nem volt.
Lantos Lászlónak (Triceps) ugyan volt néhány gyenge próbálkozása, hogy provokálja Ménes Attilát, aki a moly.hu és a Szépírók Társasága közös szervezésében tartott Eleven Irodalom – A könyv utóélete rendezvény meghívott vendége volt, de ezeket a Hidegdauer szerzője könnyedén visszaverte.
Ha már botrány, akkor Pilinszky és Tar Sándor jut eszembe, a teremtés és a lét botránya, a kiüresedett és kilátástalan Kádár-rendszer, mint a sivárság és az emberi kiszolgáltatottság színtere, amely Ménes könyvének is tárgya.
A botrány tehát nem a könyvtárban volt, hanem a könyvben olvasható, és amennyiben most is aktuális – igen, a szegénység megfoszt a szabadságtól, a rendszerváltás ebben nem hozott változást –, akkor éppen a könyvtár falain kívül lelhető fel, például a szükséglakások és a hajléktalonok nyomortanyáin.
Ménes Attila beszélt erről is, hogy az írónak a legkiszolgáltatottabbak oldalán kell állnia, és Lantos provokációjára elmondta végül azt is, hogy az önéletrajzi elemekből építkező regényének főhőséül miért egy lányt választott: mert a nők a férfiaknál rosszabb helyzetben éltek és élnek Magyarországon.
Mi volt még?
Sokan voltunk, az író ismerősei, barátai - többek között a nagyszerű költőnő Falcsik Mari -, és a moly bloggerei - többek között a nagyszerű HAri -, megtöltöttük a termet.
Novák Péter (egy_ember) – aki lassan gondolkozhatna azon, hogy az irodalmi élet közszereplőjeként megkülönböztesse nevét a másik Novák Pétertől - kérdéseire Ménes Attila felvázolta irodalmi pályáját:
Debrecenben élt, édesanyja egyedül nevelte, Karinthy Így írtok tija indította az irodalom felé, először a sci-fi érdekelte, Jeffrey Stone, a Káosz ciklus szerzőjeként befutott fantasy és ponyvaíró volt az első szerzőtársa, de az Alföld folyóiratnál is próbálkozott, míg aztán 1984-ben Budapestre költözött.
Az Európa Kiadó, a VHK és a szamizdatbutik voltak az első pesti élményei, az Élet és Irodalomban Kardos G. György vezette be az első írását, azaz avatta íróvá – róla nagy elismeréssel beszélt, szerinte Nobel-díjat érdemelt volna. (Privát megjegyzés: jobban szeretem azokat, akik a Nobel-díjat magyar szerzőknek osztani akarják, mint azokat, akik vitatják az egyetlenünk jogosságát.)
Ménes először novellákat kezdett írni, amatőr szerzőként, rendszertelenül. Professzionális írónak azóta tartja magát, amióta regényt ír, rendszerességgel.
Minden nap olvas másfél órát, leginkább orosz klasszikusokat, de igazából mindent, a 15. századi óhitű pópák emlékirataitól egészen Ulickajaig és Pelevinig.
A másik nagy kedvence a magyar irodalom, a 20. század elejétől kezdve, Móricz a legnagyobb, aztán a kortársak közül említette a most elhunyt Hazai Attilát, és egy kérdésre válaszolva a földijei közül Halász Margitot és Tar Sándort.
A napi másfél órás olvasás után napi egy órás írás következik, kézírás, papírra, ha szép az írásképe, akkor többnyire a szöveg is jó; egy évig ír egy regényt, aztán kell még egy másik év, amíg letisztázza, végleges formába önti.
Ha befejezte az írást, akkor újra olvas. Ha lehet, akkor szabad levegőn.
Jól elvan. Mondta is, de látszik is rajta. (Lehet, hogy sokan ezért szeretnének írók lenni?)
Volt még szó a kultúra „állapotjáról”, nyomorúságáról; a vidéki élet nehézségeiről – ezt leginkább a moderátor szorgalmazta, aki különösen Hatvan város elmaradottságán borongott -, Mikes Tamás tűzoltókészülék-ellenőrről és filozófusról, aki titkos életében rendőrségi besúgó volt (lásd szegény micsinay), Tar Sándorról, aki atyai barát és ivócimbora is volt egy személyben, és akiről egy drámát készül írni.
Az Eleven Irodalom estjein a moly.hu bloggerei kérdésekkel és megjegyzésekkel szokták bombázni az előadót – ez ezúttal elmaradt. Hiányérzetem mégsem volt, mert a táskámban két doboz hűvösre hűtött Dreher lapult, és a hivatalos programot követően, azt iszogatva, még az író úrral is szót válthattam kedvenc témámról, a személyiségi jogok tiszteletéről és a szenzitív adatok védelméről – hogy ez mit jelent, az maradjon kettőnk titka.