Remek könyv volt. 10/9
Nem fikciós széppróza, regénynek sem nevezném, hanem inkább történelemi pillanatképek fölé rajzolt családtörténet és szellemi önéletrajz. Egy vajdasági jugoszláv magyar író vallomása a hazájáról, ami egyszerre van/volt és nincs is.
A mű szellemiségéről - hazafias pátoszáról (?), nemzeti elkötelezettségéről (?)*, ami végig izzik a sorok mélyén - a legtöbb recenzióban, Goodreads és molyos értékelésben írnak, viszont a könyvről, mint szövegről, mint irodalmi-művészeti tárgyról nem találtam szinte semmit. Pótolva helyettük: igényes esszényelv, nagyszerű anekdotikus jelenetek, az egésznek sodrása van, magával ragadó.
Ugyanakkor szubjektív, elfogult - egy olyan ideológia mellett, amit (részben) én is osztok- , nincs más látószög, csak az övé. Ítélkezik és megbocsát, a pozitív szereplőket néven nevezi, a negatív szereplőkét elhallgatja, sajnos.
És csak úgy mellesleg elképesztő sorsokkal ismertet meg. A családja köréből is, és a vajdasági értelmiségiek közül is. Például itt van Kek Zsigmond (Cservenka, 1907. – Újvidék, 1980.): református lelkész, nyelvész, szerkesztő. (Miközben ezt a sorsot olvassuk, gondoljunk például Illyés Gyulára.)
Kek Zsigmond a második világháború előtt az európai egyetemeken folytatta tanulmányait és végül a strasbourgi egyetem teológiai karán diplomázott, majd fiatal teológusként, a Jugoszláv Kommunista Párt tagjaként a baloldali HÍD folyóirat főmunkatársa lett. A református egyházi szokásrendet betartva 1941ben üdvözölte a Szabadkára bevonuló Horthy Miklóst, majd épp Horthy idején kommunistákat rejtegetett a református templomokban. A börtönben felkereste és elbúcsúztatta az élettől a Horthy bírósága által akasztásra ítélt kommunistát, Mayer Ottmárt. A nemzet nevében ugyanis Horthyék először a kommunistákat végezték ki, csak aztán kerültek sorra a zsidók és a szerbek. Horthyék kapitulálása után a Magyar Szó napilap első főszerkesztője lett, ám 1948-ban a Tájékoztató Iroda határozata és Sztálin mellett állt ki, ami miatt a Kopár szigeten, a jugoszláv Gulagon vagy öt évig raboskodott. Kész csodának számított, hogy túlélte.
[...]
...gyakran meghívott egy kávéra ugyanabba a vendéglőbe, ahol először beszélgettünk. Főleg az irodalomra tért ki, elmondta, hogy Baudelaire a kedvenc költője, és idézte is néhány verssorát – persze, franciául. Pontosan emlékezett arra, hogy melyik párizsi könyvkereskedésben vásárolta meg a kötetét.
Miféle sztálinista az, aki egy újvidéki kisvendéglőben fejből szavalja Baudelaire-t, meredtem rá nem kis megdöbbenéssel.
[...]
Máskor André Gide-et hozta szóba, franciául olvasta a sztálinizmust leleplező könyvet, az Utazásom a Szovjetunióban című útirajzát, de nemcsak ezt, hanem eredetiben olvasta sok más angol, német és francia író hasonló szellemű művét is. Azt sem titkolta, hogy nagy hatást gyakoroltak rá. Mindent tudott, amit a sztálinizmusról tudni lehetett, sokkal többet, mint én, aki a hatvanas években minden kockázat nélkül harsogtam a hivatalos antisztálinista szöveget.
[...]
Igen, Sztálin mellett állt ki, ezt megbocsátották volna neki, ha visszavonja a szavait, ő azonban nem volt hajlandó erre. Hetekig kérlelték, amennyiben megteszi, marad főszerkesztő és a továbbiakban semmi bántódása nem lesz. Mindhiába. Kitartott álláspontja mellett. Tito marsall nevében egy kollégája – aki a zárkai bizalmas beszélgetésben elismerte, hogy a titkosrendőrségnek dolgozik – újfent arról biztosította, hogy továbbra is élvezni fogja a legfelsőbb körök bizalmát, ha változtat nézetein. Látva, hogy ő nem hajlandó, a magyar besúgó elővette utolsó kártyáját: tartsa szem előtt a vajdasági magyarok érdekeit. Ha egy ilyen fontos, tekintélyes és művelt régi kommunista, mint ő Sztálin mellé áll, akkor a magyarokra is rossz fény vetül. Újra nemet mondott és kifejtette, a szocialista táborból való exhumálás után a vajdasági magyarok áldozatok és ellenségek lesznek, nem élik túl Tito bosszúját. Ha pedig elindulnak a szovjet és a magyar csapatok, akkor az egyik oldalon lesz Amerika, a másikon a Szovjetunió, a két nagyhatalom között a magyarokat ejtik túszul, ők lesznek az új háború első áldozatai. Örökre kivesznek a vajdasági magyarok.
Döbbenten néztem, ez volt a legdrámaibb beszélgetés a nemzetről, a magyarságról, a nemzeti érdek szolgálatáról. Hogy lehet valaki nemzeti érdekből sztálinista? ekkor sejlett fel előttem először a kisebbségi Faust rémképe, aki a nemzet érdekében szövetséget köt akár az ördöggel is. Lehetséges ez?, töprengtem. Nem volt kedvem több kérdést feltenni, hiszen ezt a választ vártam a legkevésbé és bevallom, képtelen voltam felfogni, hogy nemzetét féltve lett belőle sztálinista.
213-218. oldal
Kek Zsigmondnak egyébként ma is nimbusza van, nyelvművelőként, és halála 40. évfordulóján a Vajdaságban több helyen is megemlékeztek róla. Fenyvesi Ottó írt róla egy verset:
Kék Zsigmond
Soli deo gloria.
Egyedül övé a dicsőség, miénk a fájdalom,
a tények otromba súlya, a döglött hús szaga.
Övék a dicsőség, miénk a pusztuló örökség.
Szabadka felé nyomult a nyolcadik brigád.
Térdig fájdalom, csillagok a tömegsírokon.
Árral szemben. Részlet a kiáltványból.
Szabad Bácska, Szabad Vajdaság.
Győzött a Petőfi brigád.
Romokban Marx útja Triertől Londonig.
Romokban Berlin, Bonn,
Bad Kreuznach, Brüsszel, Köln,
és Hamburg, ahol a Tőke első kiadását nyomták,
és Hannover, ahol a levonatohat korrigálta.
Könyörüljön rajtunk az Úr.
*
Áldás, békesség.
A nyakas kálvinista, Mayer Ottmár jobbkeze,
ahogy táskájával elindul a másnapi újság
kézirataival a tartományi Agitprop székhelyére.
Petőfi verseket fordít az apparatcsikoknak.
Ahogy az asztal fölé görnyedve olvassa
Oravecz Márton csantavéri földmunkás levelét.
ÁFZS! Akasztani Fognak, Zsiga!
Sztálin vagy Tito. Vagy. Levakarta nevét a lapról.
Az egyik mellékutcában autó parkolt.
Egy szép nagy fekete Volga.
*
Ma nincs Isten. Kattan a bilincs.
Indul a vonat. Sorakozó.
Jobbra igazodj. Vigyázz!!!
Ki tudja, merre, hova, meddig?
Az ajtó zárva. Hálót sző a képzelet,
míg a mozdony szeli a váltóközöket.
Az emmauszi úton a szürkületben.
Ma nincs kenyér, nincs áldozat.
Éhség marja a bendőnk.
Nyelvünk felrepedt, nyálunk fogytán.
Zenggnél hajóra száll a rakomány.
*
A sziget kopár, távol a part, távol az Isten.
Arccal a tengernek. Nézni a hullámokat.
Várni a megkönnyebbülést hozó vihart.
Várni a dagályt. Látni a madarakat.
Árral szemben, mint az ithakai hajós.
Add meg nekünk, Uram, a holnap örömét.
Adj erőt, az emlékeinket megőrizni.
Tudatom maradjon tiszta, mint a tenger vize.
Uram, te ki lapozol a Velebit szirtjein.
Hallgasd meg könyörgésünket.
Adj erőt, a halottakat a sarokba gyűjteni.
Adj követ, perzselő nagy sziklákat,
forró tömböket. Küldj látomást, küldj jelet.
Küldj, dús keblű sziréneket.
Ha tűz kell, hát legyen tűz.
Milyen szépen csillog
a bögre vizében a napsugár.
*
Egy bögre víz.
Egy kancsó napsugár. Lüktet a szív.
Láncra vert "török követek".
Kek, Dési, Dévavári, Lévay.
Öt hosszú esztendő.
Magyar szavak és Hock Rezső.
Csupa kő. Goli Otok.
A meztelen sziget és a túlélők.
A pokoli táj, ahol a király menekült.
A szoroson át.
Nyomában kutyafejű tatárok.
A Velebit lankái, a Paklenica,
a legvadabb karsztmező.
Csak feküdni a falnak fordulva.
Mormolni néma imákat.
Valahol hajnalodik.
Egy hajó úszik a vízen.
A tengeren túl, talán február.
*
Soli deo gloria.
Édes anyanyelvünk.
Cirill betűkkel írt magyar levelek.
A szövegek gyémántköszörűse.
Mások mondták róla:
nyelvünk kertésze, nyelvünk őre,
a tudós magyar.
*
Sorokat találtam benne aláhúzva:
"A kisebbségi kisebbrendűség érzetét csak egy erős nyelvbe és népi kultúrába ültetett nemzetiségi öntudat tudja ellensúlyozni". (Kossa János)
*
(Nyolc éve vagy több. A hegyek között Zsiga
fiadat kerestem. Tapolca mellett, Nemesgulácson.
Egy újabb főszerkesztés reménye,
egy újabb napilap, újabb kudarc bekódolva,
talán megkapaszkodunk Pannóniában, gyökeret eresztünk.
Körülöttem a néma tanúhegyek: a Badacsony,
a Csobánc, a Gulács és a Szent György-hegy,
amit az itteniek koporsó-hegynek is neveznek.
A magyar szellemi élet java a környéken lakik és "kétlakiskodik": többek között Konrád, Jancsó, Csurka, Sára Sándor,
Udvardi Erzsébet, Jovánovics György, Somogyi Győző,
az Árkánumos András Sándor, aki Washingtonból tette át székhelyét. Itt húzta meg magát Hamvas Béla.
Itt álltak meg és telepedtek le a honfoglaló magyarok is.
Veszprém és Tapolca között. Itt vívta sorsdöntő csatáit Koppány.
A Balaton partján és a Bakony lankáin.
Itt vonultak és pihentek a római légiók: Baláca.
Amikor kilencvenben először jártunk erre
Gabival és a gyerekekkel - útban Szigligetre,
ahol Zalán, Jankovics, Esterházy,
Nagygazsi, Szkárosi, Csordásgabi, Géczi stb. -
fogant meg bennünk, hogy itt esetleg élni lehetne,
ha egyszer el kellene hagyni Újvidéket.
Akkor már lezajlott a joghurt forradalom,
túl voltunk Milosevics rigómezei mítingjén.
Fiad nem találtam. Sokáig vártam.
Mint később megtudtam, Erdélyben járt éppen.
A helyi plébánia egyik szárnyában találtak menedékre.
Menyed a gulácsi egyházi iskolában tanított.
Látásból ismertem, Újvidékről, a Petőfi Sándor általánosból,
ahol, Áront, második osztályos fiamat, az egyik szünetben
a többségiek etnikai alapon megrugdosták.
Ide jutottunk. Azonosítatlan virtuális fájlok a Gulács alatt.
A végtelen éjszakába mentett nehéz, de örök szerelmek.
Az aszfalton táncoló zápor, a középen megrepedt tükör,
a sótartó, a nagypapa fekete halapja.
Erre nem jár hajó és gyorsvonat. Nem látszik a tenger.
Az ember még ezt-azt gondol, aztán valami felröppen hegyről.
A temetőben, a sírok között egy kőfaragó útba igazít.
Áldás, békesség.)
* Hazafias pátosz, nemzeti elkötelezettség? Ebben irónia is van, meg igazság is. A pátoszról Pauer Gyula jutott az eszembe - Végel ettől van a legtávolabb:
