A Sztrugackij testvérek a kitalálói és elindítói a Stalker mitológiának, amelynek legfényesebb lapját Andrej Tarkovszkij orosz filmrendező írta a megegyező című filmjével. Ez a film a 20. századi filmművészet egyik csúcspontja, de aki 40 évnél fiatalabb és műveletlen, az alkalmatlan a befogadására, mert lassú és filozofikus. Amikor a film keletkezett (1980), az egyetemisták még filmklubokba jártak, Antonioni, Godard, Bergman, Tarkovszkij és a többi zseniális óriás filmnyelve még érthető volt számukra, és volt erejük, tudásuk és türelmük az elmélyült gondolkodásra, és az elvont tartalmak befogadására, megfejtésére, továbbgondolására. A Stalker tehát nemzedékek számára alapmű volt, világítótorony, melynek fénye ráragyogott a film kiindulópontjául szolgáló forgatókönyvre és a Piknik a senkiföldjén című kisregényre is, mely a történet első, alapváltozata. A Stalker és a Piknik a senkiföldjén – háttérben a Tarkovszkij filmmel – a titokról szólt, amely minden emberben, de a világban is benne lakozik, és ehhez a mondanivalóhoz tökéletesen illeszkedett a sci-fi formanyelve.
A tudományos-fantasztikus irodalomnak van néhány olyan óriása (pl.: Bradbury és Lem, akiknek munkái a hagyományos irodalomba is beilleszthetők volnának, hisz talán nincs is több fantasztikum bennük, mint Swift, Kafka vagy Vonnegut írásaiban, ugyanakkor szövegeik stílusa és irodalmi megmunkáltsága a legkényesebb ízlésű kritikusok igényeit is kielégítenék.. A sci-fi egy másik vonulatának nem a tökéletesen kimunkált és használt irodalmi nyelv, hanem a gondolatok és a fantázia eredetisége, a mítoszteremtő képesség, és az emberiség jövőbeli problémáinak megérzése és feltérképezése a legnagyobb erőssége. Ide tartozónak gondolom Asimovot és Herbert-t. A Sztrugackij testvérek – a Stalker révén – e két stílus, irányvonal határvidékére helyezhetők. Mindezek alapján érthető kíváncsisággal vettem kezembe a Lakott sziget című regényüket.
E hosszas bevezető után magáról a műről csak kevés mondandóm van. Viszonylag jól megírt, érdekes problémákat felvető, de nem túl meggyőző kalandregény. Szórakoztató, izgalmas, tele van a fantáziát megmozgató titkokkal, és kisebb hibáktól eltekintve logikusan vezeti a cselekményt, mozgatja a szereplőket, ábrázolja a történet hátterében megjelenő, és az emberi jövő antiutópiájaként, a mindenkori diktatúrák karikaturisztikus képeként értelmezhető idegen világot. Talán az a bajom vele, hogy nagyon zsúfolt a történet, túl sok mondandó gyűlt össze benne, és hiányzik az elmélyültség, egy-egy embernek és problémának a sokoldalú, árnyalt bemutatása.
Befejezésül még egy gondolat – tulajdonképpen csak azért irkáltam az eddigieket is, hogy ezt elmondhassam: viccesnek találom, hogy miközben a fantasztikus könyvek szerzőinek többsége, de a legjobbak mindenképpen, mindenféle rasszizmust élesen elutasítanak, aközben az olvasóik között milyen sok zsidózó, románozó, meg cigányozó van. E könyvben is hangsúlyos elem, hogy elítél minden csoport alapú diszkriminációt, de tudom, hiába teszi. Az idegen világok mutánsaival szemben sokkal könnyebben vagyunk toleránsak, mint a kivilágítatlan utcán fenyegetően fellépő cigánnyal, az állásunkat veszélyeztető külföldi bevándorlóval vagy a vagyonát köztudottan ferde utakon szerző zsidó származású nagyvállalkozóval szemben. Illetve nem is a tolerancia hiánya a baj, mert ezekben az esetekben nincs mit tolerálni, hanem az, hogy egy-egy ember hibájából, bűnéből a hozzá hasonló származási körből érkezők bűnösségére is következtetünk, tehát hamisan általánosítunk. Úgy látszik, a gondolkodásunk ezen meghatározottságán: az előítéletességen és az idegenellenességen az irodalom nem tud változtatni.
Ez a recenzió a moly.-hu-n jelent meg először.