vargarockzsolt

A könyv L’Harmattan Kiadó által szervezett bemutatóján Szakály Sándor – magyar történész, kijelentette: a 2. világháború idején munkaszolgálatra behívott zsidók jól jártak, mivel így nem deportálták őket. Hogy ebből netán az következne, hogy a Holocaustot ily módon megúszók hálával tartoznának az őket furmányos módon szerencséltető magyar katonai hadvezetésnek, nem került szóba. Ez ügyben, sajnos, nem tudjuk kikérni olyan érintettek véleményét, mint például Szerb Antal – magyar író, Radnóti Miklós – magyar költő, vagy Rejtő Jenő – magyar író. Ha ők megszólalhatnának, talán elmondhatnák, a történelmi traumák – az ő esetükben – hogyan befolyásolták az identitásuk korlátait.
A kötet tanulmányai – amelyek egy 2010-ben megtartott tudományos konferencia kapcsán keletkeztek – szerencsére nem a méltató magyar történész történelemszemléletét tükrözik. A honi és külhoni egyetemekből, levéltárakból és egyéb tudományos kutatóhelyekből érkezett szerzők éppen hogy az áldozatok – a 20. század második felében uralkodó diktatórikus politikai rendszerek áldozatainak – szemszögéből mutatják be a történelmi traumák identitásmódosító szerepét.
Keszei András nagyívű elméleti bevezetője a traumák – emlékezés – társadalom hívószavak mentén jelöli ki a legfontosabb értelmezési kereteket, majd következik a négy nagyobb blokkba csoportosított huszonnégy tanulmány. A fejezetcímek alatt a tanulmányok általam megfogalmazott alapkérdései szerepelnek:
I. TERROR, ELLENSÉGESKEDÉS, ELLENÁLLÁS – SZOLIDARITÁS, KOOPERÁCIÓ, KOLLABORÁCIÓ
 - Hogyan élte meg Kolozsvár magyar lakossága az 1944-es német, majd szovjet katonai megszállást?
 - A Rákosi-rendszer nagy kirakatperének, a Standard-pernek fővádlottja miképpen jutott el a halálos ítéletig, majd a rendszerváltást követő rehabilitációig?
 - Milyen okok magyarázzák a várpalotai szénbányáknál 1950 és 1953 között kialakult kriminális állapotokat?
 - Milyen okok álltak egy erdélyi nagygazda 1950-es, Securitáte tisztjei által elkövetett meggyilkolása mögött?
 - Hogyan emlékeznek vissza az apácák az 1950-es internálásukra és szerzetesrendjeik feloszlatására?
 - Miképpen reagáltak a magyarországi jezsuita tartományfőnökök a diktatúra fokozatos kiépülésére?
 - Besúgó volt-e Vikidál Gyula, és megélhető-e traumaként az ügynökmúlt?
II. TULAJDON ÉS TULADONFOSZTÁS HATÁSAI
 - Melyek voltak azok a jogszabályok, amelyek megteremtették a zsidók kirablásának törvényes feltételeit?
 - Hogyan zajlott Magyarországon a parasztság felszámolása?
 - Milyen terror mellett ment végbe az 1960-as években a kollektivizálás-téeszesítés?
 - Hogyan hatott ez a paraszttalanítás konkrét családtörténetekre?
 - Miképpen alakult át egy szerveződő szocialista iparváros – Leninváros – társadalmi környezete?
III. TRAUMÁK, TABUK, TABUSÍTÁSOK
 - Egy kommunista funkcionárius miképpen igyekezett leplezni múltja szégyenfoltját?
 - A hivatalos politikai nyelvhasználat hogyan tükrözi egy diktatúra hazugságait?
 - Az 1957-ben szerveződő MSZMP milyen elvek és elvtelenségek mentén teremtette meg a személyi folytonosságot elődjével, a Magyar Dolgozók Pártjával?
 - Miképpen lehet megjeleníteni a Don-kanyarban átélt tragédiát?
 - A szocializmusban hivatalosan megszüntetettnek hirdetett szegénység milyen ellenzéki politikai akciókat váltott ki 1945 után, és az 1980-as években?
 - Jerzy Popieluszko lengyel pap életútja és mártírhalála hogyan jelenik meg a lengyelországi politikai harcok tükrében?
IV. MEGÉLÉS- ÉS TAPASZTALATTÖRTÉNETEK
 - Hogyan lehet élni és emlékezni Auschwitz után?
 - Hogyan tükröződik keresztény és zsidó kamaszok naplóiban saját identitásuk, és milyen az idegenképük?
 - Az 1938 után visszacsatolt területeken milyen elvek szerint teremtették meg a magyarok dominanciáját az állami munkahelyeken?
 - Az 1944–1945-ös magyarokkal szembeni vajdasági népirtás milyen következményekkel járt az ott élő megmaradt magyar népesség identitására?
 - Hogyan jelenik meg a magyar katonák naplóiban a 2. magyar hadsereg oroszországi megszálló hadjárata?
 - Egy erdélyi családból 1945-ben Magyarországra, majd innen 1956-ban Angliába kerülő emigráns hol van otthon, és miképpen képes megélni a magyarságát?

A huszonnégy tanulmány által felvetett témák, tehát, a magyarság legfontosabb 1939 utáni traumáihoz kapcsolódnak, és ennek következtében nagyon lehangoló olvasmányként hatnak. A legújabbkori magyar történelem az egyén számára akár a vereségek történeteként is leírható volna. A politikai hatalom diktatórikus intézkedései ezt mindenképpen indokolnák, ha ember létét a politikai szféra eseményei kizárólagos érvénnyel meghatároznák. Szerencsére ez nem így van, az ember a személyes kapcsolataiban, a civil szférában – a legkeményebb diktatúrák időszakától eltekintve –, azért megtalálhatta, megtalálhatja a boldogságát, vagy legalábbis a traumáktól mentes, élhető életet. Ezt bizonyítja a Kádár-korszakról a magyar társadalomban élő erősen ellentmondásos kép. Ezt a képet egyszerre jellemzi az éles elutasítás és a nosztalgia – s ennek egyszerre megjelenítői és indukátorai a politikai pártok. A politikai baloldal a diktatórikus vonások (elutasítása) mellett a pozitív, modernizációs oldalát is hangsúlyozza, míg a politikai jobboldal egyértelműen negatív színben állítja be, összemosva a Rákosi-korszakkal. Ugyanakkor viszont mindkét oldal látensen rájátszik az állami túlhatalom által nyújtott létbiztonság iránti nosztalgiákra. A liberálisok egyre gyengülő hangja csak az, amely az 1918 utáni politikai rendszerek közös, antiliberális jellegét kimutatva, ezt a létbiztonságot visszahozhatatlannak tartja.

A politikai pártok véleménye azért fontos a múlt megítélése szempontjából, mert ahogy Horváth Sándor (történész, MTA TTI) a kötet egyik tanulmányában megfogalmazza*: a traumatikus események alanyai, azaz a politikai diktatúrák áldozatai csak olyan mértékben képesek a társadalommal megismertetni a szenvedéseiket – és ezzel a közösségbe visszakapaszkodni – amilyen mértékben fogadókészség van rá. És ennek a fogadókészségnek a fő meghatározói a politikai pártok, és a hozzájuk kapcsolódó értelmiségi holdudvarok.
Megfigyelhető, hogy a felsőbb osztályok tulajdontól való megfosztása, illetve az ehhez kapcsolódó kárpótlási kérdések, valamint a jobboldalt támogató bevett, hagyományos egyházak sérelmei a jobboldali kormányzati időszakban kapnak hangsúlyt, tudományos kutató helyet, pályázati pénzeket, emléknapot, dísztemetést, stb. Ezzel szemben a baloldali kurzusok alatt 1956 forradalmának szocialisztikus vonásai, a keresztény kurzus felelőssége a Holocaustban, és más hasonló témák kerülnek előtérbe.
A politika tehát tematizál, szelektál az áldozatok között –, de ezzel nem sugallom azt, hogy a kötet tanulmányainak szerzői is ezt tennék. Azt viszont mondom, hogy Keszei András pszichoanalitikus gyökerű – egyébként nagyszerű – bevezetője mellől, én hiányoltam egy politológia- történészi megközelítésű bevezetőt, amely a traumák létrejöttének társadalmi és politikai okozóit leírta, megnevezte volna.
Egy konferencia tanulmánykötetéből hiányolni egy el nem hangzott előadást, nem túl elegáns dolog, de értelmességét talán indokolhatja az a recenzióm elején említett esemény is, amely a könyv bemutatóján esett meg – Szakály Sándor magyar történész sanda célozgatásai, utalgatásai. A diktatúrák és tekintélyuralmi rendszerek mentegetése, felelősségük tagadása vállalhatatlan erkölcsileg, ráadásul ebben az esetben történész szakmailag is színvonaltalan volt. Egy ezzel ellentétes szellemű, és szakmailag megalapozott tanulmány az ilyen megközelítést érvényteleníthette volna.
A kötet legjobb tanulmányai (szerintem), amelyeket mindenképpen elolvasásra ajánlok:

Keszei András (társadalomtörténész, PPKE BTK): Jelentés, törés, identitás
Bögre Zsuzsanna (szociológus, PPKE BTK): A trauma szerepe az 1950-ben internált szerzetesnővérek életében
Tóth Eszter Zsófia (történész, MOL): Megélhetőe-e traumaként az ügynökmúlt? „Dalos” ügynökügye és annak emlékezete
Kovács Teréz (szociológus, MTA RKK, PPKE BTK): Paraszttalanítás Magyarországon**
Vajda Júlia (szociológus-pszichológus, ELTE): „Visszatekintve szép életem volt. Sok mindent megadott és elvett tőlem a Jóisten, ő tudja csak, hogy miért”

*„Sem a trauma, sem az elfojtás fogalma nem teszi érthetőbbé azoknak az erőknek a működését, amelyek a kollektív emlékezet megteremtéséhez vagy szétrombolásához hozzájárulnak” – írja Wulf Kansteiner a kollektív emlékezettel foglalkozó kutatások kritikájáról szóló cikkében. Ennek pedig elsődleges oka az, hogy a kollektív traumák elsősorban nem történelmi tapasztalatok, hanem társadalmi konstrukciók eredményei.
(…)
A trauma tehát nem önmagától válik kollektív traumává, hanem reprezentációjának módjától, mivel reprezentációja sokkal inkább hozzáférhető, mint a hozzá kapcsolódó történelmi tapasztalat. Ezt a reprezentációt a társadalom különböző ágensei hozzák létre, vagyis az „áldozat” csak akkor képes kollektív traumává emelni a trauma reprezentációját, ha elbeszélése találkozik a társadalom többi tagjának elképzeléseivel. Ahogy Jeffrey C. Alexander fogalmazza meg: „Az események nem eredendően traumatikusak. A trauma társadalmilag közvetített attribúció.” Az ezzel ellentétes vélekedések vezetnek el oda, hogy a pszichoanalitikus iskola hatását magán hordozó társadalomtudomány sorban az emlékezés díványára fekteti a traumát átélni vélt társadalmi csoportok tagjait. Az elfojtott társadalmi traumák kibeszéltetésére tett kísérletek így ábrázolhatók olyan erőfeszítésekként, amelyek célja a múltban történt brutális események „objektív valóságának” feltárása. Ezt azonban a traumák átélői csak akkor képesek megtenni, ha a kibeszéléssel kielégítenek egy olyan társadalmi igényt, amely egybeesik valamilyen tömegesen vallott ideológiai vagy politikai elképzeléssel. Ez vezethet el a traumák reprezentációjára alapított múzeumok és emlékhelyek módfelett hasonló célkitűzéseihez szerte a világban. A traumák kutatása és reprezentációjára alapított emlékezeti helyek így válnak Freud díványának monumentális, posztmodern metaforáivá.
(…)
Úgy tűnik, a dívány mérete egyre nő, és lassacskán egyre több társadalmi csoport szivárog be a kollektív emlékezés laboratóriumaiba. Ha másért nem, akkor azért, mert az emlékezet kutatása az utóbbi két évtizedben egyre nagyobb divattá vált a világban.
Horváth Sándor: Kié a szegény? (229-230. oldal)

**