vargarockzsolt

Raktár. Egy gátőr szerszámai és egy levéltári segédfogalmazó iratai.

Friss topikok

Címkék

1970 (1) 56 os intézet (1) 62/kirakós játék (1) a. e. bizottság (1) Aaron Blumm (1) ÁBTL (1) acid test (1) Adorno (1) adorno (1) ady endre (2) agatha christie (1) Akció van! (1) Akira Kurosawa (1) Aki szegény (1) akutagava (1) alain badiou (1) alan lightman (1) alan turing (1) alaptörvény (1) alaszka (1) Alfred Steiglitz (1) Alfred Stieglitz (1) alkotmány (1) állambiztonság (1) állambiztonsági levéltár (3) Almási Miklós (1) alternatív iskolák (1) alternatív vallás (1) amerikai (3) amerikai krimi (2) amerikai novellák (1) amerikai psycho (1) amerikai regény (14) andrás lászló (1) andrás sándor (1) andrej rubljov (2) André Kertész (2) andy clark (1) andy warhol (1) angol (1) angol regény (8) angst (1) anna margit (1) antiszemitizmus (4) antoine rocquentin (1) antropológia (1) Apám helyett (1) apokalipszis (1) apokaliptika (1) Apolló (1) arasse (1) argentin (2) arnheim (1) Arthur C. Danto (1) asperger-szindróma (1) Assmann (2) Asterix (1) ateizmus (1) auden (1) August Sander (1) aukció (1) Auschwitz (1) auschwitz (1) austerlitz (1) ávh (2) azévtizedkönyve (1) az élet tere (1) Az ellenállás melankóliája (1) az első száz (1) A bankár (1) A csemegepultos naplója (1) a csend (1) A halál kilovagolt Perzsiából (1) a hóhér háza (1) a holtsáv (1) A kék szifon (1) a nő (1) a párválasztó agy (1) a pszichológia örök témái (1) a század (1) a szellem nemessége (1) a természet és a lélek (1) a tér költészete (1) A történetárus (1) Babij Jar (1) babits mihály (1) bach (1) bagabo (1) Bajor Andor (1) balassa péter (1) Balassa Péter (1) Balaton (1) balázs béla (1) Bálint Eszter (2) Balkán (2) Balogh Attila (1) Balzac (1) bán andrás (1) bán zoltán andrás (2) Bán Zsófia (2) Barcelona (1) bárdos deák ági (1) Bari Károly (1) Barnás Ferenc (1) barnes (1) Barthes (1) barthes (1) bartók (2) bazsányi sándor (1) beatles (1) beaver (1) beethoven (1) békés pál (2) Bencsik Orsolya (2) benedek anna (1) bényei tamás (1) Bényei Tamás (1) benyhe jános (2) beregi tamás (2) bereményi géza (1) bernstein (1) bestiárium (1) bestseller (1) besúgók (1) beszámoló (1) beszélgetések (1) beszervezés (1) bibliofita (1) bibó istván (2) bill gates (1) bimini (1) bírálatok (1) bloor (1) blues (1) bob dylan (1) bodó balázs (1) bódy gábor (3) bogdán józsef (1) bogdán lászló (1) bognár szabolcs (1) bögre zsuzsanna (1) bohócok (1) bokszmeccs (1) Bolaño (4) Bolano (2) bondarcsuk (1) Borbély Szilárd (1) Borges (3) boros jános (1) Bosznia (1) Bovaryné (1) boyd (1) brecht (1) Brenner (1) Bretter György (1) bret easton ellis (1) bruegel (1) brueghel (1) Bruno Monsaingeon (1) Bryson (1) Bukovac (1) bulgakov (2) bulvár (1) bunuel (1) bűnügyi regény (1) Cage (1) Calvino (3) calvino (3) camus (1) Caravaggio (1) carnap (1) cavalli sforza (1) ceausescu (1) celeb (1) Cellini (1) cenzúra (1) cervantes (2) cesares (1) Chandler (1) Chile (1) Chuck Norris (1) cigány (3) cigányok (1) cigányság (2) cionizmus (1) civilizáció (1) coetzee (1) coppola (1) cortazar (1) cortázar (1) Cortázar (1) cossa (1) Cruyff (1) Csaba Ferenc (1) Csákány István (1) családregény (2) csányi sándor (2) csányi vilmos (4) csáth géza (1) cseh tamás (1) csenus imre (1) csenyéte (1) csép attila (1) cserna szabó andrás (1) csillagászat (1) csillagtúra (1) csirkejáték (1) Csontdaráló (1) csontváry (1) czesław miłosz (1) dali (1) daniel denett (1) Daniel Kehlmann (1) dankó utca (1) dante (1) darwin (1) David Smile (1) dawkins (1) del (1) demény péter (1) demetrovics zsolt (1) demján sándor (3) Dennis Lehane (1) dés mihály (1) detektívtörténet (2) diana hercegnő (1) dilettáns (1) divat (1) Doktor Faustus (1) dolittle (1) don king (1) Don Quijote (1) dragomán györgy (1) drakula (1) Dresch (1) Duchamp (2) dzsessz (1) edison (1) Edmund Husserl (1) Ed McBain (1) ed mcbain (1) egyed péter (1) egyetleneim (1) Egyházfórum (1) Egyiptom (1) egy ember (1) egy medvekutató feljegyzései (2) egy mondat azok közül (1) einstein (1) Einstein (1) ejnye (1) elbeszélés (1) elbeszélések (3) életrajz (5) élet és irodalom (1) eleven irodalom (1) Eliot (1) eliot (1) ellenkultúra (1) Ellis (1) előadóest (1) el greco (1) el liszickij (1) emberi viselkedés (1) emlékek (1) emlékezet (2) entropia (1) Eötvös Péter (1) eper reggelire (1) Erdély (3) erdély (2) erdélyi (2) erdélyi magyar regény (1) Érdi Péter (1) erdős virág (1) erlend loe (1) esszé (21) esterházy (2) esterházy péter (2) esti (1) észlelés (3) etnikum (1) etnofon (1) Európa (3) európa (1) európa kiadó (2) evolúció (7) evolúciós (2) evolúciós pszichológia (3) ezoteria (2) fajbiológia (1) falcsik mari (1) faljáró (1) Faludy György (1) fantasy (2) fantasztikus (5) farkas béla (1) Farkas Zsolt (1) fasizmus (1) fassbinder (1) fehér márta (1) fejős éva (1) Fejtől s lábtól (1) fekete lyuk (1) fékevesztett evolúció (2) fenegyerek (1) fenyő d. györgy (1) festészet (3) festménytalányok (1) feyerabend (1) Feyman (1) Film (1) film (2) filozófia (16) finn (1) firenze (1) fiúregény (1) fizika (5) Flaubert (1) foci (2) fodor ákos (2) Fodor Géza (1) folklór (1) Forrás (1) fotóesztétika (1) fotókiállítás (1) fotóművészet (2) Foucault (1) foucault (2) Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (1) francia (8) francia regény (4) frankenstein (1) franny és zooey (1) Frei Tamás (1) freud (2) Freud (3) furtwängler (1) Füst Milán (1) Gaarder (1) gadamer (1) Gagarin (1) Gao Xiangjian (1) garaczi lászló (1) garbarek (1) generation p (1) genetika (1) geoffrey miller (1) geoffry miller (1) georges simenon (1) Georges Simenon (1) george foreman (1) Gerlóczy Márton (1) Gerő-Romsics vita (1) Gerő András (1) gertrude (1) gertrude stein (1) géza (1) giccs (1) glam-rock (1) glenn gould (1) goebbels (1) goethe (1) goldbach sejtés (1) Gorgo (1) görög regény (1) goropius becanus (1) Gosztonyi Katalin (1) goya (1) gőzgép (1) Grace Davie (1) gravitáció (1) grecsó krisztián (1) Grencsó (1) grendel lajos (1) grespik lászló (1) grigirij perelman (1) Gundel Takács Gábor (1) guttmann andrás (1) gyáni gábor (1) gyászmunka (1) győrffy ákos (1) György Péter (2) györgy péter (2) gyuris tamás (1) hacker (1) hafner zoltán (1) hagyomány (1) hajléktalanok (4) hajnóczy péter (3) Hajnóczy Péter (3) hamu és ecet (1) Hamvas Béla (3) hamvas béla (6) hanák andrás (1) hankiss elemér (2) Hannah Arendt (1) happening (1) hari (2) Harry Potter (1) haruki (1) haszid (1) hatályon kívül helyezve (1) Hawking (1) haydn (1) háy jános (1) hazai attila (1) Heidegger (1) hemann hesse (1) hemingway (3) hempel (1) Hendrix (1) henry rollins (3) Herczeg János (1) hernádi gyula (1) Hernádi Zsolt (1) hévizi ottó (1) hidegdauer (2) hitler (1) Hitler (1) Hofi Géza (1) holden caulfield (2) Holdpalota (1) holdpalota (1) hölgyszonáta (1) holland (2) HOLMI (1) Holocaust (5) holttengeri tekercsek (2) homérosz (1) horizont (1) Horthy (2) horvát (1) horvát regény (2) houellebecq (1) Hrabal (2) Hraskó Péter (1) hülyeség (1) humor (1) hunter thompson (1) ian hancock (1) idegengyűlölet (1) identitás (1) idő (1) ifjúsági (1) III/III (1) ikarusz (1) imádom (2) imrei andrea (2) ingmar bergman (1) interjúk (1) internet (2) irodalmi bulvár (1) irodalom (5) irodalomelmélet (1) irodalomkritika (1) irodalomtörténet (3) irodalomtudomány (2) irónia (2) Isaac Stern (1) iskola a határon (1) Ismail Kadare (1) ismeretelmélet (1) ismertető (1) Italo Calvino (1) itt és most (1) iványi gábor (2) j.s.bach (1) Jaj. (1) Jakob Nielsen (1) jakus ildikó (1) james dean (1) James Ellroy (1) james joyce (1) james watt (1) janis joplin (1) jánossy lajos (1) japán (4) jared diamond (1) Jarmusch (2) jelenits istván (2) jeles andrás (1) Jeszenszky Géza (1) jethro tull (1) jimi hendrix (1) jim morrison (2) john cage (1) john gay (1) john gribbin (1) john lennon (2) John Lurie (2) Jon Fosse (1) Joós Katalin (1) joyce (1) József Attila (1) józsef attila (3) jó könyv (1) julio cortazar (3) kabbala (1) kádárizmus (1) kádár jános (2) kádas mária (1) kafka (1) Kafka (1) kalandregény (1) kalasszikus irodalom (1) Kálmán C. György (1) kálmán c. györgy (1) Kálnoky (1) kalóz (1) kamarás istván (1) kamill kopke (1) Kampis György (1) kanadai (1) Kandel Sámuel (1) Kaposvár (1) karácsony benő (1) Karashan (1) karc (11) Karl Jaspers (1) Karl Popper (1) karnevál (1) katolikus (1) kavafisz (1) kazár szótár (1) kedvenc (8) Keleti díván (1) kemenesi zsuzsanna (1) kemény istván (2) Kenéz Ferenc (2) kenéz ferenc (1) ken kesey (1) képfilozófiák (1) Kerékgyártó István (1) keresztény (1) kerry4ever (1) kertész (3) kertész imre (2) keszeg anna (1) keszei józsef (1) kínai regény (1) king crimson (2) kipling (1) király lászló (1) kirekesztés (1) kiskegyed (1) kisregény (6) kiss ferenc (1) kiss lászló (1) kis jános (1) Klaniczay (1) klasszikus (13) klasszikus magyar regény (1) klasszikus zene (1) klaus nomi (1) Koch Hugó (1) Koen Wessing (1) koestler (1) Kolozsvár (2) kolozsvár (1) Kolozsvár-oratórium (2) költészet (2) kondor béla (1) Kondor Béla (1) Konkoly-Thege Miklós (1) konnekcionizmus (1) konrád györgy (1) Konrád György (2) könyv (3) konzervatív (1) köpenicki kapitány (1) Kornis Mihály (1) Kőrösi Zoltán (2) kortárs (33) kortárs irodalom (16) kortárs magyar (30) kortars magyar felvidek hataron tuli szepirodalom recenzio (1) kortárs magyar klasszikus (3) kortárs magyar regény (31) kortárs zene (1) Kostler (1) kosztolányi (1) Kovács András Bálint (1) kovács andrás bálint (1) kovács ibolya (1) kovács teréz (1) közgazdaságtan (1) közhelyek (1) kozmológia (1) Kołakowski (1) Krasznahorkai (1) Krasznahorkai László (4) krasznahorkai lászló (8) krimi (27) kritika (5) kronopiok es famak tortenete (1) kroó györgy (1) Krusovszky Dénes (1) Kublaj kán (2) kuhn (1) kultúra (1) kulturantropológia (2) kultúrantropológia (1) kultúrpolitika (1) kultúrtörténet (1) kundera (1) Kundera (1) kuplé (1) kurgáni napló (1) kurtág györgy (1) Kurtág György (1) kurtz ezredes (1) kurt gödel (1) kutyaügyi előadó (1) kvantumfizika (1) Lacan (1) ladányi jános (1) láng orsolya (1) Láthatatlan városok (1) láthatatlan városok (1) Latin-Amerika (1) Látó (2) látó (1) Lawrence Block (1) leibowitz (1) lektűr (11) lem (1) lengyel regény (2) lenin (2) leonardo (1) Leopardi (1) Lewis Payne (1) le clézio (1) lharmattan kiadó (1) liar (1) liberális (1) liberalizmus (1) linn ullmann (1) litvai nelli (1) liv ullmann (1) lonesco (1) losonczy géza (1) lovas ildikó (1) lucy lippard (1) Ludassy Mária (1) Lukács György (1) luther (1) Lyotard (1) maár judit (1) Machiavelli (1) macska (1) macskakaja (1) maffia (1) maffiaállam (1) mágikus realizmus (1) magyar (46) magyarország (1) magyarország alaptörvénye (1) magyarország felfedezése (1) magyarósi éva (1) magyar hivatástudat (1) magyar irodalom (4) magyar krimi (2) magyar nemzettudat (1) magyar novellák (3) magyar regény (4) Mahavishnu (1) maigret (1) Maigret (9) Majtényi László (1) maláj (1) Malevics (1) Malina János (1) Mallarmé (1) malraux (2) mao (1) Marcell Duchamp (1) marcel aymé (1) marcovaldo (1) Marco Polo (2) marketing (1) Márkus György (1) marlon brando (1) Martin Amis (1) martin amis (1) Martin Buber (1) Márton László (1) marton lászló távolodó (1) Marvin Pontiac (1) Marx (1) matematika (2) máté tóth andrás (2) Matisse (1) Matt Ridley (1) maurice lee (1) Medusa (1) meghalt a főítész (1) Megjött Ézsiás (1) melankólia (1) méltatások (1) mém (1) memoár (2) ménes attila (2) menyhárt jenő (1) Menzel (1) merítéslista (1) mérő lászló (1) Mérő László (1) mese (1) meseregény (1) Mészöly Miklós (1) metagalaktika (1) Mexikó (1) micsinay (2) mikael niemi (1) mikes tamás (1) miklósi ádám (2) Mileta Prodanovic (1) mindig régen van (1) mocsok (1) modern (1) moldova györgy (1) molnár ferenc (1) moly (1) moly.hu (3) Montelbano (1) monty cantsin (2) morel találmánya (1) Móricz Zsigmond (1) Mosonyi Aliz (1) Mozart (1) Mózes (1) mr. spencer (1) muhammad ali (1) multiverzum (1) Mum (1) murakami (1) mussolini (1) Műút (1) művészetfilozófia (3) művészettörténet (4) nacionalizmus (1) nádas péter (2) Nádas Péter (4) nagyamám (1) nagyanyám (1) nagy bandó (1) nagy gábor dániel (1) nagy gergely (1) nagy imre (1) Nagy Koppány Zsolt (1) nagy sándor (1) nagy sz. péter (1) nánay bence (1) napló (2) napster (1) Neil Gaiman (1) Nemes Nagy Ágnes (1) nemes z márió (1) német (2) német regény (1) nemo kapitány (1) népi mozgalom (1) népzene (1) Nesbø (2) new wave (1) new york trilógia (1) nick cave (1) nietzsche (2) Nietzsche (3) nixon (1) nobel díj (2) noire (1) nőirodalom (1) női lektűr (1) női regény (1) nooteboom (3) norman mailer (1) norvég (1) novák péter (1) novella (3) novellák (10) nulla (1) Nyáry Krisztián (1) nyelvfilozófia (1) Nyolcak (1) Nyugat (1) ő. kovács józsef (1) obszervátorok (1) ógyallai csillagvizsgáló (1) oktatás (2) olasz (4) olasz sándor (1) olvasásszociológia (1) olvasónapló (1) önéletrajz (2) opera (1) orál history (1) örkény istván (1) orosz (2) orosz regény (4) osztrák (2) ottlik (1) Ottlik Géza (1) ottlik géza (1) ottlik veduta (1) öt irás az erkölcsrö (1) p. j. stradlater (1) Papp István (1) parallax (1) paraszt (1) para kovács (1) párhuzamos történetek (1) párhuzamos világok (3) paródia (2) pasolini (1) patmosz (1) pauline melville (1) Paul Auster (4) paul auster (2) paul klee (2) pavić (1) Peacocke (1) pedagógia (1) pelevin (2) pénz (1) Pernye András (1) Perseus (1) peter hammill (1) petrik iván (1) Petri György (2) philip roth (1) piaristák (1) picasso (2) Picasso (1) pilinszky jános (2) PIM (1) pina (1) piszkos fred (1) piszkos harry (1) platon (3) pléh csaba (5) podmaniczky szilárd (1) poincaré sejtés (1) poirot (1) politika (9) politikai filozófia (1) politológia (1) popper (1) popper péter (1) popzene vittulából (1) porno (1) portugál (1) Poszler György (1) posztmodern (27) posztmodern regény (4) probléma (1) Professzorok Batthyány Köre (1) Prónay Csaba (1) propaganda (1) proust (1) provincializmus (1) próza (1) Prufrock (1) pszichoanalízis (1) pszichológia (11) publicisztika (1) puskás ferenc (1) putyin (2) Pynnchon (1) Queneau (1) quine (1) Radics Viktória (1) radnóti sándor (3) rados ferenc (1) raimundus lullus (1) rainer m. jános (2) rainer maria rilke (1) Rakétaember (1) Rákosi Mátyás (1) rasszizmus (2) Ravel (1) ready-made (1) realista regény (1) recenzio (1) recenzió (36) Recsk (1) regény (40) régészet (1) Reggel és este (1) reichenbach (1) reinkarnáció (1) rejtő (1) Rejtő Jenő (1) remekmű (1) Réz András (1) richard brautigan (1) richard rorty (1) Richter (1) Ridley (1) ridley scott (1) riemen (1) rilke (1) Rimbaud (1) Robbe-Grillet (1) Roberto Bolaño (1) robert de niro (2) Robert De Niro (1) roccamatio (1) rockandroll (5) rockzene (1) rodcsenko (1) roger waters (1) roma (3) romani (2) Romano Rácz Sándor (1) román józsef (1) Romsics Ignác (1) rónay lászló (1) Rorty (2) rossz könyvek (1) rossz regény (1) rubin szilárd (2) rudolf arnheim (1) Rushdie (1) safranski (3) sakk (1) salinger (3) sally hayes (1) samuel borkopf (1) Sándor Klára (1) sántaiskola (2) sántha józsef (2) sanzon (1) san francisco (1) saramago (1) sárközi györgy (1) sárközi márta (1) sartre (2) Sáry László (2) Sátáni versek (1) Sátántangó (1) schiff andrás (1) Schöberg (1) schönberg (1) schubert (1) sci-fi (5) Searle (1) sebald (1) Sebald (4) sebestyén mihály (1) seiobo (1) Semjén Zsolt (1) Shakespeare (3) sherlock holmes (1) sign (1) silence (1) Simenon (5) Simon Albert (1) simon albert (1) sitting targets (1) skandináv (3) skandináv krimi (2) solti györgy (1) Solt Ottilia (1) somoza (1) Sonntag (1) Soros György (1) sorstalanság (1) spanyol (1) spanyol regény (3) Spengler (1) spinoza (1) spiró györgy (1) stalker (2) Stalter György (1) Stendhal (1) stephenie meyer (1) stephen jay gould (1) stephen king (1) steven seagal (1) steve yates (1) Susan Sontag (1) Svájc (1) svéd (1) Symposion (1) szabadesés rádió (1) szabadkőművesség (1) szabadság (1) Szabó Lajos (1) Szabó Miklós (1) szabó t. anna (1) szcientológia (1) széchenyi ágnes (1) szécsi noémi (1) szegénység (1) szegő jános (3) szegregáció (1) szégyen (1) székely jános (1) szekularizáció (1) szelényi iván (1) szélsőjobb (1) személyes (1) szentháromság (1) szent ágoston (1) Szent Ágoston (1) szépirodalom (7) szepirodalom (1) Szépművészeti Múzeum (1) széppróza (1) szép ernő (1) Szerbhorváth György (1) szerb regény (2) Szerdahelyi Zoltán (2) szerzői jog (1) szigetek és szemhatárok (1) szilágyi domokos (1) szilasi lászló (1) Szilasi László (1) színház (1) sznob (1) szociálantropológia (1) szociális idegtudomány (1) szociálpszichológia (2) szociofotó (2) szociográfia (5) szociológia (10) Szókratész (1) szokratész (1) szókratész (1) Szőnyei Tamás (1) szőnyei tamás (1) szórakoztató (1) szótárregény (1) Sztálin (1) sztrugackij (2) szvjatoszlav richter (1) Szvjatoszláv Richter (1) Takács Ferenc (1) talamon alfonz (1) talyigás (1) Tandori (2) tanulmány (1) tarantino (1) tárca (2) tarkovszkij (3) Tarnatino (1) tarr béla (1) társadalomtudomány (1) Tar Sándor (1) tar sándor (3) Tatár György (1) telep (1) temesi ferenc (1) teológia (1) teréz anya (1) tesla (1) teslár ákos (1) The Blind Man (1) Thomas Mann (1) thomas mann (1) thuküdidész (1) tibet (1) tillmann j. a. (2) Tillman J. A. (1) Tinguly (1) tintoretto (1) Tipotex (1) tízből tíz (1) tiziano (1) tizparancsolat (1) Tolnai Ottó (2) tömjén zsolt (1) tompa andrea (2) Tompa Andrea (1) tom wolfe (1) Tordai Zádor (2) torgyán józsef (1) történelem (22) történelmi regény (1) toscanini (1) tóth eszter zsófia (1) tóth krisztina (1) Tóth Krisztina (1) Tourette (1) Trabant (1) trianon (1) Trianon (1) triceps (1) tudomány (15) tudományfilozófia (5) tudományos ismeretterjesztés (4) tudósítás (1) tükör (1) Tülkös Terézia (1) turczi istván (1) Tüskevár (1) tüske lászló (1) twilight (1) Typotex (7) typotex (11) ügynök (1) ügynökregény (2) Újhold (1) Ulickaja (1) ullysses (2) ulysses (1) umberto eco (5) Umberto Eco (1) unalmas (1) Ungváry Krisztián (1) Univerzum (1) uszítás (1) vadászat (1) Vad nyomozók (1) Vajdaság (3) vajda júlia (1) Vajda Mihály (1) valakinek az önarcképe (1) vallás (2) vallásszociológia (2) valuska (1) vámos miklós (1) vanek úr (1) van gogh (2) Varázsfuvola (1) vargarockzsolt (4) vargyas gábor (1) varsó (1) vass virág (1) vecsei miklós (1) velázquez (2) Velence (1) velencei bizottság (1) véletlen (2) verbunk (1) verebes istván (1) Veres Bálint (1) vermes géza (1) Verőce (1) vers (13) vészi margit (1) vida gábor (1) Vigh Mihály (1) világirodalom (1) Világoskamra (1) vita (1) Vizeli (1) vizuális antropológia (1) vulévu (1) wagner (1) walter m. miller (1) wass albert (2) watson (1) web (1) wenders (1) weöres sándor (1) Widmer (1) Wilheim András (1) Wim Wenders (1) winkler nóra (1) witkin (1) Wittgenstein (3) Wolf Haas (2) Woodstock (1) woody allen (1) yann martel (1) Zabhegyező (2) zaire (1) zalán tibor (1) Závada (1) zelk zoltán (1) zene (7) Zi-zi Labor (1) zsidó (1) zsidó misztika (1) Címkefelhő

Cserháti Éva: A Sellő titka - A K.É.Z. első esete

2020.01.10. 11:23 vargarockzsolt

49940280_sx318.jpgBevallom őszintén*, nem krimit kerestem, amikor ezt a regényt választottam, hanem Bárány Tiborra hallgattam, aki a Literán azt írta: A legjobb – vagy elfogadom, számomra legérdekesebb – regényt 2019-ben Láng Zsolt (Bolyai, Jelenkor) és Cserháti Éva (A Sellő titka, Prae) írta. Láng Zsolt Bolyaija tetszett, gondoltam kipróbálom ezt is. És aztán csalódtam. A könyv tulajdonképpen tényleg különleges: egy görög sorstragédia összedolgozva egy 21. századi krimivel, és megspékelve egy kis emberi jogi kitekintéssel is, de nekem ez nem állt össze olyan vonzó tartalommá, hogy az a stílus igénytelenségét ellensúlyozta volna. (Az is az eszembe jutott, ha már Cserháti, akkor miért nem Zsuzsa, ha meg Éva, akkor miért nem Csepregi - már bocsánat.) (Igaz, mindkettőt ki nem állhattam.)
Rögtön idézek is belőle, onnan, ahol letettem, a 89. oldalról, de előtte még megírom, nem tehetek róla, engem ez a könyv egy 1967-ben megjelent ifjúsági regényre emlékeztetett. A Delfin sorozatban adtak ki, és akkor nagyon tetszett. És ami 8-10 évesen tetszett, arra ugyan nosztalgiával tudok visszagondolni, de azért ma már látom a hiányosságait is. 

Micsoda ​kölykök!

 
(Ezt a képet azért töltöm ide, hogy legyen valami pozitív dolog is a posztban.)

covers_39392.jpgSzóval az idézet a Sellőből:

A szűk irodát a vasárnap reggeli város némasága ölelte körbe.

Vanda próbálta megőrizni tagjaiban a hajnali nyugalom maradékát, miközben leült Telki-Naggyal szemben. Az őrnagyasszony mustárszínű pólót viselt, és gesztenyebarna hajával így még inkább egy zsiráfra emlékeztette.
– Nem egyszer mondtam már Nádasnak, hogy örülnék, ha ragaszkodna a tényekhez. És talán magának sem ártana, ha átnézné a statisztikát, mielőtt újhullámos szervezetnek állítja be a rendőrséget – kezdte az őrnagyasszony szigorúan, de a hangjában inkább megértés
csengett.

Jaj. Az első mondat milyen közhelyes. A második mondat meg értelmetlen. (Vanda más időpontokban sem epilepsziás vagy Parkinson-kóros, hogy remegjenek a tagjai.) Aztán jön ez a zsiráfos hasonlat - lehet, hogy ez is segített az ifjúsági regényre asszociálni. Az utolsó mondatban meg ott egy ellentmondás: most akkor szigorúan kezdi az őrnagyasszony, vagy a hangjában megértés cseng-e? Nekem ez nem cseng.
Szóval idegesített, ezért elengedtem.  
 

* Először azt írtam, hogy bevallom férfiasan, de aztán rájöttem, hogy ez politikailag - feminista szempontból - nem korrekt, ezért javítottam. :)

Szólj hozzá!

Címkék: magyar krimi Jaj.

Slágermúzeum - ATOMIC ROOSTER - 1970

2020.01.05. 13:24 vargarockzsolt

Három szám 1970-ből. Ha ezeket ismered, és tetszenek, akkor egy pohár sört már meg tudunk inni együtt.

Szólj hozzá!

Címkék: zene 1970

...bírnánk-e mi nélkülük élni? - Nemes Nagy Ágnes: A ​gyufaskatulyától Prométheuszig

2020.01.05. 12:11 vargarockzsolt

covers_523141.jpgNEMES NAGY ÁGNES:




Nekem nem fontos, hogy valami régen történt-e vagy a jövőben fog történni – az idősíkokat hajlamos vagyok összezagyválni. Kijövök a szalamiszi csatából, hogy beforduljak a Nefelejcs utcában egy kapualjba. Az idő számomra egyszerre, együtt van jelen; az aktualitásérzésem, a jelenléti érzésem messzire kilóg az életemből. Rilke mondja valamelyik elégiájában, hogy a halottak nemcsak azért halottak, mert megszűntek jelen lenni. Akkor halottak, ha nem hatnak ránk. És fölteszi azt a nagyon fontos, rilkei kérdést, hogy tudnánk-e mi nélkülük élni. Nem hiszem, hogy tudnánk nélkülük élni, a halottak nélkül;









Erre gondolt, az első elégiára, amelyik így kezdődik:

"Hogyha kiáltanék, ki hallana engem
az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére
vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék
az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más,
mint az iszonyú kezdete, mit még elviselünk,
s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy
összetiporjon. Iszonyú minden angyal."

És a vége felé van ez:

"Végül nem kellünk a korán leszakítottaknak;
elszoktak már lassan a földtől, mint anyamelltől
elnő csöndben az ember. De mi, kiknek olyan nagy
titkok kellenek és oly gyakran a gyász hoz
boldogító haladást –: bírnánk-e mi nélkülük élni?"

Nemes Nagy Ágnes költő volt, és meghalt, a magyar irodalombarátok számára akkora jelentősége lehet, mint Nyilasi Tibornak a magyar szurkolók között, vagy az LGT-nek a magyar beat rajongók között: lokális jelentőségű világklasszis volt, akire a hagyományokból építkező konzervatívoknak érdemes emlékezni - egy f@szt!

A halottak akkor is bennünk élnek, ha nem tudunk róluk, a halottak halottak, és kit érdekel, hogy mi bírunk-e nélkülük élni, satöbbi. Ezt a vonalat most nem folytatom, inkább idézek két anekdotát a kötetből, amely a Nemes Nagy Ágnessel készített interjúkat közli:

Vajda Juliannát, a valamikori Lillát nagyon idős asszony korában megkérdezték, hogy tulajdonképpen miért nem ment hozzá Csokonaihoz? Mért nem állt a sarkára? Igenis, akkor is lehetett volna valamit csinálni. Mért nem ment hozzá a családja akarata ellenére? S akkor a kicsi öregasszony elgondolkozott, és vékonyka hangján azt válaszolta: mert hosszú volt az orra.
321-322. oldal

Fordítottam jó pár Brecht-drámát is, s a szabadkai színtársulat előadta az egyiket. Vendégül, a bemutatóra meghívtak engem férjemmel. Elfogadtuk a meghívást. Tél volt, nagyon jeges az út, s visszafelé jövet autónkkal belecsúsztunk az árokba. Kiálltunk az út szélére, integettünk, hogy valaki segítsen. Meg is állt egy szép Zastava, ki is szállt belőle egy nagydarab ember, odajött, felmérte a helyzetet, azt mondta, álljunk félre, majd alányúlt a mi kis piros Fiat ötszázasunk alá, s föltette az országútra. Majdnem elnyúltunk a döbbenettől. Kérdeztük, hát hogyan, miképp bírta ezt az autót csak úgy megemelni, mi a foglalkozása. Azt válaszolta: „Költő vagyok.” Egymásra bámultunk a férjemmel. Költő?! Megállt az eszünk. Igaz, hogy Kosztolányi is erős volt, de ennyire! Bámulatos volt! S akkor elkezdtünk dadogni: „Hát akkor kollégák volnánk? Mi írók vagyunk Budapestről.” Meg hogy ez milyen különös szerencse, hogy így, az országúton összetalálkoztunk egy itteni költővel. S akkor ő egy kicsit elmosolyodott: „Maguk pesti írók? Nem vagyok költő, hanem öntő, vasöntő.” Hát így ismerkedtem meg én egy jugoszláv, egy szabadkai költővel.
[Innen hiányzik az oldalszám, elfelejtettem felírni.]

Ennyit a költészet és költők jelentőségéről. :)  Számomra érdekesebb volt a kor, amelyről NNÁ mesélt, például:

A legrémesebb rákosizmus idején volt egy írókongresszus, ahol például minket, az Újholdat, kiirtottak, mint a babitsi l'art pour l'art hervadó virágait – ez például Darvas Józsefnek a megjegyzése. Az írókongresszus után Illyés meghívott minket magához, Lengyel Balázst meg engem, és beszélgettünk. Mi persze azt szerettük volna kitudni tőle, hogy most…, most…, most mi mit csináljunk? Nemcsak mi, hanem mit csináljon a magyar irodalom? Addig, addig, míg én meg is kérdeztem tőle: „Ilyen körülmények között mit tegyen a polgárinak nevezett író (nem mintha én ezt a megbélyegzést vagy ezt a jegyet elfogadnám, hogy van polgári író, meg ilyen író, olyan író, pláne annyira elképesztő következményekkel, mint amivel ez akkor járt), tehát mit tegyen az ilyen író ilyen körülmények között?" S arra volt Illyés Gyulának az a feledhetetlen válasza, hogy: „A polgári író akassza föl magát!" Ezt én nem nagyon tudtam soha elfelejteni.
657. oldal 

Ennek a sztorinak aztán utóélete volt, a népiek próbálták Illyést mentegetni, hogy ő csak viccelt - elment Rákosihoz, és verte az asztalt, hogy adják ki a polgári írókat, és ezért nem kapott aztán Kossuth-díjat, hanem Szibériában élte le életét, és a MAKI (Magyarság Kutató Intézet) ezért szervez túrákat Barguzinba, hogy felleljék a csontjait, amelyeket köztudomásúlag Petőfi női csontvázai mellé temették.

És még.

Ha tehát urbánus az, aki például Lukács véleményeit magával hozza vagy hordozza vagy kifejezi, akkor, köszönöm szépen, én abszolúte nem vagyok urbánus. Tehát én ma egyrészt nem szeretem a magyarságnak és a kereszténységnek azt a fajta demagógikus emlegetését, amiből nekem elegem volt már a Horthy-rendszer alatt is, másrészt nem szeretem a lukácsista doktrinerségeket, illetőleg iszonyatosan veszélyesnek, önkényuralomra törőnek tartom, mert hiszen a Lukács ideológiájában nem az a legveszélyesebb, hogy mit mond a típusalkotásról, hanem az, hogy ezt a tankok hátáról gépfegyverrel hirdeti. Tehát az egyeduralomra való törést.
Akik ezt a személyiséget elfogadják irányadónak a maguk számára, még akkor is, ha – mint el szokták mondani, fölösleges itt neveket mondani, de úgyis tudod, hogy kikről beszélek én – el szokták mondani, hogy ők súlyos kritikával emlegetik Lukácsot, aki megfürdött a kor minden mocskában. Ha megfürdött a kor minden mocskában, akkor mitől olyan nagy-nagy ember – szeretném tudni? Mitől olyan irányadó az, amit ő az irodalomról mond? Én még azt is megengedem, hogy lehet, hogy ő kiváló filozófus, bár őszintén szólva kételyeim vannak efelől, mert egy ilyesfajta gondolkodásmód igazán érvényeset nem alkothat semmiféle szellemi területen, vagy nagyon ritkán alkothat, de mint irodalomtudós!… csodálkozva állok a hozzá nem értés ama hatalmas monumentuma előtt, ami az ő műve.
Képtelenségeket beszél Lukács. Képtelenségeket, abszurdumokat. Ő – mint ezt sokszor már mások is mondták, én azt képzeltem egy darabig, hogy a saját fejemtől jöttem rá, de aztán rájöttem, hogy mások is tudják –, ő fanatikus ember volt, aki az istenhit, a vallásosság fokán volt szocialista, marxista, kommunista, szadista – amit akarsz –, és ez teljesen lehetetlenné tette számára a „másság" belátását, hogy egy ma divatos politikai fordulattal fejezzem ki magamat. Tökéletesen lehetetlenné tette a megértést, a többféleség eltűrését, egy parancsuralmi rendszer volt az ő fejében, és ennek ő volt az inkvizítora. Természetesen azt szokták fölhozni mellette, hogy hiszen hányszor kellett önkritikát gyakorolnia. Igen, igen, de azért mégiscsak megmaradt…, hogy mennyire megmaradt, arra legfőbb példa a 60-as, 70-es évek. Mikor Lukács a Nagy Imre-kormányban kulturális miniszter lett, ezt mi kettősen fogadtuk. Egyrészt derűlátóan, hogy: „Nahát, milyen nagyszerű, akkor Lukács is megváltozik?!" Majd némi szkepticizmussal, hogy: „Uramisten, milyen irodalompolitika lesz az, aminek Lukács György a minisztere!" Hát tudod, ez az utóbbi vált be. Miután Lukács fölzárkózott Nagy Imre mellé és szerencsére megmenekült az első kivégzések alól, visszajött, majd visszafogadta az irodalmi élet – úgy értem, hogy a hatalom visszafogadta –, sajna, ugyanott folytatta, ahol abba se hagyta! Erre nézve meg kell nézni az ő 60-as, 70-es években írott cikkeit – most nem beszélek ezekről a nagy filozófiai miskulanciákról, hogy esztétika, meg ez, meg az, nem az én dolgom, én nehezen viselem a Lukács stílusát, ami persze nem jelenti azt, hogy nem olvastam számtalan Lukácsot, egyrészt mert muszáj volt, másrészt meg az ember tájékozódik –, hogy amit mond, az csodálatosképpen változatlan maradt.
Erre nézve én hajlandó volnék arra is, hogy ha Lukács ’56 által megváltozva és megtisztulva, mint olyan sokan, egy másfajta sípot fúj meg a saját gondolkodási lehetőségei közül, ha megváltozik, ha el tudja tűrni azt, hogy a magyar irodalom ilyen meg ilyen, sokféle, akkor én szó nélkül azt mondanám, hogy jó, odáig tartott egy Lukács-korszak, azután következett egy másik – ez azonban sajnos nem következett. Ott van az a nagy interjúja épp az Eörsi Istvánnal, amelyben összefoglalja életművét, illetve Eörsi és Vezér Erzsébet is különféle felvilágosításokat kért tőle az életére vonatkozóan, ott abban is megtalálható a híres és megbotránkoztató André Chénier-féle példa: Nem hiszem, hogy ma egyetlen francia irodalomtörténész is kételkedne André Chénier helyében a francia irodalomban – mondja Lukács György. Helytelen volt tehát az, hogy a francia forradalom lefejeztette André Chénier-t? Nem volt helytelen, mert akkor az használt a forradalomnak. Kevés ennél cinikusabb kitétele van szellemi embernek. Mert, ha netán ezt gondolja, legalább ne mondja el! Elképesztő, hihetetlen! Szóval ez semmi mással nem magyarázható – nem…, nem cinizmus ez tőle, csak a fanatizmus és az inkvizítori magatartás, az inkvizíciós őrült vallás alapján álló beszivárgó képtelenség, a cinizmus beszivárgása az inkvizícióba, a hitbe.
659-662. oldal

Ezt az idézetet (egy részletét) a Facebookon is megosztottam, ami miatt megkaptam két Lukács György-fantól, hogy antiszemita vagyok - ez büszkeséggel tölt el. (Ezekről a Lukács György-fanokról a pinaszőr jut az eszembe, pedig csak az egyikük a nő, és ráadásul ő is egy igen tiszteleméltó idős hölgy, még nálam is idősebb.) Viszont akit részletesebben is érdekel Lukács György véleménye és André Chénier sorsa, annak ajánlok egy remek cikket a 2000-ből  JEGYZET ÉS KOMMENTÁR cím alatt. 

Befejezésül - bár idézhetnék még egy csomó érdekeset - egy igazán Nemes Nagy Ágneshez illő költői gondolatsor:

Egy más világ vagyunk, ami víz alatt volt, kijött, kiáll a tengerből, olyan merev sziklák, meg hínár van rajta, meg minden, szóval olyan kopár és furcsa és régi és archaikus, mint a Húsvét-szigetek. De vannak rajta régi szobrok!

Pár éve egy nem igazán jobboldali, inkább műveletlen (ezt finomítanám: más irányú műveltségű) írónő, aki civilben történelemtanár, lesajnálóan beszélt a Nyugatról, az irodalmi folyóiratról, hogy annak a szellemisége már mennyire poros. Mit szólna ez az írónő az Újhold folyóirathoz és az Újhold-Évkönyvek sorozatához, ha olvasta volna őket? Nemes Nagy Ágnes talán nem is költőként, hanem az Újhold szellemiségének megtestesítőjeként a legmaradandóbb számomra. Az előző idézet egy kicsit bővebben:

Egy más világ vagyunk, ami víz alatt volt, kijött, kiáll a tengerből, olyan merev sziklák, meg hínár van rajta, meg minden, szóval olyan kopár és furcsa és régi és archaikus, mint a Húsvét-szigetek. De vannak rajta régi szobrok ! Ami megdöbbentő. Nem is tudják, a mai napig sem tudjuk - biztos olvastad Heyerdal könyvét, nekem kedvencem a Húsvét-szigeti miskulancia, nagyon tetszik. És még valamit nagyon szeretek, ez a nyilvánosságra tartozik, az Ekhnáton-történetet, Krisztus előtti 14. század. A 19. század végén kezdett rájönni a tudomány, hogy Ekhnáton volt, mert utána visszaállt az animizmus és nem akarták a nevét. Háromezer évig nem tudtuk, hogy volt egy [el-amarnai] korszak! Hát ilyet mi nem tudtunk [csinálni], mi csak negyven évig... Bámulatosak ezek a hullámzások, hogy mindent el tud felejteni egy igen magas civilizációs tudat! Európa: hogy voltunk képesek elfelejteni a görög szobrászat eredményeit?! Ezer évre?! A duecentóban, a késő-gótikában kezdett újra felemelkedni a szobrászat, majd jött a reneszánsz, satöbbi. De hogy volt lehetséges elfelejteni? Elfelejtették a kalapácsot tartani, vagy a kővéső izét. Ezer évig letűnt, majd ismét feltűnt. Na már most attól függően, hogy jobb lábbal kelek-e fel vagy bal lábbal, ezt a tüneményt, hogy el lehet felejteni , kétségbeejtőnek tartom, és mérhetetlenül vidítónak tartom, hogy mégis újra felfedezik, akár ezer év múlva. Ez a fajta hullámzás a civilizációban, az elfelejtésnek, a regresszióknak ezek az óriási mélységei... Aszerint, hogy milyen hangulatban vagyok, főbelövöm magam egy ilyen regressziótól, vagy azt mondom: úristen, milyen csodálatos az ember sorsa, az emberiség sorsa, hogy mindig újra feljön: Ekhnáton háromezer év múlva, a görög szobrászat ezer év múlva. Szóval ezt a hullámzást érzékelem. 
[Az oldalszám innen is hiányzik, bocs.]

 

Szólj hozzá!

Címkék: klasszikus

Esze Dóra: Hotel Hamlet

2020.01.04. 17:46 vargarockzsolt

esze.jpgMottó: a dán tél tíz kilométeres reggeli futás fél pár bakancsban, ködünk a minden csodából kiábrándult özvegy, hű szolgálólánya a remény, akit az özvegy bizonyos napokon minden semmiért a falhoz ken visszakézből, ez itt elsinore, hajnalaink rezzenéstelen arccal kínozzák meg azt, akit erre szeszélyesen kiválasztanak, ez az ő játékuk, bárkit, csak minket nem, minket soha, a szerencse kereke, mondja az északi észak elsinore partján, forduljon bármerre, az erény mozdulatlan

Egy jó recenzió:  

Komfortzóna a hoteltörmelékek alatt

Szabó Csanád


Néhol meghaladta a képességeimet, de leszámítva az utolsó 20 oldalt, egy pillanatra sem jutott az eszembe, hogy félbe kéne hagynom ezt a 450 oldalt. Rendkívül szórakoztatott a nyelve, mint egy szabadversen, szörföztem a felszínén. A recenzióban az Ulyssest említik, mint fontos referenciális pontot, nekem a Súlyszivárvány (nem tetszett) és Bartók Imre Jerikója (inkább tetszett, mint nem) jutott eszembe, meg Ginsbergtől az Üvöltés, meg Esterházy elszálltabb cuccai - és még minden, ami egy kicsit is betépett, és roncsolja a nyelvet, de szabadságot ad a képzeletnek.
Kell hozzá elvetemültség, hogy ilyet olvasson az ember, de ugyanakkor meg hozzá képest a legtöbb kortárs magyar regény poros és provinciális. (Ami nem baj, sőt szerencse, mert megőrülnék, ha mindig ilyen szövegeket kéne olvasnom.)

Egy hosszabb részletet idézek - rövidben nem igazán érvényesül a nyelvi humor. Itt éppen arról van szó, hogy a szálloda profilját bővíteni akarják:

mint tudjatok vilag konflitkusai idonkent pont abbol adodtak valakik nem tudtak elegge valakikre odafigyelni picit probaljatok belegondolni emberke teszem azt onkezevel dobja el magatol ez rettenetesen szornyu dolog vilagunk nem lehet ennyire relativ de sajnos ugyanakkor az is igaz nekunk ebbe beleszolas nincs, aki ha megteszi ha ennyire akarja nincs nem lehet visszahozni nincs aki felebressze neki akkor mar mindegy real y real y total y mindegy na remelem nem veszitek zokon idonkent angol szakkifejezeseket szurok ide-oda mint tudjatok tanulmanyaim egy reszet oxfordban toltottem, na lenyeg a lenyeg ha jarsz-kelsz dumazol hallod baratod ismerosod baratod baratja fontolgatja eldobja magatol eletet te dolgod akkor micsoda ?,

szova teszed laza beszelgetesben mondod van itt egy kellemes hotel szobak jotekony homalyba burkoloznak diszkret magany amit akar te tudsz is neki szobat foglalni,

szobaba beerkezik elotte bejelentkezel osricknal jelszo strucctol ennyit kell mondj mire osrick atad neked ket levelet leveleket felviszed szobaba levelekbol tablettakat kinyomkodod talcara ugyanott pohar kancso viz poharat megtoltod,

nem ertitek latom neztek dobbenten hat elozekenyseg hello kisiskola harmadik osztaly elemi udvariassag te pedig profi vendeglatosok vagytok,

mit mondjak vilag nem egyszeru hely elet neha kegyetlen es aki igazolni tudja hogy tragikus sorsu vendeg ha itt nalunk hotel elsinore szalloban onkezevel ha tudsz errol barmifele dokumentumot mutatni osricknak poloniusnak illeto ismerosod volt nem idegen automatikusan hatszazotven korona kerul jovairasodra evvegi bonuszkent, most jelzem aki inkabb royaltyban gondolkozna szoljatok kerlek jutalek nagysagara meg pici turelmet kerek hetfon ezzel kapcsolatosan visszajelzek szerintem olyan masfel szazalekkal mar nem losz nagyon melle,

ja es fontos meg hogy logisztikai dolgok miatt senki ne aggodjon szerencsere miniszteriummal jo kapcsolatot apolunk forlatinbras miniszter ur kiemelten odafigyel hotel elsinore szallo ugyeire kicsit olyan nekunk mint uzleti keresztapa bosegesen gondoskodik, ja mert gyerekek ezt nem tudom osrick polonius mondta-e lesz nalunk hamarosan megnyilik casino,

na szoval azt kerem szepen kedves dolgozok hogy matol mindenki emerenciaban tartja las vegas projekt jellemzoit tobbit megbeszeljuk reszletek erkeznek poloniustol kovetkezo ertekezleten rosencrantz guildenstern szinten otleteiteket tamogatja hiszen azert vannak itt

Ja, és a Dire Straits, Nirvana és Foo Fighters rajongók jobban fogják érteni, mint a Beatles, Hendrix, Emerson Lake & Palmer korszak kedvelői, de lehet, hogy ez még sem életkorhoz kötött, mert nálam ez a könyv mondjuk 10/8, de biztos soha nem fogom elfelejteni.

Szólj hozzá!

Címkék: posztmodern kortárs magyar regény

EGRI CSILLAGOK

2019.12.30. 16:36 vargarockzsolt

americo-avai-970x350.jpg
"Tudni kell, hogy a Gárdonyi-regények nyelvezete a legegyszerűbb, emellett a kisgyermek magába szívja az Egri csillagokból a haza védelmének példáját a törökökkel szemben, a kereszténység védelmét az iszlámmal szemben.

[...]
Ha elolvassa az Egri csillagokat, akkor nem kell magyarázni, miért beszél Orbán Viktor arról, hogy meg kell őriznünk a keresztény identitásunkat, országunkat."

Maróth Miklós

"Paraguayról senki sem gondolná, hogy egy háborús nagyhatalom, de régen ők igencsak tökös gyerekek voltak. Már magát az országot sem akárkik alapították. A gyarmatosítás folyamán ugyanis senkit sem érdekelt a kontinens közepe, és csak a jezsuiták mertek átvágni az őserdőn. Jézus testéből erőt gyűjtve akár az Antarktiszig is elgyalogoltak volna, hogy megtérítsék a pingvineket, de valamilyen oknál fogva inkább megálltak, és alapítottak egy országot.
A leszármazottaik – hogy ne tűnjenek puhánynak – pár száz év múlva mertek nagyot gondolni. Ezért egy gyönyörű téli reggelen megtámadták Brazíliát, csak azért, mert ott volt. (Jó, volt valamilyen buta politikai ok is, de nem véletlen, hogy a háború spanyol elnevezése 'El Guerro el Mas Stupido'.) Egy probléma volt ezzel: elfelejtettek a braziloknak előtte szólni. Brazília nyugati része mocsár, meg úgy Conrad lázálma anakondákkal, és hát ott nem igen élt senki. A brazil újgazdagoknak nem volt nagy kedvük elszakadni a cabanák árnyékától, ezért kiküldték oda a rabszolgáikat. Az út legalább három hónapig tartott, de ez nem zavarta a paraguayiakat, akik becsületesen vártak a piranhák között. Jövendőbeli hobbitábornokoknak: a jó morál elengedhetetlen része a háborúzásnak. A rabszolgákról ez nem volt elmondható, és az első puskalövéstől rohantak vissza a cukornád-mezőkre.
Beállt a mission creep: a győztesek a jó eredményektől felbuzdulva megtámadták Argentínát, ismét csak azért, mert ott volt. (Jó, itt is volt egy béna politikai ok, meg egy álom Nagy Paraguayról.) A jó felkészültségnek és morálnak hála, sikeresen elfoglaltak határmenti városokat, és muszáj volt komolyan venni őket. Na, itt kezdődött csak a mulatság.
Az argentinok kétségbeesésükben összeálltak a brazilokkal és uruguayiakkal, hogy legyőzzék ezeket a fontoskodó semmirekellőket, és több tízezres sereget küldtek ellenük. Ennek a végeredménye: Paraguay férfilakosságának 90 százaléka (!) meghalt. Az egyik végső összecsapás egy folyami csata volt úgy, hogy Paraguaynak nincs se folyója, se tengerpartja. Az utolsó ütközet egy Egri csillagok volt a dzsungel közepén húszezer argentin katona és háromezer paraguayi nő és gyerek között. A Maszada ehhez képest egy kocsmai nézeteltérés volt."
Lecter értékelése

Szólj hozzá!

Öt kedvenc könyvem 2019-ből

2019.12.30. 15:21 vargarockzsolt

Minden évben szoktam választani. Viszonyításképpen tavaly ezek voltak:

John Williams: Stoner
Cormac McCarthy: Suttree
Lengyel Balázs (szerk.): Újhold-Évkönyv 1986/1
Esterházy Péter: Az olvasó országa
Rejtő Jenő (P. Howard): Piszkos Fred, a kapitány

Az idei listám:


Steven Pinker: Az erőszak alkonya
Ez a könyv nagyon szórakoztató, kellőképpen provokatív és elgondolkodtató állítások vannak benne, ráadásul a terjedelme – 800 oldal – jelzi, hogy a szerző igyekezett igen alaposan körüljárni és bizonyítani az állításait, ezért biztosan megkerülhetetlen alapmű lesz azok számára, akik szeretnének valamilyen átfogó képet alkotni maguk számára az emberiség történetéről...


covers_498433.jpg

Bari Károly: Csönd
...HASZNÁLATI UTASÍTÁS AZ OLVASÓKNAK: VIGYÁZAT, KÖLTÉSZET VAN A KÖTETBEN!

covers_471472_1.jpg

Láng Zsolt: Bolyai
...lehet, hogy éppen ez adhat reményt: érdemtelenül is elnyerhetjük a szerelmet. :) 

covers_569894_1.jpg

Ottlik Géza: Buda
Gyakran olvasom...

covers_51221_1_1.jpg

Bodor Ádám: Sehol
Milyenek is ezek a novellák? Titokzatosak, költőiek, mégis földhözragadtan reálisak...

id22-310608_1.jpg
+1 

Krasznahorkai László – Ornan Rotem: A Manhattan-terv
Laszló menni Amerika...

covers_480486.jpg

Szólj hozzá!

Címkék: kedvenc

Zalai Károly: Minden hétre macska

2019.12.27. 11:39 vargarockzsolt

5667096_4.jpgVau. Kultúrtörténet gimnazistáknak, 52 sztori egy szürke cica - a transzcendens világ szimbóluma? - társaságában. Nem rossz, szó sincs negédes cukiságról, de én már nem vagyok gimnazista.
Az egyik régi kedvenc novellám viszont eszembe jutott róla:

Hajnóczy Péter : Ki a macska?
 
A szél papírdarabokat pörgetett a járdán és az úttesten: villamosjegyet, sztrájkra szólító röpcédulát és megsárgult, szakadozott újságlapokat. Néha lövés dörrent.
Azok négyen ott álltak a lámpaoszlopra akasztott macska körül, kezükben esernyővázból készített íjak és nyilak.
- Te következel, Dagadt – mondta Kesztyű, a vezér. – Ki a macska?
- U-u-uuuu! – ordította amaz. – Uhhhh! Sziu indiánok vagyunk! Ki a macska? –
Marokra fogott egy nyílvesszőt. – Mit gondoltok, ki a macska? – És torkaszakadtából üvöltve felelt rá:
- Az a rohadt házmester! Az az átkozott, mocskos házmester, aki elvette a labdánkat! - Magasba lendült a keze, és a macskába döfte a nyílvesszőt.
- Most te jössz, Hosszú – mondta a vezér. – Hosszú, ki a macska?
Hosszú megmarkolta a nyílvesszőjét, és a macskának rontott. De ki legyen a macska? Valami komolyat kéne kitalálnia, nem olyan gyerekeset, mint a Dagadt. De mit? Valami olyat kéne mondani, amit ezek nem tudnak utánozni, olyat, hogy hanyatt essenek. Olyat kéne mondani, amit akár maga Tűzoltó Riberra is mondhatna, aki – mindenki tudja – egyszer megrágott és megevett kilenc söröskorsót.
Hogy időt nyerjen, torkaszakadtából ordított, és szökellve ugrált a macska körül, mint aki csakugyan élvezi ezt a játékot. És egyszeriben fölvillant a szeme, mint akinek eszébe jutott valami.
- Vesszenek a fa…
Elharapta a szót: hirtelen kétely fogta el, faszistának vagy fasisztának ejtik-e, amit mondani akart. Elvörösödött, s mint akinek a legutolsó pillanatban jut eszébe az, amiről biztosan tudja, hogy mondják ki fennhangon, felordított:
- Ki a macska? A rohadt zsidók! Vesszenek a zsidók!
Belevágta a nyílvesszőt a macskába, s úgy nézett körül, mint aki biztosan tudja, csakugyan olyan szót használt, amiért nem nevethetik ki.
- Jól van – bólintott Kesztyű. – Rendesen csináltad.
Megmarkolt egy nyílvesszőt, és teleszívta magát levegővel.
- Kérdezz nekem, Hosszú.
Amaz félszegen, boldogan elvigyorodott.
- Ki a macska? – bömbölte. – Kesztyű, ki a macska?
Kesztyű összehúzott szemmel megállt a karmait kimeresztő, zsinegen himbálózó állat előtt, aztán lassan fölemelte a nyílvesszőt, kissé hátrahajolt, és teljes erőből döfött.
- Klári! Az a dög! Az a macska: csak gimnazistákkal megy végig az utcán! Kis kurva, ringyó! Az a macska!
Minden szitoknál ököllel vágott a macskába. Mikor abbahagyta, lihegett, és zavarosak voltak a szemei. Csönd volt egy percig.
- Te nem játszol, Vörös? – kérdezte Kesztyű.
Odanyújtott neki egy nyílvesszőt, de amaz eldobta. Meztelen kézzel esett a macskának, amely utolsó erejével küzdött: a két test egybecsavarodott a zsinegen, tompa, nyávogó hörgés hallatszott, és a vékony, görcsös, kiáltozó gyerekhang.
- Ki a macska? A kurva apám meg az anyám! Jaj, a szemetek, a rohadt dögök! Az apám meg az anyám!
Hüvelykujját a macska szemgödrébe vájta, karjával átölelte az állatot, minden erejével magához szorította, és ordítva, jajgatva sírva fakadt.
A másik három mozdulatlanul, megdöbbenve nézte: mindegyik tudta, hogy a Vörös szülei meghaltak: nyolc nappal ezelőtt végzett velük egy géppisztolysorozat, mikor burgonyáért álltak sorba a Vásárcsarnok előtt.

Szólj hozzá!

Címkék: novellák kortárs magyar

Teljesen véletlenül - Láng Zsolt [jegyzet]

2019.12.26. 18:44 vargarockzsolt

covers_569894.jpg"Teljesen véletlenül összefutottam Krasznahorkaival, az állomásra tartó buszra várt. Eddig csupán egyszer találkoztunk személyesen, erdélyi körútja során, azon az őszön, amikor a Lovejoy nevű üstökös több napon át látható volt az esti égen. Érdekes volt megtudni, hogy korábban ő is lakott a kolostori szobámban. Panaszkodott a sok lépcsőre, a meredek utcára, a bőgő tehenekre, a nem túl barátságos emeleti szomszédjára, akinek vele ellentétben ráadásul a tóra nézett az ablaka. Talán ezért lett annyira reménytelen, már-már nyomasztó a regénye, gondoltam magamban. Most jelent meg németül, Bázel, Zürich, Frankfurt, München, Göttingen közönségének fog felolvasni. Felszálltunk a buszra, és miközben kiértünk az állomásra, azzal lepett meg, hogy emlékezett, melyik városban élek, legalábbis erre következtettem abból, hogy megkérdezte, bár a szavait inkább a busz ablaka előtt elfutó házaknak, mintsem nekem címezte, most akkor ki fogja megírni a Bolyai-regényt.
– Tessék? – kérdeztem, mert nagyon halkan beszélt.
– Most, hogy Esterházy meghalt, ki fogja megírni a Bolyai-regényt?
– fordult felém, majd látva csodálkozó tekintetemet, elmesélte, hogy Esterházyval nem is olyan régen, de még Esterházy betegsége előtt a Teleki Tékáról beszélgettek, ahova mindkettőjüket elvitték, és ahol ott van az a nagyon fura Bolyai Múzeum, meg azok a mondhatni bizarr jegyzetek a soha el nem készült Világtanhoz, igen, ez a téma őt is érdekli, de leginkább maga a könyvtár, ha volna megfelelő szálláslehetőség, el is jönne pár hétre, esetleg pár hónapra, hogy alaposabban szétnézzen.
[…]
Azt mondtam Krasznahorkainak, hogy hacsak a hagyatékban nem maradtak jegyzetek, most már nem fogjuk megtudni, Esterházy hogyan nyúlt volna Bolyaihoz. Legfeljebb elképzelhetjük.
Leszálltunk a buszról, Krasznahorkai maga mellé húzta irdatlan bőröndjét. Akárcsak egy álomban, mindenféle betűt kirajzolva ültek a levél nélküli ágakon a nagy testű madarak. Krasznahorkai az állomás-tér túlfelén búgva dolgozó toronydarut bámulta, olyan átszellemülten, mintha lenyűgöző természeti jelenséget csodálna. Azt hittem, nem hallotta, mit mondtam, de kis idő múlva megszólalt:
– És, mire jutottál?
– Nem hiszem, hogy túlságosan eltávolodott volna a mától, hogy belemerült volna a tizenkilencedik századba, egyáltalán, nem hiszem, hogy Bolyait feltámasztotta volna, és a korabeli utcákon követte volna, fel a Szentmiklós utcába, a Fazakas utcán át a Klastrom utcába, hogy végül a Németváros utcán lejutva a Kazinczyra, megint betérjen a Szentmiklósba. Esetleg megírja a könyvtáros regényét, a fiatal nőét, aki a Bolyai-kéziratokat olvassa, közben rájön, hogy van Isten, és ez-után Istennel folytat párbeszédet a nulláról és a semmiről.
– Feltámasztani? Lehet ilyet? – kérdezte Krasznahorkai, olyan halkan, hogy nem mertem megszólalni. A daru lassan elforduló karját követte, alig mozdítva nyakát. Aztán azt mondta: – A matematika nyilvánvalóan nem emberi alkotás. Engem ezért érdekel. Abban a kolostorban, ahol most te laksz, napokig nem tudtam aludni. Nem csak a tehenek miatt. Ha az ember érzékeny, ha érzékeny a füle, akkor egész éjjel hallja, ahogy a svájciak a pénzt számolják. Reménytelenül hánykolódtam, aztán hajnalban elnyomott az álom, de alighogy elaludtam, egy kéz megérintette a vállamat, és egy hang azt mondta, diktálni fogunk. Felkeltem, odaültem a komputeremhez, és annak ellenére, hogy soha nem szoktam egyenesen komputerbe dolgozni, oda írtam be a regényemet. Van egy fejezete a matematikáról, a matematikai végtelenről.
– Ismerem – mondtam, mert olvastam a könyvet, jóllehet a végtelenről szóló fejezetre nem emlékeztem. Egyedül a rókás jelenetet tudtam volna felidézni, a rókát, ahogy odavánszorog a kert közepén álló fához, leheveredik a törzséhez, és meghal."
Láng Zsolt: Bolyai
64-68. oldal

Krasznahorkai az Északról hegy, Délről tó, Nyugatról utak, Keletről folyó című könyvében ír a végtelenről, a végtelen lehetetlenségéről a valós világban, ezzel a transzcendens világ mellett téve le a voksát:

covers_26869.jpgha például azt mondjuk, hogy a legnagyobb számnál mindig létezik egy még nagyobb szám, akkor szerintük ezzel máris megvan a végtelen vitathatatlan bizonyítéka, vagyis az ő egy életen át folytatott munkájának, azaz e könyv tételének az úgynevezett cáfolata, csakhogy ez nem cáfolat, írja a Gilmore-Grothendieck-Nelson-féle Institut lakója, ez puszta konstrukció, ennek az érvényét a valóságban nem fedezhetjük fel, nem bizonyíthatjuk be, azon egyszerű oknál fogva, mert a valóság nem ismeri a végtelen számot, mert nem ismeri a végtelen mennyiséget, a valóság számára végtelen mennyiség nem létezik, mert a valóság kizárólag véges tartományokban létezik, különben maga a létezés, különben maga a valóság lehetetlen volna, azaz a valóság tárgyi jellegű, mondja kissé hevenyészett fogalmazásban Sir Gilmore, és amíg vannak dolgok, addig vannak közöttük fogalmi távolságok is, és amíg két dolog között van ilyen értelmű távolság, addig a valóságban, amelyet én, hangsúlyozza a szerző, nemhogy nem tagadok, de egyenesen csak a valóság meglétét ismerem el, mert csak és kizárólag a valóság van, tehát amíg a valóságban két dolog között, mely jelentheti akár az anyag legeslegparányibb részét is, míg tehát két elem, két részecske, két isten, két madár, két virágszirom, két sóhajtás, két lövés, két érintés között távolság van, fogalmaz Gilmore, addig a világ, addig az univerzum: véges, és nem végtelen, mert végtelen, érkezik el műve utolsó mondatához Sir Wilford Stanley Gilmore, csupán egyetlen esetben állhatna fenn, ha ugyanis létezne két dolog, két elem, két részecske, ha létezne két isten, két madár, két virágszirom, ha létezne két sóhajtás, két lövés vagy két érintés, amik között nincsen, amik között nem volna távolság, a végtelenről 109csak és kizárólag ebben és csak ebben az esetben beszélhetnénk, csupán egyetlen esetben, ha ez a távolság nem állna fenn. De ez a távolság bizonyíthatóan fennáll, fejezi be több mint kétezer oldalas művét Sir Gilmore.
A mű legvégén szerepel még egy rövid Megjegyzés, melyben a szerző durva szavakkal különböző erejű és különböző színvonalú, de valamennyi esetben rendkívül trágár kifejezések kíséretében szidja a következő matematikusokat, elsősorban egy bizonyos Georg Cantort, majd Bolzano, Dedekind, Frege, Zermelo, Fraenkel, Brouwer, Whitehead és Paul Cohen kapja meg a magáét, hogy aztán a szerző a legkeményebb szavakkal egy bizonyos David Hilbertnek rontson neki, ahol szinte minden mondatban ott szerepel már a „baszd meg”, „az anyád”, „a szart” és más, hasonlóan nyers kifejezések, végül újra és újra egyetlen névhez tér vissza, ehhez viszont tényleg fáradhatatlan, kimeríthetetlen dühvel, Georg Cantor nevéhez, haragja itt csap a legmagasabbra, ha csak leírja a nevet, hogy Cantor, érezhető a sorok között, ahogy elborítja az agyát a vér, mert Cantor az, írja, aki egy Kronecker nevű higgadt elme minden elővigyázatossága ellenére megpecsételte a nyugati világ szellemét, a nyugati világ tudományos gondolkodásának felháborítóan korlátolt történetét, ő, ez a szerencsétlen platonista, ez a szánalmas istenhívő, ez a súlyos depresszióban szenvedő elmebeteg győzte meg ezt a korlátolt nyugati világot arról, hogy a végtelen: létezik, 110hogy a végtelen maga a valóság része, ő, ez a Georg Cantor, aki pedig még azt sem érdemli meg, áll az utolsó sorokban, hogy elfelejtsék a nevét.”
108-111. oldal

Láng Zsolt viszont téved (Láng Zsolt szereplője téved), rosszul emlékszik, nem róka az, aki a fához vánszorogva meghal:

"A halott kutya a ginkgófa törzsénél olyannak látszott, mint aki csak aludni tért oda. Gyöngéden ölelte át halálra vert testével ezt a törzset, s olyan szelíd nyugalom áradt kihűlt teteméből, hogy ha láthatta volna valaki, azt hihette: legalább elérte, amit élete borzalmas végén elérhetett: a végső békét.
Csak megmerevedett négy lába tanúskodott valami másról, a két mellső és a két hátsó láb, ahogy a fájdalom utolsó percében még kinyújtotta őket, s azok úgy is maradtak, úgy is merevedtek meg, kinyújtva, de átellenesen, keresztbe vetve, a mellsőknél a bal elöl, a jobb hátul, a hátsóknál meg a jobb elöl s a bal hátul, s az egész kicsit fölfelé hajlott, a fájdalomtól, a levegőbe.
Ez a négy kicsi kinyújtott láb elárulta, hogy nem a végső békét találta meg, mert abból az iszonytató magányból, amelyből érkezett, nem volt sehova másfelé irány, csak egy másik és most már végérvényesen iszonytató magányba.
És még mindig futott.
Gyöngéden ölelte halálra vált testével a ginkgó törzsét, de még mindig futott.
Mert e két iszonytató magány közt ezen a négy átellenesen előre- s hátravetett lábon, ahogy kimerevedtek a levegőbe, minden kétség nélkül látszott, hogy nem bírják abbahagyni.
Még mindig szaladtak, rohantak, vágtáztak előre, mert szaladni, rohanni, vágtázni kellett, mert futni kellett, és futni, futni, mintha ennek soha, de soha nem lehetne vége."
137. oldal

Láng Zsolt jól emlékszik (Láng Zsolt szereplője jól emlékszik), volt ott egy róka is:

A kyozo mögött nem messze egy magas azáleabokor sűrűjében egy veszett róka guggolt, ugrásra készen.
Mind a két szeme nyitva volt, és egyáltalán nem pislogott.
És ezekben a dermesztő, mozdulatlan, zavaros, vörös szemekben nem volt más, csak égő őrület.
Leszállt az este.
A magnóliafák lassan összébb húzták hatalmas szirmaikat.
[...]
A távolban, a két repositorium közelében, a sűrű azáleabokor alatt a veszett rókát rázni kezdte a görcs.
A róka haldoklott.
Azokban a dermesztő, mozdulatlan, zavaros, vörös szemekben már nem égett semmiféle őrület.
Megtört bennük a fény.
90. és 101. oldal

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs magyar regény

Láng Zsolt: Bolyai

2019.12.26. 16:28 vargarockzsolt

covers_569894.jpgA fák lelassítják az időt.* - írja Láng Zsolt, és a jó könyvekről én is ezt gondolom.

Jó könyv a Bolyai, szerintem klasszikus lesz, része az irodalmi kánonnak, egyetemisták fognak foglalkozni vele szemináriumokon, ráadásul még sok olvasó is szeretni fogja - ez persze vicc volt, nyilván az olvasók véleménye a legfontosabb. 
Mégis, először vissza szakértők, a hivatásosok véleményéhez:

1. Katona Zoltán "az idei év legnagyobb és talán legjelentősebb erdélyi magyar regényeként" ír róla, kiemelve, hogy "Láng Zsolt műve nem vitat, nem rombol mítoszokat, nem cáfolja mások Bolyai-képét" és "Nem átír, hanem megír, az irodalom eszköztárával mutat be egy embert, egy személyiséget, annak környezetét, életét – mentesen mindenféle pátosztól és valóságtól való elrugaszkodástól."
Bolyai János: egy lángész, akit elfelejtettünk

2. Laky Zoltán a címszereplő tudománytörténeti jelentősége felől közelíti meg a művet, a meg nem értett zseni és környezetének konfliktusát állítva középpontba: "Láng Zsolt könyvéből egy olyan tudós képe bontakozik ki, aki a teljes elutasítottság dacára sem adta fel hitét, hogy a természet titkai megfejthetők, és a tudás a boldogság szolgálatába állítható."
A mindenség elméletét kezdte írni, mégis elfeledetten halt meg az első magyar zseni

3. Bánki Éva személyes hangot sem nélkülöző tanulmányában komplexebben elemzi a regényt, így ő már kérdésekhez is eljut:

"A jelenlegi Bolyai-kutatás summáját tartjuk a kezünkben? Ez az olvasat is releváns lehet. Vagy egy különleges kísérlet történetéről olvashatunk, mikor valaki – a maga választotta elszigeteltségben – ugyanazokat a kérdéseket éli meg, melyek a XIX. század egyik legnagyobb matematikusát foglalkoztatták? Vagy egy teljesen rendhagyó, „nem-euklideszi” regényt tartunk a kezünkben, ahol az útleírás és társadalomrajz értékelődik át a Bolyai-féle térszemléletnek megfelelően? Egy ilyen szerkezetű regényben hogy értelmeződik át a rejtélyes és kísérteties fogalma?
Létezik olyan világ, ahol a romantikus, párbajozó-heveskedő, a végletesen önmagába fordult Bolyai és egy XXI. századi író egymás megfejtései lehetnek?"
REJTŐZKÖDÉS ÉS GEOMETRIA (LÁNG ZSOLT BOLYAI-REGÉNYÉRŐL)

4. Kolozsi Orsolya recenziója leginkább irodalmi elemzés, reflektálva a műben is megfogalmazódó felvetésre: 

„Ha valaki a nemeuklidészi tér felfedezőjéről ír regényt, úgy volna illő, hogy a regény nemeuklidészi formáját hozza létre.”

Az ehhez szükséges axiómák tagadása, vagy legalábbis megkérdőjelezése az irodalomban valami olyasmit jelentene, hogy a regényhagyomány összes korábbi tapasztalatát és eljárását sutba kellene vágni és újfajta eljárásokon, szemléletmódon alapuló szöveget kellene létrehozni. Láng Zsolt regénye azonban nem tűnik kifejezetten formabontónak, vagy kísérletezőnek, annak ellenére, hogy véleményem szerint sokkal több különös szerkesztési elvet alkalmaz, mint amit első olvasásra fel lehetne ismerni.

A két szálon felépített, váltakozva elmesélt alapszerkezeten túli sajátossága, hogy Bolyai életének történetét egy-egy jelenetből bontja ki. Lehet az egy tőrpárbaj, egy szeretkezés, egy délutáni álom, egy apánál tett látogatás vagy egy városi séta, a konkrét, néhány órás jelenet minden esetben túlmutat önmagán, hiszen Bolyai egyik jellemzője, hogy folyamatosan távol van. Bármi történik körülötte, gondolatai messze járnak, lélekben soha nincs az aktuális események helyszínén. Vagy a számok birodalmában, vagy a régmúlt események és azok összefüggései között időzik. Ez a rendíthetetlenül és megállíthatatlanul zakatoló gondolatmenet az, amiből az egész élete, a szüleihez, a nőkhöz, a katonasághoz való viszonya kirajzolódik, ugyanúgy, ahogyan betegségei, érzései, tudományos megállapításai is. Ezekbe a jelenetekbe Láng nagyon sok lírai elemet épít be, egyrészt mintha ezzel ellensúlyozná a szövegrészek erős gondolatiságát, másrészt pedig Bolyai távoli, absztrakt gondolatai majdnem mindig egy látvány hatására indulnak el:

„A víz alatti test felnagyítódott, a meztelenség elveszítette valós jelentését. Mintha másik térből lesné őt. Mintha másik, alig-alig futó időből mérné az ő idejét, amitől az is lelassult. És amikor már-már megállt, a víz alatti test megmozdult, az inak megfeszültek, a test kiegyenesedett, nyílvesszőként indult a felszín felé. Sebként szakadt fel a víztükör, kibuggyant a mélység belseje, mérhetetlen zavart keltve, ugyanis a kibuggyanás várható és tényleges helye nem esett egybe. A valóság az eltérés szakadékába roskadt. Szabad szemmel felismerhető lett az anarchia mértéke. A lány persze ezzel mit sem törődve, kacagva eltűnt a vízparti bokrok között.”
Bolyai akkora zseni volt, mint Einstein, mégis elfeledték

Nekem jó volt olvasni, belépni a regény terébe, ami a jelen, amikor egy Láng nevű író a Bolyai-regény megírására készül, Svájcban. Mindeközben időbuborékokként jelenik meg a múlt, Erdélyben, ahol Bolyai János életének epizódjaival találkozhatunk. Egy multikulturális modern világ, és egy elmaradott provinciális világ ellentéte, miközben az emberi mozgatórúgók, az érdekek, a mániák, a magasztos eszmék, a vágyak, a korlátok és a zsenialitás által megnyitott új dimenziók egyformán érvényesülnek - az emberi természet nehezen változik. 
A könyv végső kicsengése szerintem a szerelem megváltó erejét sugallja, és ez tetszett. Az érzelmek erősebben befolyásolják az embert, mint a racionális gondolkodás, és ez ezúttal inkább reményt adott, mint elkeserített. 

Ugyanekkor ez nem egy romantikus lányregény. A groteszk és vulgáris épp úgy jelen van benne, mint szépség és a harmónia. Egy jellemző részlet a könyv elejéről:

Amikor a napkorong megjelenik a domb pereménél, a narancsvörös fény rákenődik a mezőkre, a fákra, az épületekre. Ezt a piros hajnalt akartam Évának lefényképezni, jóllehet nem vagyok igazán rátermett fotós. Életem egyetlen említésre méltó képét kamaszkoromban sikerült összehoznom. A macskánkra ráadtam húgom Zsuzsi babájának komplett székely népviseletét alsószoknyástul, lajbistul, főkötőstül. Míg az apámtól kölcsönzött tükörreflexes géppel bajlódtam, a macska eltűnt, de kis idő múlva visszatért, szájában lerágott fejű patkánnyal, amelyet jóízűen enni kezdett a teraszunkon, a nádfonatú asztal alatt. Így fényképeztem le: furcsa arcú, báli ruhás menyecske rágcsál egy véres patkánytetemet a fényképezőgép lencséjébe bámulva.
38. oldal

Pár oldallal korábban meg egy ilyen párbeszédet olvashatunk:

– Egy magyar író, Tamási Áronnak hívták, a második világháború előtti időkben lelitvánozta kollégáját, Karinthy Frigyest, az egyik legnagyobb magyar írót. A zsidózás akkoriban még nem volt igazán szalonképes fogalmazás, ezért lelitvánozta – mondtam.

– Mi köze a litvánoknak a zsidókhoz? – kérdezte ingerülten Lauro.

– Azt akarta mondani, hogy Karinthy nem mondhat véleményt a tősgyökeres magyar irodalomról. Akárcsak egy litvánnak, semmi köze a magyar irodalomhoz. A litván mint szitokszó megmaradt, ma is használják – magyaráztam.

– Tamási ismert litvánokat? – kérdezte Kamilla.

– Nem tudom. Pár évet Amerikában élt, ott találkozhatott velük – feleltem.

– Ha valakire azt mondják magyarul, te litván, akkor az azt jelenti, te zsidó? – érdeklődött Lauro.

– Bizonyos körökben igen. Még árnyaltabban azt jelenti: a zsidaja – avattam be nyelvünk titkaiba.

– Írók között is van antiszemitizmus? – nézett rám felvont szem-öldökkel Kamilla.

– Miért, nálatok nincs? – kérdeztem vissza.

– Nálunk az irodalom nagyon progresszív.

– Litvániában – mondta Lauro – kétszázötvenezer zsidót pusztítottak el a nácik, karöltve a kollaboráns litvánokkal. Tavaly jelentették meg azokat a dokumentumokat, amelyeket már évekkel korábban felkutattak a történészek, de a korábbi kormányok nem támogatták a nyilvánosságra hozatalukat. Az oroszellenesség még mindig felmentést tud adni a bűnökre, ha az elkövetői a saját táborunkba tartoznak. Aznap éjjel, amikor bejöttek a németek, elszabadult a pokol. Nem volt ritka, hogy feldarabolták az álmukból felvert áldozatokat. Szloboda városában kezdték el, a neve annyit tesz: szabadság. A rabbinak levág-ták a fejét, kipakolták lakásának ablakába, és mellé tettek egy feliratot: Minden zsidó így jár! Az újságok meg a címlapon hozták a fényképet.

– És mi lett Karinthyval? – pillantott rám Kamilla.

– Még a deportálások előtt meghalt agydaganatban. De a felesége Auschwitzban pusztult el."
34-35. oldal

Nem, ez nem Wass Albert világa, ízig-vérig modern könyv, amelyik egyformán kerüli a hamis idill anakronizmusát, és a didaktikus hősi példázatot. Mindkét főhőse, az író és Bolyai János is esendő figura, határozott korlátokkal - talán éppen ez lehet a regény majdani (közönség)sikerének legfőbb akadálya: hiányzik az a szereplő, akivel fenntartások nélkül azonosulhatnánk. Bolyai autisztikus személyisége időnként kifejezetten taszító, a szerző sem egy cselekvő, romantikus hős, inkább csak egy okoskodó értelmiségi, ezért kicsit talányos is, ahogy a megváltó szerelem rájuk talál. De lehet, hogy éppen ez adhat reményt: érdemtelenül is elnyerhetjük a szerelmet. :) 


A kolostor udvarát egyetlen cseresznyefa uralta, akkora, hogy ágai az utcára is kinyúltak. A könyvtárból, az ablakon keresztül is látszottak megduzzadt rügyei, ha tart a meleg, napok alatt virágba fog borulni. Amikor törzse még alig combvastagságú lehetett, innen ezernégyszáz kilométerre, hosszú, több mint huszonnégy órán át tartó keserves vajúdás után, mialatt a bábák keze között vergődő anya azt ordítozta, hogy soha többé nem enged férfi t magához, megszületett Bolyai János. Anyja évekkel később mégis azt fogja fiának hazudni, könnyű szülés volt. A fa törzse csak egyetlen centiméterrel lett vastagabb, amikor Bolyai meghalt. Egy centi hatvan év alatt, vagyis tizenhét század milliméter per év, ez a fatörzs kérgén utazó szürke moszat sebessége. A fák lelassítják az időt.
36. oldal 

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs magyar regény

Kálmán C. György: Dehogyis terem citromfán - [jegyzetek]

2019.12.22. 09:04 vargarockzsolt

kalman.jpgAjánlás.

"Elég nyilvánvaló, hogy a (láb)jegyzetek legalább olyan fontosak a szövegben, mint a szöveg maga; ezek apró elmélkedések, olykor aforizmák, hol szavakhoz, kifejezésekhez fűzött magyarázatok (a főszövegtől teljesen függetlenül), hol történelmi érdekességek felelevenítései. Szó sincs arról, hogy akár előrevinnék a főszöveg cselekményét, akár magyaráznák – vagy épp ellenpontoznák – az elbeszélést; valamiféle közegül szolgálnak, amely a kisregény hangulatához, a (fiktív) szerző személyének előtérbe helyezéséhez járul hozzá."
Lásd 1; 3.

Eleje, vége:

Volt egy kiváló zenekar a nyolcvanas évek végén, többek között olyan remek zenészekből állt, mint Bob Dylan, George Harrison, Roy Orbison, Tom Petty, Jeff Lynne: a Traveling Wilburys. Első albumuk 1988-ban Traveling Wilburys Vol. 1.címmel jelent meg; a második Traveling Wilburys Vol. 3. címmel 1990-ben.
Jócskán zavarba ejtve ezzel a zenehallgató közösséget.
Persze sokan kétségbeesve keresték a második lemezt. Ahhoz szoktunk hozzá, hogy ha egy műnek van első és harmadik kötete, akkor másodiknak is lennie kell. És hát - a szerzők szándéka szerint, jól sikerült tréfaként - ezúttal nem volt. Lásd: 2.

Kedves olvasó!

Könyvem végére értél. Arra törekedtem, hogy ez a könyv érdekes, izgalmas, szórakoztató legyen, s hogy elolvasása után többet tudj, mint amikor a kezedbe vetted. Mert a könyv csak akkor ér valamit, ha szórakozás mellett tanulságot meríthet belőle az olvasó.

Kíváncsi vagyok a véleményedre. Írd meg, hogy én is tanulhassak: hogy lássam, mit csináltam jól, mit rosszul. Bátran írd meg, hogy melyik fejezet tetszett a legjobban; melyiket találod feleslegesnek vagy hibásnak, mit nem értettél meg a gépek, a gyárak stb. leírásából; milyen gyárról, bányáról, népgazdaságunk vagy az ember milyen részéről olvasnál még szívesebben; milyen munkához kaptál kedvet a könyv olvasása közben.

Leveledet a Magvető Könyvkiadó címére küldd: Budapest V., Vörösmarty tér 1. sz.

Szeretettel köszönt:

Esterházy Péter

Ezzel kezdődik az egyik tanulmány [lásd 4.], hogy aztán eljusson ide: 

Mostanában úgy látszik, a szerző és közönsége közé ékelődő kritikust a háló egyre közelebb köti a közönséghez.

Erre mondják: ha csak úgy nem?


"Jó napot"
A köszönés [saying hello] performatív. Se igaz, sem pedig hamis. Amikor köszönök, teszek valamit. Üdvözlöm Önöket, vagy talán csak viccelek. (Esetleg éppen példát hozok fel, mint jelen esetben.) [lásd 5.]

Eddig az idézet, és nem tehetek róla, de egy másik szöveg jutott róla az eszembe (noha nincs benne köszönés, de talán ez is performatív, valamint vicces).

– Legyen szíves, ne kérdezzen semmit – szólalt meg végre a fiatalember. – Igen. Nem. Köszönöm. – Pillanatnyi szünetet tartott. – Nevem Peter Stillman. Ezt saját szabad akaratomból mondom. Igen. Nem ez az igazi nevem. Nem. Szellemi állapotom természetesen közel sem olyan, amilyen lehetne. Ez ügyben azonban már semmit sem lehet tenni. Nem. Semmit. Nem, nem. Abszolute semmit.

– Itt ül és arra gondol: ki ez az ember, aki hozzám beszél? Miféle szavak jönnek ki a száján? Elmondom magának. Vagy inkább nem mondom el. Igen és nem. Szellemi állapotom közel sem olyan, amilyen lehetne. Saját szabad akaratomból mondom ezt. Mégis megpróbálom. Igen és nem. Megpróbálom elmondani magának, bármennyire megnehezíti ezt szellemi állapotom. Köszönöm.

(…)

– Ezt hívják beszédnek. Azt hiszem, ez a hivatalos terminus. Kijönnek különféle szavak, szerteszállnak a levegőben, egy pillanatig élnek, azután meghalnak. Furcsa, nem igaz? Én erről nem gondolok semmit. Nem és megint csak nem. Szavakra azonban mégiscsak szüksége lesz. Nagyon-nagyon sok szóra. Sok-sok millióra, gondolom. Talán csak háromra vagy négyre. Elnézést. Mindenesetre ma nagyon jól csinálom…

[Kálmán C. György találkozása Paul Austerrel a fejemben]


1. Jegyzet a jegyzetről. Kálmán C. György: Dehogyis terem citromfán - Irodalomelméleti írások. Balassi Kiadó 2019. 116. oldal

3. Szövegromlás, csak mert szép: 
.lég nyilvánval!, hogy a (láb"jegyzetek legalább olyan fontosak a szövegben, mint aszöveg maga ezek a%r! elmélkedések, olykor aforizmák, hol szavakhoz, kifejezésekhezfzött magyarázatok (a főszövegtől teljesen f'ggetlen'l", hol történelmi érdekességekfelelevenítései# 8z! sin&s arr!l, hogy akár előrevinnék a főszöveg &selekményét, akármagyaráznák – vagy é%% ellen%ontoznák – az elbeszélést valamiféle közeg,l szolgálnak,amely a kisregény hang*latához, a (fiktív" szerző személyének előtérbe helyezéséhez jár*lhozzá#
Forrás: saját gép, szövegfájl (*.txt) konvertálva innen: https://www.academia.edu/9435398/Jegyzet_a_jegyzetr%C5%91l

2. Eleje, vége. Kálmán C. György: "Dehogyis terem citromfán" - Irodalomelméleti írások. Balassi Kiadó 2019. 160. oldal

4. Pozícióáthelyez(ked/őd)ések - kritika, mű és olvasó között. Kálmán C. György: "Dehogyis terem citromfán" - Irodalomelméleti írások. Balassi Kiadó 2019. 169-177. oldal

5. A boldogságról, avagy a feltételek nélküli performatív. Kálmán C. György: "Dehogyis terem citromfán" - Irodalomelméleti írások. Balassi Kiadó 2019. 193. oldal

 

Szólj hozzá!

Címkék: zene irodalomelmélet

Bari Károly: Csönd

2019.12.20. 14:50 vargarockzsolt

covers_471472.jpg„Három évtizedes csöndet tör meg a maga tizenkét versével most a Csönd. Letisztult, feszesre komponált, a végsőkig érlelt mestermű mindahány.” – írja Keresztury Tibor az ÉS-ben, és mellé teszi azt is, hogy ő, Keresztury Tibor tizenöt éve nem írt verseskötetről recenziót, de ez a kötet annyira felzaklatta, hogy feladta önként vállalt hallgatását.
Egy másik ajánlóban Murányi Gábor arról ír, hogy 20-25 perc alatt végzett a kötettel, de aztán még aznap elolvasta ötször.
Rajongó és értő olvasatban tehát nincs hiány.
A legmélyebb elemzést a Tiszatájba Lengyel András írta, és ebben olvastam arról is, hogy miért lehet megosztó ez a könyv:

„…e kötet végső soron létösszegző kötet. Sok minden van benne: az életrajz, filológiailag is megfogható, azonosítható „adalékai”, az idő – öregedésben, betegségekben és tapasztalatokban is kifejeződő – múlása, egy egyénileg és szociokulturálisan egyaránt kondicionált képi világ verbalizált logosza, s – mindezeket némileg felül is írva, kontextusba helyezve – a léte lezárulásához közeledő ember önértelmező „filozófiája”, vagy, így talán pontosabb: bölcsessége…”
Lengyel András: „Elmúlás vázlatai a ragyogásban”
(Megjelent a Tiszatáj 2018/5. számában)

Komoly, majdhogynem tragikusan komoly ez a „Csönd”, nekem leginkább Radnótit idézte a versek képi világával, letisztultságával és mélységével – aztán rátaláltam a konkrét utalásra is: Az éjszakai láger felett dunnák köröznek. [Feljegyzések a télről] – Rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok [Hetedik ecloga]. Ez csak egy utalás, nincs szó konkrét, direkt párhuzamról, a két költő költészetről vallott kimondatlan gondolkodását érzem rokonnak.

HASZNÁLATI UTASÍTÁS AZ OLVASÓKNAK: VIGYÁZAT, KÖLTÉSZET VAN EBBEN A KÖTETBEN!

statements_1272725.jpg

Angyalok, kutyák, varjak, cigányok

Már csak a maradék messzeség
és a lemondások lépteinek zaja
és az erekben a vér:
a kék folyosókon tülekvő só-hattyúk csapata,
már csak az elháríthatatlan hívás van,
arcomat készítem
a sugarakkal aládúcolt alkonyatban,
tulipánbimbók selyem-zsindelyeiből szájat,
az idő átkelőhelyéből orrot,
a magasság dobogástalan vágtatásából szemeket,
gyerekkori arcomat készítem,
felfoghatatlan szavakat suttog a házfal
és suhogás hallatszik,
mintha zsákmánnyal szálló felhő suhogna,
hajlik a nap, az üszkösödő jelenlét körvonala,
a lüktető járatokban tanyát lelt szökevény
előbújik,
mutatkozik a múlt,
elevenné válnak a megfakult vonások,
a nyári levegőt átszövő károgások szálai,
a bokrok,
melyek mögött
kártyáznak a cigányok,
ajkaik közül füst fakad,
mellettük homály-nyakú táj,
múlt lesz-e még
a most?
az ablakpárkányon kaparászó ég?
a kert liliom-habja?
a szorongás?
kívülről látom magamat,
ami vagyok, árnyéka nélkül kószál a mezőkön,
ami vagyok, mozdulatlanul térdel
a hamuval kitömött fák között,
ami vagyok
vér és hús és csont,
már csak romladozás,
már csak a hiány haladéka,
úgy alkonyodik, ahogy valóságot vált a létezés,
sokasodik a csönd a tűznyelő láthatár előtt,
a hegy tetejéről elindul imbolyogva a hold,
át a kifeszített semmin,
kezében rudat tart: hosszú harangkondulást,
a tekintetek hímzőtűivel döfködött világ
megfeketedik,
megfeketednek
a redőzetek és a gyűrődések,
a pályaudvarok betonkerítésein virító graffitik
és a halakon osztozkodó hullámok,
a remeték lakóüregei
és az alakváltoztató országok,
a korán fekvők,
a korán alvók,
én kérdezek, én felelek,
– milyen volt az életed?
– tökéletes, mint egy részletesen megtervezett,
soha meg nem írt vers.
– a nemléthez jutás a kezdet értelme?
– a várakozás lélegzete mindent ellep.
összeérnek a terek.
járőrhajók, folyékony mélységet szelő villanások,
szárnyverdesések, ugatásoktól meggyulladó lámpák,
valaki álmában
ismeretlen nyelven hangosan beszélget valakikkel,
valakik tündöklő szakadékba röpítenek valakit,
s ott hagyják,
nem tudja, mi van,
reggel, dél, alkonyat,
de tudja, hogy a szakadékból nem szabadulhat élve,
körös-körül meredek fény

10-11. oldal




Szólj hozzá!

Címkék: vers kedvenc kortárs irodalom

Gyurkovics Tamás: Migrén

2019.12.20. 14:34 vargarockzsolt

5133180_5.jpgHú, de jó volt! Gyors egymásutánban kétszer is elolvastam. :)
Ha a Sorstalanságra adnék tízből kilencet, akkor erre nyolcat. Mint egy jó Kundera, úgy olvasatja magát, és van benne egy ikonikus történet, amit mindenkinek ismernie kéne.
Ami a legjobban tetszett benne, hogy egy csomó mindent juttatott az eszembe, amin lehetne filózni. Például arról, hogy hogyan lehet a traumákat feldolgozni, meg arról, hogy milyen könnyen ítélkezünk emberek felett, meg arról, hogy ez mennyire magyar vagy mennyire zsidó regény? Volt ezzel kapcsolatban 25 évvel ezelőtt egy érdekes konferencia*, és azon a Heller Ágnes tartott egy szuper előadást**, azt érdemes ehhez a témához hozzáolvasni.
Az Írók Boltjában volt egy könyvbemutató, ott nagyon sok okosat mondtak róla, szerencsére nem spoilerezték, azt is érdemes megnézni.***

Öt nagy fejezetből áll a regény, ebből négy maradéktalanul tetszett. A Holocaust idején játszódó rész olyan bravúrosan van megírva, hogy még talán Kertész is csettintene.

Volt ami nem tetszett, az egyik fejezet Magyarországon, 1945 és 1957 között játszódik, én ezzel a korral harminc éve munkaszerűen foglalkozom, ezért már rettentően unom, ezt nekem komolyan legfeljebb Nádas tudja megírni, különben minden más idegesít, nem tehetek róla. Lehet, hogy ez volt a baj, de nekem itt hiányzott a figurák mélysége.

Összességében kellemes meglepetés volt ez a könyv. Sokan rutinból szidják a kortárs magyar irodalmat, persze többnyire előítéletből, miközben ilyen remek, szórakoztató és elgondolkodtató regények is jelennek meg. Ajánlom!

* A MAGYAR-ZSIDÓ IRODALOM LÉTFORMÁI 
** HELLER ÁGNES: ZSIDÓTLANÍTÁS A MAGYAR ZSIDÓ IRODALOMBAN 
*** Gyurkovics Tamás: Migrén - Egy bűntudat története című könyvének bemutatója az Írók Boltjában.

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs magyar regény

"Mit néz, mit lát"

2019.12.20. 09:08 vargarockzsolt

mit_nez.jpg
A Szépírók Társasága új sorozatát Deczki Sarolta szerkeszti.
A "Mit néz, mit lát" című nyitóprogram* szereplői Szilasi László író, Stalter György fotóművész és Szkárosi Endre író, költő.

Egy feltett, de nem megválaszolt kérdés:
Van-e összefüggés az esztétikai érzék és a társadalmi érzékenység között?

A szociofotó fekete-fehér vagy inkább fehér-fekete képei szépek, mert olyan struktúrákat és színeket mutatnak meg, amelyekre a színes fotók nem képesek. Én ezt így látom. Ezek a képek "alkalmasak" arra, hogy esztétikus formában mutassák a nyomort, az emberi kiszolgáltatottságot, esendőséget. A képek "szépségétől" ezek az emberek is megszépülnek, emberi mivoltuk is hangsúlyosan megjelenik, olyan mélységben, mint például Krasznahorkai Sátántangó című regényében, ahol először ezt írja:

"Az esőcseppek szelíden csurogtak lefelé az ablak mindkét oldalán, belül, a fönti ujjnyi széles réstől egészen a könyökfa és az ablakkeret érintkezéséig, ahol lassan feltöltötték a legkisebb repedést is, s utat törve maguknak a könyökfa széléig, ismét cseppekre válva szét, hullani kezdtek Futaki ölébe, aki aztán, anélkül hogy észrevette volna, mert onnan, ahová elkalandozott, nehéz volt visszatérni, szép csendben bevizelt."

Aztán viszont ezt:

„Szomorúan nézte a baljós eget, a sáskajárásos nyár kiégett maradványait, és hirtelen ugyanazon az akácgallyon látta átvonulni a tavaszt, a nyarat, az őszt és a telet, mintha csak megérezte volna, hogy az örökkévalóság mozdulatlan gömbjében bohóckodik az idő egésze, a zűrzavar hepehupáin át ördögi egyenest csalva, és megteremtve a magasságot, a tébolyt szükségszerűséggé hamisítja… és látta önmagát, a bölcső és a koporsó fakeresztjén, amint kínlódva rándul egyet, hogy végül- rangjelzések és kitüntetések nélkül - lecsupaszítva a halottmosók kezére adja egy szárazon pattogó ítélet, a dohos bőrnyúzók röhejébe, ahol aztán irgalmatlanul látnia kell az emberi dolgok mértékét, anélkül hogy akár csak egyetlen ösvény is visszavezesse, mert akkor már azt is tudni fogja, hogy olyan partiba keveredett a hamiskártyásokkal, amely már jóelőre le van játszva, s amelynek végén utolsó fegyverétől is megfosztják, a reménytől, hogy egyszer még hazatalál.”

Persze nem Krasznahorkait kellene idéznem, hanem Szilasi Lászlót, A harmadik híd című regényéből, de azt nem szeretem, leginkább azért, mint irodalmi mű, nagyon nem tetszett. Hogy egy kicsit méltányos legyek, Szilasi könyvéről másutt ezt is írtam:
Az emberi test és a környezet, a ruha, a nyilvános tér és a város kapcsolatát Szilasi nagyon érzékletesen és mélyrehatóan ábrázolja. Van a könyvnek egy 50-60 oldalnyi része, a Délután című fejezet, amely a hajléktalancsapat vonulását írja le a városon keresztül – az egészen kiváló volt. És – szerintem – irodalmilag is nagyszerűen megoldott. 
(A Luther kutyáit kétszer is elolvastam gyors egymás után, az Amíg ​másokkal voltunk című könyve a kedvencem, de ezek másról szólnak.)

Szóval erre lettem volna kíváncsi, hogy Stalter György mit gondol erről, de talán nem jól kérdeztem, vagy talán nem is jó a kérdés. Nem tudom, még majd gondolkozom ezen.

Jó volt ez az est, nekem fontos volt. Csatolt fotó: Stalter György képe.

mit_lat.jpg
* 2019. október 31.

Szólj hozzá!

Címkék: hajléktalanok szociofotó Krasznahorkai László Szilasi László Stalter György

Földényi F. László: Melankólia [oszlopaink - jegyzet]

2019.12.20. 08:22 vargarockzsolt

melankolia.jpgolvasom:

...És miként a tisztánlátás, a mérték, a végérvényesség az egyik oszlop, amelyen mindenféle belátás nyugszik, úgy a homály, a megfoghatatlanság és a kielégületlenség a másik....

„A melankólia a fogalmak elégtelenségének a következménye”, írja Földényi F. László Melankólia c. könyvében, és így folytatja: „Ez az elégtelenség azonban nem ilyen vagy olyan, kiküszöbölhető, idővel talán felszámolható esendőség, hanem olyasvalami, ami nélkül a fogalomalkotás el sem képzelhető. És miként a tisztánlátás, a mérték, a végérvényesség az egyik oszlop, amelyen mindenféle belátás nyugszik, úgy a homály, a megfoghatatlanság és a kielégületlenség a másik. Talán innen a szomorúság, ami minden véglegességre igényt tartó megfogalmazás mélyén ott lappang, a vigasztalhatatlanság, ami a legzártabb képződményeket is kikezdi.”

oszlop.jpg
Erről persze a Teremtés oszlopaira asszociáltam. A "Teremtés oszlopai" egy hidrogénből és intersztelláris porból álló kozmikus felhő, amelynek atomjai a közeli csillagok sugárzása miatt ionizálódtak. Csillagok keletkeztek benne, de egy szupernova robbanása miatt talán már le is omlott, illetve szertefoszlott.

A Földényi idézet utolsó mondata nekem így jobban tetszene:

"Talán innen az öröm, ami minden esetlegességre igényt tartó megfogalmazás mélyén ott lappang, a szabadság, amely a legzártabb képződményeket is kikezdi.”


Zárójeles idézet Tamás Dénes egy dolgozatából
"Földényi a melankólia orvosi jelentésével szemben a jelenség egzisztenciális értelmére helyezi a hangsúlyt, és próbát tesz arra, hogy kibontsa a melankóliában lappangó létértelmezést. Eszerint az életet alapjaiban kikezdő melankólia forrása a rendet örökké fenyegető rendetlenségben található. A világ rendje a melankolikus számára kiürül, és minden veszteség a létezés megszüntethetetlen változékonyságára hívja fel a figyelmet. A melankolikus ugyanis mindenben ugyanazt fedezi fel: az előbb-utóbb bekövetkező veszteséget." 

Szólj hozzá!

Címkék: esszé karc

Krasznahorkai László: Mindig Homérosznak

2019.12.05. 11:06 vargarockzsolt

47320351_sy475.jpgDarida Veronika az ÉS-ben részletesen leírja, hogy milyen kontextusban értelmezhető a könyv, de a recenziójának a végét erre futtatja ki:

A regény által kijelölt menekülési útvonal végére érve, az erős rajzok és a szuggesztív zene ellenére is, maradhat bennünk némi hiányérzet. Mert hiába szép és bravúros a szöveg, egy tökéletesen megvalósított stílusgyakorlat marad. Bölcs előrelátással kerül minden kockázatot, csak pontosan leír, de nem teremt magában szakadékot. „Nem kell féljetek” – hangzik el az egyik utolsó mondatban. Valóban, végig biztonságban érezzük magunkat, és ez talán jó. Azonban azt is tudjuk, éppen a regényből, hogy a jó és az általa kínált látszatbiztonság a legveszedelmesebb csapda.

Nekem ez a könyv üres volt, közhelyes, érdektelen, minden világirodalmi utalása ellenére önmagába zárt szöveg, amit sem a képek, sem a hivatkozott zenék nem tudtak megnyitni. Oké, látszik rajta, hogy Krasznahorkai dolgozott rajta, megcsinálta, de minek? Másoknak meg tetszik. Így meg ez. :)

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs magyar regény

Bödőcs Tibor: Meg se kínáltak

2019.12.04. 15:45 vargarockzsolt

zambo_jimmy_mint_a_vilag_legszebb_noje_toulouse_lautrec_mutermebe.jpg
Kép: drMáriás: Zámbó Jimmy, mint a világ legszebb nője Toulouse Lautrec műtermében

Van az a klasszikus, amikor az esztéta és egyetemi tanár azt írta:

Az ország jelentős részén valódi döbbenet vett erőt, Zámbó Jimmy halálhíre éppúgy megakasztotta a mindennapi élet menetét, mint egykor Londonban és New Yorkban John Lennon erőszakos halála...

És még ezt is:

...a Király mitikus utóélete csak most kezdődött el, de már kitapintható a két egymástól jelentős mértékben eltérő interpretációs séma. Nem kevesen arra az álláspontra jutottak, hogy többről van szó, mint két élesen eltérő véleménytípusról: s valóban, Zámbó Jimmy élete és halála körüli viták azt mutatják, hogy - e tekintetben - két Magyarország létezik. Van az az ország, amelyben Jimmy uralkodott, s van egy másik, ahol javarészt kiállhatatlan senkinek tekintették, bár énektudását - ama bizonyos négy és fél oktávot - itt is elismerték...

Na most, én nem tudom, hogy a Bödőcs Tibor vagy az ő főhőse, az Oszkár, melyik Magyarországba sorolható, amikor így emlékezik a Királyra:

Dolgoztam a Kálmánnál, benne voltunk a kilencvenes évek sűrűjében, és volt olyan időszak, mikor annyit kerestünk, hogy mindennap a Bárányban vacsoráztunk, és akkor már meg is reggeliztünk, mert addig mulattunk a Télikertben, míg ránk nem virradt. Ott, az Arany Bárányban találkoztam a Királlyal. Én mondjuk nem voltam és nem vagyok oda a dalaiért, de ez emlékezetes eset volt.
Szóval iszogatunk a Bárányban, és egyszer csak megjelenik a Zámbó Jimmy. Kilencvenhárom körül lehetett. A sportcsarnokban valami tévéfelvétel volt. Ünnepelte az ország, hogy a Lagzi Lajcsi betöltötte a két mázsát, vagy valami ilyesmi, aztán a csepeli fejedelem és az udvartartása a Bárányban szállt meg, de alvás nem sok volt, persze.

Eleve úgy kezdődött, hogy a Király akart egy négert, csak hogy legyen ott egy néger. Ilyen Amerika-mánia volt akkor még. Az is újdonságnak számított, hogy baseballütő, vagy hogy dobozos sör. Mobiltelefon még nem nagyon volt, de válltömés az orrba-szájba, Vlagyivosztoktól Kőszegig, Kőszegtől Las Vegasig. Ez volt a kilencvenes évek eleje: Kisgazdapárt, Dallas, Tetrisz, névjegykártya, lilazakó, kénezetlen demokrácia, válltömés. Aztán a Kálmán szerzett négert, neki nem létezett lehetetlen. Behozta a nigériai sebészt Ebergényből, aztán ott vigyorgott az a bakelitfekete doktor Fakum Maki, mert itatták, mint a falusi állatorvost, az meg nem volt hozzászokva, ezért már a második pohár édes BB-től esőtáncot járt. Megszerették itt Zalában a Fakum Makit, pedig itt mikor az első néger kosárlabdázót meglátták a Zetében, azt kiabálta az egész sportcsarnok, hogy ebola, ebola. Ehhez képest Fakum Maki köztiszteletben állt. Hát a piát nem bírta, nem volt neki hozzá enzimje, de a király bírta, ivott a Maki helyett is. Háromdecinként kérte a viszkit a Jimmy, gleccsernyi jéggel, de a jeget tette is be egyből herére, mert négyesével kapkodta a potencianövelőt, oktávonként egyet. Akkor jelent meg itthon a Viagra, azt hitte csórikám, olyan, mint a C-vitamin, hogy majd kicsorog belőle. Izzottak a heréi, mint a paksi turbinák. Jegelni kellett, mint a hullákat.
[...]
Szóval ilyen herére a jeget módon barbárkodtak ott a Jimmyék a Bárányban. Összetrombitálták a megye összes kurváját, mi meg csak pislogtunk. Nagyobb tánc volt, mint az Aretha Franklin temetésén. Aztán kerestettek az őszi avarban a csácsi erdész idomított kocájával szarvasgombát, mert azt kívánt őfelsége, és első és utolsó Jimmy hajnaltájt kitalálta, hogy orgonán akar játszani, de nem a főbejáraton távoztak, hanem ki kellett bontanunk neki a falat, mert ott óhajtott kimenni az uralkodó, nem az ajtón, ahogy a földi halandók, és nem volt apelláta, hiába mentegetőzött a portás bácsi, hogy nincsen kőműves ilyenkor. Azt üvöltözte a Király, hogy neki a Tasnádi Peti hozott dobermannkölyköket Floridából, hát megcsináltuk neki mi, grátisz: úgy, ahogy voltunk, makkos cipőben kivertük a falat. Aztán ki kellett nyitni neki az olajúti templomot, de ahhoz meg fel kellett ébreszteni a plébánost, szegényt. Ott remegett a sekrestyében zakatoló szívvel a Timót atya, mert őt még elvitte az ÁVO ötvenegyben. Csengőfrásza volt a Timótnak. És ahogy ott ültek a martini áztatta, bukott angyalok, az utolsó Zámbóházi meg félmeztelenül, hét pecsétgyűrűs manccsal, ájtatos gengsztermosollyal orgonált nekik, hát a zenészei szerint akkor énekelte legszebben a Jimmy azt, hogy Egy jó asszony mindent megbocsát…"

Az esztéta és egyetemi tanár még azt is írta pár évvel később - tehát jól meggondolta, jól megfontolta, és nem változtatott a véleményén:

Zámbó Jimmy egyedülálló példával szolgált, művészete épp oly távol állt a tragédiától, mint a komédiától, hatásvadász volt, de ez a hatásvadászat nem volt üres, sikerre volt éhes, de azt nem keverte össze a tapsrendező foglalatosságával, aki a hatáspontot keresi mindenben. „Néha könny van a két szemeden,/ titkon is észreveszem, / Tudom, bűn, amit én keresek,/ ha nélküled messze megyek. / És mennyi bánat ér / tudom már rég, ezért ne félj! / Egyszer megjavulok én, /jó leszek majd, / És visszatérek hozzád / újra.” Láttam, ahogy ezt énekelte, és elég pontosan emlékszem a közönségre, amely pontosan megértette, hogy róluk van szó: s a reményről, hogy a Király nem hazudik, nem csak művészkedik, nem csak pénzt keres és élményfürdőt kínál, hanem – ha tetszik, ha nem – az igazat mondja, amire nekik is (amúgy mindannyiunknak) égető szükségü(n)k van.

Ez tulajdonképpen nem is fontos, már amit az esztéta és egyetemi tanár írt, csak piszkálta a csőrömet, és gondoltam ezzel vezetem be rajongó értékelésemet: én a nagyképű, fellengzős dumát utálom, viszont erre a stílusra - az Osziéra, vagyis a Bödőcsére - vevő vagyok, és természetesen a Hofi jut róla az eszembe, aki tényleg kitörölhetetlen a Kádár-korszak kultúrtörténetéből, mint ahogy Bödőcs Tibor a NER klasszikus stand up comedy humoristája lesz, satöbbi, nem áradozom tovább. (Áradozást lehet itt találni, aki meg fikázást akar, az keresse a sznoboknál, meg NER tollnokainál.)

Viszont, mint regény, szerintem ez nagyon gyenge - ellenállok a kísértésnek, hogy Oszi stílusában keressek hozzá hasonlatot. Hogy miért, azt most nem részletezem, mert hát minek? A regényírás is egy szakma, meg lehet azt tanulni, de talán Bödőcsnek nem szükséges, mert így is zabálni fogják, zabálni fogjuk a könyveit, írjon csak minél többet! Szóval, szórakoztató vicces olvasmánynak 10/10, szépirodalomnak 10/3.

Az jutott még az eszembe, hogy az Oszkár képei - csak címük van, meg Oszkár elmeséli őket - a drMáriás képeit idézik, és ezért ezzel illusztrálom ezt a posztomat, valamint drMáriás meg eszembe juttatta az egyik kedvenc számomat, és ha Krasznahorkai előírja, hogy a könyve olvasása közben milyen zenét kell hallgatni, akkor én meg ezt szúrom ide a poszt végére:

Szólj hozzá!

Címkék: magyar humor regény

Dezső András: Maffiázók mackónadrágban

2019.12.01. 19:39 vargarockzsolt

covers_540096.jpgTalán így kezdődött?

"A Warsawa a szokottnál is óvatosabban közelítette meg a dömsödi benzinkutat azon a hideg téli hajnalon, 1975. december 15-én. A gömbölyded formájú autót Lengyelországban gyártották, de valamennyi szocialista országban közkedvelt kocsinak számított, főleg a taxisok körében. Hatalmas súlya és alacsony teljesítménye miatt zabálta az üzemanyagot, de megbízhatóságát és strapabírását senki nem vitatta, ráadásul használtan már tízezer forintért hozzá lehetett jutni, míg egy használt Wartburgért akár hatvanezer forintot is elkértek. A Warsawából két alak szállt ki. Odasétáltak a benzinkút épületéhez, majd az ajtó üvegtábláján keresztül zseblámpával bevilágítottak a helyiségbe.

– Pszt, pszt, pszt! Húzzunk innen! – mondta váratlanul az egyikük, amire visszarohantak a Warsawához, és kapkodva elhajtottak a kútról.

A kirohanó rendőrök nem mertek utánuk lőni, mert nem tudták biztosan, hogy a zseblámpás idegenek valóban azok a betörők voltak-e, akik miatt órákon át rejtőzködtek a kút ütött-kopott épületében."

Talán nem.
Talán így folytatódott?

"A parkba, ahol Hámori várta, Markó egy huszonötezer dolláros Harley Davidson motorral érkezett. Ugyanolyan erős, kigyúrt volt, ahogy Hámori elképzelte. Fekete bőrszerelésben, hajpánttal a fején, rövid szárú csizmában jelent meg, oldalán egy szőke nővel. Miután a nőt elküldte sétálni, Hámorival leült egy padra. Előkerült a diktafon, Markó pedig mesélni kezdett.

– Nyílt kártyákkal játszom. Nem titkolom, benne vagyok a maffiában – kezdte mondandóját, és már az első mondatának súlya volt."

Talán igen.
Volt ilyen is?

"A rákospalotai Palotás presszó dugig volt vendégekkel. Volt, aki a játékgépeket nyomkodta, más a pultnak támaszkodva ivott, a többiek a bokszokban beszélgettek egymással.

A leghátsó bokszban ült a presszó üzemeltetője, Csontkezű a barátnőjével, valamint Bulgár Misi nevű testőrével. Délelőtt tizenegy óra tájban egy fehér autó fékezett a presszó előtt, és egy magas férfi szállt ki belőle. A hosszú, bő köpönyeget viselő alak, aki arcát kendővel takarta, fejére pedig kapucnit húzott, belépett a kocsmába, néhány vendéget félrelökve, határozott léptekkel elsétált a leghátsó bokszig, és megállt. A köpönyege alól hirtelen előrántott géppisztollyal tüzelni kezdett. Csontkezű barátnője, aki a gyilkosnak háttal ült, riadt arccal kérte, hogy őt ne bántsa. A nő megúszta az öldöklést."

Talán igen. Lehet találgatni. Nincsenek ellenőrizhető források, hivatkozások, sem a maffia világában, sem ebben a könyvben.
Aki a krimit és az akciófilmeket szereti, az nem fog csalódni. Igaz, nem mindenhol ilyen regényes a történet, vannak szárazabb, leíró részek is, de azért ez alapvetően ponyva. A szerző ugyan hivatkozik levéltári kutatásokra is, de nem ad meg konkrét helyeket, jelzeteket, és amikről ír, az mind elérhető volt a korabeli és a pár évvel későbbi sajtóban. Engem mindig érdekelt ez a téma, ezért követtem a fejleményeket, és ebben a könyvben egetverően új információval nem találkoztam. Viszont nagyon sok emléket felfrissített. Jó volt olvasni, mert élvezetes a stílusa, lendületes és változatos szöveg.

Ennyit az olvasási élményről. Ajánlom.
Ami a történet hitelességét illeti, ott vannak fenntartásaim. Leginkább azért, mert hiányzik belőle a politika és a bűnözés összekapcsolódásának felvetése. Különösen az olajos (olajszőkítéses) és a robbantásos ügyeknél. Pintér Sándor a jó zsaru, Csányi Sándor és Dietmar Clodo neve fel sem merül, semmilyen összefüggésben. És hát ahogy a régi mondás tartja: Milyen piti bűncselekmény egy bankrablás egy bankalapításhoz képest!". A maffiaállam gyökerei a pártmaffiákban már ott volt az 1990-es években, a fifti-fifti alapú közbeszerzési korrupciókban. Ma már követhetetlen, hogy az arcátlan és gátlástalan nyomulások és vagyonosodások mögött mennyi a legalizált vagy illegális állami maffia korrupció.

statements_1317779.jpg

A képen: 1999. áprilisában Tahitótfaluban egy motor utasa egy AK–47-esből 15-20 lövést adott le menet közben Seres Zoltán vállalkozó Bentley-jére. A volt sportoló és olasz üzlettársa egyaránt életét vesztette.

A könyv témájához témájához kapcsolódik, hogy a Magyar Nemzetben – amely most éppen a kurzus hivatalos lapja –, megjelent egy cikk, amely az egyik maffiózó, Seres Zoltán meggyilkolásáról ír. (Valójában ez csak ürügy, hogy a szocialisták és a maffia kapcsolatát felvesse.) A történet egészen más kontextusba helyeződik, mint azt ahogy Dezső András a könyvében megírja. Viszont tulajdonképpen nem is az az érdekes, hogy melyik variáció vagy találgatás igaz, hanem az, hogy a Magyar Nemzet cikke milyen forrásra támaszkodik:
„Több leszámolásos ügy megoldásában is kulcsszerepe lehet az évek során Portik Tamás által titkon rögzített hangfelvételeknek, amelyek – mint ismert – a Fenyő-gyilkosság nyomozása során kerültek elő nyolc különböző helyről, köztük Németországból, illetve a Farkasréti temetőből.” – Nos, ezekhez a felvételekhez csak a maffiózók vagy az ügyészség fért vagy fér hozzá. Valószínűbb, hogy a felvételek forrása az ügyészség, amely megosztja az információit a lappal. Vagyis a titkos nyomozati anyagokat arra használják fel, hogy a politikai ellenfeleket lejárassák. Ez a maffiaállam egyik markáns megnyilvánulása, amiről persze nincs egy szó sem Dezső András könyvében.

Szólj hozzá!

Címkék: magyar maffia maffiaállam

Berta Ádám: Nem attól vizes a hal

2019.12.01. 19:14 vargarockzsolt

covers_550769.jpgJól szövegel a főhős Karcsi, élveztem, bár a mottók után mást vártam:

„– Hát jó, egy kis, részeg figura vigyorgott rajta. Ez volt a korong egyik oldalára rajzolva. A másik oldalán meg egy zárka volt, vagyis a zárka rácsai. Amikor megpörgettem a korongot, a nevető részeg bekerült a rács mögé. – Ami nem ad okot nevetésre, ugye ? – kérdezte Óscar Amalfitano. – Valóban nem – sóhajtott Charly Cruz. – És a kis, részeg fickó (apropó, miért nevezi kis részegnek, és nem simán részegnek ?) mégis nevetett, talán mert ő nem tudta, hogy börtönbe van zárva.” (Roberto Bolaño – Kutasy Mercédesz fordítása)

„gyerekekkel játszottunk, és lányokkal”
(Radnóti Miklós)

Börtön vagy játék? Ez komoly választás, különösen akkor, ha a játék szabályait Roberto Bolaño vagy Radnóti Miklós írja – ennyire véresen komolyan én ezt nem tudtam venni.
Miért? Talán mert az alaphelyzet annyira irreális, fantasztikus - egy ikerpár egymást helyettesítő kettős élete -, szimbolikusnak meg nem eléggé kidolgozott, gondolom én.
Néha olyan érzésem is volt, mintha a szerzőnek lett volna egy csomó bekezdése a témához, karakterek, motívumok, történetfoszlányok, aztán ezeket szerkesztgette, gányolta, felhasználva a korábbi resztliket is. Ottlik például ezt biztosan nem adta volna ki a kezéből, addig amíg tökéletesre nem kalapálja.
De jó ez így is, néhol vicces, néhol groteszk, szkeccsek sorakoznak egymás után, lehet sejteni, hogy mindez hová vezet, ráadásul a könyv közepén maga a szerző árulja el a poént, akkor tehát nem is a történet a fontos. Akkor mi? És mit jelent a cím? Ez egy nyitott mű, amivel az olvasónak kell kezdeni valamit?
Pár óra alatt végeztem vele, kikapcsolt, elgondolkoztatott, ezért megérte elolvasni.

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs magyar regény

Ottlik Géza: Buda

2019.11.23. 19:55 vargarockzsolt

covers_51221_1.jpgGyakran olvasom.

Medve egy helyen azt írja: „Rabok legyünk vagy szabadok? Először is ez nem kérdés. Rabok vagyunk. Világra jöttél, egy vadidegen helyre, amihez semmi közöd. Peregni kezd neked egy ingyen mozi, ahol néző vagy. A mozinak egy kicsike része azonban a saját tested, s mivel ez az egyetlen olyan speciális darabkája, amivel kapcsolatod van, ezt is önmagadnak nevezed. De ez a második számú »én« már szereplője az ingyen mozinak, a vadidegen világnak, ahol minden esetleges, és független a néző voltodtól. Itt szereplők vagyunk, rabok, nem választhatunk, Sándor. A néző pedig szabad. Nem lehet rabbá tenni egyáltalán.
16-18. oldal

Ki beszél győzelemről? El kell viselni, ez minden.
246. oldal

Ottlik nem akarta befejezni ezt a könyvet. Talán rögtön elkezdte, amikor az Iskola a határon megjelent, aztán amíg élt, írta. Az elején tele van lendülettel és bátorsággal, úgy gondolta, képes lehet megírni azt, ami az Iskolába nem fért bele, folytatni és megmagyarázni. Írta, írta, közben élvezte az életet, de aztán megöregedett és elmagányosodott, mert meghaltak azok, akik igazán fontosak voltak számára. És jöttek a betegségek is. A könyv lendülete fokozatosan alább hagy, és a hangnem elszomorodik. Jó, hogy a végére értem, mert nagyon szorongatta a szívem. Az út végén a halál van, akármit is csinál az író. (Egy jó könyvben nem baj, ha ott van a halál, és ez jó könyv.)

Szép, okos, filozofikus regény.

(Margócsy István írt a könyvről egy kemény kritikát, a 2000 című folyóirat 1993/9. számában jelent meg, de megtalálható a Kelecsényi László szerkesztette Ottlik olvasókönyvben is. Ugyanitt olvasható Méhes Károly sokkal barátságosabb, de még mindig kritikus recenziója. A legszebb méltatást Rácz Pétertől és Balassa Pétertől kapta, ezek az ugyancsak Kelecsényi szerkesztette Ottlik emlékkönyvben olvashatók. Alapos tanulmány, és a neten is elérhető Hernádi Mária Ottlik Géza „mégis-regénye” című munkája.)

Az ebédlő nagy masszív tálalószekrényén, egy (sosem használt) szamovár mögött állt egy óriási tengeri kagyló. Ha az ember füléhez tette, zúgás hallatszott benne, egészen tisztán. Tengerzúgás volt, ami megőrződött benne. Ezt senki nem vitatta. Kivittük hát Halász Péterrel egyszer a wigwamunkba, a nádasba. Ott is hallatszott jól a tengerzúgása. Pár nap múlva én mégis visszavittem. Volt egy érzésem, hogy anyám ezt félti. A szamovárt nem bánta: teát főztünk benne Petárral és elrontottuk: leszidott, ej, haszontalanok, nevetett a kétségbeesésünkön, nekem még annyit sem mondott, hogy „Kisfiam, kisfiam!” – vagy hogy odaad a csamangónak, az majd elvisz – (nem firtattam a csamangót, ahogy a motolláról sem tudtam, mi lehet, ezek az ő kecskeméti szavai voltak, s nincs mit kérdezgetni róluk, hanem meg kell jegyezni az embernek, a többivel együtt, aztán majd fokról fokra kitudódik, melyik mi. A motolláról egyelőre biztos volt, hogy jóban vagyunk, a csamangóról, hogy inkább rosszban. Ha majd megismétlődnek más mondatokban, apránként megtanulod a jelentésüket, végül az ő egész anyanyelvét: mondhatom igazán úgy, hogy megtanulom saját anyanyelvemnek anyámnyelvét.)
117-118. oldal


A halottait összerakhatja az ember – Szeredyt, anyámat, Júliát. Sok mindenből, ami él benned és megmarad a fizikai megszűnésük után is. Csak egy van, ami biztosan nem marad meg: a kiszámíthatatlanságuk. Néha váratlan, hogy mit fognak mondani vagy csinálni, s amit elég biztosan meg tudsz mondani, előre azzal sem számolhatsz holtbiztosan. Ez a tulajdonságuk csak addig van meg, amíg élnek.
239. oldal

Szólj hozzá!

Címkék: klasszikus kedvenc magyar regény

Kovács András: A Kádár-rendszer és a zsidók

2019.11.21. 17:58 vargarockzsolt

1742356.jpg
EGY TRAGIKOMIKUS VÁLASZTÁS

_____________________________

"BELÜGYMINISZTÉRIUM .....SZIGORÚAN TITKOS
III/II. Csfség. 5.a. Alo.

Tárgy: MIOK és BIH elnökségi választással kapcsolatos helyzetről

FELJEGYZÉS
Budapest. 1965. december 21-én

1966 januárjában, és márciusában válik esedékessé a BIH, elnökségének, illetve a MIOK elnökségének a megválasztása.
A reakciós elemek kiszorítása, valamint a választások helyes irányba történő terelése érdekében hálózati, operatív úton és az ÁEH közreműködésével több izraelcentrikus személyt kiszorítottunk a vezetésből. Ezzel egyrészt helyükre megbízható loyális személyek kerültek, másrészt pedig csökkentettük az elnökség létszámát, ami által egyházpolitikai szempontból könnyebb lesz az izraelita egyház életének az irányítása, csökkenek a felesleges kiadások, stb.
Néhány személlyel az egyházi tényezők közül külömbözö ürügyek alapján beszélgetéseket kezdeményeztünk. A többé-kevésbbé kompromittált személyekkel lefolytatott beszélgetések, meghallgatások a reakciós szárny tagjai aktivitásának csökkentését vonták maguk után, elősegítették a választások helyes mederbe való terelését.
Hálózati operatív úton is több intézkedést tettünk, amivel biztosítani kívántuk, hogy a mi jelöltünk kapja meg a szavazatok többségét a leendő választásokon. Az eddig beérkezett jelzések azt mutatják, hogy a nyílt, és titkos intézkedéseink összhatásukban eredményesek voltak."
______________________________

Így kezdődik Mélykúti Ferencnek, a kémelhárítás őrnagyának (eredeti helyesírással közölt) feljegyzése a Magyar Izraeliták Országos Központja (MIOK) és a Budapesti Izraelita Hitfelekezet (BIH) elnökségi választásáról, majd később így folytatódik:
______________________________

"Mi a magunk részéről elfogadtuk a szabad választás elvét, és - ahogy ezt már az első részben említettük - ennek megfelelően előkészítettünk, és beindítottunk egy sor intézkedést, melyek alkalmazásával biztosítani kívántuk Dr.Seifert Géza megválasz­tását.
A választásokkal kapcsolatban két alkalommal tárgyaltunk Miklós Imre elnökhelyettes elvtárssal, és munkatársaival. Tárgyalásaink során az alábbiakban állapodtunk meg:

1. / Sós Endre jelenlegi elnök nem maradhat tovább a MIOK-nál és közösen Dr. Seifert Géza megválasztását támogatjuk.
Ez a kérdés úgy néz ki, hogy az ÁEH vezetői egyetértenek Dr. Seifert Géza jelölésével és támogatásával, azonban kifelé marad a szabad választási elv betartása. Elsősorban ránk hárult az a feladat, hogy a kialakult közhangulat helyes irányításával úgy befolyásoljuk a választási kampányt, hogy annak végső eredményeként Sós Endre kikerüljön a vezetésből és Dr. Seifert Géza kerüljön a MIOK élére.
2. / Sós Endre jelenlegi elnök, aki közös megállapításunk szerint nem állta meg a helyét a MIOK elnöki tisztségében, eltávolítása a lehető legbékésebb eszközökkel történjék. /: Ennek érdekében a rabbik között kialakult közhangulatot felhasználva, egyetértésben az ÁEH-val, hálózati operatív úton befolyást gyakorolva lehetőséget adtunk arra, hogy a rabbi-tanács összeüljön és határozatot hozzon az elnöki választás legbékésebb úton történő lebonyolítására. A rabbi tanács ülése megtörtént, ahol egyhangúlag elhatározták, hogy egyértelműen támogatják körzeteiken belül Dr. Seifert Géza elnökjelöltet, és felkérik Sóst hogy a közösség érdekében mondjon le elnöki tisztéről. : /
3. / Az ÁEH gondoskodik arról, hogy Sós Endre lemondása után megfelelő anyagi ellátásban részesüljön. Pl. nyugdíjának rendezése, a Magyar Nemzet c. újságnál előléptetése, stb.
______________________________

A történetben nem csupán az a tragikomikus, hogy az állambiztonság a "szabad választást", hogyan manipulálja. A két jelölt személye is érdekes:

Sós Endre (1905-1969) újságíró, író

26fb.jpg1945 előtt az Esti Kurír, Az Újság, a Magyar Hírlap, a Reggeli Újság és A Toll c. folyóirat munkatársa, illetve szerk.-je volt. Szerk. az Új Zsidó Könyvtár c. sorozatot is. A II. világháború idején munkaszolgálatra hívták be, 1944-ben a győri katonai fogházban ült. 1945 után a Népszava, majd 25 éven át a Magyar Nemzet főmunkatársa volt. 1957-65-ben a Magyar Izraeliták Orsz. Képviseletének és a Bp.-i Izr. Hitközség elnöke. Főszerk.-je volt az Új Élet c. izr. felekezeti lapnak.
"Sipos" fedőnevű társadalmi kapcsolat 1957-től 1963-ig



Seifert Géza, dr. (1906-1976) ügyvéd,


seifert1.gif

A Magyar Izraeliták Országos Képviseletének és a Budapesti Izraelita Hitközség elnöke 1966-tól 1976-ig.
"Sárosi" fedőnevű ügynök 1963-1966-ban.






Az állambiztonság tehát az egyik ügynökét cserélte le a másikra, miközben szabad választásról beszéltek.

______________________________

A csatolt jelentés levéltári forrása:

Jelzet: ÁBTL - 3.1.5. - O-17169/1
Tárgy: Ellenséges tevékenységet kifejtő cionisták
Irat évköre: 1963-1967
Ország: Magyarország, Izrael
Oldalszám: 431
Kivonat: A cionista szervezetek tevékenységét és a velük kapcsolatba hozható személyeket megfigyelés alatt tartotta az állambiztonsági szolgálat. Az objektum dossziéban az izraelita egyház belső életével és külkapcsolataival foglalkoznak.

______________________________

Kovács András A Kádár-rendszer és a zsidók című kötete ezt az állambiztonsági forrást is közli, és ezen kívül még számos más érdekes dokumentumot.

Ugyanakkor egy zárójeles kritikai megjegyzést-pontosítást érdemes a könyv bemutatásához fűzni:

A kötet 302. oldalán egy lábjegyzetben Kovács András ezt írja:

"A magyar titkosszolgálatok nemzetközi kapcsolatait dokumentáló anyagok nem kerültek át a nyilvánosan kutatható állambiztonsági dokumentumokat kezelő Állambiztonsági Szolgálatok Történeti Levéltárába."

Ez az állítás szerencsére nem igaz.
Kovács András figyelmét elkerülte az

ÁBTL - 1.11.12. - BM NEMZETKÖZI KAPCSOLATOK OSZTÁLYA ÉS JOGELŐDEINEK IRATAI jelzetű és című irategyüttes, amelynek évköre:
(1955) 1957 - 1990 (1991), terjedelme: 81,10 ifm
És van interneten keresztül szabadon elérhető jegyzéke is.

Egy másik sorozat:

ÁBTL - 1.11.4. - II. sorozat Információs jelentések
(III/I. Csoportfőnökség - Hírszerzés) című irategyüttesünk, amelynek évköre: (1957) 1962-1990, és amelyben közel 100 Izraellel és különböző nemzetközi cionista szervezettel kapcsolatos dosszié található. 
Ennek is van jegyzéke.

Ezen kívül az ÁBTL-ben további több mint 400 dossziéhoz van hozzárendelve az Izrael tárgyszó - ezek az adatbázisban a tudományos kutatók számára kereshetőek, miközben Kovács András - hivatkozásai szerint - csak mintegy 20 dosszié felhasználásával dolgozta fel a téma állambiztonsági összefüggéseit.

Szóval lehet a témát még kutatni.
Kovács András munkáját így is tudom ajánlani, mert a felhasznált forrásait igen nagy tudással és alapossággal elemezve egy igen érdekes - néha szinte krimi izgalmasságú - kötetet hozott létre.

A könyv ismertetője:

Ez a kötet, korábban zárt levéltárakban őrzött titkos iratok közzététele és elemzése révén azt mutatja be, hogy hogyan kezelte a "zsidó ügyeket" a magyar pártállam 1957 és 1989 között, hogy milyen volt - nemzetközi összefüggésekbe ágyazva - a "legliberálisabb" kommunista rezsim, a Kádár-rendszer "zsidópolitikája". Kádár János és Leonyid Brezsnyev, szovjet pártfőtitkár 1967-es telefonbeszélgetéseinek jegyzőkönyveiből és egy sor más dokumentumból jól követhető, hogy hogyan irányította és hangolta össze a moszkvai vezetés a szovjet tömb országainak politikáját "zsidó ügyekben", és mekkora volt a magyar pártvezetés mozgástere ezen a területen.
A kötetbe felvett dokumentumok öt fontos téma köré rendeződnek: az Izraellel kapcsolatos politika, az Eichmann-ügy, a hatnapos háború 1967-ben, a nemzetközi zsidó szervezetekhez való viszony és a hazai zsidósággal kapcsolatos ügyek. Az utóbbi témakör kapcsán bemutatásra kerülnek az elnyomás mechanizmusai: hogyan működtek és milyen eszközöket használtak a pártállami szervek a zsidósággal kapcsolatos politikai célok elérésére, milyen adatok és információk alapján döntött a politika "zsidó ügyekben", milyen meggondolások alapján kerültek egyes személyek és ügyek a politikai rendőrség látókörébe, hogyan folyt a titkos információszerzés a zsidó hitközség életéről és általában az országban élő zsidókról, miről jelentettek a beépített ügynökök, illetve hogyan használták fel ezeket az információkat a pártállami vezetők leplezetlen nyomásgyakorlásra és manipulációra politikai céljaik elérése érdekében.

A hivatkozott feljegyzés:

1_1.jpg2_3.jpg3_3.jpg4_1.jpg




Szólj hozzá!

Címkék: történelem cionizmus állambiztonsági levéltár

Wass Albert: Kicsike lángok a magyar éjszakában

2019.11.19. 20:10 vargarockzsolt

5672943_5.jpg"Cegléden az egyik iskolában egy „új magyar” leányzó bottal esett neki az egyik magyar leánykának. A tanítónő a megtámadott leányka segítségére sietett. Másnap megjelent az iskolában két „új magyar” asszony, nekiestek a tanítónőnek, és a gyermekek szeme láttára véresre verték. A tanítónő a bírósághoz fordult, mire nyomban elvesztette az állását.

Szolnokon az egyik városi rendőr feljelentett két új-magyar családot csendháborítás miatt. (Letartóztatni ezeket a kivételezett állampolgárokat nem szabad.) Másnap éjjel két új-magyar, disznóölő késekkel felfegyverkezve rátört a rendőr otthonára, kihúzták az ágyából, és alsóruhában, mezítláb vonszolták el a rendőrségre, hogy vonja vissza a feljelentést. Ez a rendőr is elvesztette az állását a feljelentés miatt."

Kik voltak ezek az "új magyarok", akik így terrorizálják a magyarokat? A folytatásából kiderül:

"A Csepel gyárba hátsó kapun engedik be autóbuszokon naponta az orosz munkásnőket, hogy a nép ne láthassa, mennyien vannak. Egyébként ennek a hatalmas gyárüzemnek nyolcszázegynéhány mérnökéből mindössze valami három tucat magyar. De nem csak a jól fizetett üzemi állásokat foglalják el az új állampolgárok. Ott vannak már, egyre növekvő számmal, a közoktatás élén is mint iskolaigazgatók, ellenőrök és szakemberek. Nem csodálkozhatunk tehát, ha egy odahaza felcseperedett fiatal magyar valóban meg van győződve arról, hogy a világ ma a szlávoké, s aki magyar, az szerencsés, ha élni hagyják. A cári idők „nagyszláv” gondolata gyakorlati megvalósítás felé halad a kommunista „testvériség” zászlaja alatt. Elegendő szlávot kell csak betelepíteni a magyar „korridor”-ba, és a Bering-szorostól a Földközi-tengerig egyetlen szláv birodalommá válhat az egész."

Ez most komoly? A cikkben korábban ez is olvasható:

"Az abortuszrendelet és a lakáshiány népszaporulatot csökkentő tragédiája mellett adataink vannak arra vonatkozólag is, hogy csöndben, lepel alatt, immár több mint húsz esztendeje folyik egy betelepítési program, mely Magyarország elszlávosítását készíti elő. A feltűnés elkerülése végett csak kisebb csoportokban ugyan, de ezzel szemben viszont folyamatosan érkeznek Oroszországból „új települők”, akik kiváltságos elbánásban részesülnek, akik kötelezték magukat arra, hogy annyi gyermeket hoznak a világra, amennyit csak képesek, és akik települőhelyeiken a kormánygépezet legmesszebbmenő segítségével, rendre-rendre kiszorítják a magyar őslakosságot úgy a helyi adminisztráció, mint a gazdasági élet minden fontosabb pozíciójából.
Budapesten egyedül valami negyvenezer orosz család telepedett meg a mai napig. Ezeknek nagy része még bejövetele előtt megtanult úgy-ahogy magyarul, magyar nevet vett föl, és mindenhol kivételben részesült. Ezek kapják a legjobb állásokat és a legkényelmesebb lakásokat. „Új magyaroknak” nevezi őket a nép, és retteg tőlük, mert bármilyen nézeteltérés, perlekedés esetén a törvény mindig ezeknek a jövevényeknek ad igazat.
Ez a betelepítés azonban nem korlátozódik egyedül a fővárosra. Minden városnak jut belőle, sőt nagyobb falvaknak is. Hogy milyen kivételezett helyzetnek örvendenek ezek az „új magyarok”, azt a következő két eset megfelelően illusztrálja."

Ez után következik a ceglédi, szolnoki és csepeli esetek leírása, tehát a szerző ezt tényleg komolyan gondolta. 
A Magyar Élet című emigráns magyar újság 1970. április 4-i számában jelent meg ez a cikk, és a kötet 157-160. oldalán olvasható*. 

Hülyeség, rémhírek alapján riogat, mondhatjuk utólag, de a logikája ismerős. Pár millióan 2014-ben és 2018-ban is szavaztak olyanokra, akik "új-magyarok" helyett a "migránsokkal" riogattak pontosan így. És korábban a cigányok lehettek volna behelyettesíthetők. Joggal szeretik Wass Albertet olyan sokan, és nem csak a szép tájleírásai miatt. 

Fasiszta volt-e Wass Albert? Antiszemita volt-e Wass Albert?

Nyilván lehet találni rengeteg olyan írását, szépirodalmit és publicisztikait is, amelyben nincsen semmi elítélhető, és van benne sok olyan, ami sokak számára szerethető. 
Talán nem volt sem fasiszta, sem antiszemita amikor éppen nem a politikával foglalkozott. Az viszont biztos, hogy  "A patkányok honfoglalása" című műve 1944-ben - amikor igazi tétje volt ennek a kérdésnek antiszemita kontextusban jelent meg az Ellenzék című napilap hasábjain, ezért annak parabolaolvasata szerint egyértelműen a zsidóság a patkányokkal azonosítódik: ők az ellenség, akik "jogokat" követelnek, és akik a "kártékonyság" szemantikájában a "fiatal magyarokra" törnek. Az egykorihoz hasonló antiszemita kontextussal találkozhatunk ma is internetes rákeresésekkor.**

Aztán eltelt sok-sok év, de arról nincsen semmi forrás, hogy Wass Albert ettől a kontextustól elhatárolódott volna. A kötetben olvasható egy 1985-ös cikke is, amelyben ez olvasható:

"Négy évre rá [1945-ben] elöntötte Hazánkat a vörös árvíz, és a muszka tankok védelme alatt előbújtak odvaikból a patkányok, és szétrágták még azt is, amit az árvíz meghagyott.
[...]
A gonosztevőkön, szadistákon és egyéb beteges lelkű himpelléreken kívül kiket szabadítottak hát föl ezek a véres kezű hóhérlegények? [...] Éveken át jártam a magyar Hazát keresztül-kasul, s nem láttam sehol béklyóba vert embereket, megkínzott munkásokat, halálra gyötört parasztokat, akiket fel lehetett volna szabadítani."
/Felszabadulás? Amerikai Magyar Értesítő 1985. április. A kötetben 382. oldal/

Kik lehettek vajon akkor ezek a patkányok? És gonosztevők, szadisták és egyéb beteges lelkű himpellérek voltak-e azok a zsidónak minősített emberek, meg antifasiszták, akik felszabadulásként élték meg a sokaknak tényleg szörnyűségeket okozó szovjet megszállást? 

Rengeteg példát lehetne hozni még, hogy ez a publicisztikai válogatás - és néhány rövid novella - olyan szemléletet tükröz, ami - ha kellőképpen megvilágítják - a normális és tisztességes emberek számára elfogadhatatlan. Egy új magyar köztársaságban lesz majd munka azzal, hogy ez a szörnyű Wass Albert-kultusz a helyére, a szélsőjobb mitológiái közé kerüljön.

* A cikk így kezdődik: 

Magyar Élet 1970. április 4.
Magyar szemmel
Ez a cikkíró már többször kifejezte véleményét a „hazautazásokkal” kapcsolatban. Elítélte azokat a csoportos utazásokat, melyek a budapesti kommunista kormány meghívására, Szent István ünneplésének ürügye alatt, tömegeket készülnek megmozgatni abból a célból, hogy a „felszabadulás” huszonötödik évfordulójának statisztikáját gazdagítsák. Aki ezeket a kedvezményeket elfogadja, az nem csupán ajándékot fogad el Magyarország gyilkosaitól, de öntudatlanul is odahelyezi magát a magyar nők ezreit meggyalázó, gyermekirtó, hazánkat földúló Vörös Hadsereg oldalára, és beszennyezi Magyarország hős védelmezőinek és a szabadság mártírjainak emlékét. Aki ezt meg tudja tenni néhány dollárért és néhány pohár borért, az menjen. Legalább kibújik a szög a zsákból, s tudni fogjuk, hogy ki becsületes, igaz magyar, s ki nem. Aki ezt a fajta „felszabadulást” ünnepelni tudja, annak nincs helye közöttünk amúgy sem.
Ez a megítélés természetesen nem vonatkozhat azokra, akik valamilyen fontos magánügyben, családi ügyben utaznak haza. Öreg szülőket meglátogatni, vigasztalást vinni a szenvedőknek, megalázottaknak elsőrendű emberi kötelesség. Nem bélyegezhetünk meg miatta senkit, még akkor sem, ha a kényszerítő körülmények miatt ez az utazás egybe is esik az asszony- és gyermekgyilkosságok, tömegmészárlások huszonöt éves megünneplésével. Ha azonban az ilyen hazautazó ember a talpán, akkor nem fogad el ajándékot a gyilkosoktól, még kedvezmény formájában sem, hanem megteszi a szükséges utat a maga emberségéből. Van azonban a hazalátogatásoknak egy másik oldala is, amiről eddig még nem esett szó. Több szem többet lát, több csöndes megfigyelő több adatot gyűjthet. Az adatgyűjtés pedig mérhetetlenül fontos, amikor jövendőt veszélyeztető problémák megoldására keresünk utakat és lehetőségeket, amikor a szükséges lépések megtételére gondosan kívánunk felkészülni.   

vzs001.jpg

** Miként tanítható Wass Albert?


10 komment

Címkék: publicisztika szélsőjobb antiszemitizmus wass albert nacionalizmus

Bodor Ádám: Sehol

2019.11.10. 18:53 vargarockzsolt

id22-310608.jpgVicces, amikor a nagy tudású kritikus* tudja, hogy milyennek kell lennie a jó novellának, a jó Bodor novellának – olyannak, mint a korábbiaknak –, aztán hosszasan és meggyőzően bizonyítja is, hogy ezek az újak rosszak, önismétlők, magyaráznak, mondanak és nem ábrázolnak, satöbbi, aztán egy másik helyen egy másik nagy tudású kriitikus** szinte rajongva ír ugyanarról a kötetről – most akkor kinek van igaza?

Nekem tetszett. Nekem nagyon tetszett. Első olvasásra az első novellával volt csak bajom, privát életrajzi okok miatt, de aztán arról is olvastam egy harmadik helyen*** egy remek elemzést, ami meggyőzött, hogy az a novella is jó, és funkcionálisan pontosan illeszkedik a kötet elejére.Erről Keller Mirella is ír A halál van erre cím alatt, nekem leginkább ez a rövid recenzió tetszett.

Milyenek is ezek a novellák? Titokzatosak, költőiek, mégis földhözragadtan reálisak. Összetéveszthetetlen hangúak, többnyire már az első mondatok után fel lehet ismerni a szerzőt: megszólal egy korlátozott kompetenciájú narrátor, egy szereplő, aki értelmileg és/vagy érzelmileg-erkölcsileg korlátozott. Mesél, többnyire szörnyű dolgokról, faarccal, érzéketlenül, aztán a történet, a mese váratlanul elkanyarodik valami más irányba, amiről nem tudhatjuk, hogy van-e bármi funkciója, aztán meg a végén úgy szállunk ki a történetből, hogy a végkifejlet minden drámaisága ellenére teljesen hétköznapi.
Gyönyörű tájak, fantasztikus nevek, ridegség és tragédia – ezek a bodori jellegzetességek most is itt vannak, ismerősek és megunhatatlanok, én legalábbis így érzem.

* Szolláth Dávid: Fáradt, fanyar önparódia

** Jánossy Lajos: Mindig

*** Domján Edit: Hol is tartunk?


Szólj hozzá!

Címkék: kedvenc kortárs magyar regény

Péterfy Gergely: A golyó, amely megölte Puskint

2019.11.10. 18:33 vargarockzsolt

id22-311908.jpgAmbíciója szerint történelmi családregény, de felszínessége miatt csupán egy terjengős, rosszul megírt lektűr.

Péter, a legidősebb a családtag figurája – minden közhelyessége ellenére – emlékezetesre sikerült, és őszintén átéreztem a sorsa drámaiságát. A többi szereplő vagy hiteltelen volt, vagy egyszerű papírmasé figura, akiről eleve nem is lehet feltételezni, hogy élő ember. Például az egyik szereplőt úgy hívták, hogy Ürögdi. Keresztneve nem volt, egy demagóg szélsőjobbos figura egyik csatlósaként szerepelt. Ez most komoly? Ilyet lehet?

A regény egyik központi alakja Olga, aki tulajdonképpen Magyarország metaforikus megtestesítője is lehetne – meghágja a szélsőjobb, a demagóg és ostoba és brutális és ezoterikus és aljas és sikeres és satöbbi férj képében. Péterfy szereplői Hamvas karneváli panoptikumát idézik néhol, de hát Hamvas nem akarta elhitetni, hogy realista regényt ír. Mindenesetre Olga alakja – akár metaforikusnak szánta a szerző, akár nem – rettenetesre sikerült, akit az írói kény rángat jobbra-balra, le és fel, teljesen logikátlanul és lélektanilag hiteltelenül.

A narráció erőltetett, az egyik szereplő mesél, gyakran olyan dolgokról, amelyeknél biztosan nem volt ott, és nem is lehet egyéb forrásokból sem információja róla.

Számos hiba van a leírásokban, például az 1950-es években a Magyar Dolgozók Pártjának (akkor ezen a néven futottak a komcsik) nem voltak helyi, meg megyei elnökei, akkoriban párttitkárok voltak. Vagy egy másik: ha egy orvos végez az orvosin, nem lesz egyből jól kereső sebész orvos, először rezidens, aztán juthat feljebb, stb. Besúgónak nem az alkoholista lumpent szervezték be a titkosrendőrök, mert az megbízhatatlan volt, hanem a tisztes családapákat, stb.

Nincs azzal baj, ha egy regény nem jut el a szépirodalom szintjére, de a lektűrnek vannak olyan tulajdonságai, amelyek elterelik erről a figyelmet: például rövid fejezetek záruljanak izgalmas folytatás ígéretével; legyenek azonosulásra ösztönző, rokonszenves szereplők; legyen valami átlátható tétje a cselekménynek; jussunk a történetben valahonnan valahová, stb. Ezek itt mind hiányoznak.

A regény társadalomképe, történelemszemlélete akár szimpatikus is lehetne – én nem éreztem benne semmi elitizmust, az elitizmus az egyik szereplő privát tulajdonsága – de a szereplők hiteltelensége az egészet érvényteleníti. Mintha egy doktriner liberális tézisregényt olvasnánk – ezzel tulajdonképpen önmagát járatja le.
Számomra nagyon rokonszenvesek Péterfy publicisztikai megnyilvánulásai, ezért szomorúan, és egyre türelmetlenebbül olvastam ezt a 400 oldalt: legyen már vége.

Szólj hozzá!

Címkék: lektűr kortárs magyar regény

Agneta Pleijel: Lord Sohamár

2019.11.06. 15:01 vargarockzsolt

"Két lengyel kamasz fiú 1899 szilveszter éjjelén mámorosan köszönti Zakopanéban az új századot. Az egyikük művész lesz, festő, fényképész, író, filozófus, a másik antropológus. Az egyik tiszta formának hívja, amit keres, a másik ősi egyetemességnek. Az egyik Zakopanéban, a szülői házban éli le felnőtt élete nagy részét,a másikból világpolgár válik. Jóllehet fiatalon végérvényesen összevesznek, korai barátságuk kitörölhetetlen nyomot hagy mindkettőjükben, a másik személye rezonál életükben, szerelmeikben, boldogság- és igazságkeresésükben, miközben saját eszközeikkel megpróbálnak értelmet találni a világban a huszadik század első felében. A regényt Stanisław Witkiewicz és Bronisław Malinowski legendás barátsága ihlette." - írja a fülszöveg.

Aztán jött Szuez.

A maguk mögött hagyott tengert keskeny, csillámló sávok váltották fel a sivatag homokjában. Türkizből smaragdba váltott, majd mérgező sárgászöldbe. Az egyik oldalon Egyiptom terült el, pálmák és oázisok, ahonnan citrusfélék illatfoszlányai kúsztak az orrukba. De a másik oldalon a Sínai-félsziget, ahol Mózes vándorolt. Az arab sivatag elnyúlt a messzeségbe, félelmetes hatást keltett a vibráló napfényben. Vörösessárga homokdűnék, élettelen szürke árnyékok. Élénklila és ibolyaszínű sziklatömbök.
Olyanok, mint a belek, állapította meg Stanislaw.
A dűnékből örvénylő homok szállt fel. Stas eksztázisba esett. Olyan színárnyalatokra mutatott rá, amiket Bonislaw soha észre sem vett volna. Stas szerint már egyenesen perverzek voltak. Undorítóan és csodásan perverzek: vörös, aranysárga, lila és hamuszürke. Fényes nappal volt, de az ég tejeskávé színét öltötte magára.
Az égbolt közepére valaki felragasztott egy kis kékeszöld napkorongot.
34-35. oldal

Fontos találkozó, magyarázta Bonislaw. Mivel nem volt brit alattvaló. Ha az ember lengyel állampolgár, akkor egy senki. Stas ebben egyetértett. Polák? Kétértelmű, talán egy cseppet sikamlós is. Lengyelország nem létezik. Anglia birodalmat hozott létre. Lengyelországot felfalták a szomszédai.
Nincs.
Másfelől azt is mondhatnánk, hogy Lengyelország egy másik, saját birodalmat ural.
Föld alattit, láthatatlant. Egy múltbélit és egy elképzelt jövőbélit.
A semmi határtalan és kimeríthetetlen királyságát.
50. oldal

Az álom is egy hatalmas test.
Először csak kis álomszilánkok jönnek, apró pelyhek. Összesűrűsödnek, anyaggá válnak. Az álom a végtagokon át kúszik be a testbe. Eltölti az ereket és az inakat, mígnem felülkerekedik. Nem marad más, csak az álom vonuló felhői.
58. oldal

A tenger fehér volt, akár a zabkása. Köd ült végig a parton.
[…]
Hűvös volt. Téli félteke.
A világossárga ég – akár a kínai selyem.
Nagy madarat láttak előbukkanni a ködből. Testes volt, és alacsonyan repült. Csónakká változott. Négy evezőlapát, oldalanként kettő, tejfehér cseppek spricceltek a felhők felé. Fogadóbizottság. A nap még nem emelkedett a látóhatár fölé, de keleten az égboltot már éles, ibolyaszín csíkok karcolták.
90. oldal

covers_175561.jpg
Egy művész és egy tudós regénye, háttérben a 20. század első felének történelme – gondoltam először. Sztereotípiák és (gyönyörű) képeskönyvi illusztrációk, ahogy egy mindentudó szerző elbeszéli – fintorogtam. Valahogy mégis megszólított, talán az írónő rokonszenves személyisége miatt – többször visszalapoztam a könyv elejére, hogy megnézzem az arcképét.
Később aztán a feminista szál lett a legfontosabb, a harmadik főszereplő, a két zseni mellé állított hétköznapi lány, majd asszony élete és gondolatai.
Az ÉS-ben, Teplán Ágnes kritikájában* írja:

Hol van a nő helye a kultúrában? És hol van a nő a férfi történelmében és földrajzában – teszi fel a kérdést Agneta Pleijel Lord Sohamár című regénye. Természetesen nem elsőként, hanem azt a feminista hagyományt követve, amelynek elméleti alapjait Virgina Woolf a Három adomány (1938) című esszéjéből ismerjük. A lebilincselően olvasmányos svéd nagyregény két jeles lengyel férfi szakításának eredőjét kutatja a XX. századi európai történelem tükrében. Csordás Gábor utószavából kiderül, hogy Bronisław Malinowski és Stanisław Witkiewicz legendás barátságát dolgozza fel a könyv, sok ponton támaszkodva kettejük életének valóságos eseményeire.

A két barát rendkívüli kapcsolatát elsősorban az apai tekintély felől mutatja be a regény, és innen pillant rá a nyugati kultúra és történelem főbb eseményeire is. Freud elméletein keresztül, amelynek Agneta Pleijel egyben feminista kritikáját is adja, a nárcizmus és a homoszexualitás paradox jelenlétét is vizsgálja a könyv a férfitársadalomban, majd felvázolja a pszichoanalízis atyjának hiányosságait a nőkkel kapcsolatban. Ezt a hiányt Bronisław és Stanisław is őszintén vallja magáról, egyáltalán nem ismerik a nőket. Életük, ahogyan az egész európai történelem is, a férfiak narcisztikus világában zajlik.

Ezt kiegészíteném azzal, hogy a két férfi nem csupán nem ismeri a nőket, hanem eszközként használják fel őket a vágyaik érdekében. (Ilyenek a férfiak? Bár a festőnek, azt mondják róla, női lelke van.) Nem gonoszságból, hanem önzésből, vakságból a másik ember iránt. Talán azért, mert annyira erős karakterük van, hogy az erősebb minden külső ingernél? Talán a monomániájuk, a hivatásuk elvakítja őket? Talán a belső gyengeségük miatt, vagy talán csak azért, mert egy írónő így rajzolta meg őket? Ezen lehet gondolkodni, lehet találgatni.

Amikor befejeztem a könyvet, arra gondoltam, hogy ezeknek az egyszerre kivételes és hétköznapi embereknek az élete mennyire gazdag, mennyire szép és fájdalmas volt, és milyen nagyszerű, hogy Agneta Pleijel ezt megörökítette nekünk.

Ez a könyv olyan, hogyha a végére érsz, nyugodtan elkezdheted újra, és bár több mint 500 oldal, nekem egy pillanatra sem volt unalmas.

* Teplán Ágnes: A nő saját törvényei ÉS LVI. évfolyam, 30. szám, 2012. július 27.

Stanisław Ignacy Witkiewicz önarcképe:

statements_209298.jpg
A fénykép kezdett kibontakozni. Végül a szeme elé tárult.
A bal profilja olyan volt, mint egy kiéhezett farkas.
A következő arc egy olyan férfié volt, akit eltölt a jeges kétségbeesés. Üres tekintet, csak a szeme fehérje csillogott a szemöldöke alatt. Mesteri. Nagyon férfias. Megfeszített állkapocs, duzzadó erő, virilitás. Csaknem beleszeretett ebbe az alteregóba, ebbe a gonosz istenségbe. Aztán jött a harmadik arc. A vézna, vadul hitbuzgó szerzetes. Talán maga a Főinkvizítor, a bűnözők legszentebbje. Megdermedt, ráfagyott az álarca.
De nem, ez a magába zárkózott férfi egy óriási kacajt fojt el éppen.
Csodálatos, káprázatos: egy önironikus inkvizítor.
A negyedik arc, a jobb profil, elmosódottabb. Azon nyomban ellenszenvet érzett iránta. Az álla fölött gyengeség látszott. Enyhén ernyedt vonások. Valószínűleg a kéjsóvár jegyárusé a krakkói vonaton. Vagy a régi Stas halvány maradványa, ami úgy látszik, mégis visszamaradt. A felelőtlen anyámasszony katonája, aki könnyen megbántódott, megsértődött. A gyerek, akit a háború kiirtott belőle.
De a szomorú jobb profilt a háta követte.
És ebben az ötödik egójában misztikus erő gyűlt. Mint egy ugrásra készülő tigris. Csodás egy hát. Ebből a férfias testből erednek a tekintetek. Ez a kísérteties, álomszerű egók gyülekezetének középpontja. Kissé gyerekes így vizsgálni a saját arcát, gondolta, de hát az ember tudni akarja, mi rejtőzik benne.
Egocentrizmus, törvénytelenség, önimádat és így tovább.
Az ember nem létezhet csak úgy, passzívan és reflexiók nélkül.
Folyamatosan fel kell fednie a létét, és szembeállítani az állandóan a közelben leselkedő halállal. Szembe kell helyezkednie a nemléttel: ezt a célt szolgálta a sokszoros portré a megsokszorozott énnel. Összességében mesteri fénykép volt. És az egész együtt képezett egységet. Tágra nyílt szemmel nézte a sokszoros portréját. Az alakok előfurakodtak a háttér sötétjéből. Úgy bújtak elő a fekete semmiből, mint magzat a méhből.
Misztikus, éles fény hullott alá a mennyezeti lámpából.
Az alakok gyűrűje körül ott a… mi is?
A zenéhez hasonlítható. Hallotta a fülében. Csupasz vonók. Groteszk dallamok. Olykor elhalnak. Majd újra felcsendülnek. Lefényképezte a világegyetem zenéjét. Visszatetszőn csodálatos volt. Kimerülten csukta be maga mögött a sötétkamra ajtaját, és felkullogott a lépcsőn aludni egy hunyást. Legközelebb több tükröt fog használni. Nyolc arc lesz, vagy talán még annál is több.
226-227. oldal



Szólj hozzá!

Címkék: lengyel regény

Pataki Éva: Férfiképmás

2019.10.28. 21:31 vargarockzsolt

47.jpg
Ezt a rendkívüli portrét, amely talán egy humanistát ábrázol, Sebastiano del Piombo nem sokkal Rómába érkezése után festette. A velencei örökség itt még túlsúlyban van: a férfi nagyon is kézzelfogható, monumentális jelenvalósága ellenére is mintha valamely nosztalgikus költemény ködlovagjaként lépne elénk. A lágy atmoszférikus hatások és napnyugtai fények sejtelmes aurát vonnak köré, habár a szigorú és letisztult geometrikus komponálásmódban Sebastiano már messzire távolodott mesterétől - olvasható a Szépművészeti Múzeum honlapján

Pataki Éva könyvét a Revizoron Vándor Judit ajánlja, a 168 órában Sándor Zsuzsa beszélteti a szerzőt, a Napi Történelmi Forrás Vér Eszter Virág ismertetőjét közli. Ez utóbbi kettő spoileres, ezért csak a regény elolvasása után ajánlott.
Sznobok ne olvassák. Jó kis történelmi regény. XIX. századi realista stílusban, mindentudó elbeszélővel. Nincs benne semmi posztmodern bűvészkedés, a szereplők, a helyszínek, a konfliktusok önmagukért beszélnek, nincs szükség írói trükkökre. Ez a könyv őszintén az, ami. Az első oldaltól az utolsóig - biztosan nem fog csalódást okozni az olvasójának. Tetszik, nem tetszik, ez van.
Természetesen adódik a kérdés, hogy kinek kéne filmet készítenie belőle? Várkonyi Zoltánnak, Szabó Istvánnak vagy Bódy Gábornak? Várkonyi megoldaná, Szabó túl művészkedné, Bódynak kevés volna - a Psychében sokkal erősebb volt a sötét oldal. 
Igen, talán ez a könyv gyengéje, a szépséges és mozgalmas tablóképekről hiányzik a rögvalóság, ami az igazi kontrasztot adhatná az euréper liberális elithez. Hány paraszt vacsorája, hány beteg gyerek gyógyszere jött volna ki a műtárgyakra költött rengeteg pénzből? (Én is csak úgy átrohanok az ilyen kiállításokon, paraszt vagyok, a zsigereimben.) 
Azon még gondolkodnom kéne, hogy a szereplők pszichológiai karaktere mennyiben hiteles vagy mennyiben közhelyes, de amíg olvastam, addig ez működött. Jó színészekkel el lehetne adni. 
És milyen lenne ennek a regénynek a feminista olvasata? Nő írta, de férfi könyv?
Ami a kultúrharcot, illetve annak - és a regénynek - az aktualitását illeti, abban teljesen egyetértek Pataki Évával: "Az írónő szerint a kultúrharc kifejezése több mint száz éve talán igaz volt, de ma megtévesztő. Jelenleg ugyanis nálunk politikai leszámolás és megtorlás zajlik. A vélt politikai érdek mellett az indulatokat személyes – néha jogos – sérelmek, irigység és bosszú is fűti. Kíméletlenné vált a kultúra rombolása. A 19. század végén senkinek nem jutott eszébe idehaza, hogy szétverje az Akadémiát, szétdobálja az ország legnagyobb könyvtárait, elüldözze az egyik legjobb egyetemet, tönkretegye a színházakat." (És akkor még az oktatás lezüllesztéséről nem is beszéltünk.)
Szóval színvonalas, tartalmas, érdekes és elgondolkodtató könyv, érdemes elolvasni.   

Szólj hozzá!

Címkék: történelmi regény kortárs magyar regény realista regény

süti beállítások módosítása