„Élet, sztori, történet, mese – tiszta nyelvi konstrukciók, ezekkel a mintákkal igyekszem rekonstruálni magam. A létezést átvezetni a nyelven. Ezért hallgatok történeteket. Ezért olvasok.” – idézi Mészáros Gábor a litera.hu-n közölt kritikájában Kukorellyt, majd így folytatja:
Az egybegyűjtött esszék(?), kritikák(?), portrék(?) történeti ívet rajzolnak. Húsz-, harmincéves írások dialógusban a friss szövegekkel.
[…]
De ez a könyv baromi izgalmas. 520 oldal. Kordokumentum. Nem a szakember tapogat, finomkodik, ízlelget. Zabálás van, dőzsölés, rengeteg név, várod, hogy majd visszatér rájuk, kifejti bővebben – várhatod. Kényelmesnek tűnik, pedig nem az. A kötet nyolcvan válogatott esszéje a magyar irodalomról (plusz húsz a világirodalomról) szépen illeszkedik a senecai rendhez: „bizonyos szellemeknél el kell időzni, s meg kell őket emészteni, ha úgy akarsz magaddal vinni valamit, hogy az hűségesen megüljön lelkedben. Aki mindenütt ott van, sehol nincs” (Seneca).
Földényi F. László is nagyon dicséri a könyvet a Magyar Narancsban írt kritikájában (Földényiről szinte rajongó cikket közöl Kukorelly a könyvben.) Földényi például ezt írja:
„Szerintem”. Kukorelly 500 oldalban összegezte, amit a magyar irodalomról gondol, és közben egyáltalán nem óhajtja az objektivitás álarcát felvenni. Így azután folyamatosan tabukat sért. Például, hogy az irodalomtörténészeknek kerülni kell az olyan jelzőket, mint „nagy” vagy „gyenge”, „jó” vagy „rossz”. Az pedig, hogy „tetszik” vagy „nem tetszik”, végképp otrombán hangzik. Kukorelly viszont úgy sétál a szakma berkeiben, mint elefánt a porcelánboltban. Nézem, kit sodor le, kit kímél vagy éppen helyez magasabb polcra. És közben azon kapom magam, hogy néha hangosan felnevetek. Máskor meg felszisszenek.
Margócsy István az ÉS-ben pedig ezt írja:
Holott amit csinál, az nem más, mint irodalomtörténet (lábjegyzetekkel!): azaz alternatív irodalomtörténet; nyersebben fogalmazva: ellen-irodalomtörténet. Kukorelly legnagyobb érdeme az, hogy a használatban lévő irodalomtörténeti elbeszélések helyett végre új narratívát szorgalmaz, illetve ajánl fel – mikor elutasítja azokat a fejlődésvonalakat, amelyeket a közelmúlt esztétái és kritikusai felvázoltak az elmúlt fél század irodalmáról, nem elégszik meg a kifogásokkal, hanem nagyon markáns más történetet képzel és mesél el, s olyan alkotók történeti szerepét hangsúlyozza, akiket a kurrens elbeszélések jó, ha egyáltalán észrevettek (többnyire nem is vettek észre).
És még lehetne folytatni a sort. Azaz a kritikusok, az irodalmi szakma láthatólag nagyra értékeli a könyvet.
Én csak egy olvasó vagyok – az olvasó ne olvasson irodalomtörténetet, az olvasó irodalmat olvasson! – tanácsolhatnám más olvasóknak, de azoknak nincs szükségük ilyen tanácsokra, tudják a nélkül is, hogy az irodalom fontosabb, mint a róla szóló történet, ugyanakkor a moly népszerűsége mutatja, hogy az irodalomról szóló beszélgetés, reflexió mennyire szórakoztató tud lenni.
Mi a bajom a könyvvel? Nem érzem indokoltnak, hogy egy olvasó kiadjon 4000 forintot egy ennyire szubjektív (a szakmai normáknak nem megfelelő), és jelentős részben utánközlő irodalomtörténetért, és nem érzem fontosnak, hogy az olvasók elolvassanak 500 oldalt Kukorelly irodalomról szóló gondolatairól. Mert például:
Kossuth azt mondta, Széchenyi a legnagyobb magyar. Kukorelly nem Kossuth, ha ő azt mondja, hogy Erdély Miklós a 20. század második fele magyar irodalmának az egyik legfontosabb alakja, annak nincs súlya. Az állítást nem bizonyítja, csak sulykolja. Szerintem Erdély Miklós zseni volt, és imádom a szövegeit, de nem izgat, hogy mit ír róla az irodalomtörténet. Erdély Miklós az olvasók 99%-a számára szinte olvashatatlan szerző. Nem azért nem olvassák, mert nem ír róla az irodalomtörténet, hanem azért, mert érdektelen az olvasók számára. Kukorelly ezzel kapcsolatos és hasonló szövegei a szakmának szólnak, nem a civil olvasónak.
Ki is ez a Kukorelly? Egy markáns arcú költő, író, irodalmár, aki pár évig vezetője volt a Szépírók Társaságának, de a leghíresebb azért lett, mert 2010 és 2012 között az LMP színeiben parlamenti képviselő volt. Azóta is rendszeresen megszólal politikai témákban. Ezt a könyvét a Jelenkor adta ki, tehát egy igen nívós szépirodalmi könyvkiadó, az NKA támogatásával. Gondolom, ha ez utóbbi nincs, akkor a kötet nem jelenhetett volna meg. Önmagában nem tudta volna eladni magát. A szakma elolvassa, esetleg átlapozza, írnak róla dicsérő kritikát, de a civil olvasók számára érdektelen. Néhány elvetemült irodalomrajongó és Kukorelly-fan esetleg elolvassa, de igazából csak egy könyv a könyvesboltok eladhatatlan könyvei között, egy könyv a könyvtárak kölcsönzetlen könyvei közül. Kukorelly érdekes, igényes, másodvonalbeli szerző, akinek a nevére 50 év múlva senki sem fog emlékezni. Kihullik a rostán. Túl sok író, túl sok könyv van, hogy ne így legyen.
Sokat foglalkozik Kukorelly Ottlikkal és az Iskola a határonnal. Kukorelly szerint Ottlik Örley István kéziratából dolgozott, tulajdonképpen azt írja, hogy Ottlik – bár beírta a regénybe, hogy Bébé Medve kéziratából dolgozott – nyilvánosan, a könyvön kívül nem írta meg, hogy volt egy kézirat, Örley kézirata, amit felhasznált. Ottlik tulajdonképpen egy hullarabló, vonhatnánk le a következtetést, de Kukorelly nem vonja le ezt a következtetést, mert neki szimpatikus Ottlik, mert neki szimpatikusak a katonák. Illetve nem szimpatikusak, de azt gondolja róluk, hogy a létezés középpontjába kerülhetnek, vagy legalábbis közelebb az igazi (transzcendens?) létezéshez, mint a civilek. Ezért nem gondolja végig, hogy amit ír Ottlikról, az azt jelenti, hogy Ottlik hullarabló. A szakma ezt a feltételezést cáfolta, de egy ilyen feltételezést véglegesen megcáfolni nem lehet. A pletyka mindig megmarad.
Van jelentősége annak, hogy Ottlik Géza hullarabló-e, vagy sem? Ottlik meghalt, a kérdést nem lehet eldönteni, ezért semmi gyakorlati jelentősége nincs. Legfeljebb szubjektív erkölcsi jelentősége van. Nekem nem tetszik az ilyen lebegtetett vád. Erre fogok emlékezni Kukorelly könyvéből, meg egy nagyon jó mondatra, amit Kukorelly Farkas Zsolttól idéz: Az élet rövid, Tandori hosszú.