Kardozós változat
Szórakoztató(1) Esterházy(2) szöveg(3), sovánka történet(4) a 16. századból, szétírva(4) sziporkázó lábjegyzetekkel.
(1) Két este elolvastam. Élveztem, mert szeretem EP észjárását, humorát, bölcsességét.
Igen, tudom, van akinek ez a stílus nem jön be, mert túl frivol, de nem kötelező EP-t olvasni. Biztosan nem fog felkerülni a kötelező iskolai irodalom listájára. Azt viszont el tudom képzelni, hogy betiltják, mert meleg szerelemről-szexről is szó van benne.
Továbbá hiányzik belőle az álszent áhítat a magyar hősi múlt iránt, nem borul le a nemzet nagysága előtt. Akinek ilyen köll, az olvasson inkább Nemzeti Olvasókönyvet.
Helyette kacskaringózik erre-arra, asszociál, gondolkodik. Mindenről eszébe jut valami. És ezt megosztja az olvasójával. Azt gondolja, hogy az olvasója okos, művelt, és megérti őt. Nem tesz engedményeket, hanem magát adja. A szórakoztatás lehet igényes is.
(2) Fölháborító! (Tréfa.) EP ismétli önmagát, nem újítja meg a magyar prózát, nem keresi a megváltást az íráson keresztül. Radics Viktóriától meg is kapja a magáét (lásd a Magyar Narancsban közölt kritikáját).
Ugyanakkor valóban. Most arra gondolok, hogy itt van újra EP édesapja, akivel egyszer már el/leszámolt, a Javított kiadásban. Éreztem, hogy ez az ügy még nincs elsikálva. Annak idején úgy gondoltam, jobban tette volna, ha nem írja meg azt a nagyszerű könyvet, hanem inkább visszavonul, elhallgat. Kifejezetten idegesített a Harmonia Caelestis szándéktalan nagyképűsége, az Esterházy család hősi múltja, kiváltságaira alapozott érdemtelen dicsősége. Ami persze csak rólam szólt, egy olvasóról, aki saját – a Háy János-i kisebbrendűségi komplexusokkal rokon – nézőpontjából olvasott.
EP tehát el/leszámolt, tisztességgel, hitelesen, de most újra előkerült a téma. És ez talán nincs igazán jól megoldva. Felmerül a kérdés – egy spion boldogsága –, amelyre hiányzik a válasz. Ebben talán igaza volna Radics Viktóriának. (Mondhatnánk EP modorában.) Nem baj, nem lehet mindenre választ találni, bár azért akkor ezt be kéne ismerni. Ezért egy fél csillagot levonok.
(3) Posztmodern. (Szeretnék a Merítés posztmodern rovatába bekerülni.) Szerintem a posztmodern egy nagy hülyeség. Nem létezik (a Merítés posztmodern rovatát is meg kéne szüntetni), csupán félművelt bölcsészek téveszméje, akik nem értik a világot. (Én értem.) Érvénytelenné nyilvánították a modernitás nagy narratíváját, a felvilágosodáson alapuló humanista és racionális gondolkodást, a haladás eszméjét, és elmerültek az irracionalizmus mocsarában, mondhatnám Zsdanov elvtárs modorában. De nem. (De igen. Ezt egyszer még megírom pontosabban is.)
(4) Szóval szétírt szöveg, a történet súlytalan, sovánka, fügefalevél, amely eltakarja ama szervet, amelyet EP is megnevez, vulgárisan, bár nem tulajdonít neki akkora szerepet, mint NP, ami mindenképpen az előnyére válik. Hogy nem keres lelki rugókat és azok szexuális gyökereit, csupán felszínes (Kosztolányi), tudomásul veszi, hogy azok vannak.
Vannak, egy EP univerzumban, amely szövegből áll (valójában 1. idegsejtekből, amelyek nyilvántartják a szövegeket az ő koponyájában, valamint 2. emberekben, könyvekben és a világhálón terjedő mémekből, amelyek már függetlenedtek tőle), és ez az univerzum nagyon gazdag. És itt enfarkába harap az kilgyó, amikoris visszautal az első lábjegyzetre (1), miszerint ez a posztmodern gazdagság szórakoztató. Lehet olvasni.