A becsületes és érzőszívű, alkoholista drogdíler romantikus kalandjai ott fenn, a messzi északon.
Az igazi Nesbot csak egyetlen jelenet idézi, amikor a főhős egészen közvetlen és bizalmas kapcsolatba kerül egy rénszarvassal* (csak a Télapó meg ne tudja), viszont megismerkedhetünk Nesbo vallásfilozófiai nézeteivel, amelyek ugyan számomra szimpatikusak, de olvastam már a témáról színvonalasabb változatot is.
Igazából rémes, hogy senki nem mer szólni Nesbonak, hogy hagyja ezt abba, és hozza vissza Harry Hole-t, vagy találjon ki egy hozzá hasonló figurát, és maradjon a szimpla krimiknél, mert ő ahhoz ért.
* Szegény rénszarvas, róla egy sokkal barátságosabb jelenet jutott az eszembe Erlend Loe: Doppleréből, igaz az ott szereplő Bongó egy egyszerű és tanulatlan jávorszarvas:
Doppler meséli: Bongó majd kiugrik a bőréből örömében, amikor meglát. A nap hátralévő részét a sátorban töltjük. Memóriajátékot játszunk, kellemesen elvagyunk; felrémlik bennem valami a régi iskolás évek te-vagy-a-legjobb-barátom érzéséből. Csupán az összetartozás, anélkül, hogy különleges dolgokról esnék szó. De a memóriajátékban Bongó siralmas teljesítményt nyújt. Komolyan össze kell szednie magát, hogy máskor is kedvet kapjak a játékhoz. Pedig pont azért választottam az állatosat, hogy tisztességes esélyekkel indulhasson ő is: de amíg én az egyik lapot a másik után párosítom össze rókákkal, hódokkal, mókusokkal és vadgalambokkal, Bongó egy árva kártya nélkül áll, üres kézzel. Egyszerűen képtelen megjegyezni, melyik kártya hol fekszik. Rámutatok neki, és várom, hogy legalább valami tétova jelzést adjon, egy kis hang vagy bólintás formájában, vagy bármi más módon, de semmi. Meg se nyikkan. Még csak nem is biccent. Nahát, Bongó, Bongó, mondom. Nem vagy épp egy osztályelső. De igazi társ vagy. És remek párna.
– Tudod, a gyilkosság más. Elvenni egy ember életét, ez teljesen más. Az ilyet senkinek nem lenne szabad megúszni. Soha de soha. – mondja a regény főhőse, Matt Scudder, és ez egészen vicces, mert pár év múlva Lawrence Block megírja a Bérgyilkos sorozatát, ahol a főhős lelkiismeretfurdalás nélkül gyilkol, és mi olvasók, szurkolunk neki. De ott még nem tartunk, és nem azért nem igazán jó ez a krimi, mert hiányzik belőle az erkölcsileg autista gyilkos, hanem…
A kiinduló helyzet olyan jól van kitalálva, hogy egy nap alatt elrepültem az utolsó oldalig, igaz, egyre inkább kiábrándulva.
Szóval úgy kezdődik, hogy egy zsaru dalolni készül a korrupt kollégáiról, ami aztán meglehetős bonyodalmakhoz vezet, amit csak testülettől kilépett Matt tudhat megoldani. A történet és a stílus erős Chandler utánérzés – eltekintve attól, hogy Chandlernél más lett volna a gyilkos, szerintem pont itt van a baj, Block visszariadt a kézenfekvő megoldástól, ami mögé kellő lélektani indoklást is megírhatta volna. Na, mindegy. Egynek, időtöltésnek jó volt.
Néhány indok, amiért érdemes elolvasni:
– Az első laptól kezdve letehetetlenül izgalmas.
– Tele van igazán élő karakterekkel. Nem csak a főszereplő Matthew Scudder, a becsület és bűn határvidékein kóborló, egykori alkoholizmusával és egyéb démonaival küzdő New York-i magánnyomozó, hanem a mellékszereplők is jó kitalált és megformált alakok, akik sokat hozzátesznek a környezet és a sztori hitelességéhez.
– Van benne egy jó kis romantikus szerelem. Elárulok egy titkot: a romantikus szerelem nem csak a fiatalok előjoga.
– Nem egyszerű csihi-puhi, igényesen megírt, és intellektuális-erkölcsi-filozófiai kérdéseket is felvető regény – bár ezeket nem kell feltétlenül komolyan venni. Például azt a kérdést, hogy ki a kegyetlenebb: a gyilkos vagy a bosszúálló? Vagy azt, hogy erkölcsös-e egy kegyetlen kéjgyilkost az áldozat hozzátartozóinak kiszolgáltatni? Block ezen a vonalon haladva jut el majd később a Bérgyilkos sorozatáig, ahol a főszereplő a profi, precíz, gyorsan és tisztán dolgozó ítéletvégrehajtó, aki olyan mint a természet: érzelmek nélkül, hideg fejjel öl – szembe állítva az emberi gonoszságból és elmebeteg perverziókból származó gyilkos ösztönök irányította amatőr gyilkosokkal.
– A szerző ismeri az olvasó lélektanát, a regény végére azt a (véres, Nesbot idéző) befejezést kapjuk, amit várunk – ne legyünk büszkék magunkra.
– A krimik ügyében a molyok ízlésében meg lehet bízni, ez a regény a moly.hu-n 92%-os tetszési indexen áll.
– Lawrence Block nálam szerepel a legjobb bűnügyi regényírók listáján (a többiek Chandler, Christie, Simenon, Ellroy, Nesbo). Block világklasszis.
Ez a krimi a Matthew Scudder sorozat 10. kötete, szerintem baromi jó, és csak azt nem értem, hogy a kiadók miért nem folytatják a sorozat további köteteivel a kiadást. Még hét (!) folytatás vár ránk, lefordítatlanul, kiadatlanul.