóképpen ambivalens a viszonyom. 
Nádas és Krasznahorkai a magyar irodalom legjelentősebb szerzői közé tartoznak, de velük, illetve műveikkel szemben is lehet helye méltányos kritikának. 
W. G. Sebald az európai irodalom „csillaga”, és örülni kell, ha művei magyar fordításban megjelennek, ugyanakkor nem kell elhallgatni, ha a király éppen meztelen.

Légi háború és irodalom rossz könyv.

Először is, mert nem felel meg a saját magával szemben támasztott elvárásoknak. Szép. Esztétizáló – a szöveg megformáltságában ez még talán megbocsátható volna, bár Sebald kíméletlenül kritikus tekintetében, amellyel a kötete témájával foglalkozó más szerzők munkáit vizsgálja, saját szövege is támadható volna (erre még később visszatérek) –, de ennél nagyobb gond, hogy a kötet képei, a Sebald márkajelzésének is tekinthető fekete-fehér fotók szépek. Jól esik kézbe venni ezt a tipográfiailag is gyönyörű könyvecskét, lapozgatni benne, és megcsodálni az illusztrációként szereplő képeket. 
Miközben a szerző a 60. oldalon ezt írja (és ezzel én is nagyjából egyetértek): 
…a megsemmisített világ romjaiból esztétikai vagy álesztétikai hatást meríteni olyasmi, ami megfosztja létjogosultságától az irodalmat. 
A pusztulás, az emberi szenvedés esztétizálása pornográfia. 
Ennyit a formáról. 
Miért rossz tartalmilag a könyv? Mert a saját maga által feltett kérdésre rosszul felel. A könyv második fejezete ezzel a mondattal kezdődik: 
Vajon mivel kellett volna a rombolás természetrajzának kezdődnie? 
Saját kérdésére direktben nem felel, felel helyette az egész könyv. 
Sebald Nádas Péter-i pontossággal írja le és elemzi a 2. világháború alatti szörnyű pusztulást, amelyet a szövetséges – főleg angol – légierő bombázása okozott a német városokban, és a rengeteg – nagyon sokszor rettenetes szenvedéssel kísért – halált, amelyet a német civil lakosság elszenvedett. Ez a sebaldi válasz: a pontos és tárgyilagos leírás, és a lélektani következmények elemzése. 
A borzasztó sorokat olvasva a fejemben folyamatosan egy másik válasz járt: nem, nem így kell kezdeni, hanem az első lengyel határőr meggyilkolásával, 1939-ben, a német-lengyel határon. Vagy még korábban. Az SA rohamosztagosok első gyilkosságával Hitler hatalomra jutása idején. 
Az erkölcsi dilemmát Sebald is érezhette, mert a három részes esszé utolsó másfél oldala, mintegy vörös farokként* a pusztítás igazi felelősei megnevezésével zárul: a valódi felelősek a háború kirobbantói, a náci vezetők voltak. 
De ez már késő. A könyv szövegét először olvassa az ember, aztán jut el a befejezéshez. Bárki halála szörnyű, de a tettesek és cinkosaik – a német nép, ha nem is egészében, de döntő részében cinkos volt a háborús bűnökben – halálának részletezése nem megrendítő, hanem ocsmány, és a tettesek és cinkosaik országának lerombolása megérdemelt büntetésnek tűnik, miközben nem is büntetés, hanem a nácik által kikényszerített háború logikus következménye.

Minden háború szörnyű. Az igazságos és az igazságtalan háborúnak is vannak ártatlan áldozatai. Lehet-e, kell-e válogatni az áldozatok között? Ártatlanabb és szánnivalóbb-e egy (vagy hatszázezer) civil áldozat a hátországban, mint egy (vagy több millió) katona, akit halálba küldenek a frontokon? Nyilván nem, a Don-kanyarba küldött magyar katona és munkaszolgálatos halála épp úgy szörnyű és elfogadhatatlan, mint a Budapesten Dunába lőtt vagy éhen halt, agyon bombázott civil embereké. 
Ki lehet-e merevíteni egyetlen kockát a háború filmjéből úgy, hogy az értelmesen beszéljen az egészről? Nyilván nem. Hát akkor miről beszél a kiszakított pillanat? Miről szól ez a könyv? 
Mit jelentenek például azok a sorok, amikor arról van szó, hogy ha egy szétbombázott német város középkori gótikus katedrálisának tornyára a bombázást megelőző napon kifüggesztették volna a fehér zászlót, az angol bombázók akkor sem kímélték volna meg, mert a bomba drága ipari termék, amelyet rendeltetésszerűen kell használni. 
Az ilyen sorok az ellenség kíméletlenségéről, és a technikai civilizáció hazug értékrendjéről szólnak, miközben a nácikkal vívott háborúban ezek a kérdések nem voltak számításba vehetők. 
Ez olyan, mintha arról vitatkoznánk, hogy az áldozat a rátámadó gyilkossal szemben hogyan védekezhet, használhat-e fegyvert, és önvédelem közben megölheti-e támadóját?

Még egyetlen dologra térnék vissza, amit a könyv formájának és stílusának értékelésekor szóba hoztam. Privát véleményem szerint a halálról és pusztulásról nem csak a Sebald által kizárólagosan érvényesnek gondolt hűvös racionalitással és tárgyilagossággal lehet írni – mint ahogy azt sem hiszem, hogy a Holocaustról szóló beszámolók egyetlen elfogadható hangneme a Kertész Imre féle megközelítés volna, ezt azért teszem hozzá, mert Kertésznél is olvastam, hogy a többi Holocausttal foglalkozó szerző mennyire hamis nézőpontból közeledik a témájához.
Minden írásmű a saját műfaji és formai (stílusbeli) elvárásainak kell hogy megfeleljen, és ezeknél – számomra – még fontosabb is az ilyen témáknál az erkölcsi tisztaság.

*a szocialista országokban, a cenzúra megtévesztésére-kielégítésére volt szokásban, hogy a publikálandó szöveg a rendszer ideológiájának megfelelő vonalas, dogmatikus elemzéssel, idézettel zárult – ez volt a „vörös farok”, és ezzel szerzett menlevelet a korábbi – esetleg rendszeridegen – gondolatmenetekhez.

Szólj hozzá!

Címkék: Sebald

D. M. Thomas: A fehér hotel

2015.04.16. 18:46 vargarockzsolt

feherhotel.jpgA freudi mélylélektan és a posztmodern találkozása a 20. századi európai történelem kulisszái előtt. Bámulatosan mély és időnként szörnyen megrázó olvasmány. 
A posztmodern nyitottsága lehetségessé tesz többféle értelmezést, de ezek közül ebben az esetben nyilván a pszichoanalitikus megközelítésnek kell elsőbbséget adni. Én pedig – mivel ezt nem kedvelem – lemondok a saját értelmezés kereséséről. 
Maradok annál, hogy nagyon felkavaró, de talán katarzist is nyújtó, hiteles, őszinte, tiszta, mesterien megalkotott, igazi nagy regényt olvastam. 
Csak azoknak ajánlom, akik nem riadnak vissza az álmok és a valóság durvaságaitól, és akik nyitottak posztmodern formabontó technikáira. A pszichoanalízissel komolyan foglalkozók számára alapmű.

A könyv fülszövege:

Pornográfia; plágium; a regényforma lehetőségeit kitágító posztmodern kísérlet; prózai tényfeltárás és költői képzelet izgalmas ötvözete; hatásvadász virtuózkodás; remekmű. E minősítések mindegyike elhangzott abban a vitában, amely Donald Michael Thomas angol író, költő és műfordító regényét fogadta. A fehér hotel – ma már sokak megítélése szerint a 80-as évek angolszász irodalmának egyik legfontosabb alkotása – mindenesetre szokatlan mű. Fejezetei változatos írásmódokat képviselnek, az esszéisztikus-tudományos nyelvhasználat pastiche-ától a dokumentarizmusig, a szabadasszociációs-szürrealista költeménytől a napló- és levélformáig. A regény magva egy akár hagyományosnak is tekinthető középeurópai életrajz a század első feléből, Lisa Erdmannak, egy Oroszországból Bécsbe szakadt, félig zsidó operaénekesnek a története. Lisa fiatal korában Freud páciense. Hisztérikus panaszait, amelyek többek között vad szexuális képzelgésekben nyilvánulnak meg, versben, majd prózában is előadja pszichiáterének, aki ezután esettanulmányban elemzi ezeket. A későbbiekben nemcsak az események lódulnak meg, hogy a negyvenes évek elejére a világháború dúlta Kijevbe, majd pedig élete végállomására, a Babij Jar-i tömegmészárlás poklára vessék az énekesnőt, hanem kibontakozik – az előző fejezetekhez visszamenőleg folyton módosítva – a regény mélyebb dimenziója is: a tudattalannak az egyéni életsorssal és a huszadik századi történelmi sorssal való rejtelmes összefüggése, a freudi mélylélektan és a politikai barbárság együttes értelmezésének lehetősége.

Szólj hozzá!

Címkék: pszichoanalízis angol regény Freud posztmodern regény Babij Jar

Tommi Melender: A francia barát

2015.03.17. 17:25 vargarockzsolt

melander.jpgA gyengék gyűlölete. 
Helyzetjelentés. 2014. november 04. Budapest. 06 óra 20 perc. 
Az Örs vezér terén megjelenik a Pető Intézet mikrobusza. Mozgássérült gyerekeket kísérnek ide a szüleik, csapatostul jönnek, mintha a föld alól bújtak volna elő, bicebócák, mankóra támaszkodók, akik azt hiszik, a Mozgásjavítóban majd meggyógyítják őket. Régen az ilyeneket lehajították a Taigetosról. 
Az aluljáróban hajléktalan cigány család, rengeteg motyóval. Hol vannak a rendőrök? Elkergették az árusokat, akiktől reggelente csempész és lopott cigarettát, esernyőt, rágógumit, csokoládét, kombinét és kozmetikumokat lehetett vásárolni. Legalább lehet közlekedni. 
A metró ritkán jár. Nagy a tömeg. Fáradt, kialvatlan arcok, megtört, keserű és elfásult tekintetek. A munkásosztály. 
Megvárom a következő szerelvényt, hogy legyen ülőhelyem. Az ingyenesen osztogatott kormánypárti propaganda újság a címlapon hozza, hogy Magyarország jobban teljesít. Amíg a sportoldalhoz lapozok, megakad a szemem egy apró cikken: egy szabolcsi faluban egy 86 éves nénitől elloptak két tyúkot. Az elkövetőt nyolc hónap fogházra ítélték. Régen az ilyeneknek levágták a kezét. Vajon a néni visszakapta a tyúkjait? 
A körúti villamoson román vendégmunkások. Cigányok és magyarul beszélnek. Szokás szerint a munkaruhájukban jönnek, nyilván az építkezésen, ahol dolgoznak, nincs egy helységük ahol átöltözhetnének. Mocskosak és mocskosul beszélnek. Undorodva húzódom el tőlük, de titkolnom kell az undoromat, mert ha meglátják, rám támadhatnak.
A hetedik kerület kis mellékutcájában, egy kapualjban két hajléktalan férfi. Nem érezni, hogy büdösek, mert hideg van, és ilyenkor nem terjed úgy a szag. Az egyik még fekszik, alszik, koszos nagykabáttal van letakarva, de kilátszik alóla a paplan. Jól berendezkedett. A másik már felébredt, műanyag ásványvizes palackból valami sötét folyadékot iszik. Biztosan nem tea. Nem arról volt szó, hogy ezek ki lesznek tiltva innen?
Na végre, beérek a munkahelyemre. Itt biztonságban vagyok. Meleg van és ingyen használhatom az internetet.

Tomi Melender finn író az európai civilizáció válságáról ír. Egy hivatásos humanista finn értelmiségi megmondóember megcsömörlik a saját hazudozásaitól, és nyugalmat keresve egy békés francia kisvárosba költözik. Hogy Flaubert olvasson és élvezze az enyhe éghajlatot és a jó levegőt. Aztán kiderül, hogy a pokol egyik előszobájába került. Nem lehet elmenekülni.

Jó kis regény, nem túl hosszú, a fordítás ugyan nem tökéletes, de még így is érezni a stílusát. Igazán eredeti gondolatok nincsenek benne, de a szokásos klisék jól vannak csomagolva. Először intellektuális, aztán izgalmas bűnügyi történet, és a befejezése után törheti az ember a fejét, hogy mit is gondolt a szerző? Mennyire az ő gondolatait tolmácsolták a szereplői? Akik ritka visszataszító figurák, rengeteg provokatív, aktuális, elfogadhatatlan vagy megfontolandó gondolatokkal.

A regény elejéről (37-38. oldal) való ez az idézet: 
Flaubert az 1800-as évek derekán a Közel-Keleten utazgatott, és elment Alexandriába, hogy megnézze Pompeius oszlopát. Egy bizonyos, Sunderlandból való Thompson belevésette a nevét az oszlopba hatlábnyi betűkkel. A betűket egy kilométer távolságból is látni lehetett. Flaubert ezt írta erről egyik barátjának: Ez a hülye az emlékmű részévé vált, és ezáltal halhatatlanná. Mit szólhatnék ehhez? Óriási betűi szinte elfedik magát az emlékművet. Hát nem több a soknál, hogy minden eljövendő utazót rászorít, hogy saját magára gondoljon és őrá emlékezzen? Minden idióta többé-kevésbé Sunderlandból való Thompson.

Ez a motívum a regény végén (290-291. oldal) visszatér, és akár a könyv ajánlója is lehetne: 

A hangodon érződik a szomorúság. Ez nagyon jó. Csináljad így. Sírnod nem kell. Sunderlandból jöttél, és a sunderlandi férfiak nem sírnak. Sört isznak, célba dobálnak, és odavannak a fociért. Belevaló legények, nem széplelkek. Fingóversenyeket rendeznek, és jó erős pálinkát töltenek elázott társaik torkába. Közülük legalább a fele azt hiszi, hogy Arisztotelész szlengszó, ami segget jelent. Erre gondolj! Gondolj a városodra! Gondolj a kivilágított stadionban üvöltöző szurkolókra! Lehessen látni. Nem ártana, ha elővarázsolnál magadból kevéske dühöt is. Nem úgy értem, hogy bosszút forralj magadban, de azért látszódjék rajtad, hogy milyen undort érzel, amikor megölnek egy ártatlan állatot. Az undor jól fűszerezi a szomorúságot. Persze csak akkor, ha nem hagyod elhatalmasodni. Úgy érzed, hogy meg tudod csinálni? Nagyszerű! Kezdjük!

Néhány további idézet:

Ismert emberként volt némi tapasztalatom, milyen az, ha az utcán szarháziak sértegetnek. Mindig eljátszottam, hogy le se szarom az egészet, de lelkem mélyén azt kívántam, bár én is betömhetném az efféle stricik száját az öklömmel. A nagyokosokra jellemzően titokban arról álmodoztam, hogy pusztán erőszakkal uralkodjak a társadalmon.
29. oldal

A boldogság három feltétele a butaság, az önzés és a jó egészség. De butaság nélkül a másik kettőből sincs öröme az embernek. 
Gustave Flaubert
44. oldal

A militáns iszlámban megvalósulnak a fasizmus hagyományos jellemzői: a fanatikus nacionalizmus és a terjeszkedési vágy, az, hogy elmossa a határt az egyén és az állam között, az, hogy bálványozza az erőt és a testiséget, és az, hogy a személyi kultuszon és a mítoszokon alapul. 
[…] 
Engem a terroristákban burjánzó gyűlölet foglalkoztatott. Minden jel arra utalt, hogy gyűlölik a nyugatot és a nyugati embereket, bennünket, hóhérokat és kegyetlenkedőket. Vajon születhet-e egy ilyen primitív érzésből valami pozitívum, ha lehámoznánk róla a vallási fanatizmust és az ostoba macsóságot? Válhat-e terroristából tekintélyes ember, mondjuk, a gyűlölet arisztokratája?
63. oldal

Skogman anyám szomszédja volt, a Tengerhajózási Intézet egykori hivatalnoka. Amikor még sráckoromban a többiekkel nácisat játszottunk és az utcán horogkeresztes zászlót lengettünk, ő atlétatrikóban és rongyos tréningnadrágban, a tulipánágyáson is átgázolva kergetett bennünket. Miközben darabokra szaggatta nagy keservesen készített zászlónkat, sírós-dühös hangon motyogott-morgott valamit koncentrációs táborokról és hatmillió zsidóról. Amikor megvolt a dorgálás, meghívott magához engem és néhány kis haveromat estére, és sörrel kínált. Ellenszolgáltatás-képpen végig kellett hallgatnunk az előadását arról, hogy a fasizmus lényegében homoszexualitás volt. Skogman azt állította, hogy a Harmadik Birodalom vezetői csak falból voltak nősek, valójában mind homokosak voltak, a sleppjük pedig csupa olyan szerencsétlen, aki reménytelenül álmodozott a homoszexualitásról. Szerinte az SS tagjainak kegyetlensége és barbársága, abból fakadt, hogy takargatniuk kellett szexuális másságukat. Miután több üveg sört benyakalt, Makszim Gorkijt idézte, aki állítólag azt írta, hogy amennyiben a homokosokat megölik, akkor a fasizmus is el fog tűnni.
79-80. oldal

Juss hangja olyan másnapos volt, mint annak, aki egy álló héten át züllött és ivott. Bal kezemből a jobb kezembe tettem a mobilt, mert a jobbal szoktam törölni a seggemet.
125-126. oldal

Azt állítják, Flaubert azt mondta: Madame Bovary c'est moi. De ezt a mondatot sohasem írta le. A befolyásos nőaktivista, Amelié Bosquet által mesélt anekdotát felfújták, a feltüzelt irodalomtörténészek meg úgy loholnak utána, mint a vérszagot szimatoló ragadozók. Flaubert mint író az volt, ami Isten a teremtett világban, láthatatlan, de mindenütt jelenvaló. Ilyen értelemben Emma Bovary Gustave Flaubert, de ugyanezt el lehet mondani Flaubert más regényhőseiről is. Flaubert önnön képére teremtette őket, és egyúttal arról ábrándozott, hogy az utókor nem fogja tudni, hogy ő valaha is élt. 
[…] 
Flaubert szerint Emma a hazug költészet és a hazug érzelmek női megtestesítője volt.
153-154. oldal




Szólj hozzá!

Címkék: regény finn kortárs

Georges Simenon: Maigret és az éjszaka örömei

2015.03.17. 17:09 vargarockzsolt

maigret_2.jpg
Kedvelem Maigret felügyelőt. A civil életben kicsit esetlen, darabos alakját, őszinte kapcsolatát a feleségével, enyhe alkoholizmusát – Maigret soha nem részeg, de rendszeresen és élvezettel iszik –, és persze leginkább a nyomozásai során megnyilvánuló gondolkodásmódját. 

Maigret legtöbbször úgy ér el sikert, hogy megpróbálja kitalálni a bűnözők tetteinek motivációit, és ehhez szinte azonosul velük, belehelyezkedik a környezetükbe – gyakran oda is költözik a tetthely közelébe, magába szívja az atmoszférát, feltöltődik vele, és így a kívülállók számára érthetetlen események az ő számára logikus magyarázatot nyernek.

Maigret rendőr, aki azzal lett megbízva, hogy kutassa fel a törvények megsértőit. De ez a párizsi nyomozó a hivatalos, paragrafusokba foglalt törvényeknél fontosabbnak tartja az erkölcsi törvényeket, ezért amikor a kettő ütközik egymással, inkább az utóbbiakat, tehát saját erkölcsi törvényeit igyekszik érvényesíteni. Ezért néha a kisebb, esendő emberi vétkekből származó bűnök megtorlatlanul maradnak, de a fő bűnösök szinte mindig meglakolnak. 
Maigret populista, azaz az „egyszerű” párizsi emberek értékrendjét képviseli, akik nem feltétlenül bíznak a bürokratikus intézményekben*, és akik tudják, hogy a törvények a gazdagokkal, a sikeresekkel szemben elnézőbbek, mint a társadalom perifériáján élő szegényekkel. 
Ebből is következik, nyomozásai során nem titkolja szimpátiáját az alvilág határai körül mozgó, időnként a törvényesség határait súroló tevékenységet folytató kapcsolatai, informátorai iránt – ha azok emberi tartásukkal arra rászolgálnak – azaz szolidaritást mutatnak a saját környezetük felé. Ugyanakkor megvetően bánik azokkal az álszent erkölcsöket követő polgárokkal, akik a törvényes határok között gátlástalanul törtetve érvényesítik saját önző érdekeiket.

Simenon jó író – megkockáztatom: nagyon jó író – aki a sorozatban gyártott, és ezért néha kicsit sablonos történeteit egyéni ízzel meséli el, és ez még a viszonylag gyengébb könyveire is igaz. A Maigret és az éjszaka örömei nem tartozik a legjobb regényei közé, de a könnyed szórakoztatáson túl, még ebben is felfedeztem olyan értéket, amiért érdemes volt elolvasnom. 
Nevezetesen érdemes volt ezt az eredetileg 1950-ben megjelent krimit gender szempontból figyelni, elemezni. Az akkori értékrend és a mai között jelentős eltérés van, de Simenon látószöge mégis nagyon modern. Annyira, hogy bár látszólag elfogadja saját korának a társadalmi nemi szerepekre vonatkozó sztereotípiáit, enyhén lebegtet egy másik olvasatot is. Nem mondja ki direktben, de néhány motívummal – például amikor a felügyelő egy tanút, aki drogos meleg prostituált („hímringyó”) és költő, áttételesen veréssel fenyeget – illetve a könyv zárlatával – amit persze nem árulok el – mintha még kedvenc főhősétől, Maigrettől is kicsit távolabb lépne, elhatárolódna. Ezzel persze a konzervatív gondolkodásúak vitatkozhatnának, de nem baj, ez az én saját, szubjektív olvasatom.

Italjelentés (@Hari moly emlékének ajánlva): Volt elég sok konyak, félig munkaköri kötelességként, a regény legfontosabb helyszínén, egy éjszakai lokálban elfogyasztva, de Maigret egy nyomozási helyszínre igyekezve beugrott egy kisebb bárba is, hogy másnaposságát konyakkal gyógyítsa. A lokálban ivott pezsgőt is, keverte, ezért volt aztán másnapos. Nem szabad keverni. Aztán még voltak sörök is, az egyiket az egyik beosztottja elől itta meg, nem tudott neki ellenállni.

* Ide kívánkozik kedvenc Maigret idézetem: 
„Ritkán beszélt a mesterségéről, s még ritkábban mondott véleményt az emberekről és intézményeikről. Az eszmékkel szemben bizalmatlan volt, túlságosan határozottak voltak ahhoz, semhogy ráillettek volna a valóságra, amelyről tapasztalatból tudta, hogy mennyire szétfolyó.” 
Georges Simenon: Maigret és a lusta betörő

Szólj hozzá!

Címkék: krimi Maigret Simenon

Erwin Schrödinger: Erwin Schrödinger válogatott írásai

2015.03.17. 17:01 vargarockzsolt

schrodi.jpgStephen Hawking, a világhírű asztrofizikus, már megint nyilatkozott valamit Istenről.* Azt nem tudom, hogy Hawking még mindig igazi tudósnak tekinthető-e vagy csupán tudományos celeb, akinek a fennmaradáshoz, a médiafigyelemhez, folyamatosan szüksége van valamilyen feltűnést keltő nyilatkozatra. Mi több, már az is megfordult a fejemben, hogy Hawking valójában csak egy mém, akinek nevében mások tesznek közzé tudományos elméleteket. 
Most ez mindegy is talán, az egyedi eseményben a jelenség a fontos: a természettudósok szeretnek megnyilatkozni a természettudomány határain túl mutató filozófiai kérdésekről, anyag és szellem kapcsolatáról, metafizikáról. 
Ezt régen úgy hívták, természetfilozófia. 
A Typotex Principia Philosophiae Naturalis sorozatában kiadott Schrödinger kötet is ehhez a témához kapcsolódik.

Erwin Schrödinger legjelentősebb tudományos felfedezései a kvantumfizikához köthetők. Ez a tudományterület tartalmaz néhány olyan problémát**, amelyek jelenleg megoldhatatlannak látszanak, ugyanakkor kiválóan alkalmasak arra, hogy a természetfilozófia régi kérdéseit újra elő lehessen vezetni. 
A természettudósok zokon szokták venni, ha a társadalomtudósok átveszik a terminológiájukat, ha irodalmárok, pszichológusok és filozófusok a lélek és a művészet természettörvényeiről beszélnek, gyakran igen pongyolán, leegyszerűsítve és tévesen, de ők maguk bátran és különösebb gátlások nélkül merészkednek a szellemtudományok területére. Dilettantizmus is itt is, ott is, egyaránt előfordul. 
Schrödinger dilettáns filozófus? Igen. Amennyiben nem szakfilozófus. Ez a könyv ugyanakkor mégis rendkívül jó és érdekes. A kötet direkt filozófiai szándékú tanulmányaiból egy hatalmas tudású fizikus és nagyon művelt európai polgár gondolatait ismerhetjük meg, aki a klasszikus görög filozófia alapvetéseiből kiindulva, az európai filozófia fejleményeit jól ismerve, az indiai védikus szemlélet, világfelfogás szellemében kísérelte meg értelmezni saját szaktudományának filozófiai következményeit. 
Olyan kérdések foglalkoztatták, mint hogy:

MI AZ ANYAG? 
LÉTEZHET-E SZABAD AKARAT A DETERMINÁLT VILÁGBAN? 
REÁLIS-E A KÜLVILÁG, VAGY CSAK SAJÁT TUDATUNK TERMÉKE? 
HOGYAN KAPCSOLÓDHAT A TUDAT AZ ANYAGI VILÁGHOZ?

Válaszai rendkívül körültekintőek, minden fanatizmustól mentesek, és – függetlenül attól, hogy az utóbbi 50 évben, tehát Schrödinger halála óta, mennyit fejlődött a tudomány, különösen a kognitív és evolúciós pszichológia megjelenésével – további gondolkodásra ösztönzők. Tehát nem lezárt, dogmatikus igazságok, hanem nyitott, és ráadásul nagyon humánus gondolatok.

Schrödinger költő is volt, verses kötete is megjelent, és talán ezért is különösen odafigyelt a szövegei megformáltságára, tanulmányai néhol esszéisztikus igényességgel íródtak. (A legszebb részekből idéztem.)

A kötet felét kvantummechanikai tárgykörben írt tanulmányok teszik ki. Ezek tudománytörténeti jelentőségűek, de alkalmasak arra is, hogy egy laikus olvasó megismerkedjen a mai fizika még mindig legfontosabb elméletével. Néhol ugyan vannak benne matematikai levezetések, de a többségük mese, amely minimális netes utána nézéssel (néhány fogalmat érdemes hozzá ismerni) könnyen érthető – azok számára, akik természettudományos műveltséggel rendelkeznek.

A könyv Szegedi Péter előszavával kezdődik, amely egy ötven oldalas tanulmány. Rövid áttekintést ad Schrödinger koráról, a történelmi eseményekről, aztán leírja az életét, végül nagy vonalakban és közérthetően bemutatja a tanulmányok keletkezési körülményeit, és ismerteti ezek fizikai és filozófiai tételeit. Ez az előszó annyira jó, hogy a kötet olvastával érdemes visszatérni rá, mert segít összefoglalni és megőrizni a könyv legfontosabb gondolatait. 

* Most éppen – 2014. szeptember 30-án – az El Mundro című spanyol lapnak fejtette ki, hogy a világegyetem keletkezéséhez szerinte nem volt szükség Isten közreműködésére, mi több, neki meggyőződése, hogy a természet törvényei kizárják Isten létezését.

** pl. a következő jelenségek értelmezése: hullám-részecske kettősség, határozatlansági reláció, kvantum-összefonódás

egyenlet.png
„Itt láthatják a táblán a nevezetes Schrödinger-féle hullámegyenletet. Ezt az egyenletet Önök persze nem értik. Én sem értem. Schrödinger úr sem értette, de ez ne zavarja Önöket. Én ezt majd minden óra elején felírom a táblára, és elmagyarázom, mire lehet használni. Önök pedig majd lassan hozzászoknak.”
(Marx György, egyetemi tanár egyik előadásának kezdete.)

herak.jpg
Az összefüggésekből kiragadott sok töredéknek az igazi értelme gyakran kétes és homályos, s az egész világkép, amelyet minden forrásmű alapos tanulmányozása után Thalésznak vagy Hérakleitosznak tulajdonítanak, bizonytalan és csak kevésbé érthető. De a férfiak és e korszak szellemtörténeti jelentősége nem is ebben nyilvánul meg; mint már mondottuk, e jelentőség abban áll, hogy a történelem során nyilvánvalóan először kíséreltek meg a természetet önmagából, misztika vagy emberfölötti személyek beavatkozása nélkül megérteni. Első ízben jelentkezik a gondolat: meg kell lennie a lehetőségnek arra, hogy a jelenségek sokrétűségét néhány alapelvre – ezeket később természet-törvényeknek nevezték el – lehessen visszavezetni; először jelentkezik az a gondolat, hogy a természetben minden természetes dolgokkal történik, az a remény, hogy mihelyt helyesen felismerik az alapokat és világosan megértik az ezekből folyó törvényszerűségeket, rögtön megszűnik a természettel szembeni tehetetlen csodálkozás és a tőle való félelem, s a várható eseményekkel kapcsolatos bizonytalanság messzemenően csökken. Ez óriási sejtés volt. Ez a természettudomány alapgondolata. 

Erwin Schrödinger: A természettudományos világkép sajátosságai. 
Erwin Schrödinger válogatott írásai 
Typotex, 2014 
264-265. oldal

Szólj hozzá!

Címkék: tudomány fizika Typotex

Hraskó Péter: Biztos, hogy az energia megmarad?

2015.03.17. 16:45 vargarockzsolt

biztos.jpg2013 őszén egy milliárdos magyar vállalkozó nagy csinnadrattával bejelentette, hogy kifejlesztette az örökmozgót. Elmondása szerint energiacellája a levegőből lecsapolt ingyen energiával működik, és hamarosan megoldja majd minden magyar háztartás energia gondját. 
A szerkezet bemutatására és hasznosítására, sajnos, azóta sem került sor, pedig nekem kifejezetten jól jönne, ha nem kéne fizetnem villanyszámlámat, és a méregdrága benzin helyett ingyen energiával működne az autóm. 
Hraskó Péter fizikus, nyugalmazott egyetemi tanár könyvéből többek között megtudhatjuk azt is, hogy miért ne higgyünk az ilyen „ingyen ebédet” ígérő kóklereknek, áltudományos prófétáknak, perpetuum mobile feltalálóknak.

A fizika komoly tudomány, alapos elméleti felkészültség szükséges a megértéséhez, de szerencsére vannak olyan tudósok, akik veszik a fáradságot, és közérthető formábanmesélnek róla. 
Biztos, hogy az energia megmarad? című esszékötet a szerző korábbi, nagysikerű A könyvtár foglya című kötetének folytatása. Tudományos ismeretterjesztés magas fokon. Részben tudományfilozófia, amely a fizika és a matematika, a fizika és az áltudományok, a fizika és a valóság kapcsolatával foglalkozik. A könyvnek ez a része ajánlott volna minden általános műveltségre törekvő olvasó számára. 
A könyv tartalmaz a relativitáselmélettel és kvantumfizikával kapcsolatos előadásokat is – ezek megértése egyetemi szintű fizikai-matematikai ismereteket igényel.

A kötet olvasása kapcsán találtam rá Hraskó Péter fia, Hraskó Gábor X-aknák című blogjára, amely az áltudományos szenzációkkal foglalkozik, érdemes azt is megnézni. Nagyon vicces. 
Hraskó Péter honlapján a szerző rengeteg, a kötetben szereplő és nem szereplő tanulmánya is elérhető. 
A könyvet Hraskó Péter házi kiadója, a Typotex adta ki, szépen szerkesztett formában. (Én talán más címet adtam volna neki, de a fizika és a szerző hívei így is biztos rátalálnak.)

Az örökmozgóról:

durer.jpg

A kép Dürer munkája (egy asztal alatti akkumlátorral kiegészítve).

Tudomásom szerint perpetuum mobiléről először egy i. sz. 5. századi szanszkrit kéziratban történik említés. A kézirat leírja, hogy ha egy nagy kerék peremén megfelelően kialakított zárt kamrákat higannyal töltünk meg és a kereket forgásba hozzuk, akkor örök időkig forogni fog (a kéziratban nincs rajz). Az örökmozgók fénykora azonban ezer évvel később, a reneszánszban jött el. Rengeteg terv maradt ránk, a legismertebb talán Robert Fludd szerkezete 1618-ból, amely az archimedesi csavar vízfelemelő képességén alapul. De az éleselméjű szerkezetekkel párhuzamosan erősödik az a meggyőződés is, hogy ezek „csak papíron” működnek, a valóságban nem. John Wilkins püspök (1614-1672), aki a Royal Society egyik alapítója volt, meg is konstruált néhányat a javasolt örökmozgó szerkezetek közül. Megállapította, hogy egyik sem működik és arra a határozott következtetésre jutott, hogy örökmozgó nem létezhet. Száz év múlva a tudományos világ ezt már annyira biztosnak tekintette, hogy a Francia Tudományos Akadémia 1775-ben elhatározta, többet nem foglalkozik perpetuum mobilét tartalmazó beadványokkal. Az USA Szabadalmi Hivatala a 20. század elején ennél valamivel engedékenyebb volt: hajlandó volt foglalkozni örökmozgóra vonatkozó tervekkel, de csak azzal a feltétellel, ha azok zárt helyiségben legalább egy éven keresztül működtek. Mindeddig egyetlen ilyen találmányt sem nyújtottak be. 
Hraskó Péter: Biztos, hogy az energia megmarad? 
Typotex, 2014 
9-10. oldal

A tudomány módszertanáról:

popper.jpg

A feltevésünk az, hogy egy teória akkor tekinthető tudományosnak, ha belső koherenciával rendelkezik és falszifikálható, vagy legalábbis ez a két követelmény tendencia formájában jelen van benne.

Megpróbáljuk világossá tenni, mit értünk egy hipotézis falszifikálhatóságán és egy teória koherenciáján. Falszifikálhatóságon azt a követelményt értjük, hogy egy teóriát vagy hipotézist csak akkor tekintsünk tudományosnak, ha világosan utal olyan kísérletekre, amelyekkel megcáfolható abban az esetben, ha hamis. Figyeljük meg jól, hogy a falszifikálhatóság nem ugyanaz, mint a cáfolhatóság – ezért nem helyettesíthettük ezt az egyébként csúnyán hangzó idegen szót a cáfolhatósággal, ami a szó szerinti fordítása. Ha ugyanis egy kijelentésről azt mondjuk, hogy cáfolható, akkor ezen azt értjük, hogy ismerünk olyan tényt vagy érvet, amellyel be tudjuk bizonyítani, hogy nem igaz. Egy falszifikálható kijelentés ezzel szemben nem feltétlenül hamis. Csak annyit kívánunk meg tőle, hogy legyen eszközünk arra, hogy a hamisságát vizsgálat tárgyává tehessük.

Ezen a ponton közbe lehet vetni, hogy a falszifikálhatóságnál sokkal természetesebb követelmény volna a verifikálhatóság (igazolhatóság): eszerint egy teória akkor tudományos, ha utal az igazolhatóságának az eszközeire.

Popper nyomán azonban el kell fogadnunk, hogy egy téves teóriát könnyebb megcáfolni, mint egy igazat bebizonyítani, és ezért a falszifikálhatóság a hatékonyabb kritérium. A teóriák mindig végtelen számú partikuláris esetről állítanak valamit és ezt lehetetlen mind igazolni. Ezzel szemben – elvben, – elegendő egyetlen eset, amelynél a teória csődöt mond ahhoz, hogy hamisnak nyilvánítsuk. A tudományos gyakorlatban természetesen egyetlen esetből nem szoktak elhamarkodott következtetéseket levonni, de kétségtelenül igaz, hogy kisszámú megbízhatóan regisztrált negatív eredmény elegendő egy teória elvetéséhez. 
Hraskó Péter: Biztos, hogy az energia megmarad? 
Typotex, 2014 
203-204. oldal

A szkepszisről:

Szkeptikus filozófia a klasszikus ókor óta létezik. Az Atlantisz kiadó 1998-ban adott ki egy válogatást Antik szkepticizmus címen, amelybe érdemes belelapozni. Egy kiragadott mondat Sextus Empiricus munkájából: „A szkeptikus gondolati építmény legfőbb alapelve… az, hogy minden érvvel szemben áll egy másik, vele egyenlő súlyú érv.” 

[…] 
A szkepticizmus mai formáját ismeretelméleti szubjektivizmusnak nevezhetjük, amelyről elég határozottan állíthatjuk, hogy az utóbbi évtizedek meghatározó filozófiai irányzataAz irányzat más nevek alatt is ismert: posztmodern(izmus), poszstrukturalizmus, dekonstrukció. A rövidség kedvéért alább a posztmodern elnevezést is fogom használni a pontosabb ismeretelméleti szubjektivizmus helyett.
[…] 
A mai szkeptikusok a felfogásukat arra alapozzák, hogy a tudományos igazság kérdése nyelvi probléma : Egy állítás lehet igaz egy bizonyos nyelvi rendszerben és hamis egy másikban, nyelvtől független igazság pedig nem létezik.

1997 április 4-n az MTA Ismeretterjesztő Bizottságának ülésén Heller Ágnes akadémikus előadást tartott, amely a természettudósok között erős ellenérzéseket váltott ki. Most csak egy fél mondatot idézek belőle:

„…az uralkodó világmagyarázatok stabilizálnak egyfajta diskurzust, ami az igazságot termeli.” (Magyar Tudomány, 1997 évi 8.szám) 
[…] 
A posztmodern filozófia elfogadja azt a legalább Galileiig visszanyúló metaforát, hogy a világ – könyv (amely – Galilei szerint – a matematika nyelvén van megírva), de Galilei szellemével homlokegyenest ellentétesen úgy véli, hogy ennek a könyvnek nincs határozott olvasata (jelentése), hanem az egyes olvasatok – még az egymással gyökeresen ellentétesek is, – egyenértékűen „igazak”.

A természettudományok – és speciálisan a fizika – vonatkozásában az „ellentétes olvasatoknak” külön nevük van: Ezek a különböző paradigmák. A paradigma szó eredeti jelentése: nyelvtani mintapélda. A paradigma az ismeretelméleti szubjektivizmus gyakran használt technikai fogalma. A fogalmat ebben az értelemben T. S. Kuhn vezette be A tudományos forradalmak szerkezete c. könyvében (Gondolat, 1984, 11. old.):

„[Paradigmán] olyan, általánosan elismert tudományos eredményeket értek, melyek egy bizonyos időszakban a tudományos kutatók egy közössége számára problémáik és problémamegoldásaik modelljeként szolgálnak.” 
[…] 
Amikor a kezembe került a könyv – negyedszázaddal ezelőtt –, meggyőzőnek, érdekesnek, tartalmasnak találtam, az egyik lehetséges nézőpontnak, amelyből a tudománytörténet nagyjából rendszerezhető. Aztán egyszercsak rádöbbentem, hogy a filozófusok másképp értik, mint én: A paradigmák egyenértékűségén nem tudománytörténeti szerepük, hanem igazságtartalmuk egyenértékűségét értik. Ebben a felfogásban az egymást követő paradigmák nyelvi divatokra redukálódnak. Ezeket nevezik a posztmodern filozófusok „diskurzusoknak, amelyek az igazságot termelik” 
[…] 
Korszellemről van tehát szó, amelynek még olyanok is a befolyása alá kerülhetnek, akik maguk nem olvassák a posztmodern filozófusokat, és ha gondolkoznának rajta, nem is fogadnák el a felfogásukat. Ebben egészen biztosan szerepe van annak, hogy az egymással ellentétes felfogások egyenértékűsége emlékeztet a toleranciára a mássággal szemben, ami nagyon rokonszenves magatartás, és ez a hasonlóság pszichológiailag megkönnyíti a természettudományos igazság viszonylagosságának az elfogadását is. A jelenségnek erről az aspektusáról lásd. Mark Lilla könyvét (A zabolátlan értelem , Európa 2005), különösen a J. Derridáról szóló utolsó részt. A tolerancia hatása azonban pusztító lehet ott, ahova nem való. 
Hraskó Péter: Biztos, hogy az energia megmarad? 
Szkepszis és szkepszis 
Szemelvények a 22-27. oldalról.

Szólj hozzá!

Címkék: tudomány typotex fizika tudományfilozófia

Horváth Márta (szerk.): A művészet eredete

2014.12.15. 17:09 vargarockzsolt

muveszeteredet.jpgA legenda szerint Einstein Amerikában Thomas Manntól kölcsön kapott egy Kafka regényt, amit félbe hagyva adott vissza, azzal, hogy nem érti, szerinte az ember nem gondolkodik ilyen bonyolultan. Ugyanakkor Einstein gyermekkorától élete végéig rendszeresen játszott hegedűn, a saját maga szórakoztatására – tehát nem mondhatjuk, hogy nem volt érzékenysége a művészetekre. Talán csak nem volt fogékonysága a kitalált történetekre, mert gondot okozott számára mások érzelmi eredetű indítékainak és tetteinek a megértése. 
2014 szeptemberében a legnagyobb közösségi portál magyar oldalain versközlési „divat” harapódzott el. A felhasználók megosztották kedvenc verseiket az ismerőseikkel. Néhányan ezt nehezen viselték, hiszen a hétköznapi életükben is képtelenek elolvasni egy verset, értelmetlennek és érthetetlennek tartják a költészetet, ugyanakkor minden további nélkül képesek élvezni a tévé és a mozi kitalált történeteit, a filmeket. 
A legtöbb ember számára kínszenvedés elolvasni egy műalkotást elemző szaktudományos dolgozatot, de a lektűröknek hatalmas olvasótábora van. 
A Nemzeti Galériában a Dada és szürrealizmus kiállítás nagy siker, de sokan üres blöffnek tartják az ott kiállított műveket, és csak nevetnek rajtuk.

Ezek a (könyvben nem szereplő) példák azt mutatják, hogy az emberek ellentmondásos viszonyban állnak a művészetekkel, egy részükre fogékonyak, más fajtáikat elutasítják. Mi állhat ennek hátterében? Nem vagyunk egyformák. Még a legalapvetőbb megismerési és értelmezési képességeink is jelentősen különböznek egymástól, annak ellenére, hogy közös evolúciós örökségen osztozunk, és kultúránk is néhány alapsémába igyekszik determinálni bennünket. Kultúra és evolúció – e két fogalom az emberi viselkedést és így a művészetekhez való viszonyunkat is meghatározza. Hogy melyik milyen mértékben, az vita tárgya. 
E kötet, tudományos szöveggyűjtemény, szerzői azt vizsgálják, hogyan hatott az evolúció az ember azon kognitív képességeire (kogníció = az észlelést, érvelést és emlékezést felölelő gondolkodási folyamat), amelyek a kultúrában, a művészetekben, a művészi alkotások létrehozásában és befogadásában meghatározóak. Azon képességeinkre, amelyek a sokszínű emberi-művészeti megnyilvánulási formák ellenére közösek bennünk, kultúránktól függetlenül. A szerzők tehát valamilyen biológiai örökséghez kapcsolódó adaptációnak tartják az emberi kultúrát, és ezen belül a művészetet. A hangsúlyok eltérőek. A tanulmányok címei mutatják a sokszínűséget:

1. NEM CSAK GÉNEK ÁLTAL. HOGYAN HAT A KULTÚRA AZ EMBERI EVOLÚCIÓRA 
2. ANIMAL POETA. ÉPÍTÕKÖVEK A BIOLÓGIAI KULTÚRA- ÉS IRODALOMTUDOMÁNYHOZ. TÁRGYIASÍTÁS 
3. SZÉPSÉG ÉS MENTÁLIS RÁTERMETTSÉG. ÉPÍTÕKÖVEK AZ ESZTÉTIKA, A FIKCIÓ ÉS A MŰVÉSZETEK EVOLÚCIÓS ELMÉLETÉHEZ 
4. MI VÉGRE VAN A MŰVÉSZET? ÚJDONSÁG, ELTÚLZÁS, VÁLTOZATOSSÁG A VÁLTOZATOSSÁG KEDVÉÉRT, SZIMMETRIA/RITMUS, BÉKÉS VERSENGÉS 
5. AZ IRODALMI SZÖVEG ÉRZELMI HATÁSA. A „FIKCIÓ PARADOXONÁNAK” EVOLÚCIÓS PSZICHOLÓGIAI MEGOLDÁSA 
6. MIÉRT OLVASUNK KITALÁLT TÖRTÉNETEKET? ELMETEÓRIA ÉS A REGÉNY 
7. AZ IDŐMÉRTÉKES VERSELÉS, AZ AGY ÉS AZ IDŐ 
8. JEL, SÉMA, IKONIKUS REPREZENTÁCIÓ. AZ ÁBRÁZOLÓ MŰVÉSZET EVOLÚCIÓS ESZTÉTIKÁJA 
9. A ZENE EVOLÚCIÓJA ÖSSZEHASONLÍTÓ SZEMSZÖGBŐL

És mi a konklúzió? Mi a művészet eredete? Aki elolvassa ezt a könyvet, az segítséget kap a válaszadáshoz, de nem egy konkrét axiomatikus meghatározást. Ez a könyv megismertet a téma tudományos alapfogalmaival és arra ösztönöz, hogy az olvasója alakítsa ki a saját véleményét. Nekem is van saját véleményem, indítottam a kérdésről egy szavazást is, ott meg is írtam. Lehet vitatkozni vele. :)

Befejezésül külön felhívnám a figyelmet a kötet bevezető tanulmányára, amelyet a szerkesztő, Horváth Márta írt EVOLÚCIÓS ÉS KOGNITÍV KULTÚRATUDOMÁNY címmel, és amely nagyszerűen összefoglalja a könyv tartalmát, és amely a Typotex kiadó oldalán majdnem végig ingyen olvasható. A könyv amúgy sem drága, ezért az evolúciós pszichológia és a művészetelmélet iránt érdeklődőknek erősen ajánlott. 


Szólj hozzá!

Címkék: evolúciós pszichológia Typotex művészetfilozófia

Graeme Simsion: A Rosie-projekt

2014.12.15. 16:58 vargarockzsolt

rosie_pro.jpgRövid tudományos bevezető. 
Az evolúciós pszichológia mai ismeretei szerint a csajozási technikáknak két fő kategóriája létezik: az eredményes és az eredménytelen. 
Az első kategóriába tartozó technikákat általában a jóképű, nem szegény, rokonszenves személyiséggel rendelkező, és a női nem pszichológiai tulajdonságait alaposan ismerő férfiak szokták alkalmazni. Az ilyen férfiakat (akiket a továbbiakban Don Juan típusúaknak fogok nevezni), ahogy a nagy költő feledhetetlen versében találóan megjegyezte, a nők úgy „dongják körül, mint húst a légy”. Az ilyen esetekben előforduló interakciók pontos lefolyását most nem részletezem, legyen elég annyi, hogy a Don Juan típusú férfi számára a nő nyitott könyv, amelyben kedve szerint lapozgathat, kiválasztva a számára (anyagilag) előnyös és (szexuálisan) izgalmas oldalakat. 
A második kategóriájú csajozási technikákat általában a lúzerek szokták használni. Ezek olyan férfiak, akiknek alapvető esztétikai, anyagi és szociális-kommunikációs hiányosságaik vannak. A természet és az emberi civilizáció alapvető csodája, hogy az emberi faj e típusa még nem pusztult ki. Talán az lehet az evolúciós magyarázata, hogy a Don Juan típusú férfiaknak szükségük van rabszolgákra, és e célra a lúzerek tökéletesen megfelelnek.

E rövid, de szükséges bevezető után rátérnék a könyv értékelésére. Ezt a könyvet egy lúzer kategóriájú férfi írta a csajozásról – és ez természetes. A Don Juan típusú férfiak nem írnak róla, hanem csinálják. Ennek következtében a történetben előforduló férfiak a való életben előforduló két alaptípussal pontosan ellentétes tulajdonságokkal rendelkeznek: a lúzer a szimpatikus és a Don Juan a taszító. Így van megírva. A könyv tehát nem törekszik a valóság hű ábrázolására, fő célja a szórakoztatás. És e célját maradéktalanul el is éri, legalábbis a saját vonatkozásomban ez így volt: két nap alatt felfaltam, mert fordulatos és nagyon jó a stílusa. Olvasás közben rendszeresen kuncogtam, néha fel is nyerítettem, mert a humorára is vevő voltam.

A történet röviden összefoglalva: egy aspis* genetika professzor házasságkötést célzó projektjének a leírása. A helyszín Ausztrália és New York. A könyv világsiker. Szerintem hamarosan hollywoodi filmet fognak forgatni belőle, ami besöpör majd néhány Oscar-díjat. Kikapcsolódásra erősen ajánlott.

*Aspis, azaz asperger-szindrómás. Az ilyen – többnyire férfiak – érzelmi élete csökevényes. Mindent racionálisan közelítenek meg. Állítólag ez betegség. Nem értem miért? Ez számomra természetes. Nem vagyok egy hipochonder típus, aki egy betegségről olvasva azonnal azt kiáltja stippistop, és lefoglalja magának, de a főszereplőben sokszor magamra ismertem. Az emberek (főleg a nők) olyan titokzatosak, gyakran teljesen értetlenül állok a reakcióik előtt. ;)

Szólj hozzá!

Címkék: evolúciós pszichológia lektűr asperger-szindróma

James Ellroy: Az élet ára

2014.12.15. 16:52 vargarockzsolt

elet_ara.jpgEgy kis közép-európai ország miniszterelnöke nemrégiben összehívta külképviseleti vezetőit és közölte velük, hogy országának külpolitikáját a továbbiakban nem valamiféle erkölcsi elvek, hanem a nemzeti érdek határozza meg. (Hogy mi a nemzeti érdek, azt természetesen ö dönti el.) 
Az Amerikai Egyesült Államokat gyakran vádolják azzal, hogy erkölcsi elvekre hivatkozva valójában saját birodalmi érdekeit érvényesíti. 
James Ellroy klasszikus nagyregényében az USA 1960-as évekbeli politikai kulisszatitkaiba nyerhetünk betekintést, amikor a nemzeti kül- és belpolitika ezer szállal kötődött a maffiához, a gengsztervezérek egyéni érdekeihez.

A történet a Kennedy-gyilkossággal indul, 1963. novemberében, és 1968. júniusában, a meggyilkolt elnök öccsének, Robert Kennedy szenátornak a lelövésével ér véget. Közben zajlik a vietnami háború és Martin Luther King polgárjogi mozgalma dúlja fel a politikai élet megszokott kereteit, Las Vegas kaszinóbirodalmát elfoglalja Howard Hughes, a playboy milliárdos, és a szálakat közösen mozgatja John Edgar Hoover, az FBI nagyhatalmú igazgatója és a latin-amerikai terjeszkedésre készülő maffiavezérek.

A regény főszereplői gyilkosok, akik a politika titkos alakítóinak parancsait hajtják végre, gyakran meggyőződéseik ellenére, de mindig megtalálva saját számításaikat. Rokonszenves, szerethető figurák. Ha nem is azonosulunk, de szurkolhatunk nekik. Talán azért tesszük zárójelbe a szokásos erkölcsi elvárásainkat, mert közel kerülünk hozzájuk és megismerjük sorsukat és személyiségük vonzó oldalait is. A hétköznapi életben családszerető, szimpatikus emberek, és akik között működik valami irracionális barátság, amely miatt néha még a saját életüket is kockáztatják. Valahol jó emberek, de a körülmények úgy hozták, hogy gyilkosokká váltak. Ebben a világban ez természetes.

A regény stílusa szikár és durva. Pergő párbeszédek, fiktív dokumentumok és rövid, pattogó mondatokból álló leírások sorakoznak benne. Véres, kegyetlen gyilkosságok, akciójelenetek, trágár kiszólások, korrupció, háború és gyűlölet – ez jellemzi legjobban ezt a könyvet. 
Közel hétszáz oldal, de végig tele van feszültséggel, egy percig sem lehet unatkozni.

Szólj hozzá!

Címkék: krimi James Ellroy amerikai krimi

Jürgen Neffe: Albert Einstein igaz története

2014.12.15. 16:44 vargarockzsolt

chaplin_es_einstein.jpgChaplin és Einstein

Belső rokonságukhoz társult Einsteinek Chaplin figuráival való hasonlósága. 
Charlie meghívta Albertet a Nagyvárosi fények premierjére. Einstein, mint Chaplin is, szmokingban jelent meg. Az ünnepi öltözék káprázatosan jól állt neki. Az előadást követően a közönség állva ünnepelte a két hőst, a film és a fizika hősét.
Az elmélet embere megkérdezte a gyakorlat emberét: ugyan mit jelentsen ez a tetszésnyilvánítás? Semmit – mondta Chaplin – Nekem azért tapsolnak az emberek, mert mindannyian értenek engem, Önnek pedig azért, mert senki sem érti.

Jürgen Neffe: Einstein igaz története 
495. oldal

einstein_igaz_tortenete.jpgAlbert Einstein világsztár. 1955. április 18-án meghalt, de virtuálisan itt él közöttünk. 
Igaz történetét nem lehet megírni, de egy jó könyvet, életrajzot róla, igen. 
Könnyed pszichológiai, filozófiai, fizikai és történelmi ismeretek tárháza ez a könyv, a stílusa is élvezhető, ezért érdemes elolvasni.

Einstein életének nagy részét reflektorfényben töltötte, magánéletének titkait is felderítették, amennyire ez lehetséges, ezért aztán egészen jó „pszichobiográfiai” képet lehet rajzolni róla. A pszichológusok szerint „valószínűleg” savant-szindrómás, autista, Asperger-szindrómás volt. Én azzal a pszichológussal értek egyet, aki szerint Einstein Einstein-szindrómában „szenvedett”. Kiemelkedő szellemi képességek, fejletlen érzelmi felfogóképesség , hatalmas kreativitás, a tekintélytisztelet teljes hiánya és nagyon jó humor jellemezték a személyiségét. 
A magánéletéről rengeteg zűrös dolog derült ki. Két házassága mellett elég sok titkos kapcsolata is volt, törvénytelen gyereke is született. A szerző szerint az első felesége életét tönkretette, és pocsék apa volt – lehetséges, engem ez a szál nem érdekelt különösebben. Az emberi kapcsolatokban nehéz igazságot tenni, nem ismerhetjük a titkos gondolatokat, mozgatókat, és a személyes konfliktusok legtöbbször négyszemközt zajlanak, a kívülálló számára megismerhetetlenül. Elsősorban ezért rossz a könyv (magyar fordításának) címe – egy ember igaz történetét csak saját maga írhatja meg. Ezen túl csak sok párhuzamos interpretáció létezik.

Einstein 13 évesen megtanulta kívülről Kant A tiszta ész kritikája című könyvét, és élete végéig folyamatosan foglalkozott filozófiai problémákkal. Természetesen a fizikai elméletei filozófiai következményeivel. A Biblia személyes és cselekvő Istenét nem tartotta létezőnek, és amikor Istent emlegette (például, hogy Isten nem kockajátékos), akkor csupán az ok-okozati összefüggésekben megmutatkozó természeti törvényekre gondolt. (Ez nem érv a vallások ellen, csupán egyszerű ténymegállapítás.)

Einstein tudományos teljesítményéről már rengeteget írtak, ez a könyv jó összefoglalót ad, nem megy felesleges részletekbe és eléggé érthető. Legalábbis a saját ismeretanyagom elég volt a megértéséhez. A relativitás elméletek körvonalai számomra felfoghatóak, matematikai levezetések viszont szerencsére nincsenek a könyvben, csak a róluk szóló „mesék”. Einstein és a kvantumfizika ellentmondásos viszonyáról is alapos ismertetés olvasható, tárgyilagosan fogalmazva, azaz megírva, hogy itt valószínűleg Einsteinek nem volt igaza, de a tudományban soha nincs utolsó szó.

Einstein német volt, ugyanakkor zsidó származású és zsidó tudatú, vallástalan kozmopolita világpolgár, balodali, humanista és pacifista, ezért első hazájából, Németországból, a nácik elől Amerikába kellett menekülnie. Itt az FBI kommunista-gyanúsként tartotta nyilván, például ezért nem vehetett részt az atombomba kifejlesztésére létrehozott projektben. A könyvben sokszor elhangzik, hogy Einstein milyen naiv volt, politikailag képzetlen, de ösztönösen mégis mindig a jó oldalra keveredett.

Összefoglalva, a Typotex kiadó megint egy remek könyvvel állt elő (2011-es kiadás), amely egyszerre bestseller és színvonalas tudományos ismeretterjesztő munka. Jó szívvel ajánlom.

Szólj hozzá!

Címkék: Typotex Einstein

Bruno Monsaingeon: Richter

2014.12.15. 16:19 vargarockzsolt


richter_beszelgetesek.gifAmikor Sztálin meghalt*, Szvjatoszláv Richter éppen Grúziában turnézott. Távirattal azonnal Moszkvába rendelték, és mivel éppen nem volt menetrendszerinti járat, bepakolták egy teherszállító repülőgépbe, amely tömve volt halotti koszorúkkal. Így érkezett a szovjet fővárosba. A repülőtérről azonnal a Szakszervezetek Házába szállították, ahol bezárva várakozott David Ojsztrah és egy teljes szimfonikus zenekar társaságában három napig, a gyászszertartás megkezdéséig. A temetésen Bach d-moll zongoraversenyét kellett volna játszania, de ő a zongora hangszekrényéből egy dobtáras (PPS-41-es) géppisztolyt húzott elő, és egy gyors sorozattal végzett a felsorakozott pártvezetőkkel, Berijával, Malenkovval, Molotovval és Hruscsovval. Egy eltévedt golyó okozta a cseh pártfőtitkár, Klement Gottwald halálát. Ez a Tarantino-féle változat**. Valójában Gottwald a temetésen meghűlt, és hazautazása után, már Prágában halt meg, ahol az ő testét is, akárcsak Sztálinét, kitömték és bebalzsamozták, és egy hegy tetején állították ki közszemlére.

Richterről elég sok mendemonda kering, az egyik éppen arról, hogy Sztálin temetésén milyen botrányt okozott – a hiteles változat megismerhető Bruno Monsaingeon könyvéből***, amelynek első fele a Richterrel folytatott beszélgetésiből állt össze. Richter élete és a történelmi kor is érdekes, de ez a könyv mégis alapvetően a zenéről szól. Zenészekről, zeneszerzőkről és művekről, és egy rendkívül sikeres zongorista előadóművészi pályájáról, és a zenéről való gondolkodásáról. 
A kötet második fele Richter naplószerű füzeteiből közöl válogatást. 1970-től 1995-ig folyamatosan lejegyezte a meghallgatott lemezekről és koncertekről a rövid, pár mondatos szubjektív benyomásait, köztük saját felvételeiről és fellépéseiről is. Ez a 20. század utolsó harmada zenei életének nagyon érdekes lenyomata. Bachtól és Händeltől a kortárs zeneszerzőkig (pl. Boulez, Ligeti, Xenakis), a karmester Lorin Maazeltől, Kocsisig és Ránkiig rengeteg jelentős művészről olvashatunk itt gyakran igen kritikus véleményt. (Természetesen az orosz szerzők és előadók vannak túlsúlyban.) 
Richter nagyon nagy művész és érdekes – számomra igen rokonszenves – ember volt, ezért élvezet volt megismerkedni a gondolataival. És persze a könyv kapcsán sok szép zenét is meghallgattam – ez volt a legnagyobb öröm. A zene épp úgy külön világ, mint az irodalom, a pocsék valóságból ide is jól el lehet menekülni. 
(Nézzétek meg a könyvhöz írt karcaimat is!)

* Sztálint állítólag 1953. február 28-án patkányméreggel mérgezte meg a titkosrendőrség vezetője, Berija, majd egy hétre a hasonmását léptették a helyébe, hogy legyen idő a hatalmi osztozkodásra. Aztán egy Moszkva melletti dácsában a hasonmást is kivégezték, és március 5-én jelentették be hivatalosan is a halálát. 
** A Becstelen Brigantyk című Tarantino filmben megölik Hitlert. 
*** Mivel a könyvet biztosan kevesen fogják elolvasni, ezért Richter verzióját megmutatom

A könyv kapcsán készített karcaimat lásd itt.
Természetesen kell ide legalább egy zene is, például legyen ez:



Szólj hozzá!

Címkék: Richter Sztálin Bruno Monsaingeon Szvjatoszláv Richter Tarnatino

Martin Buber: Angyal-, szellem- és démontörténetek

2014.12.15. 15:52 vargarockzsolt

buber_angyal.jpgMartin Buber haszid történetei egy bölcs rabbi magyarázatait igényelnék, ha értelmezni szeretnénk őket, de lehetséges szépirodalmi alkotásokként átereszteni magunkon, éppen csak a felületükön siklani, mint mikor egy haiku vagy koan paradox szépségeiben gyönyörködünk.

Márton László (az író, műfordító) írja recenziójában*
Hogy mi is a haszidizmus, azt nehéz volna egy rövid recenzióban kifejteni. Ezúttal elég annyi, hogy olyan performer jellegű, misztikus irányzat, amely (kicsit a zen-buddhizmushoz hasonlóan) a megvilágosodást, az útkeresést, a felismerést, egyszóval az egyéni tapasztalatot helyezi (vagy inkább csak helyezte) a vallási élet középpontjába.

A kötet első története Krusovszky Dénes összefoglalásában** így hangzik: 
Az egyetlen angyal, aki képtelen volt elviselni a földön látott rengeteg szenvedést — Martin Buber haszid története szerint —, hosszas belső viaskodás után végül az Úr elé lépett, s a többi angyal rémületére arra kérte a Teremtőt, engedje, hogy egy évig ő igazgathassa a földi dolgokat, s így a szenvedést az emberek javára fordítsa. Miután az Isten ebbe mosolyogva beleegyezett, egy fényes, boldog esztendő következett a földön, soha nem látott gazdag terméssel, jóléttel. Az év végén azonban, amikor a nyáron betakarított gabonát ki akarták sütni, a kemencéből ehetetlen, üszkös kenyerek kerültek ki. Az emberek rémületükben hajukat tépve átkozták a világ királyát, aki becsapta őket. Mikor ezt tapasztalta az angyal, mestere lábaihoz vetette magát s arra kérte az Urat, hogy magyarázza el neki, miben hibázott. Isten a következőképpen válaszolt: „Az én dolgom, s egyedül az enyém elejitől fogva — ami, kedves cimborám, túlságosan nehéz és iszonyatos volna a te gyengéden adakozó kezeidnek —, hogy rothadással tápláljam és árnyékba borítsam a földet, hogy megszülethessen a magvakból, tehát, hogy vérrel és fájdalommal termékenyítsem meg a lelkeket, hogy életre kelhessen belőlük a mű.”

Nem vagyok bölcs rabbi, de azért van saját értelmezésem: mindez azt jelenti, hogy a világban jelenlévő rossz, akár angyalok, szellemek, démonok, akár emberek a közvetlen forrásai, végső soron Isten akaratából származik. Ebben az esetben az ember számára nincs más út, mint a sorscsapásokat elfogadva, a saját korlátai között – a hit igazságait nem feladva, de sorsa ellen nem is lázadva – törekedjék a jóra, a saját életében. Ez a filozófiai tétel nem az én igazságom, de az ebből származó – szerintem paradox – következtetések, levezetések termékenyek, és hatalmas szellemi kultúrkincshez kapcsolódnak. Például éppen a haszid hagyományokhoz, amelyek az ősi zsidó kultúrát a kelet-közép-európai népi vallásossággal ötvözték. 
Számomra a könyv pont ez utóbbi miatt volt érdekes: az igényesen megformált szöveg egy érdekes, egzotikus világról tudósít.

A könyvet díszítő Paul Klee rajzokról Márton László már idézett recenziójában így ír: 
A magyar kiadás kilenc grafikát tartalmaz, Paul Klee munkáit. Klee is egyike volt Buber nagy nemzedéktársainak, ám harmincas évek végi angyalrajzainak, ha szigorúan vesszük, nincs közük sem Buber történeteihez, sem a haszidizmushoz. Klee angyalai inkább Rilke érett költészetéhez, a Duinói elégiákhoz és környékükhöz kapcsolódnak, Buberhez még inkább Chagall vagy Soutine képi gondolkodásmódja áll közel. És mégis: figyelembe véve hatvan-hetven év távlatát plusz történelmi tapasztalatait, Klee rajzai telitalálatként hatnak a kötetben. Azt mutatják, csak más nézőpontból, amiről Buber is beszél: a kitaszítottság és a megváltatlanság fájdalmát. 
Szép könyv.

Szólj hozzá!

Címkék: haszid paul klee Krusovszky Dénes Márton László Martin Buber

Érdi Péter: Teremtett valóság

2014.12.15. 15:36 vargarockzsolt

koteltanc.jpgElőször két karc:

Egyik oldalon a modern tudomány, szinte teljes fogalmi apparátusával, a másik oldalon nem más, mint a Kimondhatatlan. 

[…] 
Ismerjük persze Menzel filmjéből, amint az utcai bámészkodó a kötéltáncosra kiált, valahogy így: „Mit csinál? Le fog esni!” – és rázza hozzá a tartóoszlopot.

Érdi Péter: Teremtett valóság 
Typotex Kiadó, 2000 
219. oldal

[Az idézet Kampis György doktori értekezésének Érdi Péter által írt opponensi véleményéből való. Az idézet eredeti szövegösszefüggéseitől függetlenül feltehető a kérdés: Ki táncol a kötélen, és ki rázza a tartóoszlopot? Melyik a modern, racionalitásra törekvő tudomány, és melyik a Kimondhatatlan álarca mögé bújó posztmodern tudományfilozófia?]

 








maigret_felugyelo_pipa.jpg
A képen Maigret felügyelő

"Karl Poppernek (1972) van egy híres cikke, amelynek az a címe, hogy Órák és felhők. Popper azt mondja, hogy tulajdonképpen a természet modellálásában kétféle szemlélet él bennünk.

Az egyik az órásmester szemlélete, a 17-18. század szemlélete, amely a természetet úgy tekinti, mint egy mindentudó órásmester által létrehozott óramű gépezetet, ahol a viszonyok determinisztikusak. 
Mit értünk azon, hogy determinisztikusak? Ha egy fogaskerék jól illeszkedik egy másikkal, ekkor ennek az elmozdulása egyértelműen meghatározza a másik elmozdulását. És a szerkezet tervrajzának megértésével vagy átlátásával az egészet megértettük…

A természetről való gondolkodásnak van azonban egy másik módja is, ezt nevezi ő „felhő” metaforának. Milyen is egy felhő? Ha légballonnal vagy ha repülőgéppel haladunk, és belemegyünk egy felhőbe, az első furcsa dolog, amit látunk, hogy nincs éles határa. Nem olyan ez, mint mikor beugrunk a vízbe, s vagy kint vagyunk a szárazon, vagy bent vagyunk a vízben. A felhő határai bizonytalanok. A felhőt, mint egységet tulajdonképpen vízmolekulák állandó dinamikus kölcsönhatása tartja fenn. Egy felhő mozgásának, eltűnésének, az eső keletkezésének megértése nem ugyanazt a gondolkodásmódot igényli, mint ahogy egy fogaskerék elfordul, és a másikat elfordítja.

A természetről gondolkodva tehát, mondja Popper, világosan látnunk kell, hogy többnyire hajlunk arra, hogy mindent az órák analógiájára értelmezzünk. Pedig a valóságos viszonyok többnyire inkább a felhőre emlékeztetnek." 
Pléh Csaba

Érdi Péter: Teremtett valóság 
Typotex Kiadó, 2000 
147-148. oldal

Erről a kedvenc Maigret felügyelős idézetem jut az eszembe: 
Ritkán beszélt a mesterségéről, s még ritkábban mondott véleményt az emberekről és intézményeikről. Az eszmékkel szemben bizalmatlan volt, túlságosan határozottak voltak ahhoz, semhogy ráillettek volna a valóságra, amelyről tapasztalatból tudta, hogy mennyire szétfolyó. 
26. oldal 
Georges Simenon: Maigret és a lusta betörő

Hogy a természet vizsgálatánál mi a célszerűbb? Diszkrét tárgyakat és eseményeket vagy pedig inkább folyamatokat vizsgálni, azt szerintem az aktuális helyzet dönti el. Mivel E = mc², a tárgyak (m, azaz tömeg), és folyamatok (energia), egymással ekvivalens jelenségek, egymásba is alakíthatók. Mondhatjuk azt is, hogy a tárgy lelassult, megkötött, megfagyott energia, folyamat. Például az elektron vizsgálható egyszerre így is és úgy is, hiszen a vizsgálat módszerétől függően hullám (azaz energia, folyamat) vagy részecske természetű. Egy Földet megközelítő üstököst viszont már biztosan célszerűbb tárgyként, és nem felhőként kezelni.

Gondolkodni valamiről, persze, más, mint vizsgálni! Érdi Péter könyvében, Pléh Csabát idézve, Karl Popper példáját felhasználva (ilyen a posztmodern!), a természetről való gondolkodásról, tehát szemléletről van szó. Én pedig vizsgálatról írtam, amely már a szemléletből következő, módszer szerinti megközelítés.

És akkor most az értékelés:

teremtett_valosag.jpgMint az köztudomású*, a posztmodern a modern egyik bájos és termékeny zsákutcája. A posztmodern (tudományfilozófia) abból a naív feltételezésből indult ki, hogy a racionalitás korlátai megkerülhetők, és valamiféle holisztikus és/vagy hermeneutikai módszerrel a valóság tudományos (ellenőrizhető – bizonyítható vagy cáfolható) vizsgálatok nélkül is lényegi módon leírható. 

Néhány meghatározás a posztmodernre (a könyvben szereplő idézetek):

– a világ összeegyeztethetetlen, egymásra lefordíthatatlan és megerősíthetetlen nyelvjátékok, világképek, érték- s hiedelemrendszerek, életmódok, sőt kultúrák sokaságából áll, a szónak jelentése nincs, csak használata vanaz az igazság, amit az emberek igaznak tartanak,manapság nincsen világnézet, vízióink vannakami gondolható, az lehetséges is 
– szakítani az elit- és tömegkultúra megkülönböztetésével, szórakoztatás, nyelvi modellek pluralizmusa egy művön belül, különböző nyelvjátékok, idézetek, közelítés a szóbeli narrációhoz, komolytalanság, improvizáció, fragmentáltság, frivolitás, játékosság, verbális kollázsok, ironikus tradicionalizmus, mítoszteremtés ironikusan és játékosan, önreflexió.

Gondolnánk, mindez inkább egy művész hitvallásába illeszkedik (és ott nagyon is helyénvaló lehet), viszont egy természettudós, aki mér, számol, eredmények alapján modelleket igazol vagy cáfol, az ilyen diffúz filozófiáktól távol tartja magát. De nem.

Érdi Péter, aki „kémikus diplomával és öntudattal egy fizikai kutatóintézetben matematikai és számítástechnikai eszközöket felhasználva biológiai kutatási témákon dolgozik”, könyvében többször is megismétli hitvallását:

"Mit tehet a természet(?) tudomány, ha lemond a felvilágosodás mindent átfogó racionalitás-fogalmáról, a newtoni paradigma univerzális voltáról, a tárgyilagos külső megfigyelő pozíciójáról, az egyetlen valóság kutatásáról? 
Néhány éve kézenfekvőnek látszott a posztmodern attitűdöt átvenni. Úgy láttuk, a posztmodernek igaza van, a racionalitásnak nem az irracionalitás az ellentéte, beismerhetjük, hogy a racionalitás történeti kategória, továbbá a természet(?) tudomány megtanulhatná a hermeneutikától az önreflexió képességének az elsajátítását, és a benne vagyunk hangsúlyozását."

Ennek szellemében alakult meg az 1990-es évek elején az ELMOHA (ELmélet, MOdell, HAgyomány) Kör, olyan tagokkal, mint többek között Érdi Péter, Balassa Péter, Hraskó Péter, Malina János, Kampis György. A természet- és társadalomtudományok jeles képviselői az interdiszciplinitás jegyében tartották egymásnak előadásokat saját szakmájuk területéről, és valamiféle kiutat kerestek a „modernitás válságából”. A kísérlet elhalt, a kör megszűnt, talán Balassa Péter korai halála miatt. 

Érdi Péter könyve olyan – a kémia, a fizika, a biológia, a számítástechnika és a tudományfilozófia témakörében tartozó – esszéket tartalmaz (és ezek mellett az ELMOHA kör dokumentumait is), amelyek a posztmodern tanulságait kívánják érvényesíteni az adott tudományterületen. Az írások érdekesek és rendkívül tartalmasak, viszont nagyon sok ismétlés van bennük, ami kicsit bosszantó. 
A könyv utolsó fejezetének címe: A racionalitás védelmében. (Én az egész értékelésemet a racionalitás védelmében írtam.)

Befejezésül még a címről: a Teremtett valóság nem kapcsolódik a kreacionizmushoz vagy valamiféle Isten általi teremtéshez. Az ember agyának, személyiségének kognitív fejlődéséről szólva beszél Érdi arról hogy a mentális fejlődés nem csak reprezentálja a valóságot, hanem a teremtésében is részt vesz – azaz az agy olyan hermeneutikai készülék, amely nem csak érzékeli, hanem konstruálja is a valóságot [a maga számára – teszem én hozzá].

* Az értékelésíró csúsztatása.

További karcokat lásd még itt.

 

Szólj hozzá!

Címkék: tudományfilozófia pléh csaba Maigret Karl Popper Érdi Péter Kampis György

Paul Auster: Brooklyni balgaságok

2014.12.15. 15:11 vargarockzsolt

brookyni_balga.jpgAmerikai limonádé.
Modern (nem posztmodern!) mese. 

Egyszerű, lineáris cselekményvezetés, nincs ugrálás az időben, nincs elkalandozás, végig ugyanabban a történetben járunk. Egyes szám első személyű narráció, azaz a cselekményt végig egy elbeszélő szubjektív nézőpontjából látjuk. Paul Auster mesélni azt tud, a Holdpalota és a New York trilógia a kedvenc könyveim közé tartozik, de ott a meséket megbolondította különböző írói trükkökkel, amitől úgy éreztem, a föld felett, a valóság és a képzelet határán járok. Itt csak egyszerűen az arcomba tolnak egy történetet – még szerencse, hogy nem magyarázzák el didaktikusan a tanulságot. 
A mesék különböznek a hétköznapi élettől, megszépítik, romantikus fordulatokkal, csodákkal töltik fel a szürke valóságot. És persze, a mesék mindig jól végződnek. ABrooklyni balgaságok optimista könyv. (Aki konzervatív felfogású, az dühönghet a narrátor liberális elfogultságain. Nem tudom, Auster mennyire gondolta ezeket komolyan, nekem mindenesetre Vonnegut harcos politikai indulatai jutottak róla az eszembe.)



Azért egy jó idézni valót találtam benne:

witti_ver.jpg
"…miután Wittgenstein megírta a Tractatus-t katonaként az első világháború alatt, úgy érezte, megoldotta a filozófia minden problémáját, és örökre végzett a témával. Tanító lett egy eldugott ausztriai hegyi faluban, ám alkalmatlannak bizonyult a munkára. Szigorú volt, hirtelen haragú, néha egyenesen brutális, szidta és verte a gyerekeket. Nem csak jelképes pofonokat osztogatott, rendesen odacsapott a fejükre, és arcukra, dühös ütlegei néhány gyereknél komoly sérüléseket okoztak. Gyalázatos viselkedésének persze híre ment, és kénytelen volt lemondani. 
Évek teltek el, kerek húsz év, ha nem tévedek, Wittgenstein addigra már Cambridge-ben élt, újra a filozófiával birkózott, híres és tisztelt ember lett. Éppen lelki válságon ment keresztül, és idegösszeomlást kapott, hogy miért, már elfelejtettem. Ahogy kezdett felépülni, arra jutott, csak úgy állíthatja helyre az egészségét, ha visszamasírozik a múltba, és alázatosan bocsánatot kér mindenkitől, akinek valaha is ártott, vagy megbántott. 
Meg akart szabadulni a bensőjét fertőző bűntudattól, tisztára mosni a lelkét, újrakezdeni. 
Ez a út természetesen egyenesen visszavezette az apró ausztriai hegyi faluba. Minden hajdani tanítványa immár felnőtt volt, húszas években járó férfiak és nők, tanítójuk emléke azonban nem tompult el bennük. Wittgenstein egyenként bekopogott hozzájuk, és bocsánatot kért tőlük húsz évvel azelőtti kegyetlen viselkedéséért. Néhányuknál szó szerint térdere hullva esdekelt, könyörgött, hogy mentsék fel elkövetett bűnei miatt. 
Az ember azt hinné, hogy ilyen őszinte megbánás szánalmat ébreszt a szenvedő zarándok iránt, ám egyetlen régi tanítványa, egyik férfi és nő sem volt hajlandó megbocsátani Wittgensteinnek. Túl mély fájdalmat okozott nekik, gyűlöletük kizárta a megbocsátásnak még a lehetőségét is."

Paul Auster: Brooklyni balgaságok 
69-70. oldal

Szólj hozzá!

Címkék: Wittgenstein Paul Auster

Tatár György: A „másik oldal”

2014.11.07. 15:36 vargarockzsolt

tatár.jpgAz imák fénylő vándormadarakként húznak a magasban világról világra, miközben a vétkek sötét angyalokat szülnek a lentinek nevezett világokban.

Ez szép. Sajnos, nincs részletesen kifejtve, pedig nagyon jó fantasyt lehetne belőle írni.
A fentiekből látszik, hogy ateistaként nem mindenre voltam fogékony Tatár György „kabbalista esszék” alcímű kötetéből.

Ami maradéktalanul tetszett, és ami lenyűgözött: a rendkívül mély Biblia értelmezések, amelyek a vonatkozó szakirodalom páratlanul alapos ismeretéről tanúskodnak.

Ami riasztott: a fundamentalizmusa. Tatár György tudja az igazságot, nincs szüksége kérdésekre. A Jó és a Rossz egyértelműen megnevezhető nála – gondolom ez a mélyen átélt hit következménye. Olyan volt olvasni őt, mintha egy hatalmas – szerinte végtelen – óceán partján álltam volna, és annak mélyéről hozott volna fel számomra kagylókat és gyöngyöket. Én abba a sok vízbe csak belefulladni tudnék.

A kötet végén vitacikkekben, kritikákban rendkívül keményen kiosztja Tamás Gáspár Miklóst, György Pétert, Romsics Ignácot és Maróth Miklóst. Saját állításait pontosan bizonyítva, ellenfeleinek állításait tökéletesen megcáfolva. Nem szívesen vitatkoznék vele. Ha találkoznánk, tátott szájjal hallgatnám, és nem hogy ellenvetést, még kérdést sem mernék feltenni neki.

Szólj hozzá!

Címkék: kabbala Tatár György zsidó misztika

Jonathan Lethem: Árva Brooklyn

2014.11.07. 15:17 vargarockzsolt

árvabro.jpgEz egy jó kis bűnügyi regény, noire. Jóindulattal: Chandler előtt tisztelegve; rosszindulattal: Chandler sablonjait ismételve. Amiért különleges, és amiért tényleg érdemes elolvasni: egy zseniális karakter, egy Tourette-szindrómás nyomozó.

Így kezdődik:

„Minden a kontextuson múlik. Öltöztess be, és úgy nézz meg. Vásári kikiáltó vagyok, licitvezető, részegen szónokló szenátor, belvárosi performansz-művész, nyelveken szólok. Tourette-kórom van, amitől be nem áll a szám, bár legtöbbször csak suttogok és sutyorgok, mintha felolvasnék, közben ugrál az ádámcsutkám, rágóizmom kicsiny szívként pumpál, fojtott a hangom, csöndesen, önmaguk kísértetárnyaként potyognak belőlem a szavak, üresen, mint a tökmaghéja, monoton, hangtalan…”
(a folytatást lásd itt)

Ez jó szöveg, bár időnként persze fárasztó, de mit is jelent valójában? A könyv végén felel erre egy másik részlet:

" Elég gyakran általánosítok, de hát a nyomozók már csak ilyenek.
[…]
Természetesen az általánosítás is a Tourette egyik formája. A világ megérintésének, kezelésének egyik módja, hogy bevonjuk magyarázó nyelvvel."

A Tourette a tudattalan kontrollálhatatlan tartalmainak felszínre törése, amely leleplezi a külső világ megismerésének és kezelésének módszerét: mindent értelmezni kell, azaz megérinteni és bevonni a magyarázó nyelvvel.

A tourette-es beteg védtelen, kiszolgáltatott, mert végletesen őszinte. Elárulja azokat a mechanizmusokat, ahogy működünk, és ez visszataszító, pornográf, perverz, függetlenül attól, hogy mennyi szexuális tartalma van.
A tourettes betegnek nem működnek megfelelően az elfojtásai, mintha csak folyamatosan egy pszichoanalitikus díványán feküdne: mondja, csinálja, függetlenül a konvencióktól, a kultúra, a civilizáció korlátaitól.
A tourette-es betegnek nem lehetnek titkai, ezért pontosan ellentéte a bűnözőnek, akinek cselekedetei – és így személyisége – talán legfontosabb részét lepleznie kell. A tourette-es beteg „őrült”, a bűnöző csak normasértő, aki – ha sikeres –, a társadalmi beilleszkedés egyik leghatékonyabb útját-módját választotta.
A tourette-es beteg költő, jó költő vagy rossz költő, aki folyamatosan – formai vagy tartalmi szempontok véletlenszerű figyelembe vételével – asszociál, a nyelvvel foglalkozik, rímeket farag, szóvicceket gyárt.
A tourette-es beteg „tikkel”, kényszeresen mozgásokat végez, utánoz és ismétel. Az egyedi és motivációkhoz kötött cselekvéseket rögzíti, felerősíti és így karikírozza.
A tourette-es beteg az író helyettesítője a regényben, ő a lúzer (Miskin herceg), aki valójában az erkölcsi győztes, hiszen az anyagi és az erkölcsi siker kölcsönösen kizárja egymást, mondja a lúzer, és most éppen ő írja a könyvet.

Jó könyv, egy egészen kis lépésre attól, hogy remekmű legyen.

Szólj hozzá!

Címkék: pszichológia bűnügyi regény noire Tourette posztmodern regény Chandler

Alexander Waugh: A Wittgensteinek (Hofi Géza emlékének)

2014.11.07. 15:08 vargarockzsolt

a wittg.jpgJó gazdag lenni. Itt vannak ezek a Wittgensteinék is. „Hát, ne tudd meg!”* Ezek talán a leggazdagabb família voltak Ausztriában, a 20. század első felében. Volt az apa, a Karl, aki elég domináns személyiség volt, ő gyűjtötte a vagyont. Aztán volt neki nyolc gyereke, akik közül három öngyilkos lett. Apuka kissé megviselte a családot. De a pénze azért jó volt. Ha nincs a pénz, akkor talán mindet megölték volna a nácik. Mert 1939-ben kiderült, hogy a nagyszülők közül hárman is zsidók voltak. De előtte azért nem volt gond, úri iskolák, fényűző élet, pompa, ragyogás. És adtak a kultúrára is. A szalonjukba híres zeneszerzők jártak házimuzsikálni. Az egyik gyerekből zongorista is lett. De az meg pechjére elvesztette a jobb karját az első világháborúban. Mit lehet ilyenkor csinálni? Na, ha gazdag az ember, akkor küld egy csomó pénzt híres zeneszerzőknek, például Ravelnek, Prokofjevnek, hogy komponáljanak neki balkézre zenedarabokat. És működött a dolog! Komponáltak! A fickó pedig, a Paul Wittgenstein ezzel turnézta végig a világot. Óriási sikere volt. Jól is játszott, meg kisugárzása is volt. A nők oda voltak érte. Gazdag is volt, jóképű is, meg lehetett sajnálni is. Szóval, megoldotta az életét.
A másik híres Wittgenstein fiú, a Ludwig, meg filozófus lett és szent. Illetve szent nem teljesen, mert azért volt néhány húzása, amit a szentek nem engedhetnének meg maguknak, de azért, na!
Például, hogy csak egyet mondjak, lemondott a vagyonáról. De nem a szegényeknek adta, mert tudta, hogy a pénz megrontja az embereket, hanem a testvéreinek. Szóval nem csak szent volt, hanem családszerető is.
A Ludwig Wittgenstein filozófiájáról sajnos nem sokat lehet megtudni a könyvből, de azért az kiderül, hogy senki sem értette. Még ő, saját maga sem. Egyszer egy tanítványának próbálta elmagyarázni a logikai tracktátusát, több napig rágódtak rajta, de aztán feladták. Mert nehéz volt. Van ilyen. Ez a korai korszaka volt, később aztán revideálta a nézeteit, állítólag az már sokkal érthetőbb, nem tudom, én odáig még nem jutottam el. Most gondolkozom rajta, hogy megpróbálkozom a Filozófiai vizsgálódások című könyvével. Ha megértek belőle valamit, akkor, ígérem, arról is beszámolok.
Összefoglalva, jó könyv ez. Az, mondjuk, egy kicsit uncsi volt, amikor húsz oldalon keresztül a nácikkal alkudoztak, hogy mennyiért vásárolhatnák meg maguknak, hogy ne teljesen, csak félig tekintsék zsidóknak őket. (Miközben simán hülyék voltak, mert a vagyonnal egyszerűen le is lécelhettek volna, de nem, mert ők hazafiak. Miközben már nem is volt Ausztria, mert Hitler felfalta őket.) A történelmi korrajz, a K.u.K. monarchia, az első világháború, meg aztán minden, ami jött az Anschlussig, nagyon érdekes volt. Ja, és a végén mind meghaltak.
De szeretnék gazdag lenni.

*Hofi Géza, eredeti nevén Hoffmann Géza, (Budapest, 1936. július 2. – Budapest, 2002. április 10.) színművész és humorista. Nagyapja, Hoffmann János negyven évig volt bíró Rácalmáson, ahol édesapja is született. Kritikai képességét apjától (Hoffmann Lajos, a Budapesti Dohánybeváltó üzem csoportvezetője), zeneszeretetét anyjától (Szabó Magdolna, a Budapesti Konzervgyár Sterillé üzemében művezető) származtatta.

Néhány érdekes link:
Egy boldog élet – Nyíri Kristóf Wittgenstein életéről és filozófiájáról
Almási Miklós: A félkezű és a pofozkodós
Amikor Popper és Wittgenstein találkozott
Wittgenstein nem érti Shakespeare-t

Szólj hozzá!

Címkék: családregény Hofi Géza Wittgenstein