Amikor először olvastam, ezt írtam:
Most fejeztem be. Szerintem remek. (10/10)
Ottliktól a Buda, és Esterházytól a Termelési regény második fele jutott róla az eszembe – nem a Harmonia cælestis, pedig ez is valahol számozott mondatok egy család életéből.
Ha majd megszerzem elektronikus formában is, akkor egy csomót fogok idézni belőle. Vagyis újraolvasós kedvenc.
(A Kalligram még egy kicsit több gondot fordíthatna az olvasószerkesztői munkára.)
Úgy is lett! (Bocsánat a linkért!) Elolvastam újra, és közben teleszórtam idézetekkel a Facebookot. Aztán szokás szerint elolvastam a könyvről szóló kritikákat, és az egyik igazán felbosszantott. Arról meg ezt írtam:
Olvasom, egy kritikus írja: „Annyi baj van ezzel a szegény könyvvel.” Miért nem annyi bajom? Nekem nincs annyi bajom, nekem tetszik. Még azt is írja, hogy Mégis, milyen módon kellene akkor olvasni Cé Cé Cé Pét? Élvezettel, nekem ez a válaszom. Nem neki szól ez a könyv, és el sem tudja képzelni, hogy ezt szeretni, élvezni lehet. Semmi affinitása nincs hozzá, az nyilvánvaló, képes a fejezet számozásokon rugózni hosszú bekezdéseken keresztül. Lehet persze ezt végtelenül racionálisan is megközelíteni, de minek? Engem nem érdekel a számozása – hiába konstruált egy bonyolult rendszert az író úr – épp csak rápillantok, aztán megyek tovább. Nekem így működik. És olyan, mint egy gigantikus labirintus, mindenhonnan vannak elágazások, minden szakasz felébreszt valamit bennem, aztán kapcsolódik egy korábbihoz, egy következőhöz, meg olyanokhoz is, amit nem értek, csak sejtek, de nem is akarok mindent megérteni, elég a sejtés, elég, hogy hat, elég, hogy benne vagyok a hálóban, az összefüggések rendszerében. Ez nem lineáris könyv, és kész. Ehhez persze az kell, hogy ne idegesítsen, hanem tetsszen...
Nem titok, hogy ki volt az a kritikus, melyik volt az a kritika, amelyik felbosszantott: Svébis Bence Túlterhelt töredékek című írása az ÉS-ben. Hogy nem csak nálam ütötte ki a biztosítékot, mutatja, hogy Németh Gábor író is szóvá tette, egy héttel később, az ÉS Visszhang rovatában. Erről meg ezt írtam:
Vitatkozzon-e egy szerző a kritikával?
Nem elegáns, de hát, miután a szerző elengedte a művét, nem több már ő sem, mint egy olvasó, akinek megvan a saját olvasata – onnan miért ne?
Vitatkozzon egy író egy másik írót ért kritikával? A feltételezhető elfogultság, a szolidaritás a kollégával, nem csorbítja az érvei súlyát? De igen, mégis itt a példa, aminek örülök. Már csak azért is, mert több olyan gondolat is visszaköszön Németh Gábor válaszából, amit én is megfogalmaztam. [...] Szóval, szerintem jobb, ha az olvasók (vagy más kritikusok) vitatkoznak egy kritikával, és nem a szerzők, de hát a szerzők hangja nagyobbat szól, messzebb elér.
[Csak zárójelben: Érdekes, hogy egy másik igen szigorú kritikus, aki a maga rendkívül következetes (újbaloldali?) ideológiai álláspontja alapján szokta írni a maga végtelenül alapos, de ellentmondást nem tűrő kritikáit, szóval Sipos Balázs azt nyilatkozta a Literán, hogy a (szerintem kifejezetten polgári, magát a politikai középre pozícionáló) Kukorelly regénye volt a tavalyi év szerinte legkiemelkedőbb magyar szépirodalmi műve, Nemes Z. Márió: Barokk Femina című könyve mellett.]
Szerencsére találtam olyan recenziót is, ami tetszett. Szokás szerint Kolozsi Orsolyáét, aki többek között ezt írta:
A Cécécépében ugyanis a történelmi időszak bemutatása mellett a megértés alakzatai is középpontba kerülnek. A megértés lehetetlensége kerül terítékre, ezzel együtt a világ megértésének és az önmegértésnek a kudarca. Kukorelly arról beszél, hogy nincs végleges megértés. Folyamatosan visszaúszó emléktöredékei (ezek közül a legkiemelkedőbb a Pásztor nevű iskolatársához kötődő, egyre terebélyesedő, valószínűleg a lelkiismeret által felnagyított emlék) is ezt hangsúlyozzák: újra és újra végiggondolhatod, de mindig másként érted meg, aktuális megértés van legfeljebb, mindent tisztázó, katarzist hozó nem lehetséges. Talán éppen ezért lehet csak töredékben mesélni (még akkor is, ha ezek a darabkák itt a számozások miatt egyébként nagyon jól strukturálhatók), mindig csak részeket, az egészet soha. És a szöveg elbeszélője szerint még így is lehet valamit érteni, de nem tudni, vagy tudni, de nem érteni.
Kolozsi Orsolya: A kommunizmus szagáról és a megértés lehetetlenségéről szól Kukorelly regénye
Hasonló következtetésekre jut egy másik kritikában Forgách Kinga is:
A könyvnek folyamatos, vissza-visszatérő témája a nem tudás, a nem értés, a kérdések és a válaszok pontatlansága, amelyek miatt a múlt, a történelem legfontosabb eseményei vesznek homályba generációról generációra.
Forgách Kinga: Antikolt kommunizmus
Még egy megjegyzés, mielőtt itt is elkezdeném az idézgetést: A család, illetve a főszereplő (K) történetét végigkíséri, hol ellentpontozza, hol felerősíti, hol meg "csak" el-, illetve felemeli az antik mitológiából vett, leginkább Hermészhez kötődő történetek sora. Én ezeket baromian élveztem. Egyszerre voltak költőiek és drámaiak.
Na és akkor néhány idézet:
Tizenegy testvér, gyakran összejártak, boroztak, marhultak, emelt hangon kiabáltak egymással, összevesztek mindenen. Összevesztek Hitleren, az egyik utálta, a másik nem utálta, ez istenítette, amaz gúnyolódott rajta, ruszkik így, komcsik amúgy, egyik hevesen zsidózott, a másik, akinek zsidó volt a felesége, látványosan befogta a fülét, éjféltájban pedig, ha már kiüvöltözték magukat, érzelgősen egymás nyakába borulva indultak hazafelé. Alaposan ki kellett szellőztetni utánuk a dohányfüst miatt. Julcsa összeszedte az üres vagy vörösborral félig teli poharakat, a hamutartókat egybeborogatta, és cselédlányhoz illő fintorgással kicipelte az egészet a konyhába. A férfiak még a lépcsőházban is hangoskodtak, fel-felröhögtek, mindez addig tartott, míg el nem szállította az utolsót is a taxi. Úriemberek. Meghaltak már. Rég meghaltak. Meg, meg.
14-15. oldal
Néhányan az égiek közül túl könnyen
veszik más égiek szerint. Állandóan váltogatják
a szabályokat, megváltoztatják, aztán vissza, áttologatják,
mintha a lakásuk bútorait tologatnák összevissza.
Vagy tényleg az a lakásuk, és
azok a bútoraik. Semmijük nincs, ez
is szabály; semmi, csak a fölöslegesen
pontos látvány. De változtathatnak-e a szabályokon?
Van, aki belekapkod a földiek dolgába
az égiek közül, mint a kisgyerek,
amikor akváriumba dugva az ujját, vihart
kavar a halacskák közt. Mások leülnek
az élők orra elé, és mindenféléket
mondanak nekik. Erősen és közelről, mégsem
hallható, csak valami kis lihegésféle. Schicksallos,
wie der schlafende Säugling, atmen die
Himmlischen.
Hölderlin, Hyperions Schicksalslied
És van olyan, aki csak
egyhelyben ül, naphosszat a földet bámulja,
nem szól bele, mert lát eleget.
103. oldal
Az egyetemi KISZ-szoba mindig tele volt zsúfolásig, a nyitva hagyott ajtón dőlt ki a füst, lehetett látni, hogy ott benn fontoskodnak, ezek volnának a kommunisták? Pataki. Meg a családja, na, ők. Végre egy komcsi! Végre valahára két komcsi, Pataki meg a faterja, érzelmi kommunisták, föl lettek szabadítva. A szovjetek felszabadították a zsidókat, kész. Eszébe jut Pasztuh. Mit kezdene Pataki a Pasztuhhal.
(0.32)
Eszébe jut, hogy mi a francnak kellett Pasztuhnak olvasnia az Esz esz esz er című leckét oroszórán. Miért kellett volna annak a szerencsétlennek bármit olvasnia, mitől lett volna az neki jó! Miért volna jó bárkinek ezen a világon, ha ez a kisfiú szép szabályosan felmondja azt, hogy C C C P ! […]
(5.10)
Látja Pásztor nénit, a Pasztuh mamáját. Szürke, halálosan fáradt, mosolytalan, kortalan asszony, ha nem nézed, azonnal elfelejted az arcát. Öt perc múlva simán elmennél mellette az utcán. Ez a kommunizmus. Nem a Pataki meg Pataki faterja a kommunizmus. Hanem Pasztuh, egy kisfiú, akit nyolc tantárgyból buktattak az első év végén a vörös zárdának becézett gimnáziumban, hogy egész biztos kimaradjon. Ez a mackóforma kis mindenből kimaradó tuskó, jel, a kommunizmus jele, igazi proli, aki nem kell senkinek, a komcsiknak végképp nem.
140. oldal
(0.38)
Hermész egynapos korában elhajtja féltestvére, Apollón ötven tehenét. Ormótlan sarut csinál magának, hogy Apollón óriásnak higgye, ne egynaposnak. A teheneket hátrafelé hajtja. Farolnak a tehenek. A bikát ott hagyta. A kutyákat is. Lebukik, letagadja, hazudik, a bátyja nevet, szeretik egymást. Hermész neki adja a lantot. Egy Külléné-hegyi barlangban Maiát meglepte Zeusz, míg édesen elfoglalta az álom a hókarú Hérát, áll a homéroszi himnuszban, Devecseri Gábor fordítása.
(6.21)
Mutogatták magukat a kislányok az üdülőben. Lefekvés után berohantak a fiúk szobájába négyen-öten, lehajoltak, lesodorták magukról a bugyit, széthúzták a popsijukat, erre (K) élesen emlékszik. Ijesztő volt. Betódulnak az üdülő hálótermébe, ahol (K)-ék aludtak, egymás mellé állnak, megfordulnak, letolják a bugyijukat, egyszerre csinálják, mint egy balettkar. Aztán kirohannak. Begyakorolták. Gyereküdülő Leányfalun, reggelire hitlerszalonnát adnak, meleg tejet, pillével a tetején. (K) nem issza meg. Belekortyol, öklendezik tőle. Kivágódott az ajtó, bejött egy csomó lány, megfordultak, előrehajoltak, letolták magukról a bugyit. Mint valami tánckar. Nem látni az arcukat. (K) legalábbis nem látott semmit. Bokros térségen áll a tűző napon, egy lány mellett. A lány megfogja (K) kezét. (K) nem meri megölelni, pedig a lány mintha azt várná. Történjen már valami. De hogy kell történni, minek kellene történnie? Eljönnek onnan, futnak a többi gyerek után, akkor eleresztik egymás kezét.
(6.22)
’Kiengedték Józsit Kistarcsáról’, mondja (K) anyja a fiának. ’Öregember lett a Józsi. Nyammogva beszélt, és valahogy lehalkult. Mint mikor nagyot csavarsz a rádió gombján. Icka pedig megőszül. Ez ötvenhat tavaszán lehetett.’ Hallgat. Bólint. ’Ilyen sovány nyanya lett abból a világszép nőből.’ Éosz, Hyperión lánya Tithónosz számára örök életet kért Zeusztól. De az örök ifjúságról elfelejtkezett. Az összeaszott Tithónoszt Zeusz végül könyörületből tücsökké változtatta.
174-175. oldal
Eleve úgy volt, hogy (K) nagyanyja üldögél a barátnőivel a Lukácsban vagy a Gerbeaud teraszán 1927 kora nyarán, és a cselédeikről diskurálnak. 1932-ben, 1942-ben. Hogy a Julcsa rendes, de lassú, bezzeg a kis izé, a Mari! Az én Mari fiam, az mint a motolla, csak nem nagyon szeret mosdani. Bepacsulizza a fehérneműjét, szagcsíkokat húz maga után, viszont a Katica meg hiába tiszta, mert bakázik. Kicsit lopnak, világos, szabad nekik, és persze nem szabad, de hiába, kérdés csak, hogy mennyi az a kicsi. Ráadásul esetleg olyik nem lop, mert elvei vannak neki. ’Képzeld, drágám, elvei, ennek a csinos kis tökfejnek!’ Összenevetnek, de jóindulatúan. Semmiképp rosszindulatból. Ki így, ki úgy, jók is meg roszszak is, attól függ, franc tudja, mitől.
(2.46)
És hát veszekednek, tudjuk, cselédek veszekedése! Elkanyarítják magukat, visongnak, kiabálnak egymásra a gangon, ha összeszaladnak, viszont ajánlatos velük jóban lenni, rendesen beszélni hozzájuk, különben baj van. ’Különben belepöknek a levesedbe, sose tudhatod, édesem’, mondja Kóczián Csöpi, a barátnője, (K) nagyanyjának. Int a pincérnek, százpengőssel fizet. ’És mit szólsz hozzá, hogy a buta csehek már megint ezt a Maszarikot választották?!’ (K) nagyanyja semmit sem szól hozzá, sose hallott arról, hogy Maszarik. Elővesz a Kóci a retiküljéből egy vadonatúj százpengőst, kedvtelve nézegeti. Még ropog. Egy hónapig elég az élethez Párizsban. A személyzetről szerzett tapasztalataikat csereberélik az unatkozó budai úriasszonyok.
173-174. oldal
(3.56)
Volt akkoriban tél, gondolja (K). Régen mindig havazott, amikor kellett. Nem jobb volt, hanem havas. Sűrűn hullt, elnyomta a város zaját. Rosszabb volt, most jobb. ’Lapultunk a hóban, és néztük, honnan lőnek ránk’, hallja az apja hangját. ’Csak a teljes sötétség beálltával tudtunk visszahúzódni.’ Visszahúzódni, gondolja (K). Teljes sötétség. Most nincs tél, gondolja, csak hideg. Egyszerre leesik a hó, és azonnal bedöglik a forgalom. Áll minden. Lelassul, áll, megáll, ami van, azt lefödi mindenféle más.
301. oldal
