Így történt, hogy Torontéból jövet 1801. szeptember 27-én kora reggel Beyle ott állt azon a tágas és csöndes síkon – egyedül csak a felröppenő pacsirták hangja hallatszott –, ahol az előző esztendő prairial havának 25. napján, pontosan tizenöt hónappal és tizenöt nappal azelőtt, ahogy megjegyzi, a maregnoi csata zajlott. Az ütközet döntő fordulatát, amelyet Kellermann őrületes lovasrohama hozott meg, aki az elkerülhetetlennek hitt vereség küszöbén a lemenő nap fényében oldalról rontott az osztrák főseregnek, számtalan elbeszélt változatból ismerte már, és ő maga is többféleképpen és sokféle színben festette le. Most azonban, amikor széttekintett a síkságon, magányosan meredező halott fákat látott, s annak a tizenhatezer embernek és négyezer lónak a szanaszét heverő, részben már teljesen kifehéredett és az éjszakai harmattól nedvesen csillogó csontjait, akik életüket vesztették itt. A különbség az ütközet fejében élőképei és aközött, ami annak bizonyítékaként, hogy a csata valóban megtörtént, most előtte elterült, valami még korábban soha sem érzett, szédületszerű irritációt váltott ki belőle. Talán ezért látta a csatamezőn emelt emlékoszlopot, mint ahogyan írja, rendkívül szánalmasnak. Hitványságában nem felelt meg sem a marengói csata viharáról alkotott képzetének, sem pedig annak az óriási hullamezőnek, amelyen most ott állt, egy szál magában, akár egy alámerülő.
Beyle vagy a szerelem különös factuma 18-19. oldal
… Azon a délelőttön, azt hiszem, nem sok hiányzott hozzá, hogy mindketten megtanuljunk röpülni…
A hetvenes években jártam fenn először a Greifensteinen, néztem ki először a panorámavendéglő erkélyéről a csillogó folyóra és az ártéri erdőkre, melyekre épp az alkony árnyai ereszkedtek.
Azon a világos októberi napon, amikor Ernst és én egymás mellett ülve élveztük a csodás kilátást, kék pára lebegett a várfalakig felérő lombtenger fölött. Léghullámok futottak végig a fák csúcsán, s a levált leveleket a légáramlat a hátára kapta és olyan magasra repítette, hogy lassan szem elől vesztek. Ernest olyankor nagyon messze járt. Percekre állva hagyta a villáját a tésztájában. Bélyegeket, mondta eközben egyszer, bélyegeket gyűjtött régen, osztrákokat, svájciakat, argentinokat. Azután némán elszívott egy cigarettát, s miközben elnyomta, mintegy egész addigi élete fölött elcsodálkozva megismételte a talán túlságosan külföldinek érzett szót, hogy „argentinokat”. Azon a délelőttön, azt hiszem, nem sok hiányzott hozzá, hogy mindketten megtanuljunk röpülni, vagy hogy, a magam részéről legalábbis, megtanuljam, mi kell egy rendes zuhanáshoz.
All’estero 40-41. oldal
Szeptember 21-én dr. K. Desenzanoban van, a Garda tó déli partján. A helység lakóinak zöme a Prágai Munkásbiztosító Intézet titkárhelyettesének fogadására gyűlt össze a főtéren.
Dr. K. utazása a rivai kúrára 138. oldal
Dr. K azonban odalent a tó mellett heverészik a fűben… ilyenkor azokat az örömöket (bizony, írja ő maga, csak az örömöket) élvezi, amelyek a deklasszáltságából fakadnak. Desenzanoban azonban ez a csekély kis boldogság sem akarja eltölteni. Helyette csak beteg, beteg a világ minden égtája felé. És egyetlen vigasza, hogy senki sem tudja róla, hol van most.
Desenzano lakosairól nem tudjuk, mennyi ideig várták ezen a délutánon a prágai titkárhelyettest és mikor széledtek csalódottan szét. Egyikük állítólag megjegyezte, hogy azok, akikben reménykedünk, mindig csak akkor érkeznek meg, amikor már senkinek sincs szüksége rájuk.
Dr. K. utazása a rivai kúrára 139-140. oldal
Az azt követő évek folyamán hosszú árnyak borultak a Rivában töltött, miként dr. K. időnként mondta magának, éppoly szép, mint amilyen rettenetes őszi napokra, az árnyakból pedig lassacskán egy bárka körvonalai bontakoztak ki, árbocai érthetetlenül magasak, vitorlái sötétek és gyűröttek. Három teljes évig tart, amíg a bárka, szinte a víz fölött lebegve, beúszik Riva kis kikötőjébe. A kora hajnali órákban kiköt. Kék köpenyes férfi száll partra, és keresztülhúzza a köteleket a karikákon. Két másik férfi sötét, ezüstgombos felöltőben egy hordágyat hoz le a hajómester mögött a partra, amelyen nagy, virágmintás, rojtos selyemkendő alatt nyilvánvalóan egy ember fekszik. Gracchus, a vadász az…
Dr. K. utazása a rivai kúrára 146-147. oldal
A matt fehérség alatt mozdulatlanul álltak a házak, a tanyák, feküdtek a legelők, az üres utak és ösvények. Mindezek fölött a szürke ég olyan szélesen és súlyosan csüngött alá, mint ahogyan csak egészen nagy hóesés előtt szokott. Ha az ember a nyakát behúzva elég hosszan meredt bele az égbolt megőrülésig áthatolhatatlan ürességébe, azt hihette, már látja is előtörni a pelyhek forgatagát.
Utam a tanítóház és a káplánház előtt vitt el a magas temetőkerítés mellett, amelynek végén Szent György a lándzsáját egyfolytában a lábánál fekvő, griffre emlékeztető madár torkába döfte.
IL RITORNO IN PATRIA 213. oldal