Végül is én űztem el magamtól Watsont; azért hidegültünk el egymástól, mert én hidegültem el tőle. Bár az is igaz, hogy képtelen volt felfogni a maga empirista fejével, hogy miért érdeklődöm hirtelen a pszichoanalízis iránt. A jungi elméletektől is idegenkedett, de a Freud anatéma volt számára. Ártó butaságnak tartotta, úgy félt tőle, mint a piszoktól, igen, piszkos dolgoknak tartotta azokat a dolgozatokat. Éreztem, emlékszem, nagyon is határozottan éreztem, mennyire megmerevedik nem csak az arca, de az egész lénye, amikor a bűnözés, meg a psziché kapcsolatáról kialakult elképzeléseimről beszéltem neki és arról, hogy egy időre a psziché freudi és jungi analízisének tanulmányozásával kívánok foglalkozni.
John H. Watson doktor levele Sherlock Holmesnak Mélyen Tisztelt Barátom, Holmes! Olvastam legutóbbi nyomozásának történetét, s ha már szerény krónikásként nem működhettem közre, amit a The Srand Magazine olvasói bánhattak leginkább, engedje meg, hogy néhány megjegyzéssel kísérjem a történetet. John H. Watson A levél a The Srand Magazine-ban és a moly.hu-n jelent meg először.
Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy továbbra is a legnagyobb csodálója vagyok az Ön képességeinek. Ugyanakkor nem csekély elégtétellel tölt el, hogy a kizárásommal folytatott nyomozás végül is kudarcba fulladt. És itt nem kerülhetem meg, hogy szóvá ne tegyem: kedves Holmes, én óva intettem Önt, hogy a lélekkuruzsló Freud módszereit követve önanalízissel ingassa meg amúgy is labilis lelki egyensúlyát, továbbá nem egyszer felhívtam figyelmét a kábítószer használatának veszélyeire is – s lám, hiába tettem.
Ön, kedves Holmes, elhidegült tőlem, és új segítőtársakat választott maga mellé. Talán nem csak a féltékenység mondatja ki velem: a korai nyomozásokban a Baker Street Irreguláris csapat utcakölykei sokkal sikeresebbek voltak, mint a mostani nagyágyúk. Tudom, Nemo kapitány az inellektus, a racionális ész embere; Drakula az örök élet, a vér és az érzékiség jelképe; Frankenstein az átalakulás, a teremtés szimbóluma; míg Dolittle, aki ért az állatok nyelvén, a természettel összhangban álló élet megtestesítője; s ők együtt is képtelenek voltak pótolni engem, a háttérben megbúvó csendes segítőt.
A nyomozás, amely az alaszkai tlingit indiánok vezetője meggyilkolásának és totemoszloppá faragásának körülményeit volna hivatott felderíteni, befejeződött, de nem mondhatnónk, hogy megnyugtató módon zárult. Ennél többet a történet leendő olvasóinak érdekében nem árulhatunk el.
Mint valóban abszolút kívülálló, érdeklődve figyeltem, mit kezd Ön egy olyan közösségben, amely elvesztette saját hagyományait, s ahol az egyedek identitása egy ismeretlen, ködbe vésző mitikus múltból volna meghatározható, s ahol így a jó és a rossz szétválasztása teljesen szubjektívvá válik.
A cselekmény fordulatai elnyerték tetszésemet, s nem tagadhatom, némely esetben jobban izgultam, mint ha magam is részese lettem volna a történteknek. Féltettem Önt! Nem titkolhatom az Ön iránti elfogultságomat, ezért hát megértem azokat is, akik a rejtvények megfejtésének logikáját izgalmasabbnak találták, mint a különböző kalandokat. A régi szép időkben nekem is elég volt néhány szóval felvázolni a veszély fojtó légkörét, és pár mondatba összefoglalni a gonosztevőkkel folytatott fizikai küzdelmet; ma már ez kevés.
A Szépírók Társasága, amely a magyar Nyugat és Újhold folyóiratok követőit tömörítő szervezet, 2006-ban prózai kategória díjával tüntette ki a nyomozás történetét. Valószínűleg az igényes írói megoldások nyerték el tetszésüket. Valóban érdekes megoldás, hogy fejezetenként változik a narrátor, többnyire az lesz, aki Ön mellett az aktuális események résztvevője. Az Ön négy részletben közölt önalízise is érdekes adalékokkal szolgál – talán nem is a rejtvény megfejtéséhez, hanem a rejtvényfejtő megismertetéséhez, még ha – mint azt korábban már említettem – ezen analízis zsákutcába is vezet.
Kedves Holmes! Mindig is tudtam, hogy Ön a deduktív következtetések utolérhetetlen mestere, s most meggyőződhettem arról is, hogy a filozófia és a pszichológia is méltán nagy tudós fiai közt tisztelheti Önt. Időnként volt olyan érzésem is: hagyja ezt a bűnügyet másra, s maga csak foglalkozzon a tiszta elmélettel!
A napokban olvastam egy viccet, és nagy összegű fogadást mernék kötni rá, hogy Ön még nem ismeri. A vicc szellemes, bár nem a legjobb színben tüntet fel engem. Ugyanakkor az Ön közvetlen személyiségét és félelmetes logikáját inkább érzékelteti, mint ez a filozofikus történet – amely, megengedem, Umberto Eco: A rózsa neve és Nádas Péter: Párhuzamos történetek című regényeinek szellemi rokona. Következzen tehát a vicc:
Sherlock Holmes és dr. Watson túrázni mennek, felállítják a sátrukat, és elalszanak. Néhány óra múlva Holmes felébreszti hűséges társát:
– Watson, nézzen fel az égre és mondja meg, mit lát!
– Millió csillagot látok.
– És mit mond ez önnek?
Watson eltöpreng egy darabig.
– Asztronómiai szempontból ez azt jelenti, hogy milliónyi galaxis létezik, és potenciálisan milliárdnyi bolygó. Asztrológiailag ez azt jelenti, hogy a Szaturnusz az Oroszlánban áll. Az idő tekintetében ez azt jelenti, hogy körülbelül negyed négy van. Teológiai szempontból ez a bizonyíték arra, hogy az Úr mindenható és hogy mi kicsinyek és jelentéktelenek vagyunk. Meteorológiai nézőpontból ez arra enged következtetni, hogy holnap gyönyörű napunk lesz. És Önnek mit mond ez?
– Watson, maga idióta! Valaki ellopta a sátrunkat!
Befejezésül, kedves Holmes, engedje meg, hogy gratuláljak gáláns kalandjához is! Erről az oldaláról eddig még nem ismertem Önt, s megmondom őszintén, nejemmel, Maryvel együtt, nagy izgalommal követtük a bonyodalmakat. Elnézését kérem, most kissé tiszteletlen leszek: kuncogtunk a végkifejletet olvasva. Sherlock Holmes és a nők – ez egy újabb kategória, amellyel a világ most megismerkedhetett.
Továbbra is maradok az Ön hűséges híve:
