Részlet az Egy ötven éves férfi nyavalygásai című sorozatomból:
A világ elég pocsék hely tud lenni egy gyerek számára, akár cigány putriban születik, akár egy viszonylag gazdag, New York-i értelmiségi családba. (Azért, ha lehet, én inkább New Yorkot választanám.) Aztán jönnek a felnőttek minden fajta ideológiákkal, vallásokkal, iskolákkal, meg nevelési elvekkel, amit túl élünk valahogy, és mire felnövünk, el is felejtjük a régi kínlódásainkat, megkérgesedünk és úgy teszünk, mintha ez természetes volna. Salinger történetei pont jók arra, hogy ezeket a már beforrott sebeket megpiszkálják, és eszünkbe juttassák, a „régi szép időket”, amikor egy szerelmi válság maga volt halál.
Hát, ez elég melodramatikusan hangzik. :)
Szóval, annyira öreg még nem vagyok, hogy ne tudjam beleélni magam a könyv szereplőinek az életébe, de egy kis ironikus távolságtartást azért nem tagadhatok.
Jobb ezt a könyvet 20 éves kor alatt olvasni, mint 40 felett. Salinger laza szövegelése, ami egy tipikus bölcsész tudálékos okoskodásaival, filozofálgatásával keveredik, fiatal korban még jobban tolerálható.
Hogy van megírva? Pocsékul. Leteszi az írói kameráját egy sarokba, aztán mindent rögzít, amit lát. Lényegest, lényegtelent. A könyv felét ki lehetne húzni. Azt mondja, Fitzgerald meg Hemingway volt a példaképe, ehhez képest semmi szikárság, inkább állandó szómenése van. Ugyanakkor ez néha nagyon szórakoztató. Mint egy stand up comedy. Időnként azon gondolkodtam, Mácsai Pál vagy Kern András felolvasásában élvezném jobban?
A karakterek érdekesek. Látszik, hogy egy hosszabb történet szereplői, akik nem egy rövid sztori kedvéért jöttek a világra. Van múltjuk, a személyiségüknek van mélysége, amelyet a szerző egy-egy egészen finom gesztussal, mozdulattal, szófordulattal jelenít meg, és ezért minden pillanat nagyon életszerű.
A történet mondanivalója egy nagy röhej. Lapos. Nem árulom el, mert nem akarok spoilert. Helyette inkább elmondom, hogy szerintem nem kéne a gyerekeket vallásosan nevelni, de erről nem nyitok vitát, és ha véletlenül valaki vitatkozni akarna velem ez ügyben, annak a hozzászólását törölni fogom. :)
Hogy mindezek ellenére miért tartom jó könyvnek? Csak. Mert időnként marha jól szórakoztam rajta. Mert szeretem a fájdalmas, megható történeteket. Mert olyan szereplői vannak, akik valódi, érzelmekben gazdag, érzékeny, gondolkodó, szerethető fiatal emberek. Aki a Zabhegyezőt szereti, az valószínűleg ezt a könyvet is élvezettel fogja olvasni.
Ez a recenzió a moly.hu-n jelent meg először.