vargarockzsolt

Raktár. Egy gátőr szerszámai és egy levéltári segédfogalmazó iratai.

Friss topikok

Címkék

56 os intézet (1) 62/kirakós játék (1) a. e. bizottság (1) Aaron Blumm (1) acid test (1) Adorno (1) adorno (1) ady endre (1) agatha christie (1) Akció van! (1) akutagava (1) alain badiou (1) alan lightman (1) alan turing (1) alaptörvény (1) alaszka (1) Alfred Steiglitz (1) Alfred Stieglitz (1) alkotmány (1) állambiztonság (1) állambiztonsági levéltár (1) alternatív iskolák (1) alternatív vallás (1) amerikai (2) amerikai krimi (1) amerikai psycho (1) amerikai regény (11) andrás lászló (1) andrás sándor (1) andrej rubljov (1) André Kertész (1) andy clark (1) andy warhol (1) angol (1) angol regény (4) angst (1) anna margit (1) antiszemitizmus (3) antoine rocquentin (1) antropológia (1) Apám helyett (1) apokalipszis (1) Apolló (1) arasse (1) argentin (1) arnheim (1) Arthur C. Danto (1) asperger-szindróma (1) Assmann (2) ateizmus (1) auden (1) aukció (1) auschwitz (1) austerlitz (1) ávh (1) Az ellenállás melankóliája (1) az első száz (1) A bankár (1) A csemegepultos naplója (1) a csend (1) A halál kilovagolt Perzsiából (1) a hóhér háza (1) a holtsáv (1) A kék szifon (1) a nő (1) a párválasztó agy (1) a pszichológia örök témái (1) a század (1) a szellem nemessége (1) a természet és a lélek (1) a tér költészete (1) A történetárus (1) Babij Jar (1) babits mihály (1) bach (1) bagabo (1) Balassa Péter (1) balassa péter (1) Balaton (1) balázs béla (1) Bálint Eszter (1) Balkán (2) Balogh Attila (1) bán andrás (1) bán zoltán andrás (2) Bán Zsófia (1) Barcelona (1) bárdos deák ági (1) Bari Károly (1) Barnás Ferenc (1) barnes (1) barthes (1) Barthes (1) bartók (1) bazsányi sándor (1) beatles (1) beaver (1) beethoven (1) békés pál (2) Bencsik Orsolya (2) benedek anna (1) Bényei Tamás (1) bényei tamás (1) benyhe jános (2) beregi tamás (2) bereményi géza (1) bernstein (1) bestiárium (1) bestseller (1) besúgók (1) beszámoló (1) bibliofita (1) bibó istván (2) bill gates (1) bimini (1) bírálatok (1) bloor (1) bob dylan (1) bodó balázs (1) bódy gábor (2) bogdán józsef (1) bogdán lászló (1) bognár szabolcs (1) bögre zsuzsanna (1) bohócok (1) bokszmeccs (1) Bolaño (3) Bolano (2) bondarcsuk (1) Borbély Szilárd (1) Borges (3) boros jános (1) Bosznia (1) boyd (1) brecht (1) Brenner (1) bret easton ellis (1) bruegel (1) brueghel (1) Bruno Monsaingeon (1) Bryson (1) Bukovac (1) bulgakov (1) bulvár (1) bunuel (1) bűnügyi regény (1) Cage (1) calvino (3) Calvino (3) camus (1) Caravaggio (1) carnap (1) cavalli sforza (1) ceausescu (1) celeb (1) Cellini (1) cervantes (2) cesares (1) Chandler (1) Chile (1) Chuck Norris (1) cigány (3) cigányok (1) cigányság (2) civilizáció (1) coetzee (1) coppola (1) cortazar (1) cortázar (1) cossa (1) Cruyff (1) Csaba Ferenc (1) Csákány István (1) családregény (2) csányi sándor (2) csányi vilmos (4) csáth géza (1) cseh tamás (1) csenus imre (1) csenyéte (1) csép attila (1) cserna szabó andrás (1) csillagászat (1) csillagtúra (1) csirkejáték (1) Csontdaráló (1) csontváry (1) czesław miłosz (1) dali (1) daniel denett (1) dankó utca (1) dante (1) darwin (1) David Smile (1) dawkins (1) del (1) demény péter (1) demetrovics zsolt (1) demján sándor (3) Dennis Lehane (1) dés mihály (1) detektívtörténet (2) diana hercegnő (1) divat (1) Doktor Faustus (1) dolittle (1) don king (1) dragomán györgy (1) drakula (1) Dresch (1) Duchamp (2) dzsessz (1) edison (1) ed mcbain (1) egyed péter (1) egyetleneim (1) Egyházfórum (1) Egyiptom (1) egy ember (1) egy medvekutató feljegyzései (1) egy mondat azok közül (1) Einstein (1) einstein (1) elbeszélések (2) életrajz (2) élet és irodalom (1) eleven irodalom (1) Eliot (1) eliot (1) Ellis (1) előadóest (1) el greco (1) el liszickij (1) emberi viselkedés (1) entropia (1) Eötvös Péter (1) eper reggelire (1) Erdély (3) erdély (2) erdélyi (2) erdélyi magyar regény (1) Érdi Péter (1) erdős virág (1) erlend loe (1) esszé (8) esterházy (2) esterházy péter (2) esti (1) észlelés (3) etnikum (1) etnofon (1) európa (1) Európa (1) európa kiadó (2) evolúció (6) evolúciós (2) evolúciós pszichológia (3) ezoteria (2) fajbiológia (1) falcsik mari (1) faljáró (1) fantasy (1) fantasztikus (5) farkas béla (1) Farkas Zsolt (1) fasizmus (1) fassbinder (1) fehér márta (1) fejős éva (1) Fejtől s lábtól (1) fekete lyuk (1) fékevesztett evolúció (2) fenegyerek (1) fenyő d. györgy (1) festészet (1) festménytalányok (1) feyerabend (1) Feyman (1) filozófia (8) finn (1) firenze (1) fizika (5) foci (1) fodor ákos (2) Fodor Géza (1) Forrás (1) fotóesztétika (1) fotókiállítás (1) fotóművészet (1) foucault (2) Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár (1) francia (6) francia regény (3) frankenstein (1) franny és zooey (1) Frei Tamás (1) Freud (3) freud (2) furtwängler (1) Füst Milán (1) Gaarder (1) gadamer (1) Gagarin (1) Gao Xiangjian (1) garaczi lászló (1) garbarek (1) generation p (1) genetika (1) geoffrey miller (1) geoffry miller (1) georges simenon (1) Georges Simenon (1) george foreman (1) Gerlóczy Márton (1) Gerő-Romsics vita (1) Gerő András (1) gertrude (1) gertrude stein (1) géza (1) glam-rock (1) glenn gould (1) goebbels (1) goethe (1) goldbach sejtés (1) Gorgo (1) görög regény (1) goropius becanus (1) Gosztonyi Katalin (1) goya (1) gőzgép (1) Grace Davie (1) gravitáció (1) grecsó krisztián (1) Grencsó (1) grendel lajos (1) grespik lászló (1) grigirij perelman (1) Gundel Takács Gábor (1) guttmann andrás (1) gyáni gábor (1) győrffy ákos (1) György Péter (2) györgy péter (2) gyuris tamás (1) hacker (1) hafner zoltán (1) hagyomány (1) hajléktalanok (3) Hajnóczy Péter (2) hajnóczy péter (3) hamu és ecet (1) hamvas béla (6) Hamvas Béla (2) hanák andrás (1) hankiss elemér (2) happening (1) hari (2) haruki (1) haszid (1) hatályon kívül helyezve (1) Hawking (1) haydn (1) háy jános (1) hazai attila (1) hemann hesse (1) hemingway (2) hempel (1) Hendrix (1) henry rollins (3) Herczeg János (1) hernádi gyula (1) Hernádi Zsolt (1) hévizi ottó (1) hidegdauer (2) hitler (1) Hitler (1) Hofi Géza (1) holden caulfield (2) holdpalota (1) hölgyszonáta (1) holland (2) Holocaust (2) holttengeri tekercsek (2) homérosz (1) horizont (1) Horthy (2) horvát (1) horvát regény (2) houellebecq (1) Hrabal (1) Hraskó Péter (1) hülyeség (1) hunter thompson (1) ian hancock (1) idegengyűlölet (1) identitás (1) idő (1) III/III (1) ikarusz (1) imrei andrea (2) ingmar bergman (1) interjúk (1) internet (2) irodalmi bulvár (1) irodalom (4) irodalomkritika (1) irodalomtörténet (1) irodalomtudomány (2) irónia (2) Isaac Stern (1) iskola a határon (1) Ismail Kadare (1) ismeretelmélet (1) ismertető (1) Italo Calvino (1) itt és most (1) iványi gábor (2) j.s.bach (1) Jakob Nielsen (1) jakus ildikó (1) james dean (1) James Ellroy (1) james joyce (1) james watt (1) janis joplin (1) jánossy lajos (1) japán (1) jared diamond (1) Jarmusch (1) jean cassini (1) jelenits istván (2) jeles andrás (1) Jeszenszky Géza (1) jethro tull (1) jimi hendrix (1) jim morrison (2) john cage (1) john gay (1) john gribbin (1) john lennon (2) John Lurie (1) Jon Fosse (1) Joós Katalin (1) joyce (1) József Attila (1) józsef attila (3) jó könyv (1) julio cortazar (3) kabbala (1) kádárizmus (1) kádár jános (2) kádas mária (1) kafka (1) Kafka (1) kalasszikus irodalom (1) kálmán c. györgy (1) Kálmán C. György (1) Kálnoky (1) kalóz (1) kamarás istván (1) kamill kopke (1) Kampis György (1) kanadai (1) Kaposvár (1) karácsony benő (1) Karashan (1) karc (10) Karl Popper (1) karnevál (1) kavafisz (1) kazár szótár (1) kedvenc (1) Keleti díván (1) kemenesi zsuzsanna (1) kemény istván (1) kenéz ferenc (1) Kenéz Ferenc (2) ken kesey (1) Kerékgyártó István (1) kerry4ever (1) kertész (2) kertész imre (2) keszeg anna (1) keszei józsef (1) kínai regény (1) king crimson (2) kipling (1) király lászló (1) kirekesztés (1) kiskegyed (1) kisregény (2) kiss ferenc (1) kiss lászló (1) kis jános (1) ki ölte meg jean cassinit (1) Klaniczay (1) klasszikus (1) klasszikus zene (1) klaus nomi (1) Koen Wessing (1) koestler (1) kolozsvár (1) Kolozsvár (2) Kolozsvár-oratórium (2) költészet (2) Kondor Béla (1) kondor béla (1) Konkoly-Thege Miklós (1) konnekcionizmus (1) konrád györgy (1) Konrád György (1) könyv (3) konzervatív (1) Kornis Mihály (1) Kőrösi Zoltán (1) kortárs (32) kortárs irodalom (3) kortárs magyar (8) kortars magyar felvidek hataron tuli szepirodalom recenzio (1) kortárs magyar regény (9) kortárs zene (1) Kostler (1) kosztolányi (1) kovács andrás bálint (1) Kovács András Bálint (1) kovács ibolya (1) kovács teréz (1) közgazdaságtan (1) közhelyek (1) kozmológia (1) Kołakowski (1) Krasznahorkai (1) Krasznahorkai László (2) krasznahorkai lászló (8) krimi (17) kritika (4) kronopiok es famak tortenete (1) kroó györgy (1) Krusovszky Dénes (1) Kublaj kán (2) kuhn (1) kultúra (1) kulturantropológia (2) kultúrantropológia (1) kundera (1) Kundera (1) kuplé (1) kurgáni napló (1) kurtág györgy (1) Kurtág György (1) kurtz ezredes (1) kurt gödel (1) kutyaügyi előadó (1) kvantumfizika (1) Lacan (1) ladányi jános (1) láng orsolya (1) láthatatlan városok (1) Láthatatlan városok (1) látó (1) Látó (2) Lawrence Block (1) leibowitz (1) lektűr (7) lem (1) lengyel regény (1) lenin (2) leonardo (1) Leopardi (1) Lewis Payne (1) le clézio (1) lharmattan kiadó (1) liar (1) liberális (1) liberalizmus (1) linn ullmann (1) litvai nelli (1) liv ullmann (1) lonesco (1) losonczy géza (1) lovas ildikó (1) lucy lippard (1) luther (1) Lyotard (1) maár judit (1) macska (1) macskakaja (1) mágikus realizmus (1) magyar (35) magyarország (1) magyarország alaptörvénye (1) magyarország felfedezése (1) magyarósi éva (1) magyar hivatástudat (1) magyar irodalom (2) magyar novellák (1) magyar regény (3) Mahavishnu (1) Maigret (7) maigret (1) Majtényi László (1) Malevics (1) Malina János (1) Mallarmé (1) malraux (2) mao (1) Marcell Duchamp (1) marcel aymé (1) marcovaldo (1) Marco Polo (2) marketing (1) marlon brando (1) Martin Amis (1) martin amis (1) Martin Buber (1) Márton László (1) marton lászló távolodó (1) Marx (1) matematika (2) máté tóth andrás (2) Matisse (1) Matt Ridley (1) maurice lee (1) Medusa (1) meghalt a főítész (1) Megjött Ézsiás (1) melankólia (1) méltatások (1) ménes attila (2) menyhárt jenő (1) Menzel (1) Mérő László (1) mérő lászló (1) mese (1) metagalaktika (1) Mexikó (1) micsinay (2) mikael niemi (1) mikes tamás (1) miklósi ádám (2) Mileta Prodanovic (1) mindig régen van (1) mocsok (1) moldova györgy (1) molnár ferenc (1) moly (1) moly.hu (3) monty cantsin (2) morel találmánya (1) Mosonyi Aliz (1) Mozart (1) Mózes (1) mr. spencer (1) muhammad ali (1) multiverzum (1) Mum (1) murakami (1) mussolini (1) művészetfilozófia (2) művészettörténet (1) Nádas Péter (3) nádas péter (2) nagyamám (1) nagyanyám (1) nagy bandó (1) nagy gábor dániel (1) nagy gergely (1) nagy imre (1) Nagy Koppány Zsolt (1) nagy sándor (1) nagy sz. péter (1) nánay bence (1) napló (1) napster (1) Neil Gaiman (1) Nemes Nagy Ágnes (1) nemes z márió (1) német (1) nemo kapitány (1) népi mozgalom (1) népzene (1) Nesbø (2) new wave (1) new york trilógia (1) nick cave (1) Nietzsche (1) nietzsche (2) nixon (1) nobel díj (2) noire (1) női lektűr (1) nooteboom (2) norman mailer (1) norvég (1) novák péter (1) novella (4) novellák (6) nulla (1) Nyáry Krisztián (1) ő. kovács józsef (1) obszervátorok (1) ógyallai csillagvizsgáló (1) oktatás (2) olasz (3) olasz sándor (1) olvasásszociológia (1) olvasónapló (1) önéletrajz (1) opera (1) örkény istván (1) orosz (2) orosz regény (1) osztrák (2) ottlik (1) ottlik géza (1) Ottlik Géza (1) ottlik veduta (1) öt irás az erkölcsrö (1) p. j. stradlater (1) Papp István (1) parallax (1) paraszt (1) para kovács (1) párhuzamos történetek (1) párhuzamos világok (3) paródia (1) pasolini (1) patmosz (1) pauline melville (1) Paul Auster (3) paul auster (2) paul klee (2) pavić (1) Peacocke (1) pelevin (2) pénz (1) Perseus (1) peter hammill (1) petrik iván (1) Petri György (2) philip marlowe (1) philip roth (1) picasso (2) pilinszky jános (2) PIM (1) pina (1) piszkos fred (1) piszkos harry (1) platon (2) pléh csaba (5) podmaniczky szilárd (1) poincaré sejtés (1) poirot (1) politika (7) popper (1) popper péter (1) popzene vittulából (1) porno (1) portugál (1) posztmodern (19) posztmodern regény (3) probléma (1) Professzorok Batthyány Köre (1) Prónay Csaba (1) propaganda (1) proust (1) provincializmus (1) próza (1) Prufrock (1) pszichoanalízis (1) pszichológia (9) puskás ferenc (1) putyin (2) Pynnchon (1) Queneau (1) quine (1) Radics Viktória (1) radnóti sándor (3) rados ferenc (1) raimundus lullus (1) rainer m. jános (2) rainer maria rilke (1) Rakétaember (1) rasszizmus (2) Ravel (1) ready-made (1) recenzio (1) recenzió (37) regény (35) régészet (1) Reggel és este (1) reichenbach (1) reinkarnáció (1) rejtő (1) remekmű (1) Réz András (1) richard brautigan (1) richard rorty (1) Richter (1) Ridley (1) ridley scott (1) riemen (1) rilke (1) Rimbaud (1) Robbe-Grillet (1) Roberto Bolaño (1) Robert De Niro (1) robert de niro (2) roccamatio (1) rockandroll (5) rockzene (1) rodcsenko (1) roger waters (1) roma (3) romani (2) Romano Rácz Sándor (1) román józsef (1) Romsics Ignác (1) rónay lászló (1) Rorty (1) rossz könyvek (1) rossz regény (1) rubin szilárd (2) rudolf arnheim (1) Rushdie (1) safranski (1) salinger (3) sally hayes (1) samuel borkopf (1) Sándor Klára (1) sántaiskola (2) sántha józsef (2) sanzon (1) san francisco (1) saramago (1) sárközi györgy (1) sárközi márta (1) sartre (2) Sáry László (2) Sátáni versek (1) Sátántangó (1) schiff andrás (1) Schöberg (1) schönberg (1) schubert (1) sci-fi (1) Sebald (4) sebald (1) sebestyén mihály (1) seiobo (1) Semjén Zsolt (1) Shakespeare (1) sherlock holmes (1) sign (1) silence (1) Simenon (5) Simon Albert (1) simon albert (1) sitting targets (1) skandináv (3) solti györgy (1) Solt Ottilia (1) somoza (1) sorstalanság (1) spanyol (1) spanyol regény (2) Spengler (1) spinoza (1) spiró györgy (1) stalker (1) Stendhal (1) stephenie meyer (1) stephen jay gould (1) stephen king (1) steven seagal (1) steve yates (1) Svájc (1) svéd (1) Symposion (1) szabadesés rádió (1) szabadkőművesség (1) szabadság (1) Szabó Lajos (1) Szabó Miklós (1) szabó t. anna (1) szcientológia (1) széchenyi ágnes (1) szécsi noémi (1) szegénység (1) szegő jános (3) szegregáció (1) szégyen (1) székely jános (1) szekularizáció (1) szelényi iván (1) személyes (1) szentháromság (1) szent ágoston (1) Szent Ágoston (1) szépirodalom (5) szepirodalom (1) Szépművészeti Múzeum (1) szép ernő (1) Szerbhorváth György (1) szerb regény (1) Szerdahelyi Zoltán (2) szerzői jog (1) szigetek és szemhatárok (1) szilágyi domokos (1) szilasi lászló (1) szociálantropológia (1) szociális idegtudomány (1) szociográfia (5) szociológia (9) szokratész (1) Szókratész (1) szókratész (1) Szőnyei Tamás (1) szőnyei tamás (1) szótárregény (1) Sztálin (1) sztrugackij (1) Szvjatoszláv Richter (1) szvjatoszlav richter (1) Takács Ferenc (1) talamon alfonz (1) talyigás (1) Tandori (1) tarantino (1) tarkovszkij (1) Tarnatino (1) tarr béla (1) tar sándor (3) Tatár György (1) telep (1) temesi ferenc (1) teológia (1) teréz anya (1) tesla (1) teslár ákos (1) The Blind Man (1) Thomas Mann (1) thomas mann (1) thuküdidész (1) tibet (1) tillmann j. a. (2) Tinguly (1) tintoretto (1) Tipotex (1) tiziano (1) tizparancsolat (1) Tolnai Ottó (1) tömjén zsolt (1) tompa andrea (2) Tompa Andrea (1) tom wolfe (1) Tordai Zádor (1) torgyán józsef (1) történelem (13) toscanini (1) tóth eszter zsófia (1) tóth krisztina (1) Tourette (1) Trabant (1) trianon (1) Trianon (1) triceps (1) tudomány (11) tudományfilozófia (5) tudományos ismeretterjesztés (2) tudósítás (1) tükör (1) Tülkös Terézia (1) turczi istván (1) tüske lászló (1) twilight (1) typotex (11) Typotex (6) ügynök (1) ügynökregény (1) Újhold (1) ullysses (2) ulysses (1) Umberto Eco (1) umberto eco (5) unalmas (1) Ungváry Krisztián (1) Univerzum (1) uszítás (1) Vad nyomozók (1) Vajdaság (2) vajda júlia (1) valakinek az önarcképe (1) vallás (1) vallásszociológia (2) valuska (1) vámos miklós (1) vanek úr (1) van gogh (2) Varázsfuvola (1) vargarockzsolt (4) vargyas gábor (1) varsó (1) vass virág (1) vecsei miklós (1) velázquez (2) Velence (1) velencei bizottság (1) verbunk (1) verebes istván (1) Veres Bálint (1) vermes géza (1) Verőce (1) vers (4) vészi margit (1) vida gábor (1) Vigh Mihály (1) Világoskamra (1) vita (1) Vizeli (1) vizuális antropológia (1) vulévu (1) wagner (1) walter m. miller (1) wass albert (1) watson (1) web (1) wenders (1) weöres sándor (1) Widmer (1) Wilheim András (1) winkler nóra (1) witkin (1) Wittgenstein (2) Wolf Haas (2) woody allen (1) yann martel (1) Zabhegyező (1) zaire (1) zalán tibor (1) Závada (1) zelk zoltán (1) zene (5) zsidó misztika (1) Címkefelhő

Győrffy Ákos: Haza, Fodor Ákos: Kis téli-zene

2015.10.27. 17:58 vargarockzsolt

 

haza.jpg
Üres tükör.

Keresi kívül ami bent van, keresi belül ami kint. Leírja amit lát, leírja amit érez.
A semmit látja a látvány mögött, a semmit érzi az érzései mögött. Pontosan megírja azt, amit gondol.
Ez a könyv a szerző kiterjesztése, mesteri formába öntve.

@lizi értékelése pontos.
Szerinte rossz könyv, szerintem jó.



telizene.jpg                                                         

Egészen közel. Pontosan ott.

Szólj hozzá!

Címkék: szépirodalom kortárs magyar

Babiczky Tibor: Magas tenger

2015.10.27. 17:46 vargarockzsolt

magastenger.jpgRemek, igazán remek részek vannak benne. Nagyon jó szövegrészek. Erős hangulat, parádés ötletek (az ír ivófülke, a Kosztolányi fordítás utáni nyomozás, stb.), rengeteg bölcsész és politikai utalás, sokatmondó bölcsességek, és a stílus Hajnóczy hagyományait követi, a rémálmokkal, az alkoholizmussal és a cigarettával, csak ami Hajnóczynál az írás, az Babiczkynál a bűn. Első regénynek ez igazán ígéretes.
De.
A történet hiányzik, nem jutunk sehonnan sehová, az alapötlet – a kiégett nyomozó – üres közhely, és a végkifejlet rettenetesen bombasztikus. Annyira rossz a vége, hogy nem is értem, a könyv kiadója/szerkesztője miért hagyta benne. Ha az nem lenne, egész érdekes könyv lehetne.
Babiczky nem tud regényt írni, posztmodern szövegekben viszont nagyon erős. Egyelőre ennyit látok belőle. Nem hosszú.

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs magyar regény

Kötter Tamás: Dögkeselyűk

2015.10.27. 17:39 vargarockzsolt

dogkeselyuk.jpgAz előzményekről.
Amikor Kötter Tamás a Hévíz című folyóirat egyik lapszámának bemutatóestjén felolvasta a kötet nyitó fejezetét, könnyesre röhögtük magunkat. Kíméletlen szatíra volt, egyedi hangú és pontos, pontos nyelv és kíméletlen tekintet, de kétségeim voltak, hogy lehet-e ezt egy egész könyvön keresztül folytatni. Aztán elolvastam az első könyvét, a Rablóhalakat, és azon is jól szórakoztam. Volt ami felháborított, különösen Kötter nyilatkozataival kiegészítve, felerősítve – a macsó bunkósága és a radikálisan jobboldali, érzéketlen társadalom-szemlélete –, de összességében úgy éreztem, egy rendkívül tehetséges, provokatív, kicsit ugyan felületes, de figyelemre méltó szerzővel találkoztam. A Rablóhalakról írt értékelésemet így zártam:
…képregényfigurákat, karikatúrákat láttam, akik szórakoztatóak, de nem keverhetők össze az igazi, élő emberekkel, akiknek érzelmeik vannak, akik nyüszíteni tudnak. Nincs nyüszítés, de legalább nem unalmas. 

Aztán amikor befejeztem ezt a könyvet, először csak egy szót akartam a spoilerbe írni: SPOILER
SPOILER
SPOILER SPOILER
SPOILER
Azért voltam mérges, mert ez a könyv nem mérgesített fel. Egyetlen új, eredeti gondolatot sem olvastam benne.
De aztán lenyugodtam. Végül is jól szórakoztam. Az író a könyv legelső fejezetével felajánlott számomra egy szerződést, egy olvasat lehetőségét, és végig ehhez tartotta magát. Nem akart dosztojevszkiji mélységekbe merülni, csak szórakoztatni. Nincs ugyan igazi mélység ebben a könyvben, de elég vicces, egységes és jó stílusban megírt lektűr.

Szólj hozzá!

Címkék: lektűr kortárs magyar

David Osborn: Vadászidény

2015.10.27. 17:27 vargarockzsolt

vadaszideny.jpgVannak akik tudnak és szeretnek ölni – állatot, embert –, és vannak akik szeretnek olvasni róla. Hiszen ez olyan izgalmas téma. (A kategóriák nem azonosak, de feltételezik egymást.)

Ez a könyv egy jól megírt akcióregény, kissé sablonos karakterekkel, lélektani leírásokkal, gyilkos és áldozat egyfajta lehetséges kapcsolatát is bemutatva.
Az amerikai középosztály kiüresedett, formális értékrendje hazugságát, és a mögötte megbúvó gyilkos ösztönöket is feltárja, ezért a könyv első fele a mai akciófilmekhez képest kissé hosszadalmas, de valójában szükséges felvezetés a lényeghez. Ez a lényeg – spoiler nélkül – talán úgy fogalmazható meg, hogy az ember szereti módszeresen megtervezni a cselekedeteit, alaposan kidolgozni, előkészíteni, megadva a módját a csúcspont felvezetésének, legyen az a csúcspont akár ölés vagy akár szeretkezés. A vadászat lényege nem is az ölés, hanem az áldozat becserkészése, de azért az igazi vadász* kiélvezi, igyekszik meghosszabbítani a halál (az orgazmus) pillanatát.
Az emberi vérszomj kielégítéséhez nem elég az állam által kiszabott és steril körülmények között végrehajtott halálbüntetés, szükség van az áldozat vergődésének, halálfélelmének és szenvedésének látványára is.

*Igazi vadász a szív.

Szólj hozzá!

Címkék: krimi amerikai regény

Kőrösi Zoltán: Az utolsó meccs

2015.10.27. 17:22 vargarockzsolt

meccs.jpg(magyarázkodás)

Ez a könyv a hazáról és a szabadságról szól. SPOILER
Mondom én, 55 évvel a hátam mögött, és ezt vegyétek enyhítő körülménynek, ha azt gondoljátok, hogy hülyeségeket beszélek. :)

A hazáról és a szabadságról, persze, sokféleképpen lehet beszélni, de úgy, hogy valóban hitelesnek tűnjön, ne csupán üres pátosznak és hamis giccsnek hasson, nagyon nehéz. Ez a könyv ezt jól csinálja, ezt magyarázom. :)

A történet, illetve hát az én történetem, úgy kezdődik, hogy az 1970-es és 1980-as években egy fiatalember Magyarországon, ha a világról nem hazugságokat akart olvasni, akkor a politikai napilapokat az utolsó oldalon kezdte, mert ott volt a sport. A sporthírekben nem volt hazugság. És hát ott volt még a Népsport is, az első oldalon a válogatott, meg az NB I-es meccsek eredményeivel, és az utolsón meg a az ifjúsági tekebajnokság tabellájával, meg a megyei tájfutó versenyek eredményeivel, és közben meg minden sport adat, eredmény és tabella, ami igaz volt.
Az igazságért cserébe viszont el kellett viselni a sportújságírók stílusát, szlengjét, szófordulatait, ami aztán egyes írók – például Esterházy Péter – szövegein keresztül beszivárgott a szépirodalomba is. Ott aztán ezek a sportújságírói sablonok, fordulatok nyilván komikusan hangzottak, de ugyanakkor a hazug hivatalos propaganda szövegekkel és a kiüresedett prózai realista stílussal szemben az igazság referenciáját mutatták. (lásd pl. EP: Termelési regény.)
Röhögni lehetett rajta, de hinni lehetett benne.
A könyv stílusának egyik rétegét ez adja, ennek a humorát és pátoszát csak az értheti igazán, aki élt akkoriban.

Akkoriban, tehát az 1970-es és 1980-as években, mert bár néhány történet a könyvben visszanyúlik korábbi időkre, és néhány történet talán időtlen, akár ma is játszódhatna, de a lényeg ott és akkor van. Amikor nem volt szabadság, és a hazaszeretetet leginkább csak sportban, a nemzeti válogatottnak szurkolva lehetett őszintén megélni.
És hát a foci. Akár játszották, akár szurkolóként követték, valódi közösségi élményt nyújthatott az embereknek. Egy falu vagy kisváros csapata épp olyan fontos lehetett, mint a nemzeti tizenegy. És ezeknek a csapatoknak mind megvolt a saját mitológiája, hősökkel és árulókkal, győzelmekkel és vereségekkel, ami strukturálta az időt, és alkalmas volt arra is, hogy a privát élettörténetekkel párhuzamosan egy elképzelt közösségi történetet is megjelenítsen. Ami persze elég szánalmas pótléka a valódi szabad közösségi történeteknek.
Az ilyen mitológiák jellemzője a nosztalgia – régen minden szebb volt – ráadásul ez nálunk együtt járt a valóságos lassú hanyatlással, ami a játék színvonalában, a játékosok minőségében és a nemzetközi eredményekben is megnyilvánult – a magyar foci lecsúszott, épp úgy, mint az egész ország. Ezért is szerepel a történetek jelentős részében vereség, a főszereplő focisták eltűnése, elkallódása – ritka az olyan tehetség Magyarországon, aki képes a saját képességeinek megfelelő pályát befutni – ez nem csak a focira igaz.

Ugyanakkor, mindezek ellenére, a foci játék, tehát a szabadság tere. El lehet jutni benne a katarzishoz, a transzcendens élményhez, ezt nem uralhatják sem kommunisták, sem más hatalmak. Ha egy grundon, egy salakos pályán pár srác focizni kezd, akkor ott más dimenziók nyílnak meg, eltűnik a külvilág.
Erről írni lehet pátosszal, de ez hamar unalmassá válik. Ezért szerencsés Kőrösi groteszk látásmódja, humora. Minden picit elcsúszik, megkérdőjeleződik, közhelyek és abszurditások váltogatják egymást – nem lehet semmit komolyan venni – de persze mindent komolyan kell venni, hiszen az irodalom túl van a történetíráson és a filozófián.

És innentől kezdve kéne rátérni a konkrét történetek, anekdoták, tárcák elemzésére, de ezúttal ez most elmarad, és elmarad az is, hogy elmagyarázzam, miért jók a könyv fekete-fehér képei, amelyek nem állnak összefüggésben a szöveggel, mert nem illusztrációk, hanem a könyv lényegének vizuális megjelenítői.

Én ezt így gondolom, ez a privát olvasatom. Nem írok értékelést, mert túl szubjektív ez az olvasat, nem akarok másokat megtéveszteni. Nem hibátlan könyv, de nekem eléggé tetszik, ezért magyarázkodtam ennyit. :)

Szólj hozzá!

Címkék: foci kortárs magyar regény

Papp Sándor Zsigmond: Semmi kis életek

2015.10.27. 17:16 vargarockzsolt

semmi.jpgA moly.hu-ról @eme és @petibácsi nagyszerű értékeléseivel ajánlom ezt a könyvet*: itt és itt.

Azért néhány reflexió:

Semmi kis életek, hangzik a cím, mintha egy színésznő, például Udvaros Dorottya dalolná egy Bacsó Péter filmben, de Bródy János Filléres emlékeit is megidézte bennem. Színtiszta nosztalgia, keserédes, szépséges hangulatok és érzelmek**, noha ez a könyv igazán nem arról szól, hogy a szerzője visszavágyna a múltba.
A cím szerintem ironikus, mert hát ki az, akinek semmi az élete?*** Talán, nekünk, egyszerű, mezei olvasóknak, akik nem alakítjuk a történelmet, csak megéljük a mindennapokat?

A regény egy pontján sűrű köd ereszkedik a román-magyar határ román oldalán fekvő kisvárosra, és ez köd – amely talán nem is az égből vagy a környező hegyekből ereszkedik alá, hanem a földből vagy a város házainak falaiból szivárog – fojtogató, nyúlós, elfed és megbénít mindent. Ez a köd a nyomasztó félelem, és ugyanakkor a megismerhetetlen, egyszerre mindent magában foglaló idő is. Ez a köd, a félelem és a kiszámíthatatlanul kavargó idő végig ott van a könyvben, akkor is, ha éppen perzselő forrósággal süt a nap és vidám anekdotát olvasunk.

A regény Romániában, Erdélyben játszódik, az 1980-as és 1990-es években. Egy ház, egy lakás egymást váltó lakóinak egymáshoz kapcsolódó életét meséli el. A közös történet mögött ott rejtőzik egy titok, ennek megfejtése felé kanyarog a könyv, lassan, ráérősen, anekdotázva, pompás karaktereket és jeleneteket felrajzolva, a feszültséget folyamatosan fenntartva.

A könyv végén eljutunk majd valahová, ez lehet a szerző önigazolása is, gondoltam magamban, de ki vagyok én, hogy ítélkezhessek?

Pár hete vihart kavart az Erdélyből elszármazott filozófus-politikus provokatív kijelentése, miszerint „az 1980-as években hat hónap alatt több jelentős irodalmi mű jelent meg, mint a rendszerváltás óta eltelt negyedszázadban összesen”. Erre egy remek cikkben válaszolt Papp Sándor Zsigmond, de az igazi válaszok természetesen a művek, köztük ez a regény is, ami szerintem igazán remek.

* Amit pedig ők nem mondanak el, az olvasható Dérczy Péter recenziójában a Bárkán.
** Ezen vonalon indul el @cippo értékelése, ami kissé megtévesztő, de amit aztán a Gittegylet blogján pontosít, és nagyszerűen kibont. 
*** Néhány nagynevű irodalomkritikus semmit nem értett meg ebből, a fölényes szakmai tudás gyakran vakká teszi a kritikust, szemben az olvasó, a moly érzékeny olvasatával. Az érzéketlen tudorok: Károlyi Csaba, Angyalosi Gergely, Bazsányi Sándor és Szilágyi Zsófia beszélgetése, ÉS-KVARTETT

Szólj hozzá!

Címkék: Erdély kortárs magyar regény

Dés Mihály: Pesti barokk

2015.10.27. 17:03 vargarockzsolt

des.jpgEgy szexista pesti dumagép, egy értelmiségi Pepin bácsi szövegelése egy alternatív valóságból, amely nagyon hasonlít az 1980-as évek Budapestjére. A kritikusok kifogásolták a stílusát, de hát egy dilettáns író az elbeszélő, ezt így kell tudomásul venni. Ha bejön a stílusa, akkor élvezetes olvasmány lehet, bár kicsit hosszú, négy csillagot adtam volna rá, de az utolsó fejezetben megpróbálja Dés Mihály az egészet utólag reálissá tenni, ezért vontam le még egy csillagot.*
Ha irodalomként kezeljük, akkor a fő kifogás az lehet, hogy a történeten(?) végig húzódó szerelmi szál nincs jól megoldva, túl egyoldalúan van ábrázolva, csak egyetlen szemszögből, a dilettáns író szemszögéből, és ezért hiteltelen. És ez a hiteltelenség igazából tét nélkülivé teszi a könyvet.
Ami maradandó lehet, az az alternatív valóság, a Kádár-kor végi budapesti underground szubkultúra egy olvasata, időnként egész szórakoztató. De ebben van jobb, sokkal jobb, stílusában és információ tartalmában is, például: Kenedi János: Elhülyülésem története… és egyéb balgaságok és Kornis Mihály: Pestis előtt.

Ha már barokk regény, akkor ott van Hamvas Bélától a Karnevál. Kár, hogy a Kádár-rendszer Magyarországát ő már nem írhatta meg.

* A könyv történelemképe bicskanyitogató módon elfogult, szerintem olyan, mintha egy karikírozott zsidó értelmiségi fejében jelenne meg, noha a regény elbeszélője nem zsidó.

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs magyar regény

Italo Calvino: Marcovaldo avagy a városi évszakok

2015.09.16. 15:38 vargarockzsolt

Előbb-utóbb el kell mesélnem az életemet. Megjártam a francia idegenlégiót, és voltam buszsofőr Los Angeles és New York között. Pár éve már hazatértem, a városban lakom (azt mondd meg nékem, hol lesz majd lakóhelyünk?), és volt azóta már Tavasz, Nyár, Ősz, Tél és Tavasz. Gyorsan váltakozó évszakok, a városi ember másképp érzékeli az időt.

 

Marcovaldo ismeri a város titkait. Tavasszal gombára lel a villamosmegálló mellett, és a város fölötti dombokra viszi csemetéit, ahol titkos kertekben érik a cseresznye. Nyáron kipróbálja, milyen az alvás a parkban, a hős szobra mellett, a padon; és élvezi, hogy augusztusban kiürülnek az utcák  és egyedül sétálhat az úttest közepén. Ősszel körbejár kóbor macskákat követve embernemlátta rejtett labirintusokat; és a lassú, meleg, szeptemberi esőtől varázslatos növények nőnek a kezei között. Télen, ha puha, esőcseppektől csillogó és átláthatatlan köd lepi el a házak réseit, tévedhetetlen érzékkel talál rá az egyetlen útra, amely a tiszta égbolthoz vezet, és ha hó borítja a várost, akkor hol hóember lesz belőle, hol pedig Télapó.

 

A város nem mindig barátságos. Marcovaldo kisember, akinek minden nap robotolnia kell a megélhetésért. Zord főnökök uralkodnak fölötte. A pénze kevés, és a városban minden fogyasztásra csábít, olyan javakra, amelyek számára és családja számára elérhetetlenek. A csillogó kirakatok mögött valójában pénzéhes mohóság és mérgező, környezetszennyező termékek sorakoznak. Marcovalo kényszer hajtotta Don Quijote-ként, botcsinálta hősként próbál szembeszállni a fogyasztói társadalom kísértéseivel és kísérteteivel. Többnyire veszít, de mint egy burleszk figura, minden bukás után talpra áll, mert jön az új évszak, az új Tavasz, Nyár, Ősz, Tél és Tavasz.

 

Italo Calvino a 20. századi olasz próza egyik legnagyobb alakja. Eleink című kisregényciklusa, a Láthatatlan városok, és a Ha egy téli éjszakán egy utazó című regényeinek stílusa Borges és Garcia Marquez mágikus varázsos művészetéhez hasonlítható. E rövid novellákból összeálló, de valójában egységes egészként kezelendő kötete műfajában a mi Kosztolányink Esti Kornélját, vagy Esterházy Estijét juttathatja eszünkbe. Az olasz és francia irodalom ismerői észre vehetik, groteszk fantasztikumában Dino Buzatti: Hajtóvadászat az öregekre, és Marcel Aymé: A faljáró című köteteire is hasonlít. Legfőbb értéke a költői szépségű nyelv, amely nem jelzőkben, hasonlatokban vagy metaforákban tobzódik, hanem inkább hangulatok, benyomások és érzések tömör, pár szavas felvázolásával az egyszerűen, hétköznapian induló történeteknek olyan meseszerű hátteret teremt, amelyben a váratlanul bekövetkező különös fordulatok teljesen természetessé válnak.

 

Marcovaldo városa az én városom. Ha elolvasod a kedvenc könyveimet, akkor megtudhatsz rólam valamit, amit szavakkal nem tudnék, és talán nem is akarnék elmondani. Ha sétálsz Marcovaldo városában, akkor az én szememmel láthatod a világot. Nos, tudd meg, ha szembe jössz velem az utcán, azért látsz mosolyt az arcomon, mert az előző saroknál Marcovaldoval találkoztam.

 

Italo Calvino: Marcovaldo avagy a városi évszakok

Fordította: Balkó Ágnes, Telegdi Polgár István

Nagyvilág Kiadó, 2000.

 

 

A forró nyári napokra hűsítő idézetek:

 

Szólj hozzá!

Címkék: olasz szépirodalom novellák calvino marcovaldo

Kőrösi Zoltán: Történetek a csodálatos csecsemők életéből

2015.08.01. 10:37 vargarockzsolt

korosi_1.jpgEgy doboz desszert, amelybe 46 darab Bogoly Berti-féle mindenízű drazsé van csomagolva. Látszólag, külsőleg egyformák, de belül, a finom csokimáz alatt meglepetés vár, hol édes, hol keserű.

Márai írja a Naplójában, hogy a 20. század legjelentősebb szerzői nem voltak tekintettel az olvasóikra, saját világukba teljesen elmerülve írták a műveiket, nyilván Joyce-ra, Proustra és hasonló szerzőkre gondolt. Ezzel szemben Kőrösi Zoltán tiszteli az olvasóit, történetekkel ajándékozza meg őket, de ezekről az ajándékokról az a közmondás jutott az eszembe, hogy óvakodj a görögöktől, még ha ajándékot is hoznak! 46 darab desszertet nem lehet egyszerre felfalni, a sorozatban érkező élményeket adagolni kell, különben rosszul leszel tőlük, talán ezért is van, hogy a túl mohó olvasók megcsömörlöttek, még mielőtt a vékony kötet végére jutottak volna.

46 novella, rövidek, tömörek, örkényi kétpercesek. Sokszor szentencia-szerű bölcsességgel kezdőnek, amely arról szól, hogy a következő történet hitelessége bizonytalan, az elbeszélő úgy hallotta, azt mesélik, de hát az emlékezet már csak ilyen, bizonyos dolgokat kiemel, más dolgokra ügyet sem vet, aztán az idő is elvégzi a maga munkáját. Például:
”Vannak, akik úgy vélik, hogy ezt az ügyet annak idején még az újságok is hírül adták, így hát kétség sem fér hozzá, bizonyosan igaz. De vannak olyanok is, akik arról beszélnek, hogy ők maguk is a helyszínen lettek volna, csakhogy, emelik fel figyelmeztetően a mutatóujjukat, vigyázzunk ám, mert bizonyos részletekre ők például másképpen emlékeznek, mint ahogyan az mára fennmaradt.”
57. oldal, A salgótarjáni eset

Máskor viszont a szentencia elmarad, és helyette egy lírai kép adja meg az időt és a helyszínt. Például:
”Úgy mesélik, ez az eset valamikor október elején történt, októberben, amikor még zöld és sárga, pirosodó és barna levelű fák váltogatják egymást az útszélen a börzsönyi erdőkben, és hajnalonként ugyan hűvös van, a pókhálókon gyöngyös vízcsöppek gyűlnek, de délutánra kisüt a nap, a kirándulókról lekerül a kiskabát is. Bizonyos kerékpáros kirándulók ereszkedtek le a határ mentén, az Ipoly folyását követve, hogy aztán átvágjanak a dombok között és Kemence után lekanyarodjanak a perőcsényi völgybe.”
127. oldal, A perőcsényi eset

Akár így, akár úgy, nyugodt hangban kezdődik az elbeszélés, hétköznapi helyszínen, hétköznapi szereplőkkel, magyar városokban, falvakban, magyar emberekkel. Aztán mindig történik valami csoda. Ezt a csodát a csecsemők vagy kisgyermekek megjelenése kíséri, ez minden történetben azonos, de a csodák lefolyása és kimenetele mindig más és más. És a csodákra nincsen magyarázat, csak az a biztos, hogy felfeslik valahol a valóság szövedéke, és előtűnik egy pillanatra valami, ami titok, ami megmagyarázhatatlan, ami néha reménykeltő, sokszor félelmetes, de mindig olyan élményt ad, ami lét intenzív megélésének lehetőségére hívja fel a figyelmet.

Aztán a történetek befejeződnek, az emberek napirendre térnek felette, mit is tehetnének mást, hisz nincsen magyarázat, és tanulság sincs, ha csak az nem, hogy nem tehetünk semmit, ”Talán ha a hó lehull, az majd segít.” vagy ”Jobb, ha hallgat az ember.” esetleg ”A fene se érti ezt az egészet.”

Ezt a tanulság nélküliséget, elbeszélői (írói) elhallgatást, lehet többféleképpen magyarázni, Balassa Péter annak idején a recenziójában* a keleti filozófiák, a zen rezignált bölcsességét fedezte fel ebben, Németh Gábor szerint** viszont a szerző „a világba vetettség hideg, szenvedélytelen és terméketlen fájdalmáról hallgat”. Én nem tudom, hol így, hol meg úgy éreztem. A sok novella közül volt amelyik a szépséges és titokzatos nyugalmával (A perőcsényi eset), volt amelyik az őszinte, de ki nem mondott fájdalmával (A szolnoki eset) fogott meg. És még olyan is akadt, amelyiken végig szinte felhőtlenül mosolyogni tudtam (A városligeti eset).

A kötetet Czabán György fekete-fehér fotói illusztrálják. A fotók egy része a novellák helyszínét mutatja, de néhány portré is van benne, barátokról, ismerősökről, az irodalmi élet szereplőiről, például Balázs Attila, Csordás Gábor, Mészáros Sándor is feltűnik egy-egy képen, és ezzel a mellettük szereplő történetek elemelődnek az egyébként is furcsa, groteszk novellai valóságoktól. Például Balázs Attila író a fényképe mellett saját nevén, de egy álmodozó hentesként szerepel a történetben, viszont az író-kritikus Mészáros Sándor fotója mellett egy Hatvani László nevű debreceni tanáremberről olvashatunk – miközben Mészáros Sándor debreceni kötődése közismert.

A könyv Kőrösi Zoltán Az utolsó meccs című focis novelláskötetének a párdarabja, akinek tetszett ez a könyv, annak érdemes azt is elolvasni.

* http://www.korosizoltan.com/hu/kritikak/tortenetek-a-csodalatos-csecsemok-eletebol/a-csecsemok-vandorevei.html

** http://www.korosizoltan.com/hu/kritikak/tortenetek-a-csodalatos-csecsemok-eletebol/a-nemasag-mi-helyett.html

Egy karc:

balazs.jpgÁlmodozva bámul.

Nos, ahogy fennmaradt, abban az időben a Király utcában és a Hunyadi téri vásárcsarnok környékén igen sokat beszéltek egy bizonyos Balázs Attila hentesről. Illetve nem is csak beszéltek, hanem kérdezősködtek is. Hogy az addig rendben volna, a hentesmestert mindenki ismeri, rendes ember, jó ember, de mostanában valami baj van vele.
[…]
Azt is híresztelték a csarnok környékén, hogy a beszédével is történhetett valami, sőt, ezt venni észre legelőbb. Hiszen az ideig nem is lehetett odalépni a pulthoz, hogy az a nagydarab ember mindjárt meg ne kérdezte volna, milyen az idő, hogy van otthon a család, csúszik-e az út, mikor kell orvoshoz menni. És közben pedig már a pillantásokból is értett, járt a keze, csak úgy villogott a kés. Most meg mintha már nem is ő lenne.
Mint aki csak keresi a szavakat, vagy nem is tudja, mit akarna mondani. Álmodozva bámul, a vágódeszkát farigcsálja. Vagy megesett, hogy a húsdarálót kapcsolgatta, csak mert a forgását akarta nézni. És mindeközben olyanokról beszélt, hogy valami baj történt az idővel. Mert hogy őszerinte valamikor, bár senki nem ügyelt rá, de megállt az idő, illetve nem is egyszerűen megállt, és nem is az, hogy nem megy, hanem most már körbe-körbe forog, éppen ahogyan a növényekből hús lesz, a húsból másik hús, és aztán amikor visszaveszi a föld, hát újra csak növény. Erről beszélt, és mutatta is, hogy ez az egész olyan volna, mint a forgókés, szeletel csak folyton. És hogy ő már tudja, miszerint igenis, ki lehet ebből lépni, amiként a saját lábnyomába is visszahátrálhat az ember, nem könnyű, az igaz, de sikerül, ha óvatos.
Kőrösi Zoltán: Történetek a csecsemők csodálatos életéből
105-106. oldal, A Király utcai eset

[A képen Balázs Attila író. A könyvben is róla van fénykép a novella mellett, henteskötényben áll egy hentesüzlet előtt, de az a fénykép (Czabán György felvétele) nem elérhető.]

Idézetek:

A váci eset

Valójában ez az eset nem is Vácott történt meg, hanem valahol ott Vác és a szentendrei sziget között, a Duna közepén. Szürkület, vagy inkább este volt már, a utolsó komp indult a váci révből. Az a fajta késő nyári alkonyat, amikor nem mozdul semmiféle szél, a hirtelen támadt hűvösségben gőzölögni látszik a víz, és szinte összeolvad a folyó és a hamar érkezett sötétség; néhány lépésnyire láthat csak az ember, s aztán már az áthatolhatatlan homály, belefárad a szem.
Lassan, pöfögve, a reflektorokat is felkapcsolva igyekezett át a komp a szigeti partra. Autósok, gyalogosok, biciklisták bámulták a vizet, várták a kikötést.
65. oldal

Arrafelé, a késő őszi időkben, amikor már csak a hideg és nyálkás szelek söpörgetik a barnult levélcsomókat a járdaszélen, és az ablakokon vastagra, csíkosra hízik a pára, úgy mondják, nincsen is jobb annál, mint hogy az ember átpirosodott bőrrel, vízszagúan, nedves hajjal leül a termálfürdő büféjében, hátradől a bőrfotelban, mintha még az össze-vissza hullámok között lebegne, kibámul a vastag üvegen túlra, és valami fehérséget képzel oda, hó is lehetne akár, vagy csak a szem káprázik, éppen, ahogyan a fülben is ott van még a medence zaja, kiabálások és fújtatások, sípolás és fröcskölés, akár a csontszín kávéfőzőgép szuszogása, és ott fent, a sarokba illesztett vasállványon a már kora reggel kinyitott televíziókészülék egyhangú, álmosító duruzsolása, és úgy múlnak a percek és az órák, mint az eső is szemetel, múlnak csak, de ettől sem felállni, sem elindulni nem kell, csupán néha-néha kinézni az ablakon túlra, hallgatni az ajtó fölötti nagy, kerek óra kattogását.
17. oldal, A gyulai eset

Katonáék pedig, hogy már némely lökdösődések révén a bejáraton belül juthattak, rövid tanakodást követően a vízilovak medencéje és a zebrák, az antilopok kifutója felé vették az irányt, mondván, hogy az ifjú Katona Imre épülését alighanem e vadállatok megtekintése szolgálhatja a legelőnyesebben. Az elbeszélések szerint a kijelölt úton mindaddig békésen is haladtak, míg a bölények lakóhelyével szemközti fabódéhoz nem értek, itt azonban, talán a pultra rakott állatcsemegék, valami vásárlás, vagy tán egészen más ok miatt, ki tudhatja, senki nem mondhat biztosat, a fiatal pár mind hevesebben veszekedni kezdett, olyannyira, hogy végezetül Katona Imre mind az állatkerti séta, mind a fiatalabb Imre cipelésének gondját a feleségére átruházva hátat fordított a családnak, fennszóval hangoztatva, hogy nem csupán a napfény és a meleg és a bosszúság, hanem igenis amiatt fog valahol üvegsöröket fogyasztani, mert személyesen ő azt nagyon is megérdemli.
100. oldal, A városligeti eset.










Szólj hozzá!

Címkék: novellák kortárs magyar Kőrösi Zoltán

Georges Simenon: Maigret és a varázslatos sziget. Maigret nyaralni megy

2015.07.30. 16:10 vargarockzsolt

varazslatos.jpgMaigret morcos, mert nyakába akasztottak koloncnak egy megfigyelőt. Ráadásul egy angolt a Scotland Yardtól, hogy tanulmányozza a módszerét.
– De hisz neki nincs is módszere! Miért nem hagyják őt békén dolgozni – morog, morgolódik, de azért udvarias a vendéghez, és állandóan azt figyeli, hogy megfelel-e az elvárásoknak. Ezért aztán többször is hibázik – persze csak lényegtelen dolgokban, mint mikor egy beosztott felügyelőtől annak felesége iránt érdeklődik, udvariasságból, aztán meg eszébe jut, hogy az illetőt a felesége állandóan csalta, és pár éve ott is hagyta – igazán kellemetlen.
Párizsban esik az eső, szerencsére le lehet menni délre, a Földközi-tengerhez egy nyomozásra, egy békés és barátságos szigetre, ahol aztán majd minden rendbe jön. A sziget tényleg varázslatos, a táj gyönyörű és az emberek pont olyanok, amilyennek Maigret elképzeli őket.
Itt egy pillanatra érdemes megállni – mit is gondol Maigret (Simenon) az emberekről? Először semmit, óvatos, mert a pillanatnyi viselkedésük lehet megtévesztő, amin teljesen fölösleges gondolkodni – az ilyen felesleges agyalást, okoskodást Maigret utálja. De ha megismeri a körülményeiket, a környezetüket és a múltjukat – no, akkor már igen, akkor már mindenki bekerül a fejében egy kalitkába-kategóriába.
A költőket például utálja, a versírást egyértelműen a puhányság és a jellemtelenség velejárójának tekinti – az egyik ilyennek az arcába is vág egyszer, amikor már nem bírja tovább a feszültséget. Maigret zsarutempója Moldova György: Bűn az élet című szociográfiájának rendőreit idézi – a rendőrök, ha szükséges, megverik a gyanúsítottat, és azok ezt természetesnek veszik, meg sem sértődnek érte. Ettől talán már azért sikerült eltávolodni – legalábbis én ezt remélem.
De vissza a történethez – spoiler nélkül elmondható, hogy Maigret simán, könnyedén megoldja az ügyet, mehet vissza Párizsba, amit sajnálhat az olvasó, hisz olyan jó volt vele nyaralni a szigeten.
Simenon prózája tökéletes, akárki fordítja – ezt most éppen Mihancsik Zsófia tette, egy nap alatt elolvastam a könyvet, jöhet a következő.

nyaralni.jpg
Álmos francia kisváros az Atlanti-óceán partján. Keskeny, macskaköves utcák, kávézók, sörözők, kocsmák, móló, parti sétány, szálloda, a helyi Notre-Dame templom, egy magánvillából kialakított rendőrkapitányság és a kolostor-kórház. Tekintélyes helyi polgárok, gazdag vállalkozók, gyárosok, alpolgármester, orvos és a köznép, vendéglős, árusok, hentes, varrónő, szobalány, halászok, éjjeliőr.
Minden pontosan olyan, ahogy elképzeled, minden olyan, amilyennek lennie kell. Az emberek ismerik egymást, tisztelettel közelednek egymás felé, de tudják a helyüket. A társadalmi hierarchia meghatározza mindenki szerepét, nem lehet kilógni, be kell tartani a normákat, amelyeket az elit diktál. A köznép erre nem képes, de azért a látszatra ügyelnek – az elit tekintélye talán nem is a gazdagságból, hanem a méltóságából és a parancsolni tudásából fakad.
E közben, persze, titkos bűnök, elfojtott gonosz indulatok rejlenek a mélyben, és amikor egy konfliktus a felszínre jut, szinte törvényszerű a katasztrófa.
Maigret érzi ezt, próbálja megállítani, megfékezni a bajt, de nem ismeri eléggé a helyi viszonyokat, ezért tehetetlen, már elkésett. Később aztán – akár egy közrendőr – nyakába veszi várost, házról házra jár, mindenkit kikérdez, és ez eredményre vezet. De akkor már késő.

Simenon sablonjai pontosan működnek, ezt a regényt 1947-ben, Arizonában, Tucsonban írta, ekkor már évek óta ott élt, élvezte a hatalmas távlatokat és a szabadságot, és közben csuklóból gyártotta a regényeit, az egyszerre nosztalgiával vágyott, de el is utasított fojtó légkörű francia-európai világról.
De azért ne várjatok sokat tőle, ez csak egy sablonos Maigret krimi. :)

Simenon még:

Georges Simenon: Maigret és a Langaléta, Maigret és a kiugrott felügyelő
Georges Simenon: Maigret türelmes, Maigret New Yorkban, Maigret kudarcot vall
Georges Simenon: Maigret és a flamand lány
Georges Simenon: Aki a vonatokat nézte
Georges Simenon: Maigret és az éjszaka örömei

 


tucson.jpg
Simenon az arizonai Tucsonban, ahol ezt a regényt írta.

Szólj hozzá!

Címkék: francia krimi Maigret Simenon

Kőrösi Zoltán: Szívlekvár

2015.07.27. 17:30 vargarockzsolt

korosi.jpgA boldog családok mind hasonlók egymáshoz, minden boldogtalan család a maga módján az. – kezdte Tolsztoj az Anna Kareninát, és lehet, hogy igaza volt a 19. században, de mutassatok nekem példát arra az egyforma, unalmas boldogságra a 20. században!

Kőrösi Zoltán 20. századi, kelet-európai, magyar és orosz családtörténeteket mesél, ahol a történelem viharai közt, háborúk, diktatúrák, és persze egyéni, egyedi sorstragédiák árnyékában teremtik és élik meg az emberek a boldogságukat. A háttérben végig ott gomolyog a történelem, amely kérlelhetetlenül és kíméletlenül meghatározza a sorsokat, de a boldogság forrása – Kőrösi szerint – az emberi kapcsolatokban rejlik, és ezek minősége inkább függ az egyének egyedi erkölcsi karakteréről, mint a történelmi körülményektől. Boldog lehet valaki a szibériai gulágban vagy a hortobágyi kitelepítettek között egy juhakolban élve, és lehet boldogtalan a centrumban, a hatalmi központban, Moszkvában vagy Budapesten is.

Ezek közhelyes igazságoknak tűnnek, és Kőrösi tudatosan rá is játszik az ilyen közhelyekre, tele van a könyve toposzokkal a sorsokban, és szentenciákkal, hol a szereplők, hol a narrátor szájába adva. Ezek a közhelyek és szentenciák hol igazolódnak, hol meg nevetségessé válnak*
És itt érdemes szóba hozni a narrátort, aki nem mindentudó, és mindig az aktuális szereplő nézőpontja felől meséli a történetet. Ebből következik, hogy nem ítélkezik, csupán igyekszik megérteni és megmagyarázni a tőle független életet élő szereplők kívülről sokszor irracionálisnak tűnő, de belülről valójában nagyon is logikus cselekedeteit.
Korlátozott tudású narrátor, sokszor ostobán következetes szereplők – a könyvnek van egy háttérben megbúvó, csendesen ironikus nézőpontja is, amely tudatosan az olvasóra bízza, hogy mit mennyire vesz komolyan ezekből a szentenciákból.

A Szívlekvár szórakoztató regény, tele érzelmekkel, szívdobogtató örömökkel és szívszorongató bánatokkal. Fordulatos, élvezetesen és igényesen van megírva, és ezen túl még ráadásul fontos könyv is.
Fontos, mert többek között szembe száll az ostobán leegyszerűsítő, fasisztázó, kommunistázó közbeszéddel, és érvényes mintákat ad a történelem árnyalt, de kíméletlenül őszinte megközelítéséhez.
És fontos azért is, mert egy újabb érvényes választ talál arra a kérdésre, hogy hogyan lehet hitelesen beszélni a szépirodalom eszközeivel a történelemről. Nem kissé unalmas szociográfiai pontossággal, mint azt Závada Pál teszi tagadhatatlanul jelentős regényében aTermészetes fényben, és nem is a személyes tapasztalatokra építve, mint Háy János a Napra jutni című novellaciklusában/regényében, hanem Hamvas Béla Karneváljának mintáját felelevenítve a variációk gazdagságát megjelenítve.

Mosolygós, fájdalmas, keserédes Szívlekvár, olvassátok!

* Hogy egy konkrét példát is mondjak: a 49-50. oldalon van egy mondat:
Ha valamit igazán akar az ember, s minden erejét és tudását arra szenteli, bizonyos, hogy előbb-utóbb eléri a célját. És ezt követően az egyik szereplő kísérleteiről ír, amelynek célja a perpetuum mobile elkészítése, amely természetesen kudarcba fullad.

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs magyar regény

Péntek Orsolya: Az Andalúz lányai

2015.07.27. 17:26 vargarockzsolt

pentek.jpgEgy nő élete.
A rövid fejezetek élén címek. Szavak. Válogatva: Hó, Eső, Kert. Ég, Test, Tükör. Beton és Jég. Szentendre és Lisszabon. Kalács és Bor. A szavak jelentést nyernek, megtelnek színnel, ízzel, illattal és tapintható valósággal.
Buda és Pest, Pécs és az Alföld, és Jugoszlávia. Éghajlatok és mentalitások, otthonok és idegenségek.
Idő. Hosszas kiélvezett várakozások és eszeveszett pillanatok.
Emberek. A család. Részek és támaszok és hiányok. Barátnők és szeretők.
Hullámvasút. Mélyről indul, ahol sötét van, utána napsütötte tájakon sétál keresztül, hogy aztán újra a sötétbe rohanjon.
Kétharmad rész napfény, ami hol izzik és vakit, hol meg éltet és megnyit. Egyharmad rész sötétség, ami egyszerre kusza és tompa fájdalom.

Egységesnek látszani akaró tárgy, regény, egy nő élete, ami apró szemcsékből áll össze.
Egységes stílus, ami alkalmas jó és rossz megmutatására – végig néztem, nem voltam benne, legfeljebb saját elfeledett és elfojtott emlékeimben utaztam párhuzamosan – az olvasótól függ, hogy mennyire engedi közel magához.
Jobban eltávolodva tőle: az egyedi, különleges, napfényes emlékek miatt volt értelme elolvasni, mert a sötét, boldogtalan részek kicsit közhelyesek. A vége pedig nincs megírva.

Talán. Egy tervezett trilógia első része, talán lehet ezt folytatni, talán kitart a stílus ereje, lendülete, talán a folytatásnak lesz regényszerűbb struktúrája, ami feltölti és összerántja a most kissé üresnek és széthullónak látszó utolsó harmadot.
Első regénynek remek, remekművek után öröm lesz visszatérni hozzá, addig is egyes részeket novellaként olvasva a mai magyar szépirodalom első vonalába tartozik.

Egy kedvenc részlet:

– Anyának és apának sohasem lett volna szabad összeházasodni – mondta Dork a budai kertben. A nagy diófán ültek, amelyet még a dédapa ültetett; szerették a kert rendjét és a növények történetét, amelyet egyszerre tanultak meg a növények nevével.
A dió egyszerre volt szó és fa meg dédapa és 1946, a barack egyszerre volt helyhatározó, hiszen a hátsó kertet jelentette, bár senki nem emlékezett, ki ültette, a körte és a szőlő egyszerre volt nagyapa, 1950 és ősz, és Szterke később sokszor érezte úgy: a centiről centire ismert és a törzsek göcsörtjeivel meg a mézgalecsorgásokkal együtt fejből lerajzolt a budai fák között tanult meg nem fontosnak lenni.
Budán, a hegyen hűvösebbek voltak a kérgek és a bokrok alja és vizesebb a gyümölcs, mint Pécsett, és mintha kevesebb élet is lett volna a kövek alatt, a törzseken és a téglák közt. Pécsett különös állatok másztak elő mindenhonnan, kis zöld gyíkok sziesztáztak a kerten végighúzódó kőfalon, amelyekkel egy idő után úgy megszokták egymást, hogy Szterke egész közelről, lélegzet-visszafojtva nézhette a mélyzöld, türkiz és sárga színeiket, kövér meztelencsigák húzták a nyálukat a hortenziabokor tövében, ha végre esett, és fafúró darazsak bújtak az öreg, piszkos, hámlós törzsű birs odvába, de Budán alig akadt efféle látványosság, mintha a szikla, amelyre a ház és a kert épült, nem engedné az élet ilyen tobzódó burjánzását, vagy maga is szigorú lenne, mint Buda rendje.

50. oldal

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs magyar regény

Horváth László Imre: Lett este és lett reggel

2015.07.27. 17:21 vargarockzsolt

lett_este.jpg
Filizofikus disztópia egy történész végzettségű szerzőtől, amelynek lényege a náci gondolat kiteljesedésének ábrázolása, és szembesítése a kereszténységgel.

A történet szerint a Harmadik Birodalom megnyeri a II. világháborút, hiszen a gyenge és romlott Nyugat a Szovjetunió bukása után már nem képes ellenállni. A naplóíró főhős, a Birodalom vezető ideológusa, miközben elmeséli saját maga és családja káprázatos felemelkedését, beavat a gonosz működésének-gondolkodásának titkaiba is. Monológok és dialógusok váltogatják egymást, az egyik beszélgető partner maga Karol Woytila, azaz a mi világunkban II. János Pál pápa, aki azonban itt csak egy halálra ítélt egyszerű pap.
Mindezek alapján lehetne akár egy remek regény is, de a fölösleges kultúrtörténeti példabeszédek, az élettelen figurák és a túlzásba vitt filozofálás megnehezíti az olvasást, és akkor még nem beszéltem a stiláris minőség egyenetlenségéről és a regény zárlatának megoldatlanságáról.
El tudom képzelni, hogy elszánt és teológiailag képzett katolikus olvasók szeretni fogják.

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs magyar regény

Háy János: Napra jutni

2015.07.27. 17:18 vargarockzsolt

hay_napra_jutni.jpgA kötet rövid novellákat tartalmaz* egy gyerek életéből, az 1960-as és 1970-es évek vidéki Magyarországáról. A történetek önéletrajzi indíttatásúak, és így a helyszín nyilván a Pest megyei kis falu, Vámosmikola. A szereplők a néven nem nevezett gyerek és családtagjai – szülei, nagyszülei és távolabbi rokonai, valamint a falu lakói: osztálytársak, tanítók, az iskola igazgatója, a könyvtároslány, orvosok, papok, a helyi TSZ vezetői, szomszédok, ismerősök, a falubeli cigányok. Mind úgy, ahogy a gyerek látja őket.
A kötetet nyitó elbeszélés (Apák) a már felnőtté vált gyerek visszatekintése az édesapjára, és szembenézés azzal, hogy neki hogyan sikerült egy eltérő apai szerepet kialakítani.
A záró négy szöveg – Családállítás fejezet cím alatt – az apa, az anya és a velük együtt élő két anyai nagyszülő visszaemlékezése saját életükre, mintegy hitelesítve és egy-egy eltérő nézőpontból árnyalva a gyerek történeteit.
A kettő között 36 novella sorakozik, amelyek az egészen kicsi gyermekkortól egészen a kamaszkorig, időrendben mesélnek – középpontba a legtöbb esetben az apa és fia kapcsolatát állítva. Ez a lassan változó kapcsolat az, amely állandóan visszatérő elemként értelmeződik – a két nemzedék eltérő látásmódja, eltérő értékrendje tükrében.
Ez az írói koncepció. Ezzel nem köll foglalkozni, ezt el lehet felejteni.
Helyette ott vannak az olvasónak a történetek, amelyek mind lélektanilag, mind a történelmi- és mikrokörnyzetrajz szempontjából hitelesen vannak megírva, egyszerű, világos stílusban, szájbarágástól és érzelgősségtől mentesen, de érthetően, átélhetően és érzelmileg felkavaróan.
Fájdalmas könyv, olyan mint az élet, de van benne azért öröm és világosság is. Mint a szemhéjon átsugárzó napfény, a remegő testre eső meleg napsugarak, olyan egy-egy apai kézszorítás, anyai simogatás, nagyapai jó szó, a csehszlovák rokonlány mosolya – egy-egy pillanat, ami biztonságot vagy reményt ad egy magányos kisfiúnak. És van a saját belső fantáziavilágba menekülés lehetősége is, és van a kiszakadás, elmenekülés vágya-reménye, amely aztán az írónak, tudjuk, sikerül is – ennek köszönhetjük ezt a szép könyvet.
Miért kell menekülni otthonról? Mert ez a világ legtöbbször örömtelen robotból áll. Mert gyakran kiüresedett, még gyakrabban gyűlölködésekkel terhelt kapcsolatokban élő emberek élnek itt, akik idegen vagy értelmetlenné vált normák és szokások szerint élik életüket, a körülményeknek kiszolgáltatottan.
A korrajz, a falusi Magyarország „szocialista-kori” sivárságának leírása pontos: igénytelenség és merev normák uralják az életet, és az ehhez való alkalmazkodás tönkre teszi az embereket. És itt válik általánosíthatóvá a könyv, mert a konkrét esetektől függetlenül ezek a magatartási minták itt vannak mellettünk, akár a környezetünkben is felismerhetjük őket. Mint ahogy a gyerek nagyon szépen ábrázolt érzelemvilágában pedig önmagunkra ismerhetünk.

* Ha akarod, posztmodern regény.

 

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs magyar

Esterházy Péter: Egyszerű történet vessző száz oldal – A Márk-változat

2015.07.27. 17:13 vargarockzsolt

mark.jpg„…megfelelő olvasó kell.” – zárul a Magyar Narancsban Lengyel Imre Zsolt kritikája*, amelyből néhány hosszabb passzust fogok idézni. De előtte előre bocsátom, sem Lengyel Imre Zsolt, sem én nem vagyok megfelelő olvasó. Ehhez talán a feltétlen hit hiányzik belőlünk. Így hát a kritikus véleménye és az ezzel teljesen megegyező saját véleményem is a maga korlátai között értelmezendő.
Akkor következzenek az idézetek a kritikából:
Mert van ugyan története és vannak szereplői a szövegnek, ám mindez olyan vázlatos, hogy csaknem teljes mélységében megismerhető már a fülszövegről is. Főleg pedig: egyetlen pillanatra sem érezhető törekvés, hogy az olvasóban a valóságosság benyomását keltsék fel. A visszaemlékezésként kezdődő elbeszélés például belehelyezkedik az egykori kisfiú nézőpontjába, amit a jelen idő és a helyenkénti aranyoskodások-értetlenségek jeleznek, közben azonban folyton a metafizikus elvontság síkján járunk, a fiú gondolatait időrő
l időre (ahogy más alakok is) Simone Weil vagy Kertész Imre szófor­dulatait kölcsönvéve fogalmazza meg. Az idézeteknek nincs is hová integrálódniuk, fel sem merül problémaként, hogy ez vagy amaz hiteles-e valaki szájából.

[…]
Így, az illúzió kötőanyaga nélkül a regény egymással feleselő állítások mátrixává hullik szét, ahogy már az előző Egyszerű történet is, ezúttal azonban nyoma sincs annak a vad játékosságnak, amely ott az intellektuális teljesítményt ellenpontozta, és érzéki élménnyé tette a könyvet.
[…]
…a szöveg meg sem próbálja azon olvasóit bevonni a párbeszédbe, pláne meggyőzni, akiknek világlátásában Isten nem tényező, pedig a téma nem épp súlytalan: nemcsak az elbeszélő, de minden szereplő gondolatai Isten és a hit kérdései körül forognak végig, a történelem, társadalom és erkölcs kérdéseit is csak ebben az összefüggésben próbálják értelmezni. Lélektani hitelesség híján viszont e beállítódásnak nincs megérthető eredete sem: kérdésként sem tehető fel például a műnek, hogy a sivár környezetben élő fiúk honnan szedik azt a sok bölcsességet és paradoxont, melyek a szöveg legnagyobb részét kiteszik – mindezt egyszerűen adottságként kell elfogadnunk.

A saját szavaimmal még azt tenném hozzá, hogy számomra egyfajta füveskönyvként volt élvezhető a mű, és ennek a műfajnak nem vagyok rajongója. De elismerem, nagyszerű mondatok vannak benne, amelyeken el lehet gondolkodni. Ugyanakkor végig Borbély Szilárd (személyes sorsa, versei, esszéi és a Nincstelenek) járt a fejemben. Ehhez a mércéhez mérve ez a könyv kevés volt.

*http://magyarnarancs.hu/konyv/egy-a-szavak-kozul-esterhazy-peter-91269

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs magyar regény

Doboss Gyula: A Merza-napló

2015.07.27. 17:09 vargarockzsolt

merza.jpg
Családtörténet. A harmadát a katonatiszt Merza István I. világháborús orosz hadifogságáról szóló naplója teszi ki, ez érdekes. Azt követően egy lassan széthulló középosztálybeli család posztmodern krónikája.

A könyv alcíme: Egy örmény-magyar család a XX. században. A kiadását a Fővárosi Örmény Önkormányzat és Budapest Főváros II. kerületi Örmény Önkormányzata támogatta. Az örményekről annyit lehet megtudni a könyvből, hogy régen spórolósak voltak.
Mivel a szerző valószínűleg a saját családjáról ír, a könyv elolvasása a rokonainak és barátainak kifejezetten ajánlott.

Szólj hozzá!

Címkék: posztmodern családregény kortárs magyar regény

Závada Pál: Természetes fény

2015.05.18. 17:55 vargarockzsolt

fenyterm.jpgTörténelmi tabló, hitelesnek tűnő emberi sorsokkal és fényképekkel illusztrálva. Részleteiben zseniálisan megoldott, de szerintem összességében kudarcos vállalkozás.
Ha szépirodalom, akkor a hatszázhúsz oldal mögül hiányzik a figyelmet folyamatosan megtartó, sodró lendületű cselekmény. Túlságosan töredezett. A posztmodern azt mondja ugyan, hogy nincsen a történet, csak történetek vannak, de egy jó író ki tudja választani ezek közül, hogy melyek az elmesélésre érdemesek. És azokat úgy mondja el, hogy az olvasó belefeledkezzen a könyvbe. Ez persze szubjektív. Kinek melyik könyv tetszik, melyik az, amelyik magába szippantja? Talán én vagyok türelmetlen, és aki lassú, realista, orosz nagyregényekhez vagy Balzachoz szokott, az kedvelni fogja. Nekem túl részletes és túl hosszú.
Ha pedig történelem, akkor hiányoznak a tágabb összefüggések és a levéltárakban ellenőrizhető források.
Leginkább talán szociográfia, regényes társadalomtörténet és mikrotörténelem, amely mögül azonban hiányzik a szerző nyílt kiállása: én láttam, én gyűjtöttem, én válogattam, én írtam meg.
E nélkül pedig csak – sajnos – az objektivitás álcája mögé bújt manipuláció.
Írom ezeket a kritikai észrevételeket úgy, hogy közben a szerző történem-szemléletével és világnézetével tökéletesen azonosulni tudok. Nemzeti önismeret szempontjából nagyon fontos és szerintem igaz mindaz, amit megír, de az anekdota, a mese nem történelem. Wass Albert vagy Tormay Cecilé ugyanezt a műfajt használta, sokkal jobban kiszolgálva az olvasói közízlést, néha egészen botrányos, embertelen eszméket támogatva.

Azért ez nem rossz könyv. Olyan – leginkább szégyenteljes – történelmi eseményeket illusztrál, amelyekről ma már csak a szaktudósoknak van tudomásuk, pedig az a kor, a 20. század első fele, állandó hivatkozási alap a mai politikai harcokban. És olyan – leginkább tragikus – magyar emberi sorsokat rajzol meg, amelyeket napjaink politikai érdekek vezérelte történelemhamisítói ki akarnak törölni a nemzet emlékezetéből. Ezek mögött a sorsok mögött élő emberek látszódnak, nem afféle kunderai kitalálmányok. Hétköznapi emberek, akik a történelemnek kiszolgáltatva próbálták a saját sorsukat igazítani, boldogan élni, szeretni, és akiknek ez a könyv méltó emléket állít.

Szólj hozzá!

Címkék: történelem szépirodalom magyar regény szociográfia kortárs magyar

Milan Kundera: A nevetés és felejtés könyve

2015.05.18. 17:50 vargarockzsolt

nevetes_es_felejtes.jpg

Szerintem Kundera egy elvetélt konzervatív, posztmodern filozófus, aki saját komplexusait és elrontott életét monomániásan és önigazoló módon magyarázgatva írja a történeteit. Egy értelmiségi Coelho, aki primitív pszichológiai képletekre épített példázatokba burkolja a bölcsességeit. Nagyon művelt, nagyon okos, szépírói vénával megáldott, gyenge jellemű, szexista, egoista, aki időnként képes a szórakoztató lektűr színvonalára felemelni a meséit. Sznob idealisták és kultúrpesszimisták számára erősen ajánlott, a cinikus racionalisták is szórakoztatónak találhatják, de akik igaz, emberi történeket várnak, ahol nem rágják a szánkba az egyetlen és kizárólagos igazságot, azok csalódni fognak. Akik pedig csak könnyed, kikapcsoló olvasmányt keresnének, ezt a könyvét azok is kerüljék, mert – bár társaságban villogni lehet az egyszerre mélyértelmű és frappáns szentenciáival, de ilyenek az olcsó idézetgyűjteményekben könnyebben hozzáférhetők – regénynek meg zagyva és unalmas.

Szólj hozzá!

Címkék: francia regény Kundera

Richard Panek: 4% univerzum

2015.05.18. 17:46 vargarockzsolt

univer.jpg…szerintem a legeslegjobb tudományos ismeretterjesztő könyvek közé tartozik.

A világegyetem kezdetben, azaz 1965-ben nem volt bonyolult. Ezzel a – talán kissé hatásvadász, de az utóbbi ötven év kozmológiai eredményeit pontosan megelőlegező – mondattal indul ez az igazán remek tudományos ismeretterjesztő könyv.
Mit is jelent a kezdő mondat?
1965-ben bizonyították a kozmikus háttérsugárzás létezését, és ezzel az általunk ismerhető univerzum kezdetét, a kozmikus ősrobbanást.
Ekkor egyszerűnek tűnt az egész történet: volt a Nagy Bumm, azóta a világegyetem tágul, közben kialakultak a csillagok, galaxisok, galaxishalmazok. Az elmélet kész volt, most már csak ehhez köllött a csillagászoknak a megfigyelési eredményeket szállítani, a fizikusoknak pedig az elmélet fizikai törvényszerűségeit részletesen modellezni.
Ekkor jelentkeztek a problémák. A megfigyelési eredmények és a nagyon pontosan leírt fizikai törvények nem voltak összeegyeztethetők. A történet további része olyan izgalmas, akár egy krimi, ezért a végkifejletet nem is árulom el. Érdemes elolvasni.

Érdemes elolvasni, de nem csupán a cselekmény miatt, hanem azért is, mert a könyv könnyen érthető, világos szerkezetű, kiváló stílusban van megírva, és rendkívül szórakoztató, mivel tele van a tudósok gyakran extrém személyiségét jellemző szellemes anekdotákkal is.
És ezeken túl van még egy bónusz érdeme – ami miatt szerintem a legeslegjobbtudományos ismeretterjesztő könyvek közé tartozik . Csak úgy mellesleg nagyon plasztikusan ábrázolja a tudományos közélet szociológiáját: szerkezetét és hatalmi viszonyait; a tudományos kutatásokra fordítható forrásokért, valamint a tudományos felfedezések dicsőségért és az azokért járó díjakért folytatott gyakran öldöklő küzdelmet is, de még a tudományos kutatás elvi és gyakorlati módszertanát is megmutatja, konkrét példákon keresztül.
Ha egy érdeklődő gimnazista ezt a könyvet elolvassa, nagy valószínűséggel élete végéig érdeklődni fog az univerzum titkai iránt, de nem lesznek illúziói a tudományos kutatás romantikus szépségeivel szemben.
Aki meg idősebb, az megtudhatja, hogy mit tudtunk/nem tudtunk az univerzumról 2011-ben, és közben még jól is szórakozhat.

sotet_anyag.jpg
Amikor látható a sötét anyag

A sötét anyag létezésére talán a leglátványosabb, mindenesetre biztosan a leghíresebb közvetett bizonyítékkal az azóta Lövedék-halmaz (Bullet Cluster) néven elhíresült, két galaxishalmaz összeütközését ábrázoló 2006-os felvétel szolgált. A röntgenképek és a gravitációslencse-hatás felhasználásával Douglas Clowe, az akkor az Arizona Egyetemen dolgozó csillagász el tudta különíteni a látható gázt az egyébként láthatatlan anyagtömegtől. [A NASA technikusai a látható gázt rózsaszínre, a láthatatlan (sötét) anyagtömeget kékre színezték, lásd felső kép, melynek forrása a wikipedia]
A felvételen mindkét galaxishalmaz röntgentartományban látszódó gázai az ütközés középpontja körül csoportosulnak, ahol az atomok elvárásainknak megfelelően viselkednek – vonzzák egymást, és gravitációjuknál fogva összetömörülnek. A gravitációslencse-hatással kimutatott láthatatlan anyagtömeg [sötét anyag] a képen e közben az ütközés átellenes oldalain türemkedik ki.
258. oldal

 

 

 

Szólj hozzá!

Címkék: csillagászat kozmológia Univerzum

Miroslav Krleža: Filip Latinovicz hazatérése

2015.05.18. 17:34 vargarockzsolt

latin.jpg



Thomas Mann, Sartre és Dosztojevszkij rokona a horvát Miroslav Krleza, aki 1932-ben megjelent regényében egy elrontott gyermekkor után művésszé, festővé vált, és éppen mély egzisztenciális és alkotói válságba jutott ember portréját rajzolja meg.

A könyv első kétszáz oldala olyan lassú, hogy úgy éreztem magam, mint egy nem túl érdekes diaporáma bemutatón, amelynek tárgya a múlt század eleji K und K monarchia egy kisvárosa, ahol nem történik semmi. Aztán az utolsó száz oldal annyira felgyorsul, hogy a lendülettől a könyv végén lapoznánk még tovább – várnánk a folytatást.
Ez persze, csak a felszín, a cselekmény szintje. A regény filozófiai mondanivalója egyenletesen van elosztva: és ez a kor elidegenedettség érzésétől a nihilizmusig és a barbár erőszakig ívelő láncolat logikusan és pontosan van megkomponálva.
Klasszikus remekmű, filozófiailag felturbózott realista nagyregény, 300 oldalon.

Szólj hozzá!

Címkék: klasszikus horvát regény

Mariam Petroszjan: Abban a Házban - Tabaki

2015.04.16. 19:11 vargarockzsolt

TABAKI 
Első nap

"Teste idétlen, esze gyér, silány 
- mondta a Bőnök, s ennek híre járt -, 
de mersze van! – a legfőbb, mit kívánsz 
egy olyan úton, melynek célja Snyárk
(Lewis Carrol: A Snyárk-vadászat)

Nem szeretem a történeteket. A pillanatokat szeretem. Az éjszakát jobban szeretem a reggelnél, a holdat a napnál, az itt és mostot bármilyen ott és majd akkornál. Ezen kívül szeretem a madarakat, a gombákat, a blúzokat, a pávatollakat, a fekete macskákat, a kék szemű embereket, a heraldikát, az asztrológiát, a véres detektívregényeket és az ősi eposzokat, amelyekben a levágott fejek évekig lakomáznak és beszélgetnek a barátaikkal. Szeretek finomat enni és inni, szeretek elüldögélni a forró fürdőben és meghemperegni a hóban, szeretek magamra ölteni mindent, amim van, és a kezem ügyében tudni mindent, amire szükségem lehet. Szeretem a sebességet és a gyomrom sajdulását a félelemtől, amikor úgy nekigyorsulok, hogy már nem bírok megállni. Szeretek ijesztgetni és ijedezni, nevetni és meghökkenteni. Szeretek a falra írni, hogy senki ne tudja, ki írta, és úgy rajzolni, hogy senki ne jöjjön rá, mi van odarajzolva. Szeretek a falra írni létráról és anélkül, festékfújóval, vagy egyenest a tubusból kinyomott festékkel. Szeretek festeni, meszelővel, szivaccsal, az ujjammal. Szeretem először megrajzolni a kontúrokat, aztán teljesen kitölteni, hogy ne maradjon fehér folt. Szeretem az akkora betűket, mint én magam, de az egészen aprókat is szeretem. Szeretem nyilakkal ide-oda terelni az olvasókat, arrafelé, ahová én is írtam valamit, szeretem összezavarni a nyomokat és hamis jeleket hagyni. Szeretek jósolni rúnákból, babszemekből, lencséből, a Változások könyvéből. Filmekben és könyvekben szeretem a forró éghajlatú országokat, az életben az esőt és a szelet. Legjobban az esőt szeretem. A tavaszit, a nyárit, az őszit. Bármilyet, bármikor. Szeretem százszor elolvasni ugyanazt a könyvet. Szeretem a szájharmonika hangját, néha magam is játszom rajta. Szeretem, amikor sok zsebem van, amikor a ruhám annyira agyon van használva, hogy olyan, mintha a saját bőröm volna, és nem héj, amit le lehet vetni. Szeretem az amuletteket, főképp az olyanokat, amelyek külön-külön egy-egy dolog ellen valók, nem az olyanokat, amelyek egyszerre jók az élet minden alkalmára. Szeretek csalánt és fokhagymát szárítani, hogy aztán bedugdossam, ahová épp a kedvem tartja. Szeretem emulzióval bekenni a tenyeremet, aztán az emberek szeme láttára letépni. Szeretem a napszemüvegeket. A maszkokat, az esernyőket, a cirádás régi bútorokat, a rézlavórokat, a kockás abroszokat, a dióhéjat, magát a diót, a fonott székeket, a régi képeslapokat, gramofonokat, gyöngydíszeket, a triceratops pofáját, a narancssárga közepű sárga pitypangot, az olvadásnak induló hóembert, amely elhullajtotta sárgarépaorrát, a titkos járatokat, az épületek tűzvédelmi menekülési útvonalainak rajzát, szeretek idegeskedve ülni az orvosi rendelő előtti sorban, szeretek néha úgy felüvölteni, hogy mindenki rosszul legyen tőle, szeretem álmomban rávetni a kezem-lábam a mellettem fekvőre, szeretem elvakarni a szúnyogcsípéseimet, és megjósolni az időjárást, apró tárgyakat dugni a fülem mögé, levelet kapni, pasziánszot kirakni, mások cigarettáját szívni, régi papírok és fényképek közt kotorászni, megtalálni valamit, amit rég elvesztettem, és már el is felejtettem, hogy mire való, szeretem ha forrón szeretnek, szeretek a környezetem utolsó reménysége lenni, szeretek egy dologból mást csinálni, valamit valamihez odaragasztani, odaerősíteni, aztán csodálkozni, hogy működik. Szeretek ehető és ehetetlen ételeket kotyvasztani, összekeverni különféle italokat, ízeket és szagokat, szeretek ráijeszteni a barátaimra, hogy abbahagyják a csuklást. Túl sok mindent szeretek, lehetne sorolni a végtelenségig. 
Nem szeretem viszont az órákat. 
Semmilyet. 
Olyan okokból, amelyeket fárasztó lenne felsorolni. Ezért nem is fogom.

276-277. oldal

Szólj hozzá!

Mariam Petroszjan: Abban a Házban - A vak

2015.04.16. 19:09 vargarockzsolt

AZ ERDŐBEN

A Vak derékig gázolt a kemény fűben. A tornacsukája cuppogott. Valahol sikerült megmerítenie. A lábfeje hozzátapadt a nedves gumihoz, és arra gondolt, nem lenne-e jobb levenni, és mezítláb menni tovább. De nem vette le. A fű szúrós volt, tövisek és undok nyálkás csomók lappangtak benne, amelyekre ha az ember rálép, nem győzi lemosni. Volt valami, ami olyan, mint a vizes vatta, meg ami kócos hajcsomókra emlékeztetett, mindez ott lakozott a bódítóan illatozó fűben, ette, kúszott-mászott benne, megrészegedett az illatától, született és pusztult, sárrá változott – mindez a fű volt, ha jól belegondolunk, fű, és semmi több. 
A Vak levett egy törékeny csigaházat egy magas hajtásról, amely a kezéhez csapódott. A csigák a fű leghegyére tapadtak, egymáshoz koccantak, mint az üres diószemek. A Vak betette a csigaházat a zsebébe. Tudta, hogy mire visszatér, a zsebe üres lesz – mindig így történt –, mégis, mindig eltett valamit, csak úgy megszokásból. 
Felszegte a fejét. A hold fehérre festette az arcát. Az Erdő egészen közel volt. A Vak meggyorsította a lépteit, habár tudta, hogy nem érdemes sietni: az Erdő nem szerette a türelmetleneket, és hátrahúzódhat. Nem egyszer megtörtént: kereste, és nem találta, úgy érezte, hogy ott van mellette, mégsem tudott behatolni. Az Erdő szeszélyes volt és félénk, sok út vezetett hozzá, és mind hosszú volt. Keresztül lehetett menni a mocsáron, vagy a kábító illatú réten. Egyszer egy teleszemetelt üres telken keresztül jutott az Erdőbe. A telken hegyekben álltak a lyukas autógumik, a vaskacatok, a törött edények, a föld eltűnt a csikkek és az üvegszilánkok alatt, a Vak megvágta a tenyerét valami éles vasban, és elvesztette kedvenc madzagkarkötőjét. Akkor az Erdő maga kapta el őt, megragadta borzas ágmancsával, és behúzta a mélyébe, nyirkos, fülledt sűrűjébe. 
Az Erdő gyönyörű volt. Titokzatos és bozontos, benne mély odúkkal, furcsa odúlakókkal, nem ismerte a napot, nem bocsátotta be a szelet, kutyafejűek és füttyögetők éltek benne, fekete kalapú gombák és vérszívó virágok nőttek benne. Valahol – a Vak soha nem emlékezett, pontosan hol – volt egy tó, és egy folyó, amely a tóba torkollott. De lehetett több folyó is. Az út az Erdőbe a folyosón kezdődött, a hálószobák ajtainál, amelyek mögött szuszogtak , horkoltak és pusmogtak a lakók, nyikorgott a törött parketta, felháborodott patkányok futkostak cincogva az ember lába alól. 
A Vak most kész volt, hogy behatoljon az Erdőbe. A kábító mező véget ért. A Vak lassított, beszívta a nedves levelek illatát, amikor egyszerre lépéseket hallott. Az Erdő egy szempillantás alatt eltűnt. Az illatokkal együtt. Valaki, messze elől, a füvet susogtatta. Lépések közeledtek, már lehetett hallani, hogy aki jön sántikál. Aceton- és mentás rágógumi-szaga volt. A Vak elmosolyodott, és egy lépést tett elébe.

121-122. oldal

Megnyikordult az ajtó. A Vak a feje fordulatával követte a Dögkeselyűt, mintha látná, aztán lehunyta a szemét, és belemerült a langyos kábulatba. És nyomban visszatért az Erdő. Rázúdult, belelihegett a fülébe, beleásta a mohába és az avarba, elrejtette és elringatta a füttyösök énekével. A Vak volt a kedvence. Az Erdő még rá is mosolygott. A Vak tudta ezt. Messziről megérezte a mosolyokat. Égetőek, tapadósak és éles fogúak, puhák és bolyhosak. Az illékonyságuk gyötrelmet okozott neki, rágta, hogy se az ujjaival, se a fülével nem képes megbizonyosodni róluk. A mosolyt nem lehet elkapni, a két tenyere közé fogni, milliméterről milliméterre végigtapogatni, megjegyezni… A mosoly elsiklik, csak sejteni lehet. Egyszer, amikor még kicsi volt, a Rénszarvas megkérte, hogy mosolyogjon. Akkor nem értette, hogy mit akarnak tőle. 
– A mosoly, kis barátom, a mosoly – mondta a Rénszarvas – a legjobb, ami az emberben létezik. Amíg nem tudsz mosolyogni, nem vagy egészen ember. 
– Mutasd meg – kérte a Vak. A Rénszarvas lehajolt, és odatartotta az arcát a kisfiú ujjai alá. Amint a Vak beleütközött a Rénszarvas nedves fogaiba, visszarántotta a kezét. – Ez rémes – mondta. – Nem baj, ha nem csinálom? 
A Rénszarvas csak sóhajtott. 
Azóta sok idő telt el, és a Vak megtanult mosolyogni, de tudta, hogy a mosoly nem szépíti meg, mint másokat. Gyerekkönyvei domborított képein találkozott széthúzott ajkakkal, találkozott ilyennel játékbabák arcán, de mindez nem olyan volt, mint amit a hangokból lehetett kivenni. Mosolygó hangok hallatán végre megértette: a mosoly a fény. Nem mindenkinél, sokaknál. Most aztán tudta, mit érzett Alice, amikor a Cheshire-i Kandúr mosolya ott lebegett fölötte a levegőben, kajánul, a fogát vicsorgatva. Így mosolygott az Erdő is. Fentről, határtalan, csúfondáros mosollyal.

123-124. oldal

A VAK 
"- A teremtések és átváltozások véget nem érő fo- 
lyamatának három osztálya van: az egyik a képeknél- 
küliség osztálya, a másik a képek osztálya, a har- 
_madik pedig a valóság osztálya – mondta az isten." 
(Tung Jüe: Ami a nyugati utazásból kimaradt)

A Vak keresztülvág az udvaron, mely magába szívta a nappali hőséget. Az aszfalt kellemesen melengeti, a gyep füve finoman szurkálja a talpát. A tölgy alatt a fű sűrűbb és puhább lesz. A Vak megáll a fa alatt, hagyja, hogy a keze beletapadjon, s a tenyerén ott marad a kéreg bordás lenyomata. Lassan kapaszkodik felfelé, pedig fel tudna nyargalni, mint a macska, de ez nem az ő fája, ma vendég lesz rajta. Az ajtó nélküli bejárattól jobbra folyosó vezet, valamikor ott függött a hinta, amelyet az Elefánt „Repülök!” kiáltással leszakított, balra keskeny átjáró a kicsik és soványak részére, ez az ág hűvösebb a többinél, amelyek őrzik a fel- és lemászók nyomait, és kellemesebb felkapaszkodni rajta. A Vak felfelé kapaszkodik, közben fütyörész, hogy jelt adjon magáról. 
„Szevasz!” – mondja a Púpos, és a lombokat suhogtatja. Az üdvözlésben nem érezni különösebb örömet, de a Vak mást nem is várt, a Púpos azért költözött ide, mert magányra vágyott, nem azért, hogy vendégeket fogadjon. Nanetta károgása viszont, amely a levelek közt áthatolva jut a fülébe, elragadtatást fejez ki. A Vak arcát két szárny simogatja, a vállán ürülékzselé képződik. A madár nehezebb lett, teljes értékű felnőtt varjú lett belőle, így már nem valami kellemes a társasága. Amíg a Vak és Nanetta egymást simogatja, a Púpos megkérdezi a vendéget, mit keres a fán. 
– Tulajdonképpen semmit – mondja a Vak. – Játszanál nekem valamit? 
A Púpos hallgat. 
Nanetta elrepül, nekiront a fa koronájának, közben teli torokból rikácsol, táncol a fejük fölött, három helyett zajong, azt játssza, hogy nem egy, hanem nagyon sok van belőle. A Vak megtörli a trikóját, a tenyere ragacsos lesz. 
[…] 
A Vak félretolja magában a Púpos hangját, a hangnemét és Nanetta károgását, a keltett zaj alapján nem tudja kikövetkeztetni a hatásukat, helyettük felidézi magában egy lavórban úszó nagy hal uszonyának csobbanását, és teljesen elmerül benne. Valamikor nagyon régen történt. Valaki betett egy halat egy lavórba, és odatette a lavórt a szobája padlójára, ahol a Vak lakott. Ő akkor órák hosszat ült a lavór mellett, oly soká, hogy most a legzajosabb helyeken is képes felidézni ezeket a hangokat, és el tudja ringatni magát velük. Idehozza a nagy halat, ideköltözteti a tölgy ágai közé, mint valami pikkelyes madarat, és hagyja, hogy hadd lubickoljon, úszkáljon a levelek között. Minél tovább úszkál, ő annál nyugodtabb lesz. Kiolt vele minden zajt, a halk csobogást kivéve, és ott tartja a világot a víz alatt. Amikor aztán hozzáér az ághoz, amely mellett ül, a kéreg nem melegebb az ujjainál: lemosta a tölgyről a múlt minden nyomát, és a fa egy ideig érintetlenül fog állni, mint őstölgy az őserdőben. 
A Púpos elcsendesül, mintha hallaná, amit a Vak művel. 
Fölöttük tucatnyi ösvény, melyek a semmibe vékonyodnak és szakadnak, tucatnyi különböző út, szélesebb és keskenyebb, és mind egyformán végződik, de csak a nemlátók számára. A legmagasabbak a korona fölé magasodnak; aki kimászik a végükig, érzi, amint meghajolnak a teste súlya alatt, ha pedig fúj a szél, hallani egy láthatatlan ajtó nyikorgását, és hintázni lehet az űr fölött, szimatolva az elzárt utat. A Vak olyankor mászik fel erre a tölgyre, amikor hiányzik neki az Erdő. A keze-lába nyughatatlan, a feje tele szavakkal, ő pedig azzal vigasztalódik, hogy feltornázza magát az esőcsatornákon, a téglafalon, a tetőig, az udvar drótkerítésének szemein, a fák törzsén, a legtörékenyebb ágakig. Tetszik magának, amikor ilyeneket csinál. A tölgyön már rég nem járt. Itt jól érzi magát, mint egy ismerős házban, és még ha a Púpos el is kergeti most, magával visz valami értékeset. A Púpos nyugtalanságát és félelmét. Egy régi dalát, a dohányának az illatát, Nanetta örömét, a hal uszonyának csobogását a tölgyfa ágai közt.

662-665. oldal

1 komment

Mariam Petroszjan: Abban a Házban - A púpos

2015.04.16. 19:04 vargarockzsolt

pupos.jpg
A púpos fuvolázott, az udvar hallgatta. Egészen halkan játszott, saját magának. A szél körözve sodorta a leveleket, azok meg-megálltak, beleestek a tócsákba, azzal véget ért a táncuk, és véget ért minden. Eláznak és sárrá válnak. Mint az emberek. 

Halkabban, még halkabban… A vékony ujjak ide-oda futkosnak a lyukakon, a szél falevelet csapkod az ember arcába, a farzsebbe dugott aprópénz belenyomódik a testbe, a csupasz boka fázik, libabőrös lesz. Jó dolog, ha van az embernek egy éneklő fadarabja. Megnyugtat, elcsicsijgat, de csak amikor az ember maga akarja. 
Egy falevél megakadt a lábánál. Aztán még egy. Ha az ember órákig ül mozdulatlanul, a természet bekapcsol a körforgásba, mintha te is fa lennél. A levelek a gyökeredhez tapadnak, a madarak az ágaidra ülnek, odapiszkítanak a gallérod mögé, az eső barázdákat mos beléd, a szél beszór homokkal. Elképzelte magát mint faembert, és elnevette magát. Az arca egyik felével. 
[…] 
Hat ujjal született és púposan, olyan csúnyán, mint egy majomkölyök. Tízéves korában komor volt, a szája nagy, az ajka folyton felrepedve, hatalmas mancsával mindent összerombolt maga körül. Tizenhét éves korára vékonyabb, csendesebb és nyugodtabb lett. Az arca felnőttarc volt, a szemöldöke összenőtt az orra fölött, varjúfekete, sűrű sörénye széltében nőtt, mint valami tüskés bozót. Az étel nem érdekelte, a ruházata hanyag, a körme alatt gyászkeret, és hetekig nem váltott zoknit. Szégyellte a púpját, a pattanásokat az orrán, szégyellte, hogy még nem borotválkozik, és pipázott, hogy idősebbnek látszódjék. Titokban könnyfacsaró regényeket olvasott és verseket írt, amelyekben a hős hosszan és gyötrelmesen haldoklik. A párnája alatt Dickens-könyveket rejtegetett. 
Szerette a Házat, nem ismert más otthont, nem ismerte a szüleit, úgy nőtt fel, hogy egy volt a sok közül, és képes volt magába vonulni, ha egyedül akart maradni. Legjobban akkor tudott muzsikálni, ha senki nem hallotta. Ilyenkor minden sikerült, minden dallam olyan volt, mintha maga a szél fújna bele a fuvolába. A legjobb helyeken sajnálta, hogy senki nem hallja, de tudta, ha lenne hallgatója, nem sikerülne ilyen jól. A púposokat a Házban Angyalnak nevezték, mintha összecsukott szárnyaik lennének, és ez egyike volt annak a kevés kedveskedő névnek, amelyeket a Ház a gyermekeknek adott. 
[…] 
Az udvar körül vedlett macskák keringtek. Varjak sétálgattak a csupasz ágyásokban, a száraz avarban turkálva. A nagy orrú, piros pulóveres kisfiú ott ült egy felfordított ládán, fuvolázott, a magány és az üresség körébe zárva magát. A Ház ablakai rá-ráleheltek. 
87-89. oldal

Kép innen: http://holit-i-leleyat.livejournal.com/116877.html 

Szólj hozzá!

Mariam Petroszjan: Abban a Házban

2015.04.16. 19:00 vargarockzsolt

abban_a_hazban.jpg
Álom. Titkos csodák világa, ahová még az életében eljuthat az ember. Kollektív tudattalan, ahová csak a kiválasztottak léphetnek be, kiszakadva térből és időből.

"- A teremtések és átváltozások véget nem érő fo- 
lyamatának három osztálya van: az egyik a képeknél- 
küliség osztálya, a másik a képek osztálya, a har- 
madik pedig a valóság osztálya – mondta az isten." 
(Tung Jüe: Ami a nyugati utazásból kimaradt)

Egy Leghosszabb Éjszaka

"Csupán az nem változott soha, hogy a 
Baziliszkusznak halálos erejű a tekintete." 
(J. L. Borges: Képzelt lények könyve)

A Szfinx, a Lord, a Sakál, a Vak, a Púpos, a Vörös, a Dögkeselyű.… meséi

"Itt a Szürke Ház rengetegében eső 
Cseperészik, nézz fel az égre. 
A mohából, avarból bújj csak elő, 
Gyere, táncol az erdő népe. 
Nem látszik az arc, nem látszik a szem, 
Ázik a bunda, nincs vége sosem. 
A sötét odúban, a tölgyfa alatt 
Levél lapul, mely nem mond igazat. 
Hát húzd csak elő, s olvasd ami van, 
A sok hangyabetűt a fehér papíron. 
Megmondják neked, s te továbbadod azt, 
Ami nincs a levélben: a színigazat. 
Találj ki magad sosevolt igazat, 
S iramodj a mohában, a lombok alatt. 
Hatkarmú mancsod hagyjon nyomokat, 
Fuss és danorássz, míg az ég leszakad, 
Kiáltsd ki, te korcs, hirdesd te magad: 
A fa és a csermely gyermeke vagy.

Rajta, rajta, erdei fajta! 
Hátra a fül, és uccu a rét! 
Ropjuk a táncot, és fújjuk a dalt ma! 
Mi büszke erdei nép!" 
(Esőének)

"S mégis csak el! Mint hogyha boncolunk 
gyógyult sebet, más kezéből kiragadva 
kezünket el! S hová? Bizonytalanba." 
(R. M. Rilke: A tékozló fiú kivonulása)

[Az idézetek a könyvből valók.]

Szólj hozzá!

Címkék: kortárs fantasztikus remekmű orosz regény

W. G. Sebald: Légi háború és irodalom

2015.04.16. 18:50 vargarockzsolt

egihaboru.jpgMiközben ezt az egyszerre érdekes és érdektelen könyvet olvastam, többször is kedvenc és tisztelt íróm, Nádas Péter jutott az eszembe, akinek szépprózájában írásművészete és gondolkodásának mélysége lenyűgöz, és akinek esszéiben és publicisztikáiban megfogalmazott politikai és filozófiai gondolatait nagyon sokszor vitathatónak, és néhányszor teljesen elhibázottnak, tévesnek tartom. De említhetném Krasznahorkai Lászlót is, akivel szemben hasonlóképpen ambivalens a viszonyom. 
Nádas és Krasznahorkai a magyar irodalom legjelentősebb szerzői közé tartoznak, de velük, illetve műveikkel szemben is lehet helye méltányos kritikának. 
W. G. Sebald az európai irodalom „csillaga”, és örülni kell, ha művei magyar fordításban megjelennek, ugyanakkor nem kell elhallgatni, ha a király éppen meztelen.

Légi háború és irodalom rossz könyv.

Először is, mert nem felel meg a saját magával szemben támasztott elvárásoknak. Szép. Esztétizáló – a szöveg megformáltságában ez még talán megbocsátható volna, bár Sebald kíméletlenül kritikus tekintetében, amellyel a kötete témájával foglalkozó más szerzők munkáit vizsgálja, saját szövege is támadható volna (erre még később visszatérek) –, de ennél nagyobb gond, hogy a kötet képei, a Sebald márkajelzésének is tekinthető fekete-fehér fotók szépek. Jól esik kézbe venni ezt a tipográfiailag is gyönyörű könyvecskét, lapozgatni benne, és megcsodálni az illusztrációként szereplő képeket. 
Miközben a szerző a 60. oldalon ezt írja (és ezzel én is nagyjából egyetértek): 
…a megsemmisített világ romjaiból esztétikai vagy álesztétikai hatást meríteni olyasmi, ami megfosztja létjogosultságától az irodalmat. 
A pusztulás, az emberi szenvedés esztétizálása pornográfia. 
Ennyit a formáról. 
Miért rossz tartalmilag a könyv? Mert a saját maga által feltett kérdésre rosszul felel. A könyv második fejezete ezzel a mondattal kezdődik: 
Vajon mivel kellett volna a rombolás természetrajzának kezdődnie? 
Saját kérdésére direktben nem felel, felel helyette az egész könyv. 
Sebald Nádas Péter-i pontossággal írja le és elemzi a 2. világháború alatti szörnyű pusztulást, amelyet a szövetséges – főleg angol – légierő bombázása okozott a német városokban, és a rengeteg – nagyon sokszor rettenetes szenvedéssel kísért – halált, amelyet a német civil lakosság elszenvedett. Ez a sebaldi válasz: a pontos és tárgyilagos leírás, és a lélektani következmények elemzése. 
A borzasztó sorokat olvasva a fejemben folyamatosan egy másik válasz járt: nem, nem így kell kezdeni, hanem az első lengyel határőr meggyilkolásával, 1939-ben, a német-lengyel határon. Vagy még korábban. Az SA rohamosztagosok első gyilkosságával Hitler hatalomra jutása idején. 
Az erkölcsi dilemmát Sebald is érezhette, mert a három részes esszé utolsó másfél oldala, mintegy vörös farokként* a pusztítás igazi felelősei megnevezésével zárul: a valódi felelősek a háború kirobbantói, a náci vezetők voltak. 
De ez már késő. A könyv szövegét először olvassa az ember, aztán jut el a befejezéshez. Bárki halála szörnyű, de a tettesek és cinkosaik – a német nép, ha nem is egészében, de döntő részében cinkos volt a háborús bűnökben – halálának részletezése nem megrendítő, hanem ocsmány, és a tettesek és cinkosaik országának lerombolása megérdemelt büntetésnek tűnik, miközben nem is büntetés, hanem a nácik által kikényszerített háború logikus következménye.

Minden háború szörnyű. Az igazságos és az igazságtalan háborúnak is vannak ártatlan áldozatai. Lehet-e, kell-e válogatni az áldozatok között? Ártatlanabb és szánnivalóbb-e egy (vagy hatszázezer) civil áldozat a hátországban, mint egy (vagy több millió) katona, akit halálba küldenek a frontokon? Nyilván nem, a Don-kanyarba küldött magyar katona és munkaszolgálatos halála épp úgy szörnyű és elfogadhatatlan, mint a Budapesten Dunába lőtt vagy éhen halt, agyon bombázott civil embereké. 
Ki lehet-e merevíteni egyetlen kockát a háború filmjéből úgy, hogy az értelmesen beszéljen az egészről? Nyilván nem. Hát akkor miről beszél a kiszakított pillanat? Miről szól ez a könyv? 
Mit jelentenek például azok a sorok, amikor arról van szó, hogy ha egy szétbombázott német város középkori gótikus katedrálisának tornyára a bombázást megelőző napon kifüggesztették volna a fehér zászlót, az angol bombázók akkor sem kímélték volna meg, mert a bomba drága ipari termék, amelyet rendeltetésszerűen kell használni. 
Az ilyen sorok az ellenség kíméletlenségéről, és a technikai civilizáció hazug értékrendjéről szólnak, miközben a nácikkal vívott háborúban ezek a kérdések nem voltak számításba vehetők. 
Ez olyan, mintha arról vitatkoznánk, hogy az áldozat a rátámadó gyilkossal szemben hogyan védekezhet, használhat-e fegyvert, és önvédelem közben megölheti-e támadóját?

Még egyetlen dologra térnék vissza, amit a könyv formájának és stílusának értékelésekor szóba hoztam. Privát véleményem szerint a halálról és pusztulásról nem csak a Sebald által kizárólagosan érvényesnek gondolt hűvös racionalitással és tárgyilagossággal lehet írni – mint ahogy azt sem hiszem, hogy a Holocaustról szóló beszámolók egyetlen elfogadható hangneme a Kertész Imre féle megközelítés volna, ezt azért teszem hozzá, mert Kertésznél is olvastam, hogy a többi Holocausttal foglalkozó szerző mennyire hamis nézőpontból közeledik a témájához.
Minden írásmű a saját műfaji és formai (stílusbeli) elvárásainak kell hogy megfeleljen, és ezeknél – számomra – még fontosabb is az ilyen témáknál az erkölcsi tisztaság.

*a szocialista országokban, a cenzúra megtévesztésére-kielégítésére volt szokásban, hogy a publikálandó szöveg a rendszer ideológiájának megfelelő vonalas, dogmatikus elemzéssel, idézettel zárult – ez volt a „vörös farok”, és ezzel szerzett menlevelet a korábbi – esetleg rendszeridegen – gondolatmenetekhez.

Szólj hozzá!

Címkék: Sebald