Kedvelem Maigret felügyelőt. A civil életben kicsit esetlen, darabos alakját, őszinte kapcsolatát a feleségével, enyhe alkoholizmusát – Maigret soha nem részeg, de rendszeresen és élvezettel iszik –, és persze leginkább a nyomozásai során megnyilvánuló gondolkodásmódját.
Maigret legtöbbször úgy ér el sikert, hogy megpróbálja kitalálni a bűnözők tetteinek motivációit, és ehhez szinte azonosul velük, belehelyezkedik a környezetükbe – gyakran oda is költözik a tetthely közelébe, magába szívja az atmoszférát, feltöltődik vele, és így a kívülállók számára érthetetlen események az ő számára logikus magyarázatot nyernek.
Maigret rendőr, aki azzal lett megbízva, hogy kutassa fel a törvények megsértőit. De ez a párizsi nyomozó a hivatalos, paragrafusokba foglalt törvényeknél fontosabbnak tartja az erkölcsi törvényeket, ezért amikor a kettő ütközik egymással, inkább az utóbbiakat, tehát saját erkölcsi törvényeit igyekszik érvényesíteni. Ezért néha a kisebb, esendő emberi vétkekből származó bűnök megtorlatlanul maradnak, de a fő bűnösök szinte mindig meglakolnak.
Maigret populista, azaz az „egyszerű” párizsi emberek értékrendjét képviseli, akik nem feltétlenül bíznak a bürokratikus intézményekben*, és akik tudják, hogy a törvények a gazdagokkal, a sikeresekkel szemben elnézőbbek, mint a társadalom perifériáján élő szegényekkel.
Ebből is következik, nyomozásai során nem titkolja szimpátiáját az alvilág határai körül mozgó, időnként a törvényesség határait súroló tevékenységet folytató kapcsolatai, informátorai iránt – ha azok emberi tartásukkal arra rászolgálnak – azaz szolidaritást mutatnak a saját környezetük felé. Ugyanakkor megvetően bánik azokkal az álszent erkölcsöket követő polgárokkal, akik a törvényes határok között gátlástalanul törtetve érvényesítik saját önző érdekeiket.
Simenon jó író – megkockáztatom: nagyon jó író – aki a sorozatban gyártott, és ezért néha kicsit sablonos történeteit egyéni ízzel meséli el, és ez még a viszonylag gyengébb könyveire is igaz. A Maigret és az éjszaka örömei nem tartozik a legjobb regényei közé, de a könnyed szórakoztatáson túl, még ebben is felfedeztem olyan értéket, amiért érdemes volt elolvasnom.
Nevezetesen érdemes volt ezt az eredetileg 1950-ben megjelent krimit gender szempontból figyelni, elemezni. Az akkori értékrend és a mai között jelentős eltérés van, de Simenon látószöge mégis nagyon modern. Annyira, hogy bár látszólag elfogadja saját korának a társadalmi nemi szerepekre vonatkozó sztereotípiáit, enyhén lebegtet egy másik olvasatot is. Nem mondja ki direktben, de néhány motívummal – például amikor a felügyelő egy tanút, aki drogos meleg prostituált („hímringyó”) és költő, áttételesen veréssel fenyeget – illetve a könyv zárlatával – amit persze nem árulok el – mintha még kedvenc főhősétől, Maigrettől is kicsit távolabb lépne, elhatárolódna. Ezzel persze a konzervatív gondolkodásúak vitatkozhatnának, de nem baj, ez az én saját, szubjektív olvasatom.
Italjelentés (@Hari moly emlékének ajánlva): Volt elég sok konyak, félig munkaköri kötelességként, a regény legfontosabb helyszínén, egy éjszakai lokálban elfogyasztva, de Maigret egy nyomozási helyszínre igyekezve beugrott egy kisebb bárba is, hogy másnaposságát konyakkal gyógyítsa. A lokálban ivott pezsgőt is, keverte, ezért volt aztán másnapos. Nem szabad keverni. Aztán még voltak sörök is, az egyiket az egyik beosztottja elől itta meg, nem tudott neki ellenállni.
* Ide kívánkozik kedvenc Maigret idézetem:
„Ritkán beszélt a mesterségéről, s még ritkábban mondott véleményt az emberekről és intézményeikről. Az eszmékkel szemben bizalmatlan volt, túlságosan határozottak voltak ahhoz, semhogy ráillettek volna a valóságra, amelyről tapasztalatból tudta, hogy mennyire szétfolyó.”
Georges Simenon: Maigret és a lusta betörő
