vargarockzsolt

Egy szépíró tollára kívánkozó történet, talán éppen Thomas Mannak kellett volna megírnia, esetleg Nádas Péternek, bár akkor túl kegyetlen lett volna. Így is elszomorodtam a végére, ahogy fogytak a szereplők, hisz - spoiler! - mindenki meghal a végén. És ez a könyv tényleg a végéig van megírva.

De induljunk az elejéről:

"A Mannok borítója szerint családregény, valójában viszont nem szépirodalmi mű: monográfia, életrajz és napló fura egyvelege, ami mögött elképesztő kutatómunka áll. Lahme levelekből, beszédekből, naplókból szinte napra pontosan rekonstruálta a Mann-család valamennyi tagjának életét, emellett idéz a műveikről megjelent kritikákból, a család tagjairól szóló portrékból, sőt, még egyes regényeikből is. Ettől egyrészt hiteles és pontos lesz a könyv, másrészt viszont olyan száraz és távolságtartó is, mint maga a családfő. Nincsenek dramatizálva Thomas vagy Klaus Mann tettei, nem kapunk egy készen tálalt, írói megoldást arról, mit miért tettek, vagy mire gondolhattak. Lahme tényszerűen lejegyzi, a bizonyítékok alapján mi állítható biztosan, az pedig ránk van bízva, hogy ebből milyen következtetést szűrünk le. A szerző nem szépíró, így nem lehet rajta számon kérni, hogy könyve nem hagyományos családregény – mégis, olvasóként érdekesnek találtam volna, ha a leírtakat egy nagyívű szépirodalmi regényként írja meg. Na de talán majd valaki más!" - ezt a Fidelion írja Szabó Ádám.

Bazsányi Sándornak viszont nincsenek kétségei, szerinte ez a könyv joggal nevezhető családregénynek, és ezt a Jelenkor 2019 decemberi számában közölt recenziójában egy egész oldalas bevezetővel igazolja. (A neten még nem elérhető.) Ő ezt is írja:
"...az irodalomtörténész Lahme - szakmájához és hivatásához illően - személytelenül és körültekintően követi a történetet, ámde éppen ezzel teszi lehetővé az olvasók számára a megértésen alapuló, akár érzelmesebb vagy indulatosabb színezetű erkölcsi állásfoglalást (és nem feltétlenül ítélkezést)."
Jelenkor 2019. december 1408. oldal
[Bazsányi Sándor: Mann-nak lenni mit jelent?]

De miért kéne állástfoglalni, esetleg ítélkezni? Azért, mert ez az "Amazing family" ritka visszataszító alakokból állt. Szerencsére ez többnyire a magánügyük, de mégis. Miközben olvastam, jegyzeteltem, például ezt:

A könyv legfontosabb része a konfliktus a nácikkal. Ebben maximálisan pozitívan vizsgázik az egész család. Miközben az anyát (Thomas Mann feleségét) és Golo Mannt leszámítva elképesztően egoisták voltak, a világgal szemben is, és egymással szemben is. Ez persze lehet az írói narratíva torzító hatása is, de a könyv alapvetően dokumentumokra, a családtagok naplóira és levelezésükre épül, tehát hitelesnek tűnik. A hat gyerekből két fiú homoszexuális volt, egy lány biszexuális - felmerült bennem, hogy ez örökletes lehetett? A gyerekek többségénél volt valami idegbetegség is, ketten öngyilkosok is lettek. Terhelt család volt? Ez volt a következménye Thomas Mann félig elfojtott homoszexualitásának? Talán ez túl durva következtetés, de a lehetőségét nem tudom kizárni. Ugyanakkor Thomas Mann felmenői között is voltak terheltek, öngyilkosok. Lehet, hogy innen jött minden? Jobb nem ismerni az írók magánéletét? József Attila fehérek közt egy európait látott Thomas Mannban, nekem is egy ikon volt, egészen messziről, a művein keresztül látva. Közelről, illetve közelebbről nagyon is esendő, végtelenül hiú, és elég önző ember képe rajzolódik ki ebből a könyvből. Újra kéne olvasnom a régi vitát, Nemes Nagy Ágnes és Nádas Péter vitáját arról, hogy Thomas Mann elfojtásai mennyire ítélhetőek meg pozitívan. Amikor olvastam azt a vitát, én egyértelműen NNÁ véleményét osztottam, most viszont merültek fel bennem kérdőjelek.

Ahogy végére értem a könyvnek, fel is elevenítettem NNA és NP vitáját, írni fogok mindjárt róla, de előtte még Thomas Mannról. A gyerekeivel szemben megbocsátó vagyok - ők leginkább áldozatok voltak.

A könyv alapján, hangsúlyosan a könyv alapján, Thomas Mann egy kisstílű és másokkal szemben érzéketlen ember volt, aki - nagyszerű könyvei megalkotásán kívül - csak a saját emlékműve építésével foglalkozott. Két jellemző példa:
"Hiú volt, mint a legtöbb művész – szomjazta a dicséreteket, de egyetlen rossz vélemény hetekre elvette az életkedvét. Mikor úgy érezte, elég közel került a díjhoz, elkezdte a nyomásgyakorlást: levelet írt az utolsó német Nobel-díjasnak, Gerhart Hauptmann-nak, és felháborodását fejezte ki, hogy esetleg az egyik nagy esélyes honfitársa, Arni Holz kaphatja meg a díjat. Sőt, még egy lejárató cikket is rendel Holzról egy svéd újságba, hogy így csökkentse esélyeit, és növelje a sajátját. Nem sokkal később meghalt Arno Holz, Thomas Mann pedig elnyerte a Nobel-díjat. A vele készült első interjúban Thomas Mann képmutatóan rámutat, hányan érdemelték volna meg még az elismerést, és külön kiemeli Holzot.
Nem éppen Arni Holzot illette volna meg a díj? Halála kétszeresen is fájdalmasan érint ebben az összefüggésben."
[Ezt is Szabó Ádám ismertetőjéből idéztem.]
A másik: Máshonnan, Thomas Mann közreadott Naplójából lehet tudni, hogy legidősebb fiához, Klaus Mannhoz, annak gyerekkorában plátói, de mégis pedofil jellegű testi szerelem fűzte. Thomas Mann lekűzdte ezt a vágyát, és végül sikerült annyira elidegenednie Klaustól, hogy annak csődbe ment életét lezáró öngyilkossága után még a temetésére sem ment el, és a sírját sem kereste fel soha. 

Lehet persze, hogy ez a kép torzkép a nagy íróról, és csak Tilmann Lahme narratívájának a következménye - ezt én nem tudom megítélni.

Thomas Mann számomra nem is annyira az irodalmi művei miatt, hanem inkább a politikai kiállása, és a róla szóló rendkívül érdekes diskurzus miatt érdekes. Erről néhány mondat:

Nádas Péter 1989-ben a Holmiban közölt egy hosszú esszét Thomas Mann Naplóiról, amelyre Nemes Nagy Ágnes írt egy rendkívül kritikus választ Thomas Mann mint Álarc címmel. Ezt a választ aztán nem tette közzé, pedig például Balassa Péter határozottan javasolta a közlést: 
"a költőnő ’90 elején nekem is megmutatta friss kéziratát, melyet akkor energikusan közlésre ajánlottam: Egyúttal megmondtam neki: nem vele, hanem Nádassal értek egyet, de nagyon fontos lenne, hogy napvilágot lásson ingerült és érdekes kifakadása, méghozzá minél előbb (1990 legeleje ez, az első szabad választás előtti sajátos, emlékezetes atmoszférában, ráadásul mindketten tudtuk már, hogy ő gyógyíthatatlan betegségben szenved). Rábeszélésem hiábavalónak bizonyult. Fő érve a közlés ellen az volt, hogy tekintélyével és hangnemével Nádas Pétert, az általa nagyon is sokra tartott „fiatal” írót (akinek nagy regényéről [Emlékiratok könyve] azonban, tudomásom szerint, csak hallomásból tudott, legföljebb bele-bele olvasott - ez fontos lehet a továbbiakban), nem kívánatos támadás látszatát keltve, „ugyanarról az oldalról”, mégiscsak rossz helyzetbe hozná."
Nemes Nagy Ágnes írását aztán a halála után, 1993-ban mégis leközölte a Holmi, aztán ehhez még sokan hozzászóltak, például Radnóti Sándor Nádas esszéiről írva, aztán a Jelenkorban Hódosy Annamária Nádas kontra Mann alcím alatt közölt tanulmányában, és egy nagyon érdekes megközelítésben Bazsányi Sándor is - talán a mostani nagy Nádas monográfiájában is olvasható - Nádas - Hajas - Mann címmel.
Ezeket mind érdemes elolvasni.
Farkas Zsolt a Most így című esszéjében ír arról, hogy Nádas olyan kegyetlen szembenézést vár el Thomas Manntól, amelyet ő maga sem teljesít - és ezt én is így gondolom. Nádas például a Világló részletekben is kíméletlenül ír mindenkiről, mindenkiről, de magával szemben mintha szemérmes lenne. Pedig ott vannak a jelek abban a könyvben is, leginkább az elején, de aztán eltűnnek. Én így látom. 

Vissza Tilmann Lahme könyvéhez. Ezt írtam: A könyv legfontosabb része a konfliktus a nácikkal. Ebben maximálisan pozitívan vizsgázik az egész család. Ehhez kiegészítésként portrék a könyvből 1945-ből, Hitler bukása után:

Thomas Mann
"Thomas Mann „jubileumi utazása” ez. A Németország és a németek című előadással kezdődik a Library of Congressben. Kényes téma: „akárhogy csinálja az ember, rosszul csinálja”, írta előtte Golónak, „sorra mindenkit megsért, a németeket, védelmezőiket és megsemmisítőiket”. Három héttel a háború vége után a másik Németország nagy képviselője kinyilatkoztatja az ős­német vonzódást a bensőségességhez és a romantikához, a zenéhez és a mámorhoz - végső és ádáz következményként ezekből fejlődött ki a nemzetiszocializmus. Az előadás számos gondolatot átvesz az Egy apolitikus ember elmélkedései-ből, csak más előjellel: Thomas Mann most már nem védelmezi a németség elfordulását a felvilágosodástól és a demokráciától, hanem rámutat, milyen szerepe volt ennek a szellemi magatartásnak abban a végzetben, amely Hitlerrel jött el. Nincs két Németország, jelenti ki, egy gonosz és egy jó, „hanem csak egy, amelynek legjobb része ördögi csel folytán gonoszságba fordult. A gonosz Németország, az utat tévesztett jó, a szerencsétlenül járt, bűnbeesett és elbukó jó.” Mindebből semmi sem idegen tőle, teszi hozzá, „saját bőrömön tapasztaltam meg mind”.

A nemzetiszocializmus történelmi gyökereinek analíziseként mind­ez kevéssé meggyőző. Mégis nagy fellépés és nagy beszéd ez: Thomas Mann rámutat, saját fejlődésében mi volt közös a németségével, milyen veszélyeknek volt kitéve, hogy őt is elsodorja az az örvény, amely Hitler bűnöző uralmához vezetett. Hogy eltérően a konzervatív német polgárság széles köreitől, amelyből származott, és amelyhez tartozónak érzi magát, Thomas Mannt nem sodorta el ez az ár, hanem ellene reprezentatív harcot vívott, és most, három héttel a háború után nem a győztesek oldalára áll diadalmaskodva, hanem a közös felelősségre és saját veszélyeztetettségére utal: ez nagy történelmi tanúságtétel."
Megjegyzés tőlem:
Thomas Mann itt kicsit hasonló vonalon gondolkodik, mint Pokorni - a bűnösöket se tagadja ki a nemzetéből. (Nem csekély különbség, hogy TM nem vállalt funkciót a náciknál, emigrált, a könyveit elégették a hazájában - miközben persze az is igaz, hogy a NER nem hozható közös nevezőre a nácikkal.)

Klaus Mann
"Közvetlenül a háború befejezése után Klaus Mann Németországba utazik. Most a Stars and Stripes című hadseregújság tudósítója. Május 10-én a szülői ház előtt áll Münchenben. Első látásra a „Poschi” épnek látszik, a villa belsejében azonban egy bomba súlyos károkat okozott. Klaus Mann továbbutazik Dél-Németországba, megmutatják neki a dachaui koncentrációs tábort, és más újságírókkal együtt részese az el­fogott Hermann Göring prezentálásának. A kövér és izzadó férfi azt hangoztatja, hogy semmit sem tudott a zsidók legyilkolásáról. Találkozik Richard Strauss-szal, a komponistával, és mérgelődik „önzése és naivitása” miatt, beszél Emil Janningsszal, a színésszel, aki bűntudatosnak mutatkozik, és meglátogatja Winifred Wagnert, Richard Wagner menyét és Hitler barátnőjét. Ő az egyetlen, írja Klaus Mann a szüleinek, aki legalább nyíltan elismeri, hogy náci. Elutazik a felszabadított Csehszlovákiába, és találkozik Heinrich Mann volt feleségé­vel, Mimivel, aki épphogy csak túlélte a theresienstadti koncentrációs tábort. Minderről Klaus Mann a szüleinek szóló levelekben és a Stars and Stripes-bán közölt cikkeiben furcsamód szenvtelenül ír, mintha csak ködön át látná; a theresienstadti KZ-ről szóló beszámolója szabályszerűen megszépítően hat.
Klaus Mann csalódott: hazatérésében, amely nem az, a németek­ben, akik nem tanúsítanak bűnbánatot, és semmit sem akarnak tudni arról, hogy mit műveltek a világgal. Csalódása számára nem talál megfelelő szavakat, csak cselekvést: sürgősen távozik. Szeptemberben kilép a US-Armyból, és Rómába költözik. A szülőknek azt írja, eszükbe ne jusson visszatérni a német romok közé, az anyagi és erkölcsi ká­oszba. Klaus Mann harca a nemzetiszocializmus ellen és egy másik Németországért véget ért. Az emigráció idején leveleiben mindig ott vibrált a remény és a várakozás, hogy Hitler után majd vissza lehet térni - és a harc kifizetődik. Ez az álom szertefoszlott. 1945-ben Klaus Mann számára a realitás: „Nincs visszatérés.”"
Megjegyzés tőlem:
Klaus Mann számára a nácik elleni harc volt az egyetlen terület, ahol ki tudott bújni az apja árnyékából. Utána össze is omlott, pár év múlva öngyilkos lett.


Erika Mann
"Erika Mann végre újból az események közepébe kerül. Hónapokig a második sorból kellett tudósítania, a háború hátországából. A ki­egyensúlyozott elmélkedés, a részletek figyelembevétele, az újságírói háttértudósítás nem kenyere. Sokkal szívesebben lett volna jelen a szövetségesek normandiai partraszállásánál, mintsem hogy utólag sebesülteket kérdezgessen. És a felszabadított Párizsból olyan cikket küldött, amely a leggyengébbek egyike, amelyet valaha publikált: a partizánok reflektálatlanul átvett hazugságait közli és sommás ítéleteket a párizsi felső osztályról, amely eszerint kollektive lepaktált a német megszállókkal. A harcok befejeződése növeli a lehetőségeit.
Teljes rábeszélőképességét latba vetve eléri, hogy meglátogathassa a „big ötvenkettőt”-t, azt az ötvenkét náci nagyságot, akiket a szövetségesek a luxemburgi Mondorf egyik szállodájába internáltak. „Kísértetiesebb kalandot elképzelni sem lehet”, ecseteli benyomásait szüleinek. „Göring, Papén, Rosenberg, Streicher, Ley — tout le horreur monde (beleértve Keitek, Dönitzet, Jodlt stb.)” - ezeket mind látta a hotelben tett körséta alkalmával. „Mivel magukkal az idiótákkal személyesen nem beszélhettem, utólag kihallgató hivatalnokokat küldtem hozzájuk, és tudattam velük, ki voltam én (az első és egyetlen nő, aki erre a helyre valaha beléphetett).
Ley felordított: »Assez!« és az arca elé kapta a ke­zét; Rosenberg azt mormolta: »Pfuj, a pokolba vele!«, Streicher pedig így lamentált: »Te, jóisten, és ez a nő volt a szobámban!«” Göring volt a legizgatottabb. „Ha csak bemutatkoztam volna neki, akkor mindent megmagyarázott volna; és ha őrá lett volna bízva a Mann-ügy, más­képpen intézte volna a dolgot. Egy T. M. formátumú németet bizto­san be lehetett volna illeszteni a Harmadik Birodalomba.”
Ezután Erika Mann csupa tűz cikket írt nagy fellépéséről, amelyet a London Evening Standard a címoldalán hozott.
Erika Mann keresztül-kasul utazik Németországban, rendszerint amerikainak adja ki magát „Mildred” néven, és interjúkat készít ame­rikai akcentussal - élvezettel álcázza magát és alakoskodik. Tudósít a háborús bűnösök első nürnbergi peréről is. Találkozik itt ifjúkori ba­rátjával, Wilhelm Emanuel Süskinddel. Ő 1933 után Németország­ban maradt, Klaus és Erika Mannt levelekben arra biztatta, hogy tér­jenek vissza, és újságíróként a Krakauer Zeitung tárcarovat-vezetőjévé avanzsált. Azokról az egykori barátokról és ismerősökről, akik vala­hogyan kiegyeztek a Harmadik Birodalomban élhető élettel, Erika és Klaus Mann tudni sem akarnak."
Megjegyzés tőlem:
Erika Mann biszexuális volt, tudatosan visszautasította a női szerepeket, és gyakran hivatásos provokátorként viselkedett. Némelyik náci vezér számára valóban rettenetesen megszégyenítő lehetett, hogy megnézte őket, mint a ketrecbe zárt állatokat.

Golo Mann
"Golo Mann szintén Nürnbergbe utazott Bad Nauheimből, ahol közreműködik a Rádió Frankfurt, a Hessischer Rundfunk egyik elődjének felépítésében. Ő is lesújtva nézi a szakadékot, amelyet a Harmadik Birodalom az emigráció és az óhaza között tépett fel. Ő is csalódott a németek magatartásában, amellyel lépten-nyomon szemben találja magát, és amelyről beszámol szüleinek. A visszatérő sirám: az ártatlanoknak kell most a bűnösök helyett lakolniuk. Arra a kérdésre, hogy mi történt a bűnösökkel, minduntalan az a válasz, hogy végtére is nem sokan voltak, és most már eltakarodtak. De idősebb testvéreitől eltérően Golo Mann a németek szenvedését is látja. Kivéve azokat, akik személy szerint bűnösök, a német nép megbüntetése szükségtelen, tekintettel arra a felfoghatatlan rombolásra, amit a német városok elszenvedtek, írja a szüleinek. Irritálja amerikai kollégáinak érzéketlensége: ők úgy vélik, hogy a németek megérdemlik sorsukat. Kapcsolatba lép régi barátokkal és újakkal ismerkedik meg. Az az engesztelhetetlen gyűlölet, amely Erika Mann németországi tudósításaiból árad, idegen tőle."
Megjegyzés tólem:
Golo Mann volt talán az egyetlen normális gyerek a famíliában - azzal együtt is, hogy a homoszexualitása miatt rejtőzködő életmódot kellett folytatnia. Viszont ő tudatosan úgy építette fel az életét, hogy az az apjától független legyen. Tilman Lahme - a könyv szerzője - egyértelműen vele szimpatizál. Jó lenne más nézőpontból is látni, bár az se baj, ha a szerző elfogultsága miatt van egy könyvnek legalább egyetlen szerethető figurája. :)

És együtt:
Egyvalamiben egyetért a három legidősebb gyermek, és meg is írják a szülőknek: arról, hogy a Mann család visszatérjen Németországba, szó sem lehet.

Ezen az őszön Kaliforniában Thomas Mann levelet kapott Németországból. Walter von Molo, az író, aki a nemzetiszocializmus éveit visszavonulva töltötte, felszólítja, hogy „mint jó orvos” térjen haza Németországba.
A felhívás nyilvánosan is megjelenik. Thomas Mann szintén nyilvánosan válaszol: Miért nem megyek vissza Németországba. Személyes okokra utal, a korára, a kaliforniai házára, az unokákra, akik ott nőnek fel. A régi hazától való elidegenedést is elősorolja, a német bűnt, az „emigráció szívasztmáját”, valamint fájdalmát, amit az elűzetése és szülővárosának a Wagner-ügy miatti tiltakozása okozott. Végül még ezt is leírja: „Azok a könyvek, amelyeket 1933 és 1945 kö­zött Németországban egyáltalán ki lehetett nyomtatni”, az ő szemé­ben „a silánynál is silányabbak és nem jó kézbe venni őket. Vér és gyalázat szaga tapad hozzájuk: valamennyit be kellene zúzni.”
Hogy ő maga 1933 és 1936 között a nyilvánosság előtt hallgatott, azért, hogy könyveit Németországban megjelentethesse, Thomas Mann sikeresen elfojtotta.
Az író Frank Thiess éles támadást közöl ellene, és megpróbálja ez alkalommal az állítólagos „benső emigrációt”, amely­hez önmagát is odasorolja, kijátszani az emigráció ellen.
Átélni a tűzvészt, éhséget és bombázást, ez tudás és tapasztalat dolgában sokkal inkább gazdagította az embert, mondja Thiess, mint „a külföldi páholyokból és zsöllyékből” nézni a tragédiát.
Golo Mann a leveleiben beszámol szüleinek a németországi vitáról, és nagyon dühös Thiess és mások arcátlansága miatt. Thiess szövege, írja Kaliforniába, „csaknem olyan visszataszító”, mint Klaus egy régebbi barátjának, Erich Ebermayernek az egyik levele, „aki most »belső emigránsként« és nagy mártírként játssza meg magát, holott Goebbelsnek minden évben produkált néhány filmet, és kőgazdag lett általa’.
Amit nem ír meg a szüleinek: az apa magatartása és az sem tetszik neki, hogy egyre jobban belemegy a vitába. A „botránynak” részben maga az apa az oka, írja Golo Mann barátjának, Joseph Breit-bachnak. Természetesen csak maradjon Kaliforniában. De ezt nem kellett volna olyan nagyszabásúan és keserűen közhírré tennie és hamis emberekkel vitába bocsátkoznia.

A huszonkét éves Ralph Giordano, aki a nemzetiszocializmust „félzsidóként” az illegalitásban élte túl, és később a szövetségi köztársaság egyik ismert és harcias publicistája lett, a Thomas Mann körüli vitában ezt írja egy olvasói levélben: „Végre egy német, akinek van bátorsága kimondani az igazat!” A német nép, „amely a nemzetiszoci­alizmust elvitte egészen Sztálingrádig és El Alameinig, és védelmezte Berlin és Magdeburg romjaiig, ma természetesen »teljesen ártatlan« az 1933-tól 1943-ig tartó eseményekben! Túlságosan gyáva, semhogy közelebbi kapcsolatot állapítana meg rettenetes gondolkodási hibái és a zsidóság legyilkolása között.”
Az ilyen hangok nem hallatszanak el Amerikáig. Thomas Mann csak a teli torokból erőszakolt „belső emigráció” magabiztos hangjait hallja meg. Németország állapotára következtet egyeseknek azokból az erőfeszítéseiből, hogy az ő rovására szerezzenek érvényt maguknak és az eljövendő Németország számára helyzetbe hozzák magukat. Ezt írja Erich Kahlernek: „Ez a régi náci ország és az is marad.”