Talán Eörsi István mondta/írta valahol/valamikor még az 1970-es vagy 1980-as években:
"Kenedi János felágaskodott, és beleharapott Illyés Gyula bokájába."
Függetlenül attól, hogy - ha jól emlékszem - ez egyike volt azon egészen ritka eseteknek, amikor Eörsi Istvánnak egy konkrét vitában nem volt igaza, hisz Kenedi maximális tisztelettel közeledett a hagyományhoz: lásd pl. Szabó Zoltán vagy Bibó István szellemi örökségének ápolását, függetlenül tehát a konkrét vitahelyzettől, én ezt a képet megőriztem, az elmúlt évtizedekben számtalanszor az eszembe jutott, és most így aktualizálnám:
Az olvasó dolga, hogy beleharapjon - ha nem is a szerző, de legalább is - a mű bokájába.
Rágcsálom hát én is, írtam pár lábszagú jegyzetet, tanulság pedig nem lesz. (Radnóti Sándor írja, hogy őt mindig izgatta, hogy hová fog kifutni a dolgozata, amin éppen dolgozik, azaz ki lesz a gyilkos? - itt gyilkos nincs.)
Röviden összefoglalva:
Ez a könyv tartalmaz egy életútinterjút, majd azt követően harminchat portrét betűrendben Aczél Mártától Weöres Sándorig. (A portrék többsége az ÉS tárcarovatában megjelent.)
Számomra a legérdekesebbek ezek voltak:
Balassa Péter
Csoóri Sándor
Donáth Ferenc
Eörsi István
Esterházy Péter
Fehér Ferenc
Kertész Imre
Király István
Könczöl Csaba
Mészöly Miklós
Nemes Nagy Ágnes
Pilinszky János
Réz Pál
Soros György
Honnan írt Radnóti Sándor? Ezt az életútinterjú megmutatja.
Honnan olvastam? Átpolitizált (urbánus balliberális) történelmi-irodalomtörténeti megközelítésben.
Szerintem a könyv remek, értékeiről Demény Péter tisztelgő ismertetője beszámol, és szabadon elérhető. A márciusi MŰÚT folyóirat a kritika rovatában Bazsányi Sándortól közöl írást a könyvről, ezt még nem tudtam megszerezni, de a címe alapján - Emlékezés, elmeél, felejtés — és a „komiszságok” - ez talán nem csak méltató, hanem elemző is lesz.
Ezen kötelező tiszteletkörök után - amelybe még utólag beillesztem a pontszámát: 10/10 - következnek a jegyzeteim, amelyek hol kötözködőek, hol csak kiegészítő jellegűek.
1. jegyzet [Amely szerint egy nem túl fontos, de messzire vezető részletkérdésben Csurka Istvánnak volt igaza Radnóti Sándorral szemben.]
2. jegyzet [Amelyben egy kritikus megjegyzést teszek Radnóti Sándor Donáth Ferencről írott szövegéhez.]
3. jegyzet [Kérdés és kiegészítés - Mészöly Miklósról, Nemes Nagy Ágnesről, a cenzúráról, Eörsi Istvánról és Zsille Zoltánró.l]
4. jegyzet [Kiegészítés - Nemes Nagy Ágnesről és Pilinszky Jánosról.]
5. jegyzet [Réz Pálról, Radnóti Sándorról, Soros Györgyről, Mészöly Miklósról, Kukorelly Endréről és Erdély Miklósról.]
6. jegyzet [Könczöl Csabáról, Samu doktorról és Tar Sándorról.]
7. jegyzet [Eörsi Istvánról és az 1957-es Írónyilatkozatról.]
1. jegyzet [Amely szerint egy nem túl fontos, de messze vezető részletkérdésben Csurka Istvánnak volt igaza Radnóti Sándorral szemben]
___________________________________________________________________________________________
Olvasom (és szörnyülködöm):
Radnóti Sándor írja Király Istvánról
"Király [István] – bár ez művelt és szenvedélyes egyetemi óráiból nem világlott ki egyértelműen – nacionálbolseviki volt, s ebben a szóösszetételben mindkét tagnak egyforma jelentősége van. Ezért húzott a narodnyikokhoz, akik közül azok, akik a nacionálbolsevik Rákosi-kurzus hatalmas mobilitásának kedvezményezettjeiként váltak értelmiségiekké, alighanem őszintén azonosultak is ezzel a kurzussal, de ’56 sokkja után Kádárral és Aczél Györggyel már csak őszintétlenül. Király viszont őrizte a kontinuitást, amelybe a nacionalizmus mellett beletartozott a védhatalmi nacionalizmus is – a Szovjetunió iránt. S így lett 1958 és 1970 között Pándi Pállal, Szabolcsi Miklóssal együtt a korai Kádár-korszak vezető közéleti értelmiségije, egyike azoknak a főtanácsadóknak, akikre Aczél György hallgatott, akiket dolgoztatott, és akiket kijátszott egymással szemben."
Radnóti Sándor Sosem fogok memoárt írni című kötetében változatlanul megjelent, tehát nem elírás:
"nacionálbolsevik Rákosi-kurzus"
Honnan és miért látható a Rákosi-kurzus nacionálbolseviknek? Van elképzelésem, de nem akarok találgatni.
A Rákosi-korszak nemzetietlen politikájáról nagyon jó összefoglaló olvasható például
Gyarmati György: A R á k o s i – k o r s z a k című doktori értekezésének
Osztályharcos kultúrpolitika, frusztrált (inter) nacionalizmus című fejezetében:
225-250. oldal
______________________________________________________
Az 1. jegyzet lábjegyzete:
Ez a megjegyzésem a facebookon meglehetős vihart kavart, még a szerző is hozzászólt.
Utólag, a könyv újraolvasása közben, az életútinterjúban találtam egy utalást egy vitára, amelyet Radnóti Csurkával és a Hitel folyóirat szerzőivel folytatott 1989-ben:
"...aztán hamarosan megjelent Csurka a maga nemében elképesztő zsidózása Kenedi János ellen a Hitelben, amire én írtam egy felháborodott cikket, és elkezdődött az a világ, aminek az emlékei a mai napig élnek és működnek."
[Csak zárójelben: Csurka cikke a Hitelben jelent meg, Radnóti ott akart válaszolni, de nem közölték a rendkívül éles válaszlevelét, ezért aztán azt a Magyar Nemzetben jelentette meg.]
Ebben a 31 évvel ezelőtti (1989. március 20.) Radnóti Sándor által írt nyílt levélben olvasható ez a passzus is:
"...az 50-es évek Magyarországa, „védhatalmi", azaz szovjet nacionalizmusa mellett azért a jelszavaknál és a háromszínű pántlikáknál valamivel mélyebben próbált torz terroruralma közepette nemzeti elvárásoknak megfelelni. Ezért is egyezhetett vele, vagy hihetett benne ideig- óráig számos makulátlan tisztességérzetű nemzeti költő Illyés Gyulától Csoóri Sándorig..."
A vita háttere: Faragó Vilmos az ÉS akkori "komcsi" főszerkesztő-helyettese a lapja védelmében - a "népnemzeti" befolyás alatt álló Írószövetség szerette volna az ÉS-t saját magának megszerezni és az addigi szerkesztőséget elzavarni - egy vezércikkében egyrészt az ellenfeleit denunciálta: miszerint nem csak az ÉS szerkesztősége, hanem mindenki kollaboráns volt, aki a Kádár-korszakban élt; másrészt védekezett a nemzetietlenség vádja ellen, és azt is állította, hogy már a Rákosi-rezsimet is nemzeti bolsevizmusként lehet meghatározni, tehát nem lehet igaz az, hogy az 1989-es ÉS (és a múltja) nemzetietlen volna. Az ÉS függetlensége mellett talán Kenedi János is nyilatkozott, erre válaszolt a Hitelben Csurka, aki számtalan csúsztató és demagóg érve, és egy antiszemita áthallású gondolatmenete mellett - szerintem jogosan - tette szóvá a "nemzetibolsevik Rákosi-rezsim" kifejezés abszurditását. Erre reagált Radnóti a fenti passzussal, amit aztán szinte változatlan formában ismételt meg a velem folytatott facebook vitában. [Pontosítás: Radnóti tulajdonképpen nem is az én érveimre reagált, hanem Gyarmati György általánosabb gondolatmenetére.]
Van-e jelentősége, hogy nacionálbolsevik volt-e a Rákosi-rezsim? Igazából ez csak egy terminológiai vita, a fogalmak pontosításával közelíteni lehetne az álláspontokat, de a vitában elfoglalt pozíció a vitázók szellemi arculatáról fontos vonásokat tud elárulni. Csurka nacionalista nézőpontja tiszta ügy, azzal fölösleges is foglalkozni. Radnóti 30 éven át konzekvens álláspontja viszont megér egy misét.
A Facebook vitában - Gyarmati György tanulmányára is támaszkodva - tényszerűen bizonyítottam (szerintem), hogy a Rákosi-rezsim politikája nem lehetett sem nemzeti, sem nacionalista, csupán néhány lózungja volt az. (Csurka is ezt írta 89-ben.) Miért nem képes ennek ellenére revidiálni az álláspontját Radnóti Sándor? (Csak a párhuzamos értelmezések jogosságát ismerte el.) Mert ebből az következne, hogy egykor Csurkának volt igaza ebben a részletkérdésben, illetve - ami még súlyosabb - azt is el kéne fogadnia, hogy egy 50-es évekbeli Mari néni és Józsi bácsi lényeglátóbban ítélte meg a rezsimet, mint az akkori elitértelmiség Lukács Györgytől és Donáth Ferenctől, Vásárhelyi Miklóson keresztül Illyés Gyuláig és Csoóri Sándorig? És ebből következne, hogy az 1960-as években hasonlóképpen lényegileg érvénytelen volt a Lukács-tanítványok marxizmus-reneszánsza, amelyhez ő maga, Radnóti Sándor is kötődött, és velük szemben akár olyan, ideológiailag képzetlen embereknek is, mint Pákh Tibor vagy Krassó György, százszor inkább igaza volt a rendszer lényegét illetően? Ilyen tévedést (?), vereséget (?) egy olyan elegáns, belső tartással rendelkező polgár sem tudhat beismerni, mint ő? (Érdekes, hogy Eörsi István is csak az 1956 előtti vakságával számolt el, a 60-as évekbeli "lukácsizmusával" nem. Ha jól tudom.)
Persze, nincs is olyan ok, amely ilyen "élethazugsággal" való szembenézésre osztönözhetné Radnótit, túl az "igazságon", ami ugye ilyen elméleti vitában csak nézőpont kérdése.
___________________________________________________________________________________________
2. jegyzet [Amelyben egy kritikus megjegyzést teszek Radnóti Sándor Donáth Ferencről írott szövegéhez]
___________________________________________________________________________________________
olvasom:
Radnóti Sándor írja Donáth Ferencről
"A Rákosi, kérem, az egy pertliárus volt – mondta nekem Lukács György, s ez, lássuk be, egy kicsit igazolta Tamás Gáspár (1914–1978) mondását, hogy többen vannak az antiszemiták, mint ahányan a nem zsidók. Lukács a trojkában (Rákosi, Gerő, Farkas) Gerő Ernőt vélte az észnek. Ám amikor megkérdeztem erről Donáth Ferencet, csak elnézően mosolygott. Ha valaki, ő tudhatta: 1948-tól 1951-ig, letartóztatásáig a Rákosi-titkárság, az úgynevezett Főtitkársági Iroda vezetője volt."
És ezzel tulajdonképpen el is van intézve Donáth komcsi apparátusi múltja - a felelőssége fel sem merül - bár esik még a témáról néhány szó: az illúziókról, a kiábrándulásról. A tisztelet és a barátság felülírja a kritikus megközelítést.
1948 és 1951 között sorozatos gyilkosságokkal kísért diktatúra működött nálunk, annyira talán kemény is volt, mint mondjuk Hitleré 1933 és 1936 között. Hitler titkárságvezetője volt, de aztán lecsukták, és a börtönben elvesztette az illúzióit. Milyen mondat volna ez? (Még ha Hitlert nem is a 33 és 36 közötti tettei miatt szoktuk emlegetni.)
Persze ez személyes emlékező könyv, nem történelemkönyv, és ha az lenne a téma, Radnóti Sándor biztosan korrekt módon mindent felmondana a Rákosi-rendszerről, csak éppen Rákosi titkárságvezetőjéről a bennfentes információk, és nem a terror jut az eszébe.
Ez után vitatkoztunk is egy kicsit a facebookon - nem a szerzővel:
___________________________________________________________________________________________
3. jegyzet [Kérdés és kiegészítés - Mészöly Miklósról, Nemes Nagy Ágnesről, a cenzúráról, Eörsi Istvánról és Zsille Zoltánról]
___________________________________________________________________________________________
Kimaradt.
Olvasom: Radnóti Sándor írja Mészöly Miklósról és Nemes Nagy Ágnesről
"Meg lehetett így szerezni egy nem provinciális kulturális alapot? Sajnos, nem. Egy 1961-es beszélgetésről az amerikai fél megírja, hogy Nemes Nagy Ágnes nem tudja, hogy Eliot és Ezra Pound amerikai, sohasem hallott Robert Frostról, s sajnos még azt is kijelenti, hogy „csak angolok tollából születik jó költészet angol nyelven”. (Lásd Borhi László Magyarország és Amerika viszonyát tárgyazó, 2010-es doktori értekezését.) "
Ez a rész az ÉS-ben még olvasható, de a kötetből már kimaradt. Nem volt elegáns? Nemes Nagy úgyis megkapja a magáét Radnótitól, és a krtikájának hitelét csorbítaná, ha elfogultsággal vádolhatnák? Ez jutott kapásból az eszembe, de aztán láttam azt is, hogy ebből a tárcából egy másik, Mészölyre vonatkozó részt is elhagyott:
"S hát persze borzasztóan hiú volt. Azon a fellbachi magyar irodalmi kivonuláson, amelyről már többször tettem említést, valamilyen rejtelmes okból rangján alulinak tartotta egy gimnáziumi osztállyal találkozni, s ezért „elfelejtett” megjelenni."
Lehet, hogy utólag azt érezte, a Mészölyről szóló írása közben élesebb nyelvű volt a kelleténél?
A kötet ÁBC rendben közli a tárcákat, és így Mészöly után rögtön Nemes Nagy következik. Ebben többek között azt írja Radnóti, hogy ő "háromszor találkozott" a költővel. (Kicsit furcsa fogalmazás.) Kétszer személyesen és egyszer egy levélváltásban, ez utóbbiról ezt is írja:
"Nemes Nagy és köre – akiket erős egyénisége befolyásolt – sokat gondolt a sorsra, amely elvett tőlük nagy lehetőségeket, és arra is, hogy a sors tartozik nekik valamivel. Ezt kapták meg az évente kétszer megjelenő Újhold-antológiákkal. Meg is érdemelték, magas színvonalú köteteket állítottak össze. Nem gondoltam és ma sem gondolom, hogy „bezupáltak” volna, azaz túlléptek a még vállalható kompromisszumon (talán Nádas Péter és Mészöly Miklós gondolhatott ilyesmire), de levelemben azért tapintatosan – vagy legalábbis annak szándékával – érintettem két kérdést. Az egyiket csak távolról, hogy a régi Mozgó Világ 1983-as és az Újhold 1948-as gleichsaltolása között nem láttak semmilyen analógiát. A másik az az utólag ismertté vált tény volt, hogy első számukból két közleményt akartak kicenzúrázni. Nemes Nagy Ágnes az egyik megjelenését – az én tanulmányomat – kiharcolta,* de Petri versei esetében feladta a küzdelmet, s beletörődött a tiltásba. „Ez a gyönyörű gyűjtemény – írtam – ebben az egy vonatkozásban ahhoz nagyon is hasonló kirekesztés vétlen eszköze lett, mint amiről Balázs olyan megrendítően és méltósággal beszélt az évkönyv végén. Ilyen s számtalan hasonló dolgok miatt érzem én, hogy az ötvenes évek nem karantén, s ha napjaink kínjai nem is mérhetők hozzá, azért még mindig nem értünk a végére.”
Én jelentős különbséget látok az Újhold és a Mozgó Világ sorsa között, illetve inkább a két lap szerzői sorsának a különbségét látom. A Mozgó Világ szerzői később - rövid időn belül - megszólalhattak egyéb fórumokon, és a szamizdatban akár azonnal is, szemben Nemes Nagy Ágnesékkel, akiknek évtizedeket kellett várni.
És bár az eredeti Újhold folyóirat elég vegyes színvonalú volt, addig az Újhold-Évkönyvek szerintem a 20. századi magyar irodalomának legjentősebb antológiái. (Azóta ilyen színvonalat a Holmi antológiák hoztak.) Szóval még Petri kimaradását is meg tudom bocsátani. Bár a szerkesztők ezt valamilyen nyilvános gesztussal kompenzálhatták volna. (Petri vers 1988-ban jelent meg aztán az Újhold Évkönyben.)
Erről a cenzúráról-öncenzúráról még két eset jutott az eszembe:
Az egyik Eörsi Istváné, aki később aztán több változatban is elmesélte a Pozsgayval történt esetét, amelyből írt tárcáját "taktikai megfontolásból" még a szamizdat Beszélő sem közölte.
A másik a Bibó Emlékkönyvből kiszerkesztett, aztán a "pótkötetben" megjelent Zsille Zoltán írás esete - erről Kőszeg Ferenc írt:
___________________________________________________________________________________________
4. jegyzet [Kiegészítés - Nemes Nagy Ágnesről és Pilinszky Jánosról]
___________________________________________________________________________________________
olvasom:
Radnóti Sándor írja Nemes Nagy Ágnesről és Pilinszky Jánosról:
"...az Újhold-Évkönyv első számába kért tőlem írást Lengyel Balázs, és én – az Újhold hagyományára is gondolva – összehoztam ifjúkorom Pilinszky-élményét az előző, 1984-es év tapasztalatával, amikor a Soros Alapítvány jóvoltából a New York Universityn dolgozhattam négy hónapig. Újraolvastam a Sheryl Sutton-esszéregényt, ezúttal mint New Yorkról szóló könyvet, amelyet ütköztettem az én újonnan szerzett személyes New York-képemmel. Nemes Nagy felhívott – a Fészek óta nem beszéltünk –, és gratulált. Lényegében egyetlen mondathoz, amely így szólt: „Engem mindig megdöbbentett Pilinszky misztikus metaetikájának követhetetlensége, mihelyt kilépett a lírai közvetlenség szférájából.”
Nem ugyanarra gondoltunk. Én valami „mélyre”, ő valami evidensre. Nekem Sheryl feltétel nélküli megbocsátása lebegett a szemem előtt az őt megerőszakoló fiúval szemben, amiről valaha Pilinszky tudta, hogy „a Dosztojevszkij által is mitizált »vak jóság« valóban veszélyes portéka, bizonyos értelemben dekadens változata a jézusi szeretetnek, mely összetettségében mindig megőrzi az igazságos ítélet, a bűnössel, s főként a bűnnel szemben a tett s az ítélkező szigor jogát”. Nemes Nagy Ágnes a metaetika szót egyszerűen erkölcstelenségnek értette, s ez a Pipinek becézett Pilinszkyvel való barátságának súlyos nehézségeit, azt az általam akkor is csak felébe-harmadába ismert és ma már nehezen megítélhető bűnlajstromot igazolta számára, amelyet felpanaszolt. S ott volt emögött persze a protestáns-katolikus ellentét is. Ez semmilyen zavart nem okozott Nemes Nagy élethossziglani Babits-rajongásában, de a misztikát miszticizmusként értelmezve volt benne valami viszolygás Pilinszky vallási profiljával szemben, amelyet a moralista tiszta kategóriáival ellentétben gyanúsnak, zavarosnak s talán tisztátalannak is ítélt..."
A csatolt képet az 1986/1-es Újhold Évkönyvből fotóztam, a remek Pilinszky tanulmányból, ahol szerepel, az oldal tetején, az idézett mondat: „Engem mindig megdöbbentett Pilinszky misztikus metaetikájának követhetetlensége, mihelyt kilépett a lírai közvetlenség szférájából.”
A történethez - NNA és Pilinszky ellentmondásos kapcsolatának történetéhez - tartozik egy elég vicces mese, nem tudom, hogy igaz-e, NNA egykori férje, Lengyel Balázs mesélte Pilinszky és NNA halála után:
"1952-ben lehetett, Pilinszky a maga naivitásában elmondta Nemes Nagy Ágnesnek, hogy gyakran lát engem eszpresszóban randevúzni egy érdekes fiatal asszonnyal. Ebből rettenetes családi konfliktus lett, melynek során Ágnes sértett haragjában válni akart, Pilinszky pedig kijelentette, hogy beleszeretett Ágnesba és el akarja venni feleségül. Kis idővel azt is szóba hozva, hogy kedvéért Ágnes katolizáljon. Ezt kvázi természetesnek tartotta. Ágnes apja református presbiter volt, nagyapja vagy dédapja református pap, a katolizálás abban a családban elképzelhetetlen volt. Nemcsak a hagyomány, hanem Ágnes szuverén isten-képzete miatt is. Pilinszky családja, anyja és annak volt apáca nőtestvérei a protestáns gondolkozást tartotta lehetetlennek. De hogy az érzelmi kötődés a szellem területén már előbb is megvolt Ágnes és Pilinszky között, azt az is jelezte, hogy a felizzott testvéri, már-már feleségjelölti kapcsolatban Pilinszky Ágnesnak dedikálta az Apokrifot. A kézzel írt dedikált vers ismert. [Pilinszky] 56 elején feleségül vett egy fiatal művésznőt, aki 56 végén sok minden, nem is politikai okból, kimenekült az országból."
___________________________________________________________________________________________
5. jegyzet Réz Pálról, Radnóti Sándorról, Soros Györgyről, Mészöly Miklósról, Kukorelly Endréről és Erdély Miklósról ___________________________________________________________________________________________
olvasom:
Radnóti Sándor írja Réz Pálról
"...Tudnivaló, majd negyedszázaddal korábban Parti Nagy arra biztatta, hogy tekintse nyersanyagnak az akkor még stilizálatlan interjúleiratot, s írja meg a memoárjait. De Réz azzal hárította el ezt az ötletet, hogy Vas Istvánéhoz hasonlíthatót nem tud írni, silányabbat meg minek. Mondhatta volna Saint-Simont is, hiszen egyszer megvallotta, hogy mindig olyat szeretett volna írni, mint az ő emlékiratai.
A szerénység gőgje hallatszik ki ebből a válaszból. Ha nem lehetünk első osztályú írók, akkor állítsuk az irodalom szolgálatába egész életünket..."
Erről persze azonnal eszembe jut, amikor Radnóti Sándor magáról mesélt:
"...Én költőnek készültem kamaszkoromban. Meg is jelentem az Élet és Irodalomban Tádé Sándor álnéven. És ez elsőéves egyetemista koromig eltartott. Ez a művész beállítottság tehát más, mint azé, aki tudományos pályára készül. Ebből aztán később is maradt, miközben beláttam, hogy a képesség, ami bennem van, egy József Attila-díjra talán elég lenne, de komoly költészetre nem, úgyhogy abbahagytam a versírást..."
Ez valóban a szerénység gőgje volna? Inkább egy polgár tartása. Önismerete és önérzete. Attól, hogy kimondja, hogy ő mondja ki, még ha nem is magáról, de nyilván önmagára is gondolva, megvédi magát a vádtól. Megelőzi, előre érvényteleníti. Gondolhatnám azt is, hogy pont ezzel árulja el magát, de ez olcsó pszichológizálás lenne. Hiszen fölösleges az indítékok találgatása: a lényeg a tett.
Ugyanakkor Soros Györgyről meg ezt írja:
"...A gazdag emberek önvédelme lehet a hűvös tárgyilagosság, hiszen az érzelmi kitárulkozás - gondolhatják (és tapasztalhatják) - könnyen indíthatja a másikat kéregetésre..."
Sosem fogok memoárt írni. 219. oldal
Kéregetésre. Nincs ebben semmi elítélő, tárgyilagos, oka is van rá, hisz előtte megírta, hogy Soros ketté választotta a személyest az intézményestől, és nála nagyobb és hasznosabb jótékonykodót még nem hordott hátán a Föld - ez az én megfogalmazásom már.
Mégis. Mészöly Koldustánca jut az eszembe, ami arról szól, hogy az elbeszélő hogyan aláz meg egy koldust.
Aztán még Kukorelly Endre is, aki a CéCéCéPé-ben arról ír, hogy mennyire undorodott a katonatársaitól, akik részegen érzelgőssé váltak - miközben józanul kíméletlen bunkók voltak.
Érzelgősség, gyengeség, kéregetés - ezek egy polgártól távol állnak. (Miközben nem csak Soros, hanem Kukorelly is jótékonykodik, a maga keretein belül.)
Még eszembe jut Erdély Miklós és Soros György találkozása is - ahogy Petőcz András mesélte el:
Erdély Miklós mesélt egy történetet, talán fél évvel a halála előtt, hogyan találkozott Soros Györggyel. Utolsó napjai voltak New Yorkban, amikor Soros váratlanul beállított Erdélyhez, a szállodaszobába, letett az asztalra valamennyi (elég sok) dollárt, és azt mondta: „Nem tudom, ki maga, nem ismerem. De mindenki azt mondja, adjak magának pénzt." Erdély, amikor ezt a történetet mesélte nekem, hozzátette azt is, hogy „abban a pillanatban Soros volt az avantgarde, nem én".
[Nincs ezeknek a jegyzeteknek semmi tanulsága, csak eszembe jutottak.]
___________________________________________________________________________________________
6. jegyzet [Könczöl Csabáról, Samu doktorról és Tar Sándorról]
___________________________________________________________________________________________
olvasom
Radnóti Sándor írja Könczöl Csabáról:
1980. január 22-én írtam ezt, augusztusban „Drága Sándor” megszólítással jött levél Samu doktor híres salgótarjáni, erősen nyitott zárt osztályáról. [...] Csaba az alkoholt és a szeduxent tolta túl, öngyilkossági tervekre utaló megjegyzéseket tett, s Bognár Éva, Bognár Szabolcs, Hajnóczy Péter, valamint Mátis Lívia éjjel 1 órakor betuszkolta egy kocsiba és leszállította Salgótarjánba a Samu István féle krízisintervenciós pszichiátriai osztályra, amely intézményhez mindegyiküknek volt már valami köze. Ez a kényszerintézkedés meglepően jól sikerült. Úgy látszik, azt várta, hogy valakik kezükbe vegyék a sorsát. Csaba jól érezte ott magát, 6–8 gépelt oldalas, lendületes önanalizáló leveleket írt nekem, tájékozódott a betegek és a város társadalmi helyzetéről, barátkozott Samu doktorral és a Szentesi–Ratkóczi házaspárral (fiatal pszichiáterekkel), valamint elkezdte foglalkoztatni az antialkoholista propaganda. Meg is látogattam ott, emlékszem, Dalos Rimmával együtt.
Radnóti Sándor _Sosem fogok memoárt írni_ című könyvében ez a történet kiegészül egy lábjegyzettel:
Pető Katalin kiegészítése: "Még egy adalék Csaba életének salgótarjáni korszakához. Ami talán a legfontosabb. Absztinessé válva nem csak az alkoholizmussal kapcsolatos cikkeket írt. Sokat járt a helyi könyvtárba, levéltárba. A levéltárban kigyűjtötte azok adatait, akik 1956 decemberében egy napon tragikus hirtelenséggel elhunytak. Ami azonos volt a salgótarjáni sortűz névtelen, elhallgatott áldozatainak listájával. Több mint száz lemészárolt, elfeledett ember kapott így, általa nevet. Az adatokat, mire kitört a balhé, sikerült kijuttatnia Bill Lomaxhez. Samu doktort és fiatal munkatársait, Ratkóczi Évát és Szentesi Pétert emiatt rúgták ki a kórházból.
Könczöl Csaba így emlékezett erre vissza 1989-ben:
....Samu István doktornak a vendégszeretetét élveztem 1980-81-ben. Ő azt mondta, hogy foglalkozzam valami értelmes, kulturált dologgal. Gondoltam, elkezdek foglalkozni egy anekdota feldolgozásával. Ez pedig úgy hangzott, hogy fasiszta bányászok, kenyérrel a hónuk alatt, megtámadták a téren békésen lövöldöző pufajkásokat. Így bukkantam annak a nyomára 7, vagy 8 éve, amivel most már nagyon sokan foglalkozhatnak. Előszedtem a halotti anyakönyvi kivonatokat, előszedtem néhány nevet, nevezetesen tízéves gyerekét is. Ezzel még közel sem volt 130-as a lista. Mindezek után kiutasítottak a megyéből.
Méghozzá úgy, hogy a BM utasította Telek Vilmos kórházigazgató főorvost, hogy ő utasítsa dr. Samu Istvánt, rólam kórtörténeti kivonat készítésére, aminek alapján megállapították, hogy, mint területen kívüli beteget, engem innen kiutasítanak. Itt vége szakadt az én kutatásom.
És egy állambiztonsági adalék: Tar Sándor volt az az ügynök, aki földobta Samu doktort és Könczöl Csabát, talán Kenedi Jánosnál hallott róluk, aztán jelentette a tartó tisztjének.
Samu doktort 1983-ban nyugdíjazták, de tudomásom szerint Salgótarjánból, tehát nem bocsátották (rögtön) el.
___________________________________________________________________________________________
7. jegyzet [Eörsi Istvánról és az 1957-es Írónyilatkozatról]
___________________________________________________________________________________________
olvasom - Radnóti Sándor írja Eörsi Istvánról:
"Nyilvános beszélgetésen vettünk részt többedmagunkkal, mint az évi díjazottak. Üggyel-bajjal lépett föl a pódiumra. Áttetszően, törékenyen, magas lázzal ült mellettem. Húsos arca – amelyen még nemrég is átütött a szakáll ellenére az életen át viselt óriáscsecsemő-fizimiska – megfonnyadt, összeaszott. S mégsem járt messze, nem zárta körül a halálos betegek szolipszizmusa. Egy kortársa azt találta mondani, hogy ők szerencsés nemzedék, s ezen azt értette, hogy még megkaphatták az elismerést. Pistát ez végtelenül fölpaprikázta. Magához vette a mikrofont, és elkezdte sorolni generációjuk szerencsejavait. S eljutott a fél évszázada beforratlan sebhez, a magyar írók a forradalom ellen hitet tevő 1957-es nyilatkozatához. – Mindenki aláírta, akit felkértek rá! Mindenki! – mondta. Kivéve egyet – s ekkor nagy nehezen felállt, mélyen meghajolt és utána mondta ki a nevet: – Tersánszky Józsi Jenő."
Radnóti Sándor kötetében van hozzá egy lábjegyzet, amely Tábor Ádám egy pontosító cikkére hivatkozva az alá nem írók közé felveszi Justus Pált is.
Egy ügynökjelentés szerint (Kristó Nagy István jelentett) akkoriban úgy tudták, hogy volt még egy harmadik személy is, aki az aláírást megtagadta: Bóka László.
Mellékszál, de az aláírók közül 18-an pár nappal később aláírták "azt a Kállai Gyulának, a Kádár-kormány miniszterének címzett levelet, amelyben tizennyolc magyar író jóindulatot kért 1956-os tevékenységük miatt bebörtönzött társaik számára.
A kollégáikkal szolidaritást vállaló írók (mint Weöres Sándor, Tamási Áron, Illyés Gyula, Benjámin László, Örkény István, vagy akár Németh László) utólag valóban hivatkozhattak arra, hogy a Kádár-kormány mellett hitet téve a bebörtönzötteket mentették."
Az akkori aláírókról és alá nem írókról egy hosszú cikk olvasható itt:
