„Számolni kell azzal, hogy Konrád Györgyöt is magyarnak tekintik külföldön, bármit is mond rólunk.” - e mondat nem a kommunista kultúrpolitikus Aczél Györgytől származik - bár akár mondhatta volna ő is -, hanem annak a Fekete Györgynek a szájából hangzott el, aki a Magyar Művészeti Akadémia vezetőjeként - a kormány és az alaptörvény felhatalmazásával -, Magyarország kulturális életének egyik legbefolyásosabb irányítója.
Mindhárom György magyar. Aczél és Fekete nézetei elfogadhatatlanok számomra, Konrádot tisztelem (bár sokszor tudnék vitatkozni a nézeteivel).
„Magyarországon is kiformálódóban van az a fajta nacionalista integrizmus, amely […] etnikailag hegemón nemzetállamot akar. Ennek eléréséhez pedig egy konformisztikus, egyformán gondolkodó és érző össznépi nacionalizmus kialakulását tartja a legmegfelelőbb eszköznek. […] Ez a szemlélet kanonizálni kívánja a nemzeti identitást. Ez a követelés feltételezi azt a politikai elitet, amely hivatott megmondani, hogy a társadalmi jelenségek körében mi felel meg a magyarság kritériumának és mi nem, az állampolgárok közül ki tekinthető magyarnak és ki nem. Ahhoz, hogy ezt érvényesíthesse, az illető elitnek politikai teljhatalom birtokában kell lennie. Itt fenyeget teljes veszélyességével a szélsőjobboldaliság réme, hiszen a „nemzeti elit” efféle teljhatalma nemigen valósulhatna meg más politikai formában, mint egy nacionalista parancsuralom módján, amely megtiltja a nem nacionalista világnézetet és üldözi az övétől eltérő nemzetre vonatkozó felfogásokat.”
Ez az idézet Szabó Miklós (1935-2000) történész egy 1990-es cikkéből* való, amelyben az akkor még jelentéktelennek, periférikusnak tekinthető magyarországi szélsőjobb veszélyére hívta fel a figyelmet.
E gondolatokat azért érdemes felidézni, mert megmutatja, hogy a „Fekete György-jelenség” az Orbán-rezsim természetes megjelenési formája. Az alaptörvényben rögzített nemzetállam logikájából következik a kultúra ideológia által meghatározott kézi vezérlése.
A cikk más részében Szabó felveti: „a Horthy-kor utáni nosztalgia elkerülhetetlenül felidézi a szélsőjobb szellemét. A mai Magyarországon [tehát 1990-ben] négy probléma van, amely vagy önmagában csak szélsőjobboldali módon artikulálható, vagy afelé gravitál, hogy szélsőjobboldali módon fogalmazzák meg.” Ezek:
1. az elitben folyamatosan, a társadalomban látensen továbbélő antiszemitizmus,
2. cigányellenesség,
3. irredentizmus,
4. differenciálatlan antikommunizmus.
Az elmúlt húsz évben ezen problémák részben oldódtak – határon túli magyarok integrációja a nemzetbe -, részben meghaladottá váltak – antikommunizmus -, részben eszkalálódtak – cigányelleneség -, részben súlyán felül kezeltek – antiszemitizmus.
1990-ben még nem jelentkezett, de a 2010-ben hatalomra került jobboldal kormányzatának tevékenységét értékelve kiegészíthetjük a szélsőjobb megnyilvánulási formáinak listáját:
- Nyugat (EU) ellenességgel,
- a liberális jogállam megvetésével és intézményrendszerének fellazításával,
- a sajtó- és választási szabadság korlátozásával,
- az igazságszolgáltatás függetlensége elleni támadással
- az etatista állam kiépítésével, és ezzel párhuzamosan az önkormányzatiság intézményrendszerének kiüresítésével, és a civil társadalom feletti ellenőrzés megszervezésével,
- antikapitalista populista szólamok hangoztatásával és ugyanakkor radikális szegényellenességgel
- a munkavállalók és szakszervezeteik jogosítványai oly mértékű korlátozásával, amely az érdekérvényesítés képességének teljes ellehetetlenítéséhez vezetett,
- a társadalmi mobilitási csatornák leszűkítésével és bürokratikus ellenőrzésével
- a kulturális élet ideológia által meghatározott központi irányításával: lásd oktatáspolitika, világnézetileg semleges állam elleni támadások, művészeti élet irányítása.
Hogy mindezek a jelenségek mennyiben fakadnak a rezsim politikai irányítóinak belső meggyőződéséből, hatalmi érdekeiből vagy a rendszer belső logikájából, az nehezen eldönthető, de talán nem is fontos. A lényeg az eredmény: egy látszatra demokratikus, de valójában tekintélyelvű, autokratikus rendszer kialakulása, amelynek ideológiája 1990-ben még csak a szélsőjobbon lett volna elképzelhető. (Az, hogy egy sokadrangú funkcionáriusa részt vesz egy antináci tüntetésen vagy az, hogy a rezsim vezetője elhatárolja magát és kormányát az antiszemitizmustól, mit sem változtat a lényegen. Egy antiszemitizmusát felfüggesztő Jobbik elfogadható koalíciós partner volna a FIDESZ számára.)
Fekete György csupán egy fogaskerék a gépezetben, kicsit csikorog, de a dolgát végzi. Büdös van tőle, sokak egzisztenciáját is veszélyezteti, ezért érthető a felháborodás, de a fő baj nem vele, hanem a rendszerrel van.
*Szabó Miklós: Jobbra át? Magyarország, 1990/17.