Olvasom (nem pont így van):

Isten lelke lebegett a vizek fölött, a vízen pedig egy női holttest piros orkánkabátban, farmerban és edzőcipőben. Az ő lelke hollétéről nincsen tudomásunk, feltehetőleg már elhagyta a tó környékét.
– Mi ez a baromság, Fowler*? Maga ezt jegyzőkönyvnek nevezi? – nézett föl Potrien őrmester, és visszaadta a tabletet a tizedesnek.
– Inkább hangulatnak, impresszióknak… Az első benyomásaim…
– Ezt tanulta a főiskolán?
– Én a tanárképzőre jártam…
– Akkor mért nem ír inkább verseket?
– Írok. Jövő héten jelenik meg a…
– Nem érdekel! Azt mondja, ki fedezte fel a holttestet!
– Egy futó.
– Na, és hol van ez az ember? Nehogy azt mondja, hogy elszaladt!
* John Flower, alias Csülök, skót származású, apja halász. Anyai ágon kántorok is voltak felmenői közt, ő is kántornak készül, ám édesapja addig veri, amíg nem jelentkezik matróznak. Sikeres tengerészkedését egy "baleset" húzza keresztbe: San Franciscóban köze van a révkapitányság kigyulladásához, így törlik a hajóskönyvekből. A Sing-Singben töltött évei alatt kiolvassa a Lohengrint, eme olvasmányi élményére gyakran utal, valamint ez az élmény indítja el afelé, hogy író legyen. Oránban egy rossz véget ért rablás után jelentkezik társával, Senki Alfonzzal a Francia Idegenlégióba.

*

Nem pont így kezdődik, vannak előtte cím, alcímek, mottók, mindjárt írom azokat is, de mindenképpen ezzel akartam kezdeni, ezzel a Rejtő-fílinggel, mert ez tetszett a legjobban, így kezdtem olvasni, és ez eltörölte a korábbiakat:

András László: A VÖRÖS KORONA
MINDENKIBŐL LEHET ÁLDOZAT

bűnregény

A könyvben szereplő helyszínek, személyek,
nevek hasonlósága valóságos helyszínekhez, személyekhez,
nevekhez, nem volt cél, legfeljebb ok.

„Itthon vagyok.
Engedd, hogy lepihenjek
és meggörbülve elaludjak végre.”
Pilinszky János

Elég erős a kontraszt, Rejtő és Pilinszky, mintha a szerző nem tudta volna eldönteni, hogy mit is akar: tényleg egy bűnregényt, Dosztojevszkij vagy éppen Tar Sándor nyomában, vagy pedig egy könnyű nyári lektűrt?
Én simán kibékülnék a lektűrrel is, nemrég olvastam az ÉS-ben Milbacher Róbert eszmefuttatását a témában - csak filozófusi vagy irodalomtörténészi diplomával ajánlott:

"A jobb híján „magas irodalomnak” nevezett jelenség annak köszönheti létét, hogy az irodalmi termelés természetéből adódóan hierarchikus. Pontosabban amennyiben nincs újító jellegű magas irodalom, akkor az adott irodalmi kultúra megmerevedik, és a lektűrösödés útjára lép. A lektűr és a giccs szerepe csak akkor értékelhető a fentiek értelmében pozitívan, ha nem sajátítja ki a „magas irodalom” helyét. Csakhogy, amíg a magas irodalom meg sem próbál tudásforrássá válni, hanem megelégszik a társadalmi-politikai közbeszéd szolgálólányának szerepével, elkerülhetetlen, hogy az irodalom a kultúra óvszer nélkül fogyasztható konzumzenéjévé váljon. Annak ellenére is az új tudás felmutatása volna a lényege a magas irodalmi produkciónak, ha ez szinte lehetetlen küldetésnek tűnik is, ezért válik vakrepüléssé minden, a kortársi közbeszéd navigációját mellőző, azt legfeljebb csak távoli jelzőfénynek tekintő mű létrehozása."

Brrr.

Vissza András László krimijéhez, mert végül ez lett belőle, gyorsan végeztem vele, mert érdekelt a történet. Három nap alatt felfaltam. Nálam ha krimi, akkor James Ellroy, Jo Nesbø, Agatha Christie, Georges Simenon vagy Raymond Chandler a mérce, lehet ezt magas színvonalon is csinálni, úgy, hogy ne legyen értelme különbséget keresni lektűr és magasirodalom között. Talán ez volt a szerző ambíciója is, de ez most nem sikerült. Az egyik szereplő sorsában megéreztem ugyan a tragédiát, Pilinszky sorai értelmeződtek, de ez kevés volt. Panoptikum figurák mozogtak díszletek között, sokszor céltalanul, valódi szerep nélkül. Kisvárosi gyilkosságok, Magyarország 2018-ban, pillanatkép mélység nélkül, sablonos sztori, igaz, hogy gördülékenyen, olvasmányosan megírva. Többet ígért. Legalább a rejtői humor kitartott volna! 

A könyv főszereplője a nyomozó, Harmath Endre, kiugrott matematikus, aki még a könyv elején, egy monológjában Esterházyt és Camus-t idézi, és többek között ezt is mondja:

De a Harmath-féle sejtés! Egyszerű. A baráti számpárok mindkét tagja egyszerre páros vagy egyszerre páratlan. Végül is barátok, nem? Hát akkor hasonlítsanak! Ez nem olyan nagy kérés, ugye? Végül nem bizonyítottam be, persze, de az Erdős-számom egy volt, mint a legnagyobbaké. A szolnoki vonaton ültem vele, végighallgatott, megerősítette, hogy valószínű, azt is mondta, jó az irány, számoljam ki. Erdős leszállt Szolnokon, én meg mentem tovább. Nem mondom, hogy akkor értettem meg a különbséget bármilyen nagy valószínűség és a bizonyosság között, de akkor kezdett derengeni.
[...]
Megpróbáltam ezt az egészet megírni Erdősnek, hogy nem bírom elviselni a bizonyosság hiányát, de ez engem nem bizonyításra sarkall, hanem kétségbe ejt. Hátha ő megérti, hátha tud mondani nekem valamit, amitől visszanyerem a hitemet a matematikában. Egy táviratot küldött mindössze. Valahol még megvan. „Tragikusan korai halála mélyen megrendített. Együttérzésemre ne számítson.”

Érzek ebben valami szerzői öniróniát. Mert arról a vonatról nem csak Erdős, hanem a szépírói ihlet is leszállt. És ez sajnálatos, mert az eredmény így csak egy középszerű krimi.

A borító taszító. A kivitel igényes, kemény kötésű, jól szerkesztett [Kalligram], és a könyvnek még madzagja is van! Strandra jó lesz. :)

 

"Ebben az esetben talán mégiscsak az az igazság, amit megírtak az újságok, és mindenki tud: nővérsérüléseket legegyszerűbben macskatüdővel és egy kis darab szigszalaggal lehet elkerülni. Talán nem. Nehéz lesz ellenőrizni, mert a „nővérsérülések elkerülése” nem szerepel egyetlenegy orvosi kézikönyvben sem, és hiába keresnénk egészségügyi lexikonokban, nem akadnánk a nyomára. Meg sem említik. Talán azért, mert nem része az orvoslásnak. Bizonyos értelemben inkább az orvoslás része a nővérsérülések elkerülésének. Ez az egyik magyarázata annak, hogy eddig nem sok szót vesztegettek rá."

Mielőtt a második magyarázatra rátérnénk, illetve hagynám, hogy Petrik Iván Nővérsérülések - Elkerülésére szolgáló oktatólakosztály című novelláskötetének Nővérsérülések elkerülése című novellájában rátérjen, néhány szó a képről.

(Zárójelben: Petrik Iván Nővérsérülések - Elkerülésére szolgáló oktatólakosztály című novelláskötetében található egy Nővérsérülések, egy Nővérsérülések elkerülése, és egy Nővérsérülések elkerülésére szolgáló oktatólakosztály című novella is, és ez utóbbiban szerepel két csinos - egy szőke és egy fekete - pincérlány, az egyiket úgy hívják, hogy Karmolás a Zöld Lufin Belülről, a másikat meg úgy, hogy Aranyborítású Elfogó Vadászgép és Villámcsapás.)

A képen nem Petrik Iván látható, aki nem egy zöld Buickkel érkezett, hanem Syd Barrett. Bár Petrik Iván a Nővérsérülések - Elkerülésére szolgáló oktatólakosztály című novelláskötetében Bob Dylant idézi meg, nekem a Pink Floyd alapító gitáros-énekesének és dalszerzőjének a dallamai jártak az eszemben, leginkább az első két kislemez dalai, az Arnold Layne, és a See Emily Play, meg az első nagylemezükről, a The Piper at the Gates of Dawn-ról a Flaming. Ezek olyan bugyuta kis dalok, de van valami stikkjük, amitől felejthetetlenné lesznek. Felejthetetlenül visszataszítók vagy felejthetetlenül szerethetők, ízlés dolga, én imádom őket. Még akkor is, ha például az Arnold Layne címszereplője egy transzvesztita, aki női fehérneműket lopdos, ezért a fiatalkorúak számára ez a dal a jelenlegi magyar törvények szerint nem jeleníthető meg.
(Viszont - viszont? - a progresszív és pszichedelikus rocktól, valamint a nemi szerepektől eltávolodva, és belépve az irodalom terébe,  Petrik Iván novelláit olvasva Szvoren Edina és Richard Brautigan neve jutott még az eszembe. De hát mindenki arra gondol, amire csak akar.)

Visszatérve a második magyarázatra: A másik magyarázatért el kell szaladni a sarokig, majd tovább, a fáradt lejtő fölé csavarozott vaskorlát két párhuzamos rúdja között le az aprócska, galambvécényi térre, az áporodott kéményzugnyi borozó vállán nyugvó, s ajtaját mindannyiszor kiesett zöld foghelynek magyarázó, szüntelenül magyarázó, mindent mindennel megmagyarázó lottózóba. Mindegy még, hogy egészen pontosan miért, csak arra kell vigyázni, nehogy közben feltaláljuk a nővérsérülések elkerülését. Ha ez kész, képzeljünk magunk elé egy kétszersültes dobozt, egy cipőpertlit, két fakutyát jégen és egy tudóst. Elsőre természetesen csupán a veszélytelen fajtából. Legyen kétszer megsütve a kétszersült, legyen meg a cipőpertli mindkét vége, legyen mínusz 15 fok, és ne legyen még akadémikus a tudós. Engednünk is kell bizonyos dolgokban. Tehát a kétszersült lehet száraz, a fakutyák képzeletbeliek egy versben, ahová csupán a rím miatt kerültek, a cipőpertli ne legyen megkötve, a tudós pedig legyen állástalan. Így már felvázolhatóak az első izgalmas problémák, amelyek mögött nagyobb távlatok húzódnak meg (alkonyi szavanna a ház fala mögött...

Hová fog ez kilyukadni? - kérdezhetné a gyanútlan olvasó, és hát joggal - ez a kötet csupa meglepetés. 
/Annyi lehetetlen lehetőség adódik lépten-nyomon, csak kapkodja az ember a fejét, és sajnos legtöbbször azt választjuk, ami egyébként is elkerülhetetlen./



A könyv borítóját, a borító kiválasztásának koncepcióját én nem nagyon értem, és nem is tartom szerencsésnek, én inkább Syd Barrettet tettem volna a borítóra, ahogy kiszáll egy zöld Buickból.

Ha valaki azt mondaná, hogy Petrik Iván novellái posztmodern játszadozások, akkor azt aláírnám, miért nem mondja valaki?

A tizenkét legjelentéktelenebb tény

„… és minden áldott reggel megszólalt a
telefon. Kikeltem az ágyból. A telefont
nem kellett felvenni. Az évekre előre el
volt intézve.” R. Brautigan

Már arra is gondolt, hogy jegyszedő lesz a moziban, aztán elhatározta, hogy megmássza a legközelebbi 8000 méter feletti hegycsúcsot, aztán azt, hogy a legközelebbi 4000 méter felettit, aztán rövid ideig egy összkomfortos bérlakás két és fél szobájában létrejött köztársaság élén állt, de nem sokkal később hívogatni kezdték telefonon, és körülötte minden tárgynak és élőlénynek a súlya a kétszeresére nőtt, így kedvetlen magándiktatúra lett a köztársaságából, mellesleg különös szokásokat vett fel (például gyűjteni kezdte a keddi napilapokat), de ezek csak átmeneti kitérők voltak, mert végül felismerte, hogy nincs más dolga, mint felidézni a tizenkét legjelentéktelenebb tényt az univerzum életéből...

És aztán felsorol hatot vagy hetet, és lehet nevetni meg sírni, nem, sírni azt nem, csak szorongani, meg figyelni,  hogy mi is lesz ebből, de ezt már mondtam, legyen elég annyi, hogy aki szereti Petrik Iván szövegeit, az nem fog csalódni. 

Befejezésül legyen itt néhány Pink Floyd szám, Syd dalokkal:

Mint az köztudomású a három legnagyobb botrány:
- a halál
- a csúnya beszéd és a helyesírási hiba
- és végül pediglen epret tejfel helyett tejszínnel enni (ez utóbbi © Béla Hamvas)


Ez persze vicc - kivéve a halált -, de mégis ez járt az eszemben, miközben ezt a
"gazdag, sűrű szövésű, káprázatos regényt"
olvastam.
[Károlyi Csaba az állítását az ÉS-ben alaposan meg is indokolja.] 

Hogy mi is volna a tejfel, és mi az eper? Mi a botrány, és mi az ami mögötte, alatta, felette van?

"Teremtsünk űrt, hézagot, rést, szólt az Isten és megteremtette a szemiotikát, amelyben a jelölő és a jelölt önmagában helytálló, ezért egymástól bármilyen távolságba helyezhető. A név és a nevezett úgy kering egymás körül, mint a násztáncukat zümmögő méhek. Nincsenek biztosan gondolható és kifejezhető amik és akik, csak előszavak és végjegyzetek vannak, a szöveg tárgya maga a szöveghiány, az alkotó gesztusa alkotás nélkül, de bódító szabadsággal." - írta [egészen másról] Máté-Tóth András.

A kérdéseim pont ilyen szöveghelyekre vonatkoznak, amelyek nincsenek megírva, csak hiányként, kérdésként léteznek, legalábbis nekem. Például:

Lehetséges-e egy anarchista nép számára kollektív üdvözülés? Hol a határ az individualizmus és az egoizmus között? Mennyire metaforája itt a cigányság a zsidóságnak? Miért hagyja magára az Isten - a regényben - a választott népét? Mi az az árnyék Mózesben, amit le kellene győznie? Miért bukik el Mózes, és miért dicsőül meg mégis?

De vissza a felszínre, lubickolni, következzen néhány jellemző és szórakoztató idézet:

Először szétterjedt és pörögni kezdett saját maga körül a nulla, a saját perdületű semmitörmelékből így alakult ki az anyag, pörgésének sebességéből az idő, majd a világporforgatag belső súrlódása kitermelte a hőt, a hő hatására pedig létrejött a szerves élet, amely megszülte a multiverzum legnagyobb kreténjét, az embert, aki kidolgozta a kvantumelméletet, hogy bebizonyíthassa önmaga létezhetőségét, holott az emberi lény nem más, csak az elemirészecske-hordalék tökéletlen biológiai eszköze a saját anyagának megismerésére, éppen ezért nem szabad félni az embertől, sőt, ha valamelyik gennyláda megtámadna téged, akkor üss bátran vissza,
ez a vándorcigányok első tanítása,...
[9. oldal]


...és a növényevő bölcsek látták, hogy mire van szüksége ennek a henye országnak, ezért óriási konyhákat építettek, és elnevezték azokat templomoknak, majd szakácsokat képeztek a nép etetésére, és elnevezték a szakácsokat papoknak, a legjobb séfekből lettek a főpapok, meg is telt az ország templomokkal...
[...]
...és ötszáz év alatt a gazdagok kitalálták a kamatlábat, amelynek létezéséről törvényt hoztak, hogy a gazdagok még gazdagabbak legyenek, a szegények pedig még szegényebbek, és a szegények nem értették, hogy mi az a kamatláb, megkérdezték a bölcseket, hogy mi a fasz az, de a bölcsek azt mondták, hogy csak áldozat fejében válaszolnak, erre a szegények pénzt gyűjtöttek, hogy a bölcseknek pénzáldozatot vigyenek, majd a pénzt összeszedvén elmentek a legnagyobb templomba a legnagyobb bölcsekhez, akik a szegényeket látván azt mondották, hogy az adományt hagyjátok itt nekünk, mert az adomány igazából
általános forgalmi adó (ÁFA)...
[25-26. oldal]

...meg is halt,
tiszta szerencse, hogy voltak neki a már említett leszármazottai, akik ezek voltak név szerint, hogy Dom, Rom és Gitano, és nekik is születtek fiaik az özönvíz után, a Dom fiai voltak Pándzsáb, Háriána és Szúrat, és a Rom fiai voltak Degesz, Kolop, Pityke, Pupor és Csóri, és a Gitano fiai voltak Goa, Gudzsará, Dakka és Cigán, és ez utóbbi Cigán nemzette a világhíres vadászt, Nimrud tesót, aki úgy kigyúrta magát, hogy kezdett a leghatalmasabbá lenni az emberek szemében, bivalyerős lett, mint egy betonkeverő...
[34. oldal]

...hiszen Degesz fia volt Rostás, Kolop fia volt Lakatos, Pityke fia volt Bodza, Pupor fia volt Rezes, és Csóri fia volt a híres-nevezetes Diri, és a menetben mindegyiküknek további öt-hat kisgyermeke ugrált, akik egy-egy rúpiáért örömmel hányták-vetették a cigánykereket, egyedül a híresnevezetes Diri, ez a cingár kis inci-finci emberke nem ugrált sosem, hanem állandóan a fejét törte a világ dolgain, és egyik éjjel, míg a szekértábor aludt, és őrkutyák vonyítottak a Holdra, sokáig nézte a híres-nevezetes Diri az eget, és nem értette, hogy miféle fényeket bocsátanak ki az égitestek, megkérdezte hát az apjától, hogy
mi tartja össze
ezt a világot csillagostul együtt, hogy soha szét nem hullik, és válaszolta neki a kopasz Csóri, hogy a faszom se tudja...
[36. oldal]

...különösen Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov úr tudott sokat mesélni, aki közös sétáik során sokszor így elmélkedett, látja, kedves Mózesem, ha mélyebben belegondolunk, győzni legalább akkora szégyen, mint veszíteni, milyen igaz, Mihail Tyimofejevics, helyeselt Dragunov úr, hiszen a győzelem az a helyzet, amikor
az önzés nyakába akasztanak
aranyérmet, már megbocsássanak, uraim, vágott közbe Herr Gaston Glock, azt önöknek is el kell ismerniük, hogy a kiválasztódást bizonyos civilizált szabályok szerint jutalmazni kell az emberek világában, ó, ne tréfáljon, ellenkezett Mihail Tyimofejevics Kalasnyikov, hiszen a jutalmazósdi éppen azt sugallja, mintha büszkén élni csak a győzteseknek volna joga, az én világnézetem ennél demokratikusabb, hogy úgy mondjam, én a tömegek pártján vagyok, ilyenkor szokott Mister Colt felsóhajtani, uramég, mennyi fölösleges szócséplés, és még csak össze sem koccant közben két konyakos pohár...
[90-91. oldal] 

...ki vagy te,
mire a cigány Mózes azt válaszolta, hogy biológiai értelemben a homo sapiens kifejlett hím példánya, etno-kulturális tekintetben iskolai végzettséggel és képesítéssel nem rendelkező cigány kisebbségi vezető vagyok, szociológiailag egy vagyontalan senki a társadalom legalsó rétegéből, pszichológiai profilom szerint pedig hangsúlyosan domináns személyiséggel, továbbá agresszivitásra és acting out cselekedetekre fokozottan hajlamosító személyiségjegyekkel rendelkezem, végül ami a személyes identitásomat illeti, nos, ebben a tekintetben kan kutyaként szocializálódtam, a hierarchiában jelenleg elfoglalt pozícióm falkavezér effektíve...
[127-128. oldal]

...az új világba nem léphetnek majd be Európa leggazdagabb emberei, és ha kérdezik tőletek, hogy miért, akkor válaszoljátok azt, hogy
irigységből és bosszúból,
és ha kérdezik tőletek, hogy milyen eszmény képviseletében tagadjátok meg tőlük a reményt, akkor válaszoljátok azt, hogy az irigység és a bosszú vezérel titeket, hiszen ez az igazság, a szegény és megalázott emberek többsége irigy, és ha alkalma van rá, akkor bosszúálló, a világnak pusztulása pedig alkalmat fog teremteni a bosszúállásra, mert embernek ember lesz a farkasa megint, hát ne sajnáljatok senkit, aki másokat megalázott, megnyomorított és kihasznált, ők sem sajnálnak titeket, és ha azt állítják, hogy van bennük részvét és szánalom, akkor
ne higgyetek nekik...
[133-134. oldal]

...és ha meghalljátok azt a szót, hogy középosztály, akkor köpjetek a földre, és a megvetésetek jeléül tapossatok rá a köpetre, mert a sznob európai középosztály tartja fönn a romlott európai elitet, amely ideológiai maszlaggal eteti egymást nemzedékek óta, és az élethossziglan tartó hazudozásuk során merészelnek az állítólagos lelkiismeretességükre hivatkozni, azzal tetszelegnek a saját társadalmi köreikben, hogy hangversenyre járnak, igényes filmeket néznek, képtárakat látogatnak, operabérletet vásárolnak, szépirodalmat olvasnak, diplomát diplomára halmoznak, miközben olyanok ők,
mint a szamár, aminek könyveket kötöztek a hátára,...
[135-136. oldal]

...egy másodpercig se gondoljátok, hogy az alacsony társadalmi státuszú homo europicus fikarcnyival is különb, mint a saját középosztálya, a pénztelenség nem boldogít, és nem nemesít, Európa lakosságának zöme eszetlen tuskó, akit felnőtt korában már csak három dolog érdekel,
a szex, a pénz és a hatalom,...
[137. oldal]

...világosan látszott, hogy az úgynevezett valóság világa mily mulatságosan komoly szervezet, pontosan három óra volt, az az időpont, amikor nem múlt még a volt, de nincs jelen a most, ezért a tudat a tapasztalással szövetkezik, hogy kitapogassa a saját határait, de nem megy vele sokra, mert amit úgy hív, hogy Én, cserbenhagyja külső és belső valóságait,
termékeny hajnali óra,
mikor árnyakat gyárt a falra az ablak rácsa, és az éjszaka törékeny vázát éhes, fekete bogarak lepik, ez az a pillanat, amikor nem múlik az idő, hanem telik, csak halmozódnak egymásra a percek, és nem válnak múlttá, a jelen bárhogy igyekszik, ez az a pillanat, amikor a fény keletről betör, majd behatol a világba erővel, közönnyel és lassan, nem támad, csak a jelenlétével ostromol, hiszen a táguló hiány követel létezést magának a térben, s ahogy a cigány Mózes ebben a szűk térben körbenézett, megpillantott a falon néhány repedést, a rácsok közt egy pókhálót, s meglátott benne
három kihűlt bogárhátat,
íme, ezek a világ tényei, mondta ki fennhangon, s kissé csodálkozott, hogy kimondott szavától nem változott meg semmi, odakint világosodott, idebent pedig elernyedt az éj és összehúzta magát a kiterjedés...
[226. oldal]

Van egy szavazás, a Merítés-díjhoz kapcsolódik, ki kell választani 10-15 könyvet (magyar széppróza), a részletekről bővebben itt

Egy iskolás* lista a vitathatatlan klasszikusokról:

* Milbacher Róbert írja, hogy minden ilyen lista kanonizálni akar, és az egyetlen, valóban materializálódó kánon az iskolai kötelező olvasmányok listája.
(Ki ne szeretne Petőfi Sándor lenni? Meghalni 26 évesen a segesvári csatatéren? Nem lehetnék inkább Bem apó? Vagy Tolsztoj!)

Én szívesebben járnék egy olyan iskolába, ahol nincsenek kötelező, csak ajánlott olvasmányok, ám de

"a mikoron a magyar ember rég megdelelt és elmondhatja, hogy java kenyerét megette, jól teszi, ha számotvetve önmagával, kérdést intéz lelkiismeretéhez, vajjon hasznosan töltötte-é el világéletét, van-e még kötelessége, a melynek meg kell felenie, mielőtt hogy elszólítja a mindenség hatalma oda, a honnan még nem tért vissza - de senkisem!
Magam is rég megdeleltem, meg is ettem java kenyeremet; elmondhatom az abád-szalóki öreg földmívessel hogy bizony nekem is beesteledett, éppen csak hogy még nem harangoztak. Számot vetettem én is magammal és úgy találom, hogy volna még kötelességem. Ím kötelességérzetből annak az arasznyi életidőnek, mely a harangszóig marad, egy részét Tenéked akarom szentelni szeretett magyar Gazda Népem, mert különben is érzem szent kötelességemet, hogy a ki annyit forgolódtam barátságos tűzhelyednél, annyi okulást merítettem szokásodból; – lelked tiszta, romlatlan megnyilatkozásából pedig annyi virágot szedtem és kötöttem bokrétába – mondom, érzem a kötelességemet, hogy hála fejében, okulásodra, de gyönyörűségedre is írjam meg ezt a" listát a kedvenc könyveimről:

Kardozós változat

Szórakoztató(1) Esterházy(2) szöveg(3), sovánka történet(4) a 16. századból, szétírva(4) sziporkázó lábjegyzetekkel.

(1) Két este elolvastam. Élveztem, mert szeretem EP észjárását, humorát, bölcsességét.
Igen, tudom, van akinek ez a stílus nem jön be, mert túl frivol, de nem kötelező EP-t olvasni. Biztosan nem fog felkerülni a kötelező iskolai irodalom listájára. Azt viszont el tudom képzelni, hogy betiltják, mert meleg szerelemről-szexről is szó van benne.
Továbbá hiányzik belőle az álszent áhítat a magyar hősi múlt iránt, nem borul le a nemzet nagysága előtt. Akinek ilyen köll, az olvasson inkább Nemzeti Olvasókönyvet.
Helyette kacskaringózik erre-arra, asszociál, gondolkodik. Mindenről eszébe jut valami. És ezt megosztja az olvasójával. Azt gondolja, hogy az olvasója okos, művelt, és megérti őt. Nem tesz engedményeket, hanem magát adja. A szórakoztatás lehet igényes is.

(2) Fölháborító! (Tréfa.) EP ismétli önmagát, nem újítja meg a magyar prózát, nem keresi a megváltást az íráson keresztül. Radics Viktóriától meg is kapja a magáét (lásd a Magyar Narancsban közölt kritikáját).
Ugyanakkor valóban. Most arra gondolok, hogy itt van újra EP édesapja, akivel egyszer már el/leszámolt, a Javított kiadásban. Éreztem, hogy ez az ügy még nincs elsikálva. Annak idején úgy gondoltam, jobban tette volna, ha nem írja meg azt a nagyszerű könyvet, hanem inkább visszavonul, elhallgat. Kifejezetten idegesített a Harmonia Caelestis szándéktalan nagyképűsége, az Esterházy család hősi múltja, kiváltságaira alapozott érdemtelen dicsősége. Ami persze csak rólam szólt, egy olvasóról, aki saját – a Háy János-i kisebbrendűségi komplexusokkal rokon – nézőpontjából olvasott.
EP tehát el/leszámolt, tisztességgel, hitelesen, de most újra előkerült a téma. És ez talán nincs igazán jól megoldva. Felmerül a kérdés – egy spion boldogsága –, amelyre hiányzik a válasz. Ebben talán igaza volna Radics Viktóriának. (Mondhatnánk EP modorában.) Nem baj, nem lehet mindenre választ találni, bár azért akkor ezt be kéne ismerni. Ezért egy fél csillagot levonok.

(3) Posztmodern. (Szeretnék a Merítés posztmodern rovatába bekerülni.) Szerintem a posztmodern egy nagy hülyeség. Nem létezik (a Merítés posztmodern rovatát is meg kéne szüntetni), csupán félművelt bölcsészek téveszméje, akik nem értik a világot. (Én értem.) Érvénytelenné nyilvánították a modernitás nagy narratíváját, a felvilágosodáson alapuló humanista és racionális gondolkodást, a haladás eszméjét, és elmerültek az irracionalizmus mocsarában, mondhatnám Zsdanov elvtárs modorában. De nem. (De igen. Ezt egyszer még megírom pontosabban is.)

(4) Szóval szétírt szöveg, a történet súlytalan, sovánka, fügefalevél, amely eltakarja ama szervet, amelyet EP is megnevez, vulgárisan, bár nem tulajdonít neki akkora szerepet, mint NP, ami mindenképpen az előnyére válik. Hogy nem keres lelki rugókat és azok szexuális gyökereit, csupán felszínes (Kosztolányi), tudomásul veszi, hogy azok vannak.
Vannak, egy EP univerzumban, amely szövegből áll (valójában 1. idegsejtekből, amelyek nyilvántartják a szövegeket az ő koponyájában, valamint 2. emberekben, könyvekben és a világhálón terjedő mémekből, amelyek már függetlenedtek tőle), és ez az univerzum nagyon gazdag. És itt enfarkába harap az kilgyó, amikoris visszautal az első lábjegyzetre (1), miszerint ez a posztmodern gazdagság szórakoztató. Lehet olvasni.

Első olvasásra olyan volt, mint Coopertől a Nagy indiánkönyv, Tolkientől A Gyűrűk Ura, Ottliktól a Buda, Bolañotól a Vad nyomozók, Nádastól a Világló részletek - hosszú, de ne legyen vége!

Tartottam tőle, hogy unalmas lesz, mint nekem néhol a Fejtől s lábtól, ami miatt az Omertába bele sem kezdtem, de nem. Az első mondatától kezdve éreztem, hogy ez az én könyvem, az az emelt hangfekvés, ami sokakat idegesít, és ami néhol - Deczki Sarolta szavait idézve - szentenciákba fut ki, nekem tetszett, mert szerintem ezek nem szentenciák, hanem tömörítések, versbeszéd.

A borítóról írtam:

A reptéren vettem, nem ismerem a szerzőt, megtetszett a borítója, olyan romantikus. 
New Yorkba repülök, Amszterdamon keresztül, 14 óra 20 perc, elég vastag, remélem kitart, mert gyorsan olvasok. Ha nem tetszik legfeljebb kidobom, olcsó volt, csak 10 €. Nem is értem, mi ebben az üzlet? Mennyit kell ebből eladni, hogy profit legyen rajta? És mennyi idő lehet egy ilyet megírni? Egy hét? Kettő? Mondjuk eladjuk 10.000 példányban, úgy talán van értelme... :)
De nem is ez az érdekes, hanem a borító, Vachter János fotója, talán Horvátország? Az igazán remek.
[Persze csak hülyültem.]

Aztán megtudtam - a "költő hitvesétől" -, hogy nem Horvátország, hanem Görögország, de ez talán mindegy. Illetve nem, mert a könyvben szó van Odüsszeuszról, ezért ez lehet fontos. De nekem mégis inkább a táj idegensége, embertelen szépsége fogott meg. Nincs ember, síkokban megjelenő kompozíció, a két fatörzs magányossága - ha jön a dagály, akkor a sós víz hogy nem öli meg "őket"? -, felül a levél, ami belehelyezi a fényképészt a tájba: itt vagyok, van optikám, van nézőpontom, állítanom kell az élességet; aztán a trapézszerű árnyék?, ami a fához és a tengerhez vezet, amit az öböl túlpartján hegyek határolnak - eszembe sem jut, hogy folyó is lehetne a víz - , és rajta a betűk, a szerző neve és a világító cím, mintha a Nap volna.

Szóval a borító jó, nagyon jó, és a paperback kivitel, az olcsóbb, gyengébb minőségű papír, ragasztott (nem tűzött vagy varrott) kötés és a kemény borítás hiánya pont passzol a könyv indításához: reptér, parkoló, szupermarket, amerikai idegenség, mint a Florida, a paradicsom című Jarmusch filmben. Így kiadni ezt a könyvet már üzenet, cserélhető, eldobható, fájdalmas fintor, nyúlszáj, autizmus, ne hidd, hogy meg lesz oldva az életed, ha elolvasod!

[Nem tartozik szorosan ide, de azért leírom, hogy várnék egy áttelepülő könyvet, a beilleszkedés nehézségeiről, például az "erdélyi maffiáról", arról, hogy van egy orvosnő, aki Kolozsvárról érkezik az 1980-as évek elején Budapestre, egy elit budai kórházban jut álláshoz, itt összegyűjti az idős emeberek címeit, azokét, akiket nem látogatnak rokonok, de gazdagok, vannak ékszereik, jó helyen lakásuk, legjobbak a holokauszt túlélők, ne a hitközségre szálljon a vagyon, és elég betegek ahhoz, hogy érdemes legyen velük eltartási szerződést kötni a lakásért, és ezt kiadja az ismerőseinek, egész hálózat épül erre, így lehet első lépésként egzisztenciát teremteni, közben pedig seftelve hazajárni, aztán vállalkozást indítani itt is, meg ott is, és hideg szemmel figyelni, a jég hátán is megélni, a táposok balekságára építeni, és így menni egyre följebb... Szóval egy ilyen, előítéletekre alapozó, aztán azokat megsemmisítő regényt is olvasnék szívesen.]

Ez nem ilyen könyv, nincs benne Románia, nincs benne Magyarország, nincs benne Kolozsvár, nincs benne Budapest. És nekem ez így pont jó volt, nem hiányzott - vicces, amikor a komoly kritikusok azzal foglalkoznak, azt kifogásolják, hogy mi nincs egy könyvben - miközben ebben persze benne van, csak mint egy zenében a csönd, a kihagyás, a szünet, a hiány, a hiba, a zökkenés. Szerintem ez így pont jó. Ha benne lenne amit a kritikusok hiányolnak, akkor az más könyv lenne. Olyat írjanak a mélyen tisztelt kritikusok! Persze nekik is joguk van a saját olvasatukhoz, joguk van nem elfogadni a szerző nézőpontját, ami a regény első pillanatától az utolsóig kompakt és konzekvens, joguk van nem érezni és nem élvezni a könyvet. Szerintem én jártam jobban, aki élvezte.
Első olvasásra most ennyi, majd még folytatom.

Mottók:

Állandóan a nyomomban van azzal a kecskebőr pergamennel, és szüntelenül ír, jegyez. De én egyszer belenéztem a följegyzéseibe, és megrémültem. Egy árva szót sem mondtam mindabból, ami ott fel van írva. Kérve kértem: „Légy szíves, égesd el a pergamenedet!” De kitépte a kezemből, és elszaladt vele.
Mihail Bulgakov: A Mester és Margarita,
fordította Szőllősy Klára

Ilyenkor, Nisán hónapjában, sok idegen megfordul itt. Hozzák a rongyaikat, az árnyékukat, a gyerekkorukat, […] és mind odatódulnak a Nagytemplom kapujához, hogy előkészítsék magukat az áldozatra, s megvásárolják az állatokat, melyeket már előkészítettek a föláldozásra. Kell az áldozat, hogy elveszítsük magunkat, és megtaláljuk az azonosságunkat.
Mészöly Miklós: Saulus



Amin gondolkodtam: a végén a történeti és a szakrális szál mellől eltűnik a profán. Egy hívő ember (szerző) ezt nyilván megengedheti magának. És ha eltűnik a profán, a könyvet sem érdemes "magyarázni". 
Azt azért megírhatom, hogy tetszett.

Vermes Nikolett interjúja a Könyvhét 2020/3. számából:

Egy motívum Heltai Jenő: Négy fal között - Naplójegyzetek 1944-1945 című könyvéből

Mottó:
„Én mint tanítónő eddig is nagy hiányát éreztem e hangszernek dalok és más egyebek betanításánál, de fizetésemből nem állt módomban venni. Ezért kérem, hogy az általuk lefoglalt volt zsidó zongorából részemre juttatni szíveskedjenek. Ha lehetne – úgy a Bocskai u. 11. szám alatt levő F. E. zongoráját kérném. Szíves jóindulatukba bízva maradok…” (1944. december 7-én kelt kérelem.)
RÉVÉSZ SÁNDOR: A ZSIDÓ ZONGORA*

Péntek, június 2. [1944]
76-ik, 59-ik nap.
[...]
Déli 12 óráig folytonos jelzések, állítólag erősen bombázták Szolnokot. A legantiszemitább újság a Friss Újság, Andrássy Imre gróf lapja, amelyet Gudenus báró szerkeszt. Számtalan levelet kap parasztoktól és munkásoktól, hogy ne zsidózzanak tovább, hanem arról írjanak, hogy kicsi a napszám, ne a zsidóktól vegyék el a földet meg a zongorát, hanem a grófoktól meg a papoktól.
59. oldal

Szerda, június 14. [1944]
88-ik, 71-ik nap.
[...]
A rádióból az utcáról tüzes magyar indulókat hallunk. Repülőgépek. A háztetőkön emberek mászkálnak, nézik a füstoszlopokat. Török semmit sem tud csinálni, a zsidókkal senki sem áll szóba, parancsokat kapnak, hol a németektől, hol a magyaroktól, közben csak úgy foghegyről odavetik: 12 órára legyen itt egy zongora. A németek rettenetesen dorbézolnak.
67-68. oldal

Hétfő, július 3. [1944]
107-ik, 90-ik nap, a gettó 9-ik napja.
[...]
A tegnapi támadás újabb részletei: bombát kapott a fegyvergyár, a Kresz Géza u. 14. sz. ház, a Lipót körútnak egy ép ablaka sincs, a mellékutcákban bútor, zongora stb. az utcán. Újpestről állítólag tegnap vitték el az utolsó szállítmány zsidót. Gyalog mentek Kőbányára, ott vagonírozzák be őket.
80. oldal

Kedd, augusztus 8. [1944]
143-ik, 126-ik, 45-ik nap. A csillag 18-ik hete.
[...]
Hétfő délutánra volt a deportálás megkezdése kitűzve, ehhez valami minimális hatósági közreműködést kértek, a kormány azonban ezt sem volt hajlandó megadni, és tiltakozott. A Pünkösdfürdőre vezényelt Gestapo erre vitte el a sárvári internálótáborból a zsidókat. 60 ágyat és egy zongorát kértek a Zsidó Tanácstól Pünkösdfürdőre azzal, hogy ha két óra alatt nem kapják meg, a Zsidó Tanács minden tagját internálják. A Zsidó Tanács ahelyett, hogy az utóbbi megoldást választotta volna, teljesítette kívánságukat, 8000 pengőért vásárolt egy Bösendorfert.
108. oldal

Csütörtök, szeptember 28. [1944]
194-ik, 177-ik, 96-ik, 35-ik nap. Csillagtalanságom ötödik hete.
[...]
Sötét hírek. Makót partizánok foglalták el, kiszabadult orosz foglyok. Szegedet, Kecskemétet kiürítették, Békéscsabát a kivonuló németek kifosztották és felgyújtották. Mindenütt ugyanezt teszik. A termést, a csűröket fölégetik, a marhát elhajtják vagy levágják. Elszedik a menekülők holmiját, leszállítják őket a vonatról. Valaki 25 000 pengőt fizetett egy teherautóért, amely Nagyváradról Pestre szállította a holmiját. Balmazújvároson 40-50 pengőt kérnek a menekülőktől egy kiló kenyérért. A vizet sem adják ingyen. A menekültekkel senki sem törődik, senki sem fogadja őket, ők most kezdik érezni a zsidók szenvedéseit. A csendőröket a románok és az oroszok kihallgatás nélkül agyonlövik. (?) Apátfalván a parasztok lefogták a jegyzőt és az elöljáróságot, és kitűzték a vörös lobogót. (?) A szabósegéd azt mondta Lillának: „Nincs hagyma, mert az oroszok Makón vannak, és Sztálin Jóska egy pengőért méreti kilóját.” Semmit sem lehet csinálni, mert a hadsereg meg a csendőrség még mindig németbarát és megbízhatatlan. A románok és az oroszok ugyanannyi magyart fognak el, ahány zsidót abból a községből elvittek. Minden járművet a német tisztek foglalnak le, családjukkal együtt viszik a rablott holmit, szőnyeget, zongorát, még a kanárit is, kalitkástul.
144-145. oldal

Szombat, december 2. [1944]
260., 243., 172., 48. nap.
[...]
Kálmán [Csathó Kálmán] találkozott Kodállyal , Barankoviccsal és Márffyval. Nagymarosi lakását a németek kifosztották, de helyette egy zongorát hagytak ott.
191. oldal

Péntek, február 9. [1945]
[...]
Buda városparancsnoka, egy orosz őrnagy az egész elöljáróságot a polgármesterrel együtt kirendelte hóeltakarításra. Jánost, aki hivatalos küldetésben ment ki, elvitték fegyverlerakásra. Olvad, ma már nem lehet Pestre átmenni. A városparancsnok nagy zenebarát, öt zongora közül kiválasztotta magának a legjobbat, hangversenyt rendezett, amelyen Losonczy és Rigó Magda énekelt, pazarul megvendégelte őket konzervekből, a gyümölcs is konzerv volt. Pezsgőt ittak, a budafoki pincékből került ki. Az oroszok csupa ellentmondás: kedvesek, jók, emberek és vadállatok.
228. oldal

Csütörtök, március 1. [1945]
[...]
Felmentünk a Ferences Kórházba, nagyon szép hely, de csak engem akartak befogadni, Lillát nem, engem is csak a sebészeti osztály közös kórtermébe, ami nem nekem való. Rajnainé fölkísért a Lipótmezőre, írt a vejének, holnap állítólag befogadnak minket, ma még visszajöttünk Laciékhoz, nem nagy öröm se nekik, se nekünk, de mást nem tudunk csinálni. Rajnainé az ebédjét odaadta nekünk, úgy vagyunk már, hogy ennivalót koldulunk. Délelőtt nagy robbantások a környéken, délután a szomszédban nagy fekete füstoszlop. Kis Saluné ma délután levitte a gyereket, az oroszoktól kenyeret koldul vele. Mindenki koldul.
Ön bérel
néhány nyilas pribéket.
Kidob
egy-két zsidót a lakásból és
öné a zongora,
a perzsaszőnyeg, minden.
240. oldal

* RÉVÉSZ SÁNDOR: A ZSIDÓ ZONGORA - eredeti megjelenés: Mozgó Világ 2013 - idézi innen: Ungváry Krisztián: A Horthy-rendszer mérlege, diszkrimináció, szociálpolitika és antiszemitizmus Magyarországon 1919–1944, Jelenkor Kiadó, 2013, 590. oldal

10/10
Ifjúsági regény, posztmodern lektűr.

Így kezdődik:

A családi legenda szerint Ferguson nagyapja gyalog hagyta ott a szülővárosát, Minszket, a kabátja bélésébe varrt száz rubellel nyugatnak indult, Varsón és Berlinen keresztül eljutott Hamburgba, majd a Kína Császárnője nevű hajóra vett jegyet, amely heves téli viharok közepette szelte át az Atlanti-óceánt, és a huszadik század első napján futott be a New York-i kikötőbe. Miközben arra várt, hogy a bevándorlási hatóság egyik tisztje kikérdezze, beszélgetésbe elegyedett egy honfitárs orosz zsidóval. A férfi azt mondta neki: Felejtse el a Reznyikov nevet. Itt nem ér vele semmit. Az új amerikai életéhez amerikai név is kell, aminek jó amerikai csengése van. Mivel 1900-ban az angol még idegen nyelv volt Iszaak Reznyikovnak, idősebb, tapasztaltabb honfitársától kért névjavaslatot. Mondja nekik, hogy Rockefeller, tanácsolta a férfi. Azzal nem hibázhat. Eltelt egy óra, majd még egy, és mire a tizenkilenc éves Reznyikov leült a bevándorlási tisztviselővel szemben, elfelejtette, milyen nevet mondott a férfi. Neve?, kérdezte a tisztviselő. A kimerült bevándorló a fejére csapott, és jiddisül azt hadarta: Ikh hob fargesszen! Azaz, elfelejtettem. És így esett, hogy Iszaak Reznyikov Ichabod Ferguson néven kezdte el új életét Amerikában.
Első bekezdés

Ha most 18 lennék, akkor talán életem legfontosabb könyve lenne. Nem. Ha 18 éves kormban olvastam volna, valamikor 1978-ban, akkor lett volna életem legfontosabb könyve, és akkor talán Paul Auster szándékai szerint alakultak volna a dolgok, legalábbis legalább egy olvasó tekintetében. Hiszen - én azt hiszem - Paul Auster téríteni akar, amikor megmutatja és átadja a nagy generációja eszméit. Mikozben játszik - véletlennel és karakterekkel, és szórakoztat remek stílúsa és kiapadhatatlan "mesélőkéje" segítségével.

A fordítója, Pék Zoltán írja a Bolyongás az elágazó életek kertjében című ajánlójában:

"...És nem véletlen használom az „élvezet” szót, mert a 4 3 2 1 nem utolsó sorban magáról az írás gyönyörűségéről szól; a regényből tagadhatatlanul süt a történetmesélés öröme, érződik, hogy élvezettel íródott..."

Igen, ez a könyv tipikusan abba a "Hogyan lettem íróvá?" sorozatba tartozik, ami kamaszok tömegeit indíthatja írói pálya felé, ahelyett, hogy a falusi disznóvágáshoz vagy a Ikea bútorok összeszereléséhez igyekezne kedvet teremteni vagy tanácsot adni. Nyilván sorosista ármány, ezért az olvasóközönsége politikailag is behatárolt - egy becsületes és elkötelezetes tekintélyelvű keresztény nacionalista magyar olvasó csak undorral olvashatja azt a ferőt, amit ez a beteges könyv bemutat. :)

Nem vagyok 18 éves, és nem 1978-ban olvastam ezt a regényt, ezért rengeteg kifogásom van vele szemben. Például az @egycsaba molyos - sajnos spoileres értékelésében felvetett kritikák többségével egyetértek.

Gilbert Edit a Műúton a  Párhuzamos valóságkifejletek című recenziójában  - sok dicsérő szó mellett - írja: "

...A tét és a konklúzió nem világos. A hosszú mű vállalása vajon annak bemutatása, hogy egyes körülmények módosulásakor (pl. apa halála) miféle mechanizmusok irányítanak egy sorsot? Végeredményben nincs nagy különbség, a jó és a rossz kiegyenlítődik, vannak mindig segítők, bajok és véletlenek. A lehetőségek hullámzásának ezt az aprólékos kidolgozását valósítja meg a koncepció, ami hagy bennem némi hiányérzetet..." 

[Zárójelben: nekem leginkább egy másik - külső, kritikai - nézőpont hiányzott, e nélkül önigazolónak és egyoldalúnak éreztem a történetet. Ezt nem pótolta a sorsok variációja, amely nem a döntések szabadságát állította mércének, hanem a körülmények hatalmát misztifikálta. És kissé felszínesnek is éreztem, ahhoz képest, hogy milyen hosszú, mert nekem már egy történelemkönyvbe ágyazott mese megbolondítva posztmodern trükkökkel 780 oldalhoz kevés. Maradok a Zabhegyezőnél, ha ifjúsági irodalmat akarok olvasni. Ez egy részlet volt az Egy 60 éves férfi nyafogásai című sorozatomból.]

Mégis 10/10.
E-bookon olvastam, de kell papíron is, ott kell hogy legyen a könyvespolcomon, mert alap.
Van benne egy remek rész, a főszereplő regényének egy részlete, amiről egy másik kedvenc könyvem,  Richard Brautigan: Pisztrángfogás ​Amerikában jutott az eszembe. Ezt is idézem, Austernek üzenve, hogy ez az Archie - nekem - jobb író lett volna, mint ő. [Miközben a New York-trilógia és a Holdpalota nálam a felejthetetlen kedvenc kategóriába tartozik.]

Egy kép az, amit meglátunk benne. Nekem ez a kép a félelem, nincs korhoz kötve, és bár szándéka szerint szociofotó, az arcát eltakaró kisgyermek gesztusa erősebb, mint a beazonosítható tárgyi környezet: a szegényes, elhasználódott ruházat és cipő, a kócos haj, az alak mögött a málló vakolat, lent a törmelékes talaj, és előtérben az olajos hordó.
Először jön az üres, transzcendens fehérség előtt megjelenő atavisztikus sötét félelem, és ebből szűkül a látszólag kézenfekvő magyarázata: a szegénység, és az ebből fakadó kiszolgáltatottság. Pedig mellé állva és a kezét megfogva a külsejétől, a ruházatától és a könyezetétől függetlenül akár egy csillogó szemű, mosolygó gyerkőccé lehetne varázsolni. De az csak egy következő lépés lehet, a fényképész első gesztusa a rögzítés, a megörökítés, a felmutatás.
Egyébként az is lehet, hogy a gyerek gesztusa nem is félelmet, hanem szégyenlősséget jelez, sőt, akár lehetne az ujjak között kileső szem egy kukucskáló játék része, és akkor a két tenyér alatt egy nevető arc rejtőzhetne - ezt nem láthatjuk, mert a szegénység és a kiszolgáltatottság lett itt közszemlére kiállítva.
(Lehet, hogy ezzel a leegyszerűsítő szemlélettel vagy magyarázattal szemben magyarázom bele a képbe a mögöttes mondanivalót, miközben valójában csak a fehér és fekete kontrasztja, és árnyalataiknak a viszonyulása, harmóniája tetszik?)



Egy kép az, amit meglátunk benne. Ez például lehet az atavisztikus félelem: a gyerek arcán egy pók mászik, pont erről olvastam most, egy remek evolúciós hard sci-fi űroperát, amelynek fül szöveg szerint:

Az emberi faj maradéka elhagyja a haldokló Földet, és kétségbeesetten kutat új otthon után a csillagok között. Ősei nyomában járva az egykori aranykor legnagyobb kincsére bukkan: egy olyan bolygóra, amelyet annak idején terraformálással tettek alkalmassá az emberi élet fenntartására.

Ám az új édennel valami nincs rendben. Az évezredeken át magára hagyott bolygó élővilága ellenőrizetlenül fejlődött, és ez katasztrofális eredménnyel járt. A bolygó nem várja tárt karokkal az érkezőket, nem érintetlen, és főleg nem lakatlan. Az uralkodó faj az emberiség rémálmává változtatta a menedékül szánt új Földet...

Kik is az idő gyermekei?
Az űrhajóba zárt űrhajósok, a hibernált utódaik, vagy a terraformált bolygó intelligens pókjai?
610 oldal volt, fordulatos - két szálon futó - cselekménnyel, elképesztő fantáziával megalkotott világgal, pontosan adagolva az izgalmakat, és csak a vége volt egy kicsit halivúdi, a jó győzött, ha én vagyok a szerző, biztos jobban kiéltem volna az agresszivitásomat.  

Egy kép az, amit meglátunk benne, a csúf pók maga a gyermek, az ujjai a pók lábai, rád ugrik, az arcodra, megcsíp, a mérgét beléd üríti, nem, ez csak egy rossz álom, sétálsz tovább nyugodtan, Vácon vagy a Római parton a Duna-parti sétányon nincs ilyen, csak a fejedben.

Tárgy neve: Cigány kisgyermek Vácott 
Szerző: Sára Sándor
Készítés ideje:1961
Állapot:jó
Beszerzés: ajándék - Sára Sándor
Leírás: Cigány kisgyermek portréja, arcát kezével eltakarja, vályogház mellett áll.
Irodalom: Megjelent: 1., Feledheted-e ezeket az arcokat? - Sára Sándor fényképei, Magyar Fotográfiai Múzeum, 2003, 69. fotó 2., Bekezdések: Pályakép Sára Sándorról, Duna Televízió, Budapest, 2000
Megjegyzés: Hátul, kék tintával: Vác
eredetiség fajtája: eredeti pozitív
hordozó: papír
jogtulajdonos: szerző
méret x: 130
méret y: 237
műfaj: portré
színesség: fekete-fehér
technika: zselatinos ezüst
tárgytulajdonos: Magyar Fotográfiai Múzeum
fotó készítője:Sára Sándor
jogtulajdonos:Sára Sándor

A 2019-ben megjelent magyar szépprózák közül olvashattam volna 110 kötetet, ennyi van meg (elektronikusan és papíron). Eddig olvastam 40-et. Elég volt! :) Idén megyek vissza a klasszikusokhoz.
[Nádas Pétertől a Leni sírt még nem olvastam, azt pótolnom kell!]

Volt 10 emlékezetes regény, ami miatt megérte.
[A számozás nem rangsor! De. Ugyanakkor van a fejemben egy másik rangsor is, ahol Esze Dóra könyve az első, egy harmadik, ahol Kukorellyé, és tulajdonképpen az első öt könyv bármelyike lehetne nálam a győztes.]

1. Láng Zsolt: Bolyai
2. Bodor Ádám: Sehol
3. Kukorelly Endre: CéCéCéPé
4. Darvasi László: Magyar sellő
5. Esze Dóra: Hotel Hamlet
6. Schein Gábor: Megleszünk itt *
7. Gyurkovics Tamás: Migrén
8. Bödöcs Tibor: Meg se kínáltak
9. Kötter Tamás: Nem kijárat
10. Moesko Péter: Megyünk haza

Volt még két memoár, ami nekem alapmű:

Végel László: temetetlen múltunk
Radnóti Sándor: Sosem fogok memoárt írni

És volt még egy regény, amit elsőre behabzsoltam, de a második olvasás lecsavarta a lelkesedésemet: 

Tamás Dénes: Az Élő Ház

* Schein Gábor könyvéről nem írtam, Modor Bálint hivatkozott értelmezése tetszik, saját kiegészítésként még ennyit tennék hozzá, hevenyészett jegyzetként:
 Egy konkrét világtól független létállapotot mutat be. A mintája - mint az kiderült a vele készített interjúból is -, egy svájci eset volt, és ott nincs NER. Az alapállapotot helyezte át ide, és nagy nyelvi erővel ábrázolja.
A szereplők bezárultak a saját világukba, leginkább Kiefer. Kiefer jelentése állkapocs, ami merev, őröl, őrli a világot, és erdei fenyő, ami az égig ér. De Kiefer őrült, a monológjait nem lehet egyben elfogadni, mint az író szemléletét, ugyanakkor mégis megvan az igazsága. Egy őrült szemszögéből a világ őrült. Ugyanakkor ott van mögötte a szenvedés - a világban is, a többi szereplő sorsában is, az elidegenedett világ ellenségessége következtében is, és persze leginkább Kieferben, aki leginkább emberi. Nyilván azért, mert hozzá vagyunk a legközelebb, őt látjuk legjobban, és mert ő őrizte meg leginkább az égi világhoz való kapcsolatát.
A hármas befejezésről nekem elsőre valamelyik Esterházy könyv jutott az eszembe, már nem is tudom, hogy melyikben van, hogy a végén a szerző megszólítja az olvasót: Kedves Olvasó, írd meg a véleményedet a könyvről a szerzőnek, stb. Talán a Termelési regény végződik így? Itt meg az van, hogy kedves olvasó, válaszd ki, ami neked tetszik. Nyitott mű, amely ezzel a zárlattal elemeli az egész művet a realitástól - amelyet egyébként is csak ironikusan kezel - és hangsúlyosan irodalmivá, szövegszerűvé teszi. 

Remek könyv volt. 10/9

Nem fikciós széppróza, regénynek sem nevezném, hanem inkább történelemi pillanatképek fölé rajzolt családtörténet és szellemi önéletrajz. Egy vajdasági jugoszláv magyar író vallomása a hazájáról, ami egyszerre van/volt és nincs is.

A mű szellemiségéről - hazafias pátoszáról (?), nemzeti elkötelezettségéről (?)*, ami végig izzik a sorok mélyén - a legtöbb recenzióban, Goodreads és molyos értékelésben írnak, viszont a könyvről, mint szövegről, mint irodalmi-művészeti tárgyról nem találtam szinte semmit. Pótolva helyettük: igényes esszényelv, nagyszerű anekdotikus jelenetek, az egésznek sodrása van, magával ragadó. 

Ugyanakkor szubjektív, elfogult - egy olyan ideológia mellett, amit (részben) én is osztok- , nincs más látószög, csak az övé. Ítélkezik és megbocsát, a pozitív szereplőket néven nevezi, a negatív szereplőkét elhallgatja, sajnos. 

És csak úgy mellesleg elképesztő sorsokkal ismertet meg. A családja köréből is, és a vajdasági értelmiségiek közül is. Például itt van Kek Zsigmond (Cservenka, 1907. – Újvidék, 1980.): református lelkész, nyelvész, szerkesztő. (Miközben ezt a sorsot olvassuk, gondoljunk például Illyés Gyulára.)

Kek Zsigmond a második világháború előtt az európai egyetemeken folytatta tanulmányait és végül a strasbourgi egyetem teológiai karán diplomázott, majd fiatal teológusként, a Jugoszláv Kommunista Párt tagjaként a baloldali HÍD folyóirat főmunkatársa lett. A református egyházi szokásrendet betartva 1941­ben üdvözölte a Szabadkára bevonuló Horthy Miklóst, majd épp Horthy idején kommunistákat rejtegetett a református templomokban. A börtönben felkereste és elbúcsúztatta az élettől a Horthy bírósága által akasztásra ítélt kommunistát, Mayer Ottmárt. A nemzet nevében ugyanis Horthyék először a kommunistákat végezték ki, csak aztán kerültek sorra a zsidók és a szerbek. Horthyék kapitulálása után a Magyar Szó napilap első főszerkesztője lett, ám 1948-ban a Tájékoztató Iroda határozata és Sztálin mellett állt ki, ami miatt a Kopár szigeten, a jugoszláv Gulagon vagy öt évig raboskodott. Kész csodának számított, hogy túlélte.
[...]
...gyakran meghívott egy kávéra ugyanabba a vendéglőbe, ahol először beszélgettünk. Főleg az irodalomra tért ki, elmondta, hogy Baudelaire a kedvenc költője, és idézte is néhány verssorát – persze, franciául. Pontosan emlékezett arra, hogy melyik párizsi könyvkereskedésben vásárolta meg a kötetét.
Miféle sztálinista az, aki egy újvidéki kisvendéglőben fejből szavalja Baudelaire-t, meredtem rá nem kis megdöbbenéssel.
[...]
Máskor André Gide-et hozta szóba, franciául olvasta a sztálinizmust leleplező könyvet, az Utazásom a Szovjetunióban című útirajzát, de nemcsak ezt, hanem eredetiben olvasta sok más angol, német és francia író hasonló szellemű művét is. Azt sem titkolta, hogy nagy hatást gyakoroltak rá. Mindent tudott, amit a sztálinizmusról tudni lehetett, sokkal többet, mint én, aki a hatvanas években minden kockázat nélkül harsogtam a hivatalos antisztálinista szöveget.
[...]
Igen, Sztálin mellett állt ki, ezt megbocsátották volna neki, ha visszavonja a szavait, ő azonban nem volt hajlandó erre. Hetekig kérlelték, amennyiben megteszi, marad főszerkesztő és a továbbiakban semmi bántódása nem lesz. Mindhiába. Kitartott álláspontja mellett. Tito marsall nevében egy kollégája – aki a zárkai bizalmas beszélgetésben elismerte, hogy a titkosrendőrségnek dolgozik – újfent arról biztosította, hogy továbbra is élvezni fogja a legfelsőbb körök bizalmát, ha változtat nézetein. Látva, hogy ő nem hajlandó, a magyar besúgó elővette utolsó kártyáját: tartsa szem előtt a vajdasági magyarok érdekeit. Ha egy ilyen fontos, tekintélyes és művelt régi kommunista, mint ő Sztálin mellé áll, akkor a magyarokra is rossz fény vetül. Újra nemet mondott és kifejtette, a szocialista táborból való exhumálás után a vajdasági magyarok áldozatok és ellenségek lesznek, nem élik túl Tito bosszúját. Ha pedig elindulnak a szovjet és a magyar csapatok, akkor az egyik oldalon lesz Amerika, a másikon a Szovjetunió, a két nagyhatalom között a magyarokat ejtik túszul, ők lesznek az új háború első áldozatai. Örökre kivesznek a vajdasági magyarok.

Döbbenten néztem, ez volt a legdrámaibb beszélgetés a nemzetről, a magyarságról, a nemzeti érdek szolgálatáról. Hogy lehet valaki nemzeti érdekből sztálinista? ekkor sejlett fel előttem először a kisebbségi Faust rémképe, aki a nemzet érdekében szövetséget köt akár az ördöggel is. Lehetséges ez?, töprengtem. Nem volt kedvem több kérdést feltenni, hiszen ezt a választ vártam a legkevésbé és bevallom, képtelen voltam felfogni, hogy nemzetét féltve lett belőle sztálinista.
213-218. oldal

Kek Zsigmondnak egyébként ma is nimbusza van, nyelvművelőként, és halála 40. évfordulóján a Vajdaságban több helyen is megemlékeztek róla. Fenyvesi Ottó írt róla egy verset:

Kék Zsigmond

Soli deo gloria.
Egyedül övé a dicsőség, miénk a fájdalom,
a tények otromba súlya, a döglött hús szaga.
Övék a dicsőség, miénk a pusztuló örökség.
Szabadka felé nyomult a nyolcadik brigád.
Térdig fájdalom, csillagok a tömegsírokon.
Árral szemben. Részlet a kiáltványból.
Szabad Bácska, Szabad Vajdaság.
Győzött a Petőfi brigád.
Romokban Marx útja Triertől Londonig.
Romokban Berlin, Bonn,
Bad Kreuznach, Brüsszel, Köln,
és Hamburg, ahol a Tőke első kiadását nyomták,
és Hannover, ahol a levonatohat korrigálta.
Könyörüljön rajtunk az Úr.

*

Áldás, békesség.
A nyakas kálvinista, Mayer Ottmár jobbkeze,
ahogy táskájával elindul a másnapi újság
kézirataival a tartományi Agitprop székhelyére.
Petőfi verseket fordít az apparatcsikoknak.
Ahogy az asztal fölé görnyedve olvassa
Oravecz Márton csantavéri földmunkás levelét.
ÁFZS! Akasztani Fognak, Zsiga!
Sztálin vagy Tito. Vagy. Levakarta nevét a lapról.
Az egyik mellékutcában autó parkolt.
Egy szép nagy fekete Volga.

*

Ma nincs Isten. Kattan a bilincs.
Indul a vonat. Sorakozó.
Jobbra igazodj. Vigyázz!!!
Ki tudja, merre, hova, meddig?
Az ajtó zárva. Hálót sző a képzelet,
míg a mozdony szeli a váltóközöket.
Az emmauszi úton a szürkületben.
Ma nincs kenyér, nincs áldozat.
Éhség marja a bendőnk.
Nyelvünk felrepedt, nyálunk fogytán.
Zenggnél hajóra száll a rakomány.

*

A sziget kopár, távol a part, távol az Isten.
Arccal a tengernek. Nézni a hullámokat.
Várni a megkönnyebbülést hozó vihart.
Várni a dagályt. Látni a madarakat.
Árral szemben, mint az ithakai hajós.
Add meg nekünk, Uram, a holnap örömét.
Adj erőt, az emlékeinket megőrizni.
Tudatom maradjon tiszta, mint a tenger vize.
Uram, te ki lapozol a Velebit szirtjein.
Hallgasd meg könyörgésünket.
Adj erőt, a halottakat a sarokba gyűjteni.
Adj követ, perzselő nagy sziklákat,
forró tömböket. Küldj látomást, küldj jelet.
Küldj, dús keblű sziréneket.
Ha tűz kell, hát legyen tűz.
Milyen szépen csillog
a bögre vizében a napsugár.

*

Egy bögre víz.
Egy kancsó napsugár. Lüktet a szív.
Láncra vert "török követek".
Kek, Dési, Dévavári, Lévay.
Öt hosszú esztendő.
Magyar szavak és Hock Rezső.
Csupa kő. Goli Otok.
A meztelen sziget és a túlélők.
A pokoli táj, ahol a király menekült.
A szoroson át.
Nyomában kutyafejű tatárok.
A Velebit lankái, a Paklenica,
a legvadabb karsztmező.
Csak feküdni a falnak fordulva.
Mormolni néma imákat.
Valahol hajnalodik.
Egy hajó úszik a vízen.
A tengeren túl, talán február.

*

Soli deo gloria.
Édes anyanyelvünk.
Cirill betűkkel írt magyar levelek.
A szövegek gyémántköszörűse.
Mások mondták róla:
nyelvünk kertésze, nyelvünk őre,
a tudós magyar.

*

Sorokat találtam benne aláhúzva:
"A kisebbségi kisebbrendűség érzetét csak egy erős nyelvbe és népi kultúrába ültetett nemzetiségi öntudat tudja ellensúlyozni". (Kossa János)

*

(Nyolc éve vagy több. A hegyek között Zsiga
fiadat kerestem. Tapolca mellett, Nemesgulácson.
Egy újabb főszerkesztés reménye,
egy újabb napilap, újabb kudarc bekódolva,
talán megkapaszkodunk Pannóniában, gyökeret eresztünk.
Körülöttem a néma tanúhegyek: a Badacsony,
a Csobánc, a Gulács és a Szent György-hegy,
amit az itteniek koporsó-hegynek is neveznek.
A magyar szellemi élet java a környéken lakik és "kétlakiskodik": többek között Konrád, Jancsó, Csurka, Sára Sándor,
Udvardi Erzsébet, Jovánovics György, Somogyi Győző,
az Árkánumos András Sándor, aki Washingtonból tette át székhelyét. Itt húzta meg magát Hamvas Béla.
Itt álltak meg és telepedtek le a honfoglaló magyarok is.
Veszprém és Tapolca között. Itt vívta sorsdöntő csatáit Koppány.
A Balaton partján és a Bakony lankáin.
Itt vonultak és pihentek a római légiók: Baláca.
Amikor kilencvenben először jártunk erre
Gabival és a gyerekekkel - útban Szigligetre,
ahol Zalán, Jankovics, Esterházy,
Nagygazsi, Szkárosi, Csordásgabi, Géczi stb. -
fogant meg bennünk, hogy itt esetleg élni lehetne,
ha egyszer el kellene hagyni Újvidéket.
Akkor már lezajlott a joghurt forradalom,
túl voltunk Milosevics rigómezei mítingjén.
Fiad nem találtam. Sokáig vártam.
Mint később megtudtam, Erdélyben járt éppen.
A helyi plébánia egyik szárnyában találtak menedékre.
Menyed a gulácsi egyházi iskolában tanított.
Látásból ismertem, Újvidékről, a Petőfi Sándor általánosból,
ahol, Áront, második osztályos fiamat, az egyik szünetben
a többségiek etnikai alapon megrugdosták.
Ide jutottunk. Azonosítatlan virtuális fájlok a Gulács alatt.
A végtelen éjszakába mentett nehéz, de örök szerelmek.
Az aszfalton táncoló zápor, a középen megrepedt tükör,
a sótartó, a nagypapa fekete halapja.
Erre nem jár hajó és gyorsvonat. Nem látszik a tenger.
Az ember még ezt-azt gondol, aztán valami felröppen hegyről.
A temetőben, a sírok között egy kőfaragó útba igazít.
Áldás, békesség.)

* Hazafias pátosz, nemzeti elkötelezettség? Ebben irónia is van, meg igazság is. A pátoszról Pauer Gyula jutott az eszembe - Végel ettől van a legtávolabb:

Az Aranykor.
Mi még milyen messze vagyunk ettől!
De már jó úton haladunk...
Bassza meg.

Ez volt az egyik kedvenc részem:

Henrik intéző úr rendszeresen kiállt a főtérre, és szónoklatot tartott az embereknek. Arról értekezett, hogy semmilyen körülmények között nem szabad elfelejteni a világ rendjét, a városiak és a környékbeliek soha ne veszítsék szem elől, miféle viszonyok között boldogulnak, ne a megszokás szerint tekintsenek színekre, formákra, a történések gazdagságára, lám csak, ez a szép, csöndes eső is, ami éppen most, ezekben a kiváltságos pillanatokban áztatja őket, e nagy szemű és langyos égi áldás milyen jót tesz majd a növényeiknek és a földjeiknek, mintha a magasságos Isten sírná el minden egyes csöppjét, és csak nekik tenné, mert őket, a tartomány szorgos és becsületes polgárait és munkásait választotta ki az isteni jóság a gyarapodásra és a gazdagodásra, míg más földeket és tartományokat kellemetlenségekkel és csapásokkal sújt, próbatételek elé állítja az ottaniakat bogarak, nyüvek, rágcsálók elterjesztése révén. Van itt poloska?
Azt kérdezi, emelt kicsit a hangján Henrik úr, van-e itt poloska.
Nincsen, válaszolta valaki.
Helyes válasz, milyen helyes, nincsen itt poloska, erősítette meg Henrik úr. A szomszéd tartományokban viszont van. És dögivel. És mindenfajta, ágyi, büdös, színes, színtelen. Csupa poloska a környező világ.
Jaj, hogy milyen szép ez az eső, eszmélt végül Henrik úr.
Az emberek kissé zavarban voltak, mert hát, őszintén szólva, egyáltalán nem esett. Talán valahol a közelben elcsöppent valamennyi csapadék még hajnalban, egy-két paraszt valóban átnevesedett ruházattal érkezett a térre, de ezek a fickók a harmat áztatta fűben is meghempergőzhettek, ismerve jó szokásaikat, hogy indulás előtt fölhajtanak egykét kupicával, aztán nem férnek a bőrükbe, csakhogy mivel már délelőtt hét ágra sütött a nap, akár ivott korábban, akár nem, bárki tapasztalhatta, hogy esőnek, sem nagy szeműnek, sem pedig apró állagúnak nyoma sem volt. Nem esett az eső. Henrik úr azonban egy jókora uborkásüveget tartott a magasba, hogy azt a főtéri gyülekezet mindahány tagja jól láthassa, majd erős, mély zengésű hangján azt kiáltotta,
ezt az esőlét ő saját kezűleg gyűjtötte be,
mégpedig egy különlegesen nagyra nőtt jegenyefa mellett, nem messze a sokféle mesterségben jártas, főfoglalkozásában egykor leginkább szénégető Jonas házától, hol mostanság sokat, mondhatni, a megszokottnál is többet akad dolga,
aztán pedig körbehordozta az ibriket,
lám, milyen szép és áttetsző folyadék gyűlt bele.
Az az igazság, hogy aranysárgának is lehetett mondani az üvegibrik szép és tiszta vizét, de ezen nem érdemes fennakadni, hiszen Henrik úr máris kijelentette, magának a gróf úrnak viszi, aki el fogja fogyasztani a gyógyító nedűt, akár az orvosságot, csak mert egészségesebb a szomszédos erdők patakjainak vagy a h.-i meleg források vizénél, fémekben, ásványokban és kénben gazdag, és finom is. Nagyon, nagyon ízletes. Henrik úr leghőbb óhaja tehát, hogy megmutathassa, miféle gyógyszer ez a lötty, illetve hogy a gróf úr emberei osztozzanak a jótéteményben, vagyis bárki megkóstolhatja.
Csak tessék!
Bátran!
Henrik úr nevetett, s mivel akadt némi szemérmes húzódozás, maga jelölt ki néhány szerencsés alanyt, köztük például Korn mészárost, Jonast, annak feleségét, Ágnest, illetve Wasser kocsmárost, valamint a kissé megviselt Schneider szabómestert, akik kortyolhattak a szép uborkásüveg tartalmából.
Büszke vagyok rátok.
19-20. oldal
[Ez ugye tiszta Hamvas: Karnevál]

Meg ez:

A név tehát hatalmat jelentett.
Nem isteni hatalmat természetesen, mert annak mértéke a beláthatatlanság, a belátása pedig a hit. Isten hatalma, ezt még ebben a tartományban is tudták az iskolapadot koptató gyerekek, nem hasonlítható az emberi uralkodás természetéhez és működéséhez, a fejre esett téglakőről vagy cserépről nem feltétlenül tehet a ház tulajdonosa vagy az alant igyekvő, így a teremtő sem.
Ha a véletlenszerűségben, annak kellemetlen vagy kellemesnek tekinthető történéseiben látható lenne az Isten, az ember igencsak könnyen hinne. A sors szövésében meglátszik a fentebbvaló! Ám az esetlegesben! Pedig az is lehet, hogy nincsen.
Nincsen Isten.
Csak az ember van, az ő rögeszméi, az ő vágyai, az ő félreértései, az ő szíve veri a tamtamot. Minden az ember, minden belőle van, minden belőle ered, a csillagos égbolt, a pusztaságok, a vizek, a hegyek, a szavak, a titkok, a semmi, a törvények és a törvényekből fakadó esetlegességek összessége. Talán badarság, mesebeszéd, a cserepek hullnak és ölnek, az is megöl, ami emberi szemmel nem is látható.
Vagy a kövek.
Ők is hullnak és ölnek.
Az emberek pedig meghalnak, mint a bogár.
14-15. oldal

fióka értékelésében írja: 
"A kollektív emberi emlékezet megszűnik élni/létezni ilyenkor és már csak az egyének maradnak a saját rémületükkel."
Ez pontos. És fontos. 

Lehetne kifogásolni, hogy a sellő szimbólikája erőltetett, és a vége meg meseszerű, de hát ez ebbe a műfajba illik. 
Perfekt, tökéletes, pont így jó, ahogy van. Nekem 10/10 

Talán Eörsi István mondta/írta valahol/valamikor még az 1970-es vagy 1980-as években:

"Kenedi János felágaskodott, és beleharapott Illyés Gyula bokájába."

Függetlenül attól, hogy - ha jól emlékszem - ez egyike volt azon egészen ritka eseteknek, amikor Eörsi Istvánnak egy konkrét vitában nem volt igaza, hisz Kenedi maximális tisztelettel közeledett a hagyományhoz: lásd pl. Szabó Zoltán vagy Bibó István szellemi örökségének ápolását, függetlenül tehát a konkrét vitahelyzettől, én ezt a képet megőriztem, az elmúlt évtizedekben számtalanszor az eszembe jutott, és most így aktualizálnám:

Az olvasó dolga, hogy beleharapjon - ha nem is a szerző, de legalább is - a mű bokájába.

Rágcsálom hát én is, írtam pár lábszagú jegyzetet, tanulság pedig nem lesz. (Radnóti Sándor írja, hogy őt mindig izgatta, hogy hová fog kifutni a dolgozata, amin éppen dolgozik, azaz ki lesz a gyilkos? - itt gyilkos nincs.)

Röviden összefoglalva: 
Ez a könyv tartalmaz egy életútinterjút, majd azt követően harminchat portrét betűrendben Aczél Mártától Weöres Sándorig. (A portrék többsége az ÉS tárcarovatában megjelent.)
Számomra a legérdekesebbek ezek voltak:

Balassa Péter
Csoóri Sándor
Donáth Ferenc
Eörsi István
Esterházy Péter
Fehér Ferenc
Kertész Imre
Király István
Könczöl Csaba
Mészöly Miklós
Nemes Nagy Ágnes
Pilinszky János
Réz Pál
Soros György

Honnan írt Radnóti Sándor? Ezt az életútinterjú megmutatja.
Honnan olvastam? Átpolitizált (urbánus balliberális) történelmi-irodalomtörténeti megközelítésben.

Szerintem a könyv remek, értékeiről Demény Péter tisztelgő ismertetője beszámol, és szabadon elérhető. A márciusi MŰÚT folyóirat a kritika rovatában Bazsányi Sándortól közöl írást a könyvről, ezt még nem tudtam megszerezni, de a címe alapján - Emlékezés, elmeél, felejtés — és a „komiszságok” - ez talán nem csak méltató, hanem elemző is lesz.

Ezen kötelező tiszteletkörök után - amelybe még utólag beillesztem a pontszámát: 10/10 - következnek a jegyzeteim, amelyek hol kötözködőek, hol csak kiegészítő jellegűek.

1. jegyzet [Amely szerint egy nem túl fontos, de messzire vezető részletkérdésben Csurka Istvánnak volt igaza Radnóti Sándorral szemben.]
2. jegyzet [Amelyben egy kritikus megjegyzést teszek Radnóti Sándor Donáth Ferencről írott szövegéhez.]
3. jegyzet [Kérdés és kiegészítés - Mészöly Miklósról, Nemes Nagy Ágnesről, a cenzúráról, Eörsi Istvánról és Zsille Zoltánró.l]
4. jegyzet [Kiegészítés - Nemes Nagy Ágnesről és Pilinszky Jánosról.]
5. jegyzet [Réz Pálról, Radnóti Sándorról, Soros Györgyről, Mészöly Miklósról, Kukorelly Endréről és Erdély Miklósról.]
6. jegyzet [Könczöl Csabáról, Samu doktorról és Tar Sándorról.]
7. jegyzet [Eörsi Istvánról és az 1957-es Írónyilatkozatról.]

1. jegyzet [Amely szerint egy nem túl fontos, de messze vezető részletkérdésben Csurka Istvánnak volt igaza Radnóti Sándorral szemben]
___________________________________________________________________________________________

Olvasom (és szörnyülködöm):

Radnóti Sándor írja Király Istvánról

"Király [István] – bár ez művelt és szenvedélyes egyetemi óráiból nem világlott ki egyértelműen – nacionálbolseviki volt, s ebben a szóösszetételben mindkét tagnak egyforma jelentősége van. Ezért húzott a narodnyikokhoz, akik közül azok, akik a nacionálbolsevik Rákosi-kurzus hatalmas mobilitásának kedvezményezettjeiként váltak értelmiségiekké, alighanem őszintén azonosultak is ezzel a kurzussal, de ’56 sokkja után Kádárral és Aczél Györggyel már csak őszintétlenül. Király viszont őrizte a kontinuitást, amelybe a nacionalizmus mellett beletartozott a védhatalmi nacionalizmus is – a Szovjetunió iránt. S így lett 1958 és 1970 között Pándi Pállal, Szabolcsi Miklóssal együtt a korai Kádár-korszak vezető közéleti értelmiségije, egyike azoknak a főtanácsadóknak, akikre Aczél György hallgatott, akiket dolgoztatott, és akiket kijátszott egymással szemben."

Radnóti Sándor Sosem fogok memoárt írni című kötetében változatlanul megjelent, tehát nem elírás:

"nacionálbolsevik Rákosi-kurzus"

Honnan és miért látható a Rákosi-kurzus nacionálbolseviknek? Van elképzelésem, de nem akarok találgatni.

A Rákosi-korszak nemzetietlen politikájáról nagyon jó összefoglaló olvasható például
Gyarmati György: A R á k o s i – k o r s z a k című doktori értekezésének
Osztályharcos kultúrpolitika, frusztrált (inter) nacionalizmus című fejezetében:
225-250. oldal

______________________________________________________

Az 1. jegyzet lábjegyzete:

Ez a megjegyzésem a facebookon meglehetős vihart kavart, még a szerző is hozzászólt.

Utólag, a könyv újraolvasása közben, az életútinterjúban találtam egy utalást egy vitára, amelyet Radnóti Csurkával és a Hitel folyóirat szerzőivel folytatott 1989-ben:

"...aztán hamarosan megjelent Csurka a maga nemében elképesztő zsidózása Kenedi János ellen a Hitelben, amire én írtam egy felháborodott cikket, és elkezdődött az a világ, aminek az emlékei a mai napig élnek és működnek."

[Csak zárójelben: Csurka cikke a Hitelben jelent meg, Radnóti ott akart válaszolni, de nem közölték a rendkívül éles válaszlevelét, ezért aztán azt a Magyar Nemzetben jelentette meg.]

Ebben a 31 évvel ezelőtti (1989. március 20.) Radnóti Sándor által írt nyílt levélben olvasható ez a passzus is:

"...az 50-es évek Magyarországa, „védhatalmi", azaz szovjet nacionalizmusa mellett azért a jelszavaknál és a háromszínű pántlikáknál valamivel mélyebben próbált torz terroruralma közepette nemzeti elvárásoknak megfelelni. Ezért is egyezhetett vele, vagy hihetett benne ideig- óráig számos makulátlan tisztességérzetű nemzeti költő Illyés Gyulától Csoóri Sándorig..."

A vita háttere: Faragó Vilmos az ÉS akkori "komcsi" főszerkesztő-helyettese a lapja védelmében - a "népnemzeti" befolyás alatt álló Írószövetség szerette volna az ÉS-t saját magának megszerezni és az addigi szerkesztőséget elzavarni - egy vezércikkében egyrészt az ellenfeleit denunciálta: miszerint nem csak az ÉS szerkesztősége, hanem mindenki kollaboráns volt, aki a Kádár-korszakban élt; másrészt védekezett a nemzetietlenség vádja ellen, és azt is állította, hogy már a Rákosi-rezsimet is nemzeti bolsevizmusként lehet meghatározni, tehát nem lehet igaz az, hogy az 1989-es ÉS (és a múltja) nemzetietlen volna. Az ÉS függetlensége mellett talán Kenedi János is nyilatkozott, erre válaszolt a Hitelben Csurka, aki számtalan csúsztató és demagóg érve, és egy antiszemita áthallású gondolatmenete mellett - szerintem jogosan - tette szóvá a "nemzetibolsevik Rákosi-rezsim" kifejezés abszurditását. Erre reagált Radnóti a fenti passzussal, amit aztán szinte változatlan formában ismételt meg a velem folytatott facebook vitában. [Pontosítás: Radnóti tulajdonképpen nem is az én érveimre reagált, hanem Gyarmati György általánosabb gondolatmenetére.]

Van-e jelentősége, hogy nacionálbolsevik volt-e a Rákosi-rezsim? Igazából ez csak egy terminológiai vita, a fogalmak pontosításával közelíteni lehetne az álláspontokat, de a vitában elfoglalt pozíció a vitázók szellemi arculatáról fontos vonásokat tud elárulni. Csurka nacionalista nézőpontja tiszta ügy, azzal fölösleges is foglalkozni. Radnóti 30 éven át konzekvens álláspontja viszont megér egy misét.

A Facebook vitában - Gyarmati György tanulmányára is támaszkodva - tényszerűen bizonyítottam (szerintem), hogy a Rákosi-rezsim politikája nem lehetett sem nemzeti, sem nacionalista, csupán néhány lózungja volt az. (Csurka is ezt írta 89-ben.) Miért nem képes ennek ellenére revidiálni az álláspontját Radnóti Sándor? (Csak a párhuzamos értelmezések jogosságát ismerte el.) Mert ebből az következne, hogy egykor Csurkának volt igaza ebben a részletkérdésben, illetve - ami még súlyosabb - azt is el kéne fogadnia, hogy egy 50-es évekbeli Mari néni és Józsi bácsi lényeglátóbban ítélte meg a rezsimet, mint az akkori elitértelmiség Lukács Györgytől és Donáth Ferenctől, Vásárhelyi Miklóson keresztül Illyés Gyuláig és Csoóri Sándorig? És ebből következne, hogy az 1960-as években hasonlóképpen lényegileg érvénytelen volt a Lukács-tanítványok marxizmus-reneszánsza, amelyhez ő maga, Radnóti Sándor is kötődött, és velük szemben akár olyan, ideológiailag képzetlen embereknek is, mint Pákh Tibor vagy Krassó György, százszor inkább igaza volt a rendszer lényegét illetően? Ilyen tévedést (?), vereséget (?) egy olyan elegáns, belső tartással rendelkező polgár sem tudhat beismerni, mint ő? (Érdekes, hogy Eörsi István is csak az 1956 előtti vakságával számolt el, a 60-as évekbeli "lukácsizmusával" nem. Ha jól tudom.)
Persze, nincs is olyan ok, amely ilyen "élethazugsággal" való szembenézésre osztönözhetné Radnótit, túl az "igazságon", ami ugye ilyen elméleti vitában csak nézőpont kérdése.
___________________________________________________________________________________________

2. jegyzet [Amelyben egy kritikus megjegyzést teszek Radnóti Sándor Donáth Ferencről írott szövegéhez]

___________________________________________________________________________________________

olvasom:
Radnóti Sándor írja Donáth Ferencről

"A Rákosi, kérem, az egy pertliárus volt – mondta nekem Lukács György, s ez, lássuk be, egy kicsit igazolta Tamás Gáspár (1914–1978) mondását, hogy többen vannak az antiszemiták, mint ahányan a nem zsidók. Lukács a trojkában (Rákosi, Gerő, Farkas) Gerő Ernőt vélte az észnek. Ám amikor megkérdeztem erről Donáth Ferencet, csak elnézően mosolygott. Ha valaki, ő tudhatta: 1948-tól 1951-ig, letartóztatásáig a Rákosi-titkárság, az úgynevezett Főtitkársági Iroda vezetője volt."

És ezzel tulajdonképpen el is van intézve Donáth komcsi apparátusi múltja - a felelőssége fel sem merül - bár esik még a témáról néhány szó: az illúziókról, a kiábrándulásról. A tisztelet és a barátság felülírja a kritikus megközelítést.

1948 és 1951 között sorozatos gyilkosságokkal kísért diktatúra működött nálunk, annyira talán kemény is volt, mint mondjuk Hitleré 1933 és 1936 között. Hitler titkárságvezetője volt, de aztán lecsukták, és a börtönben elvesztette az illúzióit. Milyen mondat volna ez? (Még ha Hitlert nem is a 33 és 36 közötti tettei miatt szoktuk emlegetni.)

Persze ez személyes emlékező könyv, nem történelemkönyv, és ha az lenne a téma, Radnóti Sándor biztosan korrekt módon mindent felmondana a Rákosi-rendszerről, csak éppen Rákosi titkárságvezetőjéről a bennfentes információk, és nem a terror jut az eszébe.
Ez után vitatkoztunk is egy kicsit a facebookon - nem a szerzővel:

___________________________________________________________________________________________

3. jegyzet [Kérdés és kiegészítés - Mészöly Miklósról, Nemes Nagy Ágnesről, a cenzúráról, Eörsi Istvánról és Zsille Zoltánról]
___________________________________________________________________________________________

Kimaradt.

Olvasom: Radnóti Sándor írja Mészöly Miklósról és Nemes Nagy Ágnesről

"Meg lehetett így szerezni egy nem provinciális kulturális alapot? Sajnos, nem. Egy 1961-es beszélgetésről az amerikai fél megírja, hogy Nemes Nagy Ágnes nem tudja, hogy Eliot és Ezra Pound amerikai, sohasem hallott Robert Frostról, s sajnos még azt is kijelenti, hogy „csak angolok tollából születik jó költészet angol nyelven”. (Lásd Borhi László Magyarország és Amerika viszonyát tárgyazó, 2010-es doktori értekezését.) "

Ez a rész az ÉS-ben még olvasható, de a kötetből már kimaradt. Nem volt elegáns? Nemes Nagy úgyis megkapja a magáét Radnótitól, és a krtikájának hitelét csorbítaná, ha elfogultsággal vádolhatnák? Ez jutott kapásból az eszembe, de aztán láttam azt is, hogy ebből a tárcából egy másik, Mészölyre vonatkozó részt is elhagyott:

"S hát persze borzasztóan hiú volt. Azon a fellbachi magyar irodalmi kivonuláson, amelyről már többször tettem említést, valamilyen rejtelmes okból rangján alulinak tartotta egy gimnáziumi osztállyal találkozni, s ezért „elfelejtett” megjelenni."
Lehet, hogy utólag azt érezte, a Mészölyről szóló írása közben élesebb nyelvű volt a kelleténél?

A kötet ÁBC rendben közli a tárcákat, és így Mészöly után rögtön Nemes Nagy következik. Ebben többek között azt írja Radnóti, hogy ő "háromszor találkozott" a költővel. (Kicsit furcsa fogalmazás.) Kétszer személyesen és egyszer egy levélváltásban, ez utóbbiról ezt is írja:

"Nemes Nagy és köre – akiket erős egyénisége befolyásolt – sokat gondolt a sorsra, amely elvett tőlük nagy lehetőségeket, és arra is, hogy a sors tartozik nekik valamivel. Ezt kapták meg az évente kétszer megjelenő Újhold-antológiákkal. Meg is érdemelték, magas színvonalú köteteket állítottak össze. Nem gondoltam és ma sem gondolom, hogy „bezupáltak” volna, azaz túlléptek a még vállalható kompromisszumon (talán Nádas Péter és Mészöly Miklós gondolhatott ilyesmire), de levelemben azért tapintatosan – vagy legalábbis annak szándékával – érintettem két kérdést. Az egyiket csak távolról, hogy a régi Mozgó Világ 1983-as és az Újhold 1948-as gleichsaltolása között nem láttak semmilyen analógiát. A másik az az utólag ismertté vált tény volt, hogy első számukból két közleményt akartak kicenzúrázni. Nemes Nagy Ágnes az egyik megjelenését – az én tanulmányomat – kiharcolta,* de Petri versei esetében feladta a küzdelmet, s beletörődött a tiltásba. „Ez a gyönyörű gyűjtemény – írtam – ebben az egy vonatkozásban ahhoz nagyon is hasonló kirekesztés vétlen eszköze lett, mint amiről Balázs olyan megrendítően és méltósággal beszélt az évkönyv végén. Ilyen s számtalan hasonló dolgok miatt érzem én, hogy az ötvenes évek nem karantén, s ha napjaink kínjai nem is mérhetők hozzá, azért még mindig nem értünk a végére.”

Én jelentős különbséget látok az Újhold és a Mozgó Világ sorsa között, illetve inkább a két lap szerzői sorsának a különbségét látom. A Mozgó Világ szerzői később - rövid időn belül - megszólalhattak egyéb fórumokon, és a szamizdatban akár azonnal is, szemben Nemes Nagy Ágnesékkel, akiknek évtizedeket kellett várni.
És bár az eredeti Újhold folyóirat elég vegyes színvonalú volt, addig az Újhold-Évkönyvek szerintem a 20. századi magyar irodalomának legjentősebb antológiái. (Azóta ilyen színvonalat a Holmi antológiák hoztak.) Szóval még Petri kimaradását is meg tudom bocsátani. Bár a szerkesztők ezt valamilyen nyilvános gesztussal kompenzálhatták volna. (Petri vers 1988-ban jelent meg aztán az Újhold Évkönyben.)

Erről a cenzúráról-öncenzúráról még két eset jutott az eszembe:

Az egyik Eörsi Istváné, aki később aztán több változatban is elmesélte a Pozsgayval történt esetét, amelyből írt tárcáját "taktikai megfontolásból" még a szamizdat Beszélő sem közölte.

A másik a Bibó Emlékkönyvből kiszerkesztett, aztán a "pótkötetben" megjelent Zsille Zoltán írás esete - erről Kőszeg Ferenc írt: 
___________________________________________________________________________________________

4. jegyzet [Kiegészítés - Nemes Nagy Ágnesről és Pilinszky Jánosról]
___________________________________________________________________________________________
olvasom:
Radnóti Sándor írja Nemes Nagy Ágnesről és Pilinszky Jánosról:

"...az Újhold-Évkönyv első számába kért tőlem írást Lengyel Balázs, és én – az Újhold hagyományára is gondolva – összehoztam ifjúkorom Pilinszky-élményét az előző, 1984-es év tapasztalatával, amikor a Soros Alapítvány jóvoltából a New York Universityn dolgozhattam négy hónapig. Újraolvastam a Sheryl Sutton-esszéregényt, ezúttal mint New Yorkról szóló könyvet, amelyet ütköztettem az én újonnan szerzett személyes New York-képemmel. Nemes Nagy felhívott – a Fészek óta nem beszéltünk –, és gratulált. Lényegében egyetlen mondathoz, amely így szólt: „Engem mindig megdöbbentett Pilinszky misztikus metaetikájának követhetetlensége, mihelyt kilépett a lírai közvetlenség szférájából.”

Nem ugyanarra gondoltunk. Én valami „mélyre”, ő valami evidensre. Nekem Sheryl feltétel nélküli megbocsátása lebegett a szemem előtt az őt megerőszakoló fiúval szemben, amiről valaha Pilinszky tudta, hogy „a Dosztojevszkij által is mitizált »vak jóság« valóban veszélyes portéka, bizonyos értelemben dekadens változata a jézusi szeretetnek, mely összetettségében mindig megőrzi az igazságos ítélet, a bűnössel, s főként a bűnnel szemben a tett s az ítélkező szigor jogát”. Nemes Nagy Ágnes a metaetika szót egyszerűen erkölcstelenségnek értette, s ez a Pipinek becézett Pilinszkyvel való barátságának súlyos nehézségeit, azt az általam akkor is csak felébe-harmadába ismert és ma már nehezen megítélhető bűnlajstromot igazolta számára, amelyet felpanaszolt. S ott volt emögött persze a protestáns-katolikus ellentét is. Ez semmilyen zavart nem okozott Nemes Nagy élethossziglani Babits-rajongásában, de a misztikát miszticizmusként értelmezve volt benne valami viszolygás Pilinszky vallási profiljával szemben, amelyet a moralista tiszta kategóriáival ellentétben gyanúsnak, zavarosnak s talán tisztátalannak is ítélt..."

A csatolt képet az 1986/1-es Újhold Évkönyvből fotóztam, a remek Pilinszky tanulmányból, ahol szerepel, az oldal tetején, az idézett mondat: „Engem mindig megdöbbentett Pilinszky misztikus metaetikájának követhetetlensége, mihelyt kilépett a lírai közvetlenség szférájából.”

A történethez - NNA és Pilinszky ellentmondásos kapcsolatának történetéhez - tartozik egy elég vicces mese, nem tudom, hogy igaz-e, NNA egykori férje, Lengyel Balázs mesélte Pilinszky és NNA halála után:

"1952-ben lehetett, Pilinszky a maga naivitásában elmondta Nemes Nagy Ágnesnek, hogy gyakran lát engem eszpresszóban randevúzni egy érdekes fiatal asszonnyal. Ebből rettenetes családi konfliktus lett, melynek során Ágnes sértett haragjában válni akart, Pilinszky pedig kijelentette, hogy beleszeretett Ágnesba és el akarja venni feleségül. Kis idővel azt is szóba hozva, hogy kedvéért Ágnes katolizáljon. Ezt kvázi természetesnek tartotta. Ágnes apja református presbiter volt, nagyapja vagy dédapja református pap, a katolizálás abban a családban elképzelhetetlen volt. Nemcsak a hagyomány, hanem Ágnes szuverén isten-képzete miatt is. Pilinszky családja, anyja és annak volt apáca nőtestvérei a protestáns gondolkozást tartotta lehetetlennek. De hogy az érzelmi kötődés a szellem területén már előbb is megvolt Ágnes és Pilinszky között, azt az is jelezte, hogy a felizzott testvéri, már-már feleségjelölti kapcsolatban Pilinszky Ágnesnak dedikálta az Apokrifot. A kézzel írt dedikált vers ismert. [Pilinszky] 56 elején feleségül vett egy fiatal művésznőt, aki 56 végén sok minden, nem is politikai okból, kimenekült az országból."

___________________________________________________________________________________________

5. jegyzet Réz Pálról, Radnóti Sándorról, Soros Györgyről, Mészöly Miklósról, Kukorelly Endréről és Erdély Miklósról ___________________________________________________________________________________________

olvasom:
Radnóti Sándor írja Réz Pálról

"...Tudnivaló, majd negyedszázaddal korábban Parti Nagy arra biztatta, hogy tekintse nyersanyagnak az akkor még stilizálatlan interjúleiratot, s írja meg a memoárjait. De Réz azzal hárította el ezt az ötletet, hogy Vas Istváné­hoz hasonlíthatót nem tud írni, silányabbat meg minek. Mondhatta volna Saint-Simont is, hiszen egyszer megvallotta, hogy mindig olyat szeretett volna írni, mint az ő emlékiratai.

A szerénység gőgje hallatszik ki ebből a válaszból. Ha nem lehetünk első osztályú írók, akkor állítsuk az irodalom szolgálatába egész életünket..."

Erről persze azonnal eszembe jut, amikor Radnóti Sándor magáról mesélt:

"...Én költőnek készültem kamaszkoromban. Meg is jelentem az Élet és Irodalomban Tádé Sándor álnéven. És ez elsőéves egyetemista koromig eltartott. Ez a művész beállítottság tehát más, mint azé, aki tudományos pályára készül. Ebből aztán később is maradt, miközben beláttam, hogy a képesség, ami bennem van, egy József Attila-díjra talán elég lenne, de komoly költészetre nem, úgyhogy abbahagytam a versírást..."

Ez valóban a szerénység gőgje volna? Inkább egy polgár tartása. Önismerete és önérzete. Attól, hogy kimondja, hogy ő mondja ki, még ha nem is magáról, de nyilván önmagára is gondolva, megvédi magát a vádtól. Megelőzi, előre érvényteleníti. Gondolhatnám azt is, hogy pont ezzel árulja el magát, de ez olcsó pszichológizálás lenne. Hiszen fölösleges az indítékok találgatása: a lényeg a tett.

Ugyanakkor Soros Györgyről meg ezt írja:

"...A gazdag emberek önvédelme lehet a hűvös tárgyilagosság, hiszen az érzelmi kitárulkozás - gondolhatják (és tapasztalhatják) - könnyen indíthatja a másikat kéregetésre..."
Sosem fogok memoárt írni. 219. oldal

Kéregetésre. Nincs ebben semmi elítélő, tárgyilagos, oka is van rá, hisz előtte megírta, hogy Soros ketté választotta a személyest az intézményestől, és nála nagyobb és hasznosabb jótékonykodót még nem hordott hátán a Föld - ez az én megfogalmazásom már.
Mégis. Mészöly Koldustánca jut az eszembe, ami arról szól, hogy az elbeszélő hogyan aláz meg egy koldust.

Aztán még Kukorelly Endre is, aki a CéCéCéPé-ben arról ír, hogy mennyire undorodott a katonatársaitól, akik részegen érzelgőssé váltak - miközben józanul kíméletlen bunkók voltak.

Érzelgősség, gyengeség, kéregetés - ezek egy polgártól távol állnak. (Miközben nem csak Soros, hanem Kukorelly is jótékonykodik, a maga keretein belül.)

Még eszembe jut Erdély Miklós és Soros György találkozása is - ahogy Petőcz András mesélte el:

Erdély Miklós mesélt egy történetet, talán fél évvel a halála előtt, hogyan találkozott Soros Györggyel. Utolsó napjai voltak New Yorkban, amikor Soros váratlanul beállított Erdélyhez, a szállodaszobába, letett az asztalra valamennyi (elég sok) dollárt, és azt mondta: „Nem tudom, ki maga, nem ismerem. De mindenki azt mondja, adjak magának pénzt." Erdély, amikor ezt a történetet mesélte nekem, hozzátette azt is, hogy „abban a pillanatban Soros volt az avantgarde, nem én".

[Nincs ezeknek a jegyzeteknek semmi tanulsága, csak eszembe jutottak.]
___________________________________________________________________________________________

6. jegyzet [Könczöl Csabáról, Samu doktorról és Tar Sándorról]
___________________________________________________________________________________________

olvasom
Radnóti Sándor írja Könczöl Csabáról:


1980. január 22-én írtam ezt, augusztusban „Drága Sándor” megszólítással jött levél Samu doktor híres salgótarjáni, erősen nyitott zárt osztályáról. [...] Csaba az alkoholt és a szeduxent tolta túl, öngyilkossági tervekre utaló megjegyzéseket tett, s Bognár Éva, Bognár Szabolcs, Hajnóczy Péter, valamint Mátis Lívia éjjel 1 órakor betuszkolta egy kocsiba és leszállította Salgótarjánba a Samu István féle krízisintervenciós pszichiátriai osztályra, amely intézményhez mindegyiküknek volt már valami köze. Ez a kényszerintézkedés meglepően jól sikerült. Úgy látszik, azt várta, hogy valakik kezükbe vegyék a sorsát. Csaba jól érezte ott magát, 6–8 gépelt oldalas, lendületes önanalizáló leveleket írt nekem, tájékozódott a betegek és a város társadalmi helyzetéről, barátkozott Samu doktorral és a Szentesi–Ratkóczi házaspárral (fiatal pszichiáterekkel), valamint elkezdte foglalkoztatni az antialkoholista propaganda. Meg is látogattam ott, emlékszem, Dalos Rimmával együtt.

Radnóti Sándor _Sosem fogok memoárt írni_ című könyvében ez a történet kiegészül egy lábjegyzettel:

Pető Katalin kiegészítése: "Még egy adalék Csaba életének salgótarjáni korszakához. Ami talán a legfontosabb. Absztinessé válva nem csak az alkoholizmussal kapcsolatos cikkeket írt. Sokat járt a helyi könyvtárba, levéltárba. A levéltárban kigyűjtötte azok adatait, akik 1956 decemberében egy napon tragikus hirtelenséggel elhunytak. Ami azonos volt a salgótarjáni sortűz névtelen, elhallgatott áldozatainak listájával. Több mint száz lemészárolt, elfeledett ember kapott így, általa nevet. Az adatokat, mire kitört a balhé, sikerült kijuttatnia Bill Lomaxhez. Samu doktort és fiatal munkatársait, Ratkóczi Évát és Szentesi Pétert emiatt rúgták ki a kórházból.

Könczöl Csaba így emlékezett erre vissza 1989-ben:

....Samu István doktornak a vendégszeretetét élveztem 1980-81-ben. Ő azt mondta, hogy foglalkozzam valami értelmes, kulturált dologgal. Gondoltam, elkezdek foglalkozni egy anekdota feldolgozásával. Ez pedig úgy hangzott, hogy fasiszta bányászok, kenyérrel a hónuk alatt, megtámadták a téren békésen lövöldöző pufajkásokat. Így bukkantam annak a nyomára 7, vagy 8 éve, amivel most már nagyon sokan foglalkozhatnak. Előszedtem a halotti anyakönyvi kivonatokat, előszedtem néhány nevet, nevezetesen tízéves gyerekét is. Ezzel még közel sem volt 130-as a lista. Mindezek után kiutasítottak a megyéből.
Méghozzá úgy, hogy a BM utasította Telek Vilmos kórházigazgató főorvost, hogy ő utasítsa dr. Samu Istvánt, rólam kórtörténeti kivonat készítésére, aminek alapján megállapították, hogy, mint területen kívüli beteget, engem innen kiutasítanak. Itt vége szakadt az én kutatásom.

És egy állambiztonsági adalék: Tar Sándor volt az az ügynök, aki földobta Samu doktort és Könczöl Csabát, talán Kenedi Jánosnál hallott róluk, aztán jelentette a tartó tisztjének.
Samu doktort 1983-ban nyugdíjazták, de tudomásom szerint Salgótarjánból, tehát nem bocsátották (rögtön) el.
___________________________________________________________________________________________

7. jegyzet [Eörsi Istvánról és az 1957-es Írónyilatkozatról]
___________________________________________________________________________________________

olvasom - Radnóti Sándor írja Eörsi Istvánról:

"Nyilvános beszélgetésen vettünk részt többedmagunkkal, mint az évi díjazottak. Üggyel-bajjal lépett föl a pódiumra. Áttetszően, törékenyen, magas lázzal ült mellettem. Húsos arca – amelyen még nemrég is átütött a szakáll ellenére az életen át viselt óriáscsecsemő-fizimiska – megfonnyadt, összeaszott. S mégsem járt messze, nem zárta körül a halálos betegek szolipszizmusa. Egy kortársa azt találta mondani, hogy ők szerencsés nemzedék, s ezen azt értette, hogy még megkaphatták az elismerést. Pistát ez végtelenül fölpaprikázta. Magához vette a mikrofont, és elkezdte sorolni generációjuk szerencsejavait. S eljutott a fél évszázada beforratlan sebhez, a magyar írók a forradalom ellen hitet tevő 1957-es nyilatkozatához. – Mindenki aláírta, akit felkértek rá! Mindenki! – mondta. Kivéve egyet – s ekkor nagy nehezen felállt, mélyen meghajolt és utána mondta ki a nevet: – Tersánszky Józsi Jenő."

Radnóti Sándor kötetében van hozzá egy lábjegyzet, amely Tábor Ádám egy pontosító cikkére hivatkozva az alá nem írók közé felveszi Justus Pált is.

Egy ügynökjelentés szerint (Kristó Nagy István jelentett) akkoriban úgy tudták, hogy volt még egy harmadik személy is, aki az aláírást megtagadta: Bóka László.

Mellékszál, de az aláírók közül 18-an pár nappal később aláírták "azt a Kállai Gyulának, a Kádár-kormány miniszterének címzett levelet, amelyben tizennyolc magyar író jóindulatot kért 1956-os tevékenységük miatt bebörtönzött társaik számára.

A kollégáikkal szolidaritást vállaló írók (mint Weöres Sándor, Tamási Áron, Illyés Gyula, Benjámin László, Örkény István, vagy akár Németh László) utólag valóban hivatkozhattak arra, hogy a Kádár-kormány mellett hitet téve a bebörtönzötteket mentették."

Az akkori aláírókról és alá nem írókról egy hosszú cikk olvasható itt:

KOAN III.

Némaság a hang helyett.
De a némaság mi helyett?

Műfaj:  vers
Megszólaló: Tandori Dezső

Persze, nem akarok én Tandorinál okosabb lenni, de már rég óta birizgálja a csőröm: nem így lenne logikus?

Némaság a hang helyett.
De mi a némaság helyett?

Tegnap [mindig ma van] mesélte Jelenits István Esterházy Péterről:

Valamikor a 70-es években felkereste őt EP és elmesélte, hogy nemrég Nyugaton járt, nem volt pénze, ezért valami játékokban, szerencsejátékokban (?) vett részt, és csalt és lebukott. Több hónapra börtönbe csukták (!), és a börtönben nem volt magyar nyelvű olvasnivaló, csak a Biblia. Ezért hát ezt olvasta, rendkívül élvezte, mondta, hogy ez micsoda nagyszerű irodalom, és rátalált benne azokra a részekre, amit Jelenits tanár úr tanított neki a piarista gimnáziumban. És ez az élmény fontosabb volt neki, mintha megnézte volna Németországot.

Miközben Jelenits mesélt, a filmvetítésen és az azt követő beszélgetésen részt vevő idősebb férfiak közül néhány - talán egykori piarista diákok - Esterházy nevének említésére fölhorkant - én úgy éreztem, hogy ha a neveltetésük nem tiltaná, a földre köpnének.

Egyébként a csatolt filmben Jelenits három emberről beszél - róluk kérdezték?, csak ezt hagyták a filmben? - akik jelentős személyiségek voltak: Pilinszky Jánosról, Esterházy Péterről és Antall Józsefről. (Úgy éreztem, Antallt érezte legközelebbinek magához hármójuk közül.)

Nekem egy ismerősöm - neve is van Máté-Tóth András vallásszociológus - azt mesélte egyszer, hogy Jelenits "szent ember", érdemes a közelében lenni. Most viszont azt mondja, hogy a legutóbbi - a NAT ellenes piarista tanári alásírásgyűjtésről szóló - nyilatkozatával nem ért egyet:

"Jelenits István, a Corvin-lánccal és Széchenyi-díjjal kitüntetett piarista szerzetes, teológus tanár is megosztotta a Vasárnap.hu-val az állásfoglalással kapcsolatos véleményét. Úgy fogalmazott: a kormány olyan mértékben segítette anyagi támogatásával is az egyházi és azon belül a piarista iskolák újranyitását, egyházi kézbe kerülését, „hogy már csak emiatt is úgy gondolom:

nem a mi tanáraink dolga, hogy egy gond, egy probléma felhánytorgatásával kezdeményező módon megtámadják a kormányzatot”.

A piarista szerzetes hangsúlyozta, itt nem arról van szó, hogy a támogatások miatt ne jelezhetnék az egyházi iskolák pedagógusai a kormányzat felé, ha problémájuk van adott esetben a NAT-tal, ő mégis úgy gondolja, sajnálatos dolog, hogy „éppen egy ilyen lázadásnak a lovasai lettünk”. – Inkább közvetítő szerepet vállalhattunk volna a nehézségek tisztázására – szögezte le."
Elérhető még mindig itt.

Azon gondolkodtam, hogy védhető-e Jelenits véleménye? Természetesen nem EP-ről - akiről megbecsüléssel, szeretettel, de bizonyos fokú bizonyos fokú idegenkedéssel beszélt - hanem a piarista tanárok NAT elleni akciójáról.
Nekem a legelső reakcióm a hitetlenkedés volt: nem mondhatta azt, amit mondott, mert abból az következne - a saját logikám szerint -, hogy a piaristák hallgatását megvették.

Töröm a fejem azóta is, mert tegnap Jelenits nem egy demens vénemberként mutatkozott, hanem egy szellemi frissességét tökéletesen megőrző bölcs és tiszta emberként. (Már amennyire ezt egy egy órás beszélgetés alapján meg lehet ítélni.)

Adjuk meg a császárnak, ami jár, mert minden hatalom Istentől származik? Vagy csak egyszerű pragmatikus megfontolások állnak mögötte? Esetleg azt gondolja, hogy az "ellentábor" annyira istentelen, hogy nem szabad őket erősíteni, a jó oldalt pedig nem szabad gyengíteni?

A piaristák- amennyire tudom - nem arról voltak híresek, hogy a hatalommal szemben lázadoztak volna.

Érdekes egyébként, hogy például a Rákosi- és Kádár-rendszer idején a különböző egyházak, különböző szerzetes rendek mennyiben tanúsítottak ellenállást. A protestánsok - néhány kivételtől eltekintve - alig. A kisegyházak, az adventisták, a Jehova tanúi, aztán a katolikusok, a jezsuiták és a bencések inkább. Bulányi Györgyöt a piaristák kitaszították. A Regnum Marianum atyái sem piaristák voltak.
Volt-e szerepe a különböző hagyományoknak abban, hogy honnan kerültek ki a lázadók? Jelenits atya - minden személyes karakterén, meggyőződésén túl - egy tipikus hagyományőrző piarista?

Nem ítélkezem, hiszen nincs is semmi súlya a véleményemnek, csak gondolkodom.

Megkésve kezdtem olvasni Barnás Ferenc könyveit. 2012-ben Esterházy Péter ajánlotta a moly.hu legelső Tollvonás rovatában 

2014-ben A kilencedik című regényéről ezt írtam: 

...Barnás Ferenc is egy bukás történetét meséli el, egy kritikusa szerint kissé unalmasan:
”Simone Weil szerint a képzelet által alkotott irodalom vagy immorális, vagy unalmas, A kilencedik lapjain az unalom kétségtelenül felülkerekedik az immoralitáson…"
Igen, lehet. Egy HH, azaz hátrányos helyzetű kisfiú élete az 1960-as évek Magyarországán nem ígér izgalmas kalandokat. Ráadásul a narratíva egyes szám első személyű, azaz a lehető legszűkebb nézőpontot nyújtja, így hát a korról is csak annyit tudhatunk meg amennyit egy kilenc éves gyerek lát belőle. Borbély Szilárd a Nincstelenekben igyekezett felvázolni egy történelmi hátteret is a történetéhez, Barnás erre kísérletet sem tesz.
Marad a lélektani megközelítés. Egy szorongó, végtelenül kiszolgáltatott, szenvedő, vergődő és elbukó én megjelenítése. Egy másik kritikus szerint ezért mestermű. Ez is igaz lehet...
Összességében nagyon tetszett.

Aztán jött a Másik halál, amelyik ugyanilyen kedvenc lett:

Szigorúan tárgyilagosságra törekedve:

1. Egy skizofrén és kényszeres-neurotikus tüneteket mutató férfi a téboly határán billegve, egyensúlyozva, visszatekintve, felidézve és jelen időben megélve, önmagát gyógyítva, magyarázatot és kiutat keresve. Hitelesen megjelenítve, elsősorban a nyelv erejével. Ez az, ami nehézzé teszi a könyv olvasását, de pont ez, ami miatt kiemelkedően jó és fontos szöveg.

2. Ezen túl egyedi (extrém) sors, esetleges (anekdotikus) élményekkel, anakronisztikus élethelyzetű, ugyanakkor mégis tipizálható (mellék)szereplőkkel, erős társadalom- vagy inkább elitkritikával, és a végén némi posztmodern esztétikai összefoglalóval – mint regény is jól működik, mert a forma és a tartalom szervesen összeépül.

A legjobb kritika, amit találtam hozzá, a Műúton jelent meg, Balajthy Ágnes írta, Képterápia címmel. 

Ezek után nagy elvárásokkal kezdtem bele a legfrissebb regénybe is, és az elején azonnal megfogott. Ahogy például a fájdalomról beszélt:

"...Fegyelmezem magam, de hiába, aminek alá vagyok vetve, az az akaratomnál sokkal erősebb. Jajgatok. Nem. Én éjjel háromkor nem merek jajgatni egy kórteremben, ahol rajtam kívül más betegek is vannak, és akik feltehetőleg alszanak. A testem ad hangot: a szétpattanni készülő sejtfalak préselik ki a hangot a torkomból, a torkom alatti repedésekből. Testem önkéntelen reakciói szakadozva jutnak el a tudatomig, közben újabb és újabb fájdalomhullámok érnek el. Ha ezek a hullámok tovább erősödnek, mint ahogy most is, akkor csak a kijutásra tudok összpontosítani, csak arra, hogy ehhez az állapothoz képest a nemlét felszabadulás, megszabadulás..."

És az első bunkócsapás, az első fejezetben leírt kórházi történet után következett az újabb, az anya temetése, ilyen megfogalmazásokkal:

"...Mindannyian meghaltunk. A testvéreimmel nem beszélgettem erről, de tudtam, hogy ugyanezt gondolják. Nem gondolták, élték. Már egyikünk sem az volt, aki korábban, elveszítettük magunk; hallod és látod, ami volt, de ez már nem igaz, már sohasem lesz igaz, pedig valamikor benne éltünk: játszani, vidámnak és tehetségesnek lenni, akkor is, ha nem vagyunk azok, a tehetség nem képesség, hanem akarat, dicsőség a jóakaratú embereknek. Mackóra öltönyt húzni, kapcát cipőbe gyűrni, kinevetni a világot, mindent és mindenkit, közben a Mindenhatóra gondolni, a Lélekre, a Fiúra és Johann Sebastian Bachra. Aztán megint viccelődni. Hány temetésen énekelte a Mentsd meg, Uram, a lelkét az örök kárhozattólt! Most meg itt ültünk a fekete terítővel leterített asztalka előtt.
Mi és a nincs..."

És még folytatódott tovább is, volt önelemzés, és megjelent a (filozófiai) önreflexió:

"...Mindig a teremtés értelméhez vagy értelmetlenségéhez képest határozzuk meg a helyzetünk, illetve ehhez rendelt logikával operálunk, pedig ettől független logikák mozgatják az életünket..."

Ez utóbbi gondolatot akár a következő 350 oldal vezérgondolatának is felfoghatom: a főhős népes családja körében éli - sorsának kiszolgáltatva magát - az életét. Nem az aktivitás hiányzik belőle, hanem az értelmező, és így regény-szervező értelem.
Mert a remek első 100 oldal után számomra a könyv kipukkadt, és a végeláthatatlan családtörténet csak az egykor népszerű rádiójátékot idézte:

A Szabó család. Írta Liska Dénes.
Icu, Bandi és Laci. Szabó néni. Szabó bácsi. Pétery úr.
Irén, Bandi felesége
Péter, Bandi fia
Csilla, Péter felesége
Marci, Bandi kisebbik fia
Halász Feri, Icu első férje
Kárpáthy Zoltán, Icu második férje
Angéla, Laci első felesége
Wágner Zsiga, Angéla előző férje, Ferkó apja
Ferkó, Laci mostohagyermeke
Évi, Laci lánya az első házasságából
Korpás Jenő, Évi férje
Jencike, Évi és Korpás fia
Manci, Laci második felesége
Jani, Laci és Manci fia
Kárpáthy és Icu gyermekei, unokái
Ancsa
Zoli
Tücsök
Hédi, Zoli felesége
Zozó, Zoli és Hédi fia.

Nagygéci Kovács József írta a Revizoron, hogy számára a könyv olvashatóságát a stílusa mentette meg: "...ha nem lenne ennek a regénynek is jellemzője az általam nagyon kedvelt szikár, minimálisra húzott, sok esetben szó szerint alsó regiszterekben megszólaló Barnás Ferenc-féle nyelv, nem biztos, hogy végig tudtam volna olvasni..."

Szerintem viszont ez a nyelv dominánsan igénytelen volt, és a Szabó család karaktereit idéző figurák párbeszédei sem nyújtottak sok felüdülést. A szereplők konfliktusai akár vezethettek is volna valahová, de a családi béke mindent feloldott, és a történéseknek, a fordulatoknak a legkisebb tétjét sem éreztem.
A monoton hang, az egyetlen látószögből megírt történet kizárt engem is minden reflexióból - a bosszúságon túl, hogy a könyvet végig kell olvasnom.

A Magyar Narancsban Sipos Balázs hasonló kifogásokat fogalmazott meg: "...Tehetetlenek vagyunk a szöveggel szemben..." - kiegészítve azzal is, hogy a történet mögül hiányzott a valódi társadalmi háttér: "...A másik probléma az, hogy a regényből ki van takarva minden politikai, kulturális, társadalmi vonatkozás..."
Ez utóbbit én talán el tudtam volna viselni, hisz egy műalkotásnak a saját értelmezési keretei között kell érvényesnek lennie - az már csak hozzáadott érték, ha a kor meghatározó problémáira reflektál, de az kétség kívül igaz, hogy egy regény értelmezési tartományát és élvezhetőségét is bővíti, ha egy eleven kulturális hálóba illeszkedik. (Például Láng Zsolt Bolyai című regényének igazán emlékezetes jelenetei kötődtek a Svájcban felidézett európai kulturális kontextusokhoz.)

A KULTER oldalán Domján Edit recenziójában  ezt az kontextust a korábbi regényekben: A kilencedikben és a Másik halálban találja meg. Én ezt nem tudtam így összekapcsolni. A kilencediktől az életkori különbség választott el - az egy kisfiúról szólt, és a mostani főhősben nem ismertem őrá. A Másik halál pedig nyelvében és gondolkodásának extrémitásában annyira más világ volt, hogy az esetlegesen felismerhető visszatérő szereplők ellenére sem tudtam visszakapcsolni.

Nem az én könyvem ez a könyv, talán rosszkor találtam rá, szubjektív olvasatom talán igazságtalan, értetlen - legyenek olyan olvasói, akik tudják szeretni.

A Kalligram igényesen gondozott, szép formátumú kötetet jelentetett meg.

Az úgy volt, amikor anyám meghalt, bement Szent Péterhez, és verte az asztalt, hogy ha kell, ő bemegy az Úristenhez is, de ő részt akar venni a saját temetésén. Mert látni akarja, hogy a fia, menye és az unokái rendesen felöltöztek-e, és ott vannak-e a rokonai és tanítványai - mindenki aki szerette és tisztelte őt. Azon a napon ne járjon a villamos, és eresszék félárbócra a zászlókat is! És a temetésen fellépjen egy irodalmi színpad is, és mondják el a Halotti beszédet, és szavallják el a kedvenc Ady verseit is! Apám pesze csitította, de aztán ráhagyta - a fontos dolgokban mindig ő döntött, de az ilyenekben inkább engedett. Felült a bringájára, és kikerekezett Vácról Verőcére, hogy megnézze a tanyát, rendesen megmetszettem-e a fákat, a bokrokat, a sövényt. Aztán leült olvasni, Mikszáthot, anyám meg hiába kereste őt, nem vette fel a mobilt.
12-én délután persze együtt nézték fentről az egész haccacárét. (Az Úristen engedett, elengedte őket.) Nem szerepeltem valami fényesen, de azért nem hoztam szégyent rájuk. Anyámnak eszébe jutott az a délután is, amikor elmeséltem neki A szív segédigéit.

Meg kell szabadulni attól a "...rögeszmétől, hogy a tanár ne tudást, hanem készségeket tanítson. Nincsenek általános készségek, a készséget tudás hordozza..." - állítja a jeles és idős konzervatív filozófus 2020 februárjában, a Magyar Tudomány című folyóirat cikkében*. (Mennyire provokatív is tud lenni egy idős konzervatív filozófus!)

Ezzel szemben egy másik cikk szerint** Szingapúrban "...A tanulók heti egy órában végeznek kifejezetten gondolkodásfejlesztő gyakorlatokat: különféle példákat oldanak meg, amelyek mind egy-egy gondolkodási folyamathoz kapcsolódnak, valamint aktív önreflexiót végeznek, hogy felismerjék, melyik helyzetben melyik gondolkodási folyamatot használják. Gondolkodási folyamatból Marzano programja nyolcat nevez meg:

• Fókuszálás, a probléma definiálása és a célok felállítása
• Információgyűjtés, a probléma körüljárása
• Emlékezés, kódolás, felidézés
• Rendszerezés, kategorizáció, reprezentáció
• Analizálás, komponensek azonosítása, fő minták felismerése
• Kiterjesztés, indukció, dedukció, elaboráció, következtetés
• Integrálás, összegzés, újrastrukturálás
• Értékelés, verifikálás..."
  
  

 Szerintem ez a heti egy óra nem arról szól, hogy a hagyományos tanítás módszereit kiváltsa, de mutatja, hogy az oktatásban, a pedagógiában nem csak a múlt század első felében alkalmazott módszereket lehet alkalmazni.

Cecilia Heyes: Kognitív eszközök elmélete - A gondolkodás kulturális evolúciója című könyve valamiképpen ennek az elméleti hátteréhez kapcsolódik.
Végtelenül leegyszerűsítve arról szól, hogy sajátosan emberi megismerési mechanizmusok (úgymint szelektív társas tanulás, utánzás, elmeolvasás és a nyelv) eszközök, amelyeket a csecsemő, majd a gyermek a kulturális környezetéből tanul meg, ezek nem genetikailag örökölt ösztönök. És ezek a tanult képességek egy evolúciós folyamat eredményei: a kevésbé eredményes eszközök kiszelektálódnak, az eredményesek elterjednek egy-egy kultúrán belül.***

Mi következik Cecilia Heyes elméletéből? Például az, hogy a kultúránkat egy kataklizma következtében elveszíthetjük, hisz az nincs a génjeinkbe írva, ugyanakkor viszont folyamatosan fejleszthető - nem egy kőkori agyra kell ráerőltetni a globalizált, multikulturális és részben virtuális világhoz való alkalmazkodás képességeit.

Következik-e ebből, hogy az idős, jeles és konzervatív filozófussal szemben a szingapúri oktatási rendszer újításának van igaza? Talán igen. Mert ha a megismerési készségek tanultak és fejleszthetők, akkor talán a tanulási készségek is fejleszthetők, akár direktben is.
De az is lehet, hogy más okból fontos a tanulási készségek fejlesztése, és nem az eredet miatt.   
Mert én még Cecilia Heyes elméletének érvényességében sem vagyok teljesen biztos. Amíg olvastam, addig logikus és meggyőző volt, de utánagondolva már támadtak kétségeim. A kulturális antropológia, a szociálpszichológia és az evolúciós pszichológia annyira általánosítható - kortól és helytől független - sajátosan emberi megismerési mechanizmusokra talált, ami az emberiség egységességét bizonyítja, hogy ezek mellett lényegtelennek tűnnek a kulturális különbségek. Nem látom a kognitív eszközökben (a malmokban) a különböző variációkat, csak a kulturákban (az őrleményekben). 

Na, hát például ilyenekről lehet filózni, ha elolvasod ezt a könyvet. :D

* Kicsit bővebben: 

A tudás folytonosságán, hagyományosan és először, a nemzedékeken átívelő folyamatosságot értjük. Ez a folyamatosságeszme máig érvényes, megvalósítója az internet korában is a hagyományos iskola és a hagyományosan művelt tanár, amennyiben persze sikerül megszabadulnunk attól a rögeszmétől, hogy a tanár ne tudást, hanem készségeket tanítson. Nincsenek általános készségek, a készséget tudás hordozza, a tudás tartalom és ugyanakkor gyakorlat.
Nyíri Kristóf: Tudásfolytonosság
Magyar Tudomány folyóirat 2020. február
Aztán ezt később egy kicsit finomítja, amikor leszögezi, hogy nincs ellenére, ha az iskolákban kézműves készséget, anyagformálási készséget tanítanak, sőt ő ezt még fontosnak is tartja, a Bauhaus hagyományára hivatkozva. :D

** Parák András: Lexikális tudás vagy kognitív fejlesztés? A szingapúri iskolák sikerei

 
*** Egy bővebb kifejtés:

Heyes a Kognitív eszközök elmélete (2018) című könyvében bemutatja a kulturális evolúciós pszichológiai megközelítést, mely azt állítja, hogy a sajátosan emberi megismerési mechanizmusok a kognitív evolúció termékei. Azaz, ezek a megismerő mechanizmusok sokkal inkább kognitív eszközök, melyek csecsemő- és kisgyermekkorban éppen az elérhető kulturális környezet, és a szociális interakciók eredményeképpen alakulnak ki, s utána is ezen interakciók következtében formálódnak, mintsem kognitív ösztönök, azaz genetikailag hagyományozott pszichológai jellemzők. E szemlélet az evolúciós változásokat, azaz az adott populáció jellemzőinek eloszlásában bekövetkező változást, legfőképp a kulturális hagyományozás eredményének tartja (elismerve a genetikai öröklés alapvető szerepét).
Tagadhatatlanul, az emberi elme alkotóelemei genetikailag öröklődnek, mégis a természetes szelekció kulturális változata formálja egyedivé. Más szavakkal, a megkülönböztethetően emberi megismerési mechanizmusok elemi kognitív ösztönökre épülnek, - olyan megismerési képességekre, melyekben más fajokkal osztozunk, és egyedi figyelmi hangsúlyok illetve egyedi motivációs bázis nyomán, - melyek már a csoportban élés evolúciós eredményei az embernél- , asszociatív tanulás segítségével válnak a kulturális tanulás eszközeivé. E kognitív eszközök így a kultúrában való fejlődésre kialkult, a társakra épülő tanulás speciális formái.

A könyvben a szerző a kulturális tanulásnak négy területét vizsgálja, mégpedig a szelektív szociális tanulást, az utánzást, a tudatelméletet és a nyelvet. Ezek a képességek tulajdonképpen azok a kognitív eszközök, melyekről Heyes azt gondolja, hogy a társas interakció maga dolgozza ki őket, és így válnak sajátosan emberivé.
Király Ildikó Opponensi kérdésekre válasz

Rengeteg jármű szállítja az információkat egyik ágenstől a másikig - melyeket olyan fantáziátlan nevekkel illetnek, mint "ingerfokozás" és "megfigyeléses tanulás" -, ám az utánzás mindig is tanulás gépparkjának sportautója volt.

 
Cecilia Heyes: Kognitív eszközök elmélete

"Ott állt a Pobjeda, a lefüggönyözött ávós kocsi. A járda felőli oldalán két ávós hanyagul nekidőlve várt. Az egyik megszólalt: – Maga a Sajó László? Aztán miért nem voltunk mi Egerben, a főiskolán, felvételizni, mi?! – Én a Színművészeti Főiskolára felvételiztem, oda is jelentkeztem. – Az minket nem érdekel. Elmegy Egerbe. Két hét múlva jövünk! Jelenti nekünk, hogy megvolt a felvételi. Másnap Egerben voltam.

Tehát tulajdonképpen az ávónak köszönhetem, hogy vagyok… Apám itt ismerte meg anyámat. Egerben találkoznak a betelepített Duna-menti római katolikus és Rajna-vidéki református németek leszármazottai. Messziről jöttek, sok idő eltelt, míg…"
____________

Sajó László dokumentarista prózájában édesapja önéletrajzát strukturálja és írja tovább. Idősebb Sajó 1999 és 2006 között kilenc kis füzetben adta közre visszaemlékezéseit, D. Sajó László név alatt (a D a diákra utal, „apám ezzel különböztette meg magát tőlem” -  olvashatjuk a fiúnál.) Az apa szövegeiből kiemelt szemelvények a könyvben dőlt betűvel vannak szedve, közéjük ékelődnek be szögletes zárójelben a fiú saját emlékei, kiegészítései, kommentárjai. Ezen felül külső forrásokat is felhasznál a szerző, történeti munkákat, illetve édesanyja szóbeli közléseit. (Teczár Szilárd)

Nagyon tetszett. Miután elolvastam, írtam is a a szerzőnek, többek között ezt:

...1959-es születésű vagyok, ezért sok mindent juttatott az eszembe a könyv, ezen kívül levéltárosként dolgozom, ezért a forrásközlések is érdekeltek. 
Nekem a nagyszüleim alföldi magyar parasztok voltak [...], de a feleségem szekszárdi német származású [...], ezért megkülönböztetett figyelemmel fordultam a sváb történetek felé.
Ugyanakkor amikor a nagyon megrázó német kitelepítési történeteket olvastam, eszembe jutott, hogy Mérk és Vállaj háborús időszakának is utána nézzek. Itt találtam rá zsidó orvos történetére, kár, hogy ezt legalább említés szintjén nem tudta beledolgozni:  https://www.centropa.org/hu/biography/kadar-pal 
E nélkül a helytörténet egy egész kicsit hiányos. Rátaláltam a tolcsvai történeténél arra a bekezdésre, amelyik az ottani zsidóknak állít emléket, de a Vállaj sváb lakosságának történetéhez a zsidó orvos története - szerintem - hangsúlyosan hozzá tartozott volna - gondolom én.
Tudom, hogy az Ön könyve alapvetően az édesapja naplói mentén íródott, de azért eszembe jutott Borbély Szilárd Nincstelenek és Vida Gábor Egy dadogás története című regénye - ezeket remekműveknek tartom - amelyek sokkal kritikusabban beszéltek a családjukról, a környezetükről, mint Ön. 
Miért is írom meg ezt Önnek? 
Csak azért, hogy hitelesnek láthassa - nem kritikátlanul olvastam a könyvét - és ennek ellenére nagyon tetszett, igazán nagy élmény volt...

A könyvből hosszú idézetek olvashatók a Literán, érdemes megnézni azt is.

Amikor először olvastam, ezt írtam:

Most fejeztem be. Szerintem remek. (10/10)
Ottliktól a Buda, és Esterházytól a Termelési regény második fele jutott róla az eszembe – nem a Harmonia cælestis, pedig ez is valahol számozott mondatok egy család életéből.
Ha majd megszerzem elektronikus formában is, akkor egy csomót fogok idézni belőle. Vagyis újraolvasós kedvenc.
(A Kalligram még egy kicsit több gondot fordíthatna az olvasószerkesztői munkára.)

Úgy is lett! (Bocsánat a linkért!) Elolvastam újra, és közben teleszórtam idézetekkel a Facebookot. Aztán szokás szerint elolvastam a könyvről szóló kritikákat, és az egyik igazán felbosszantott. Arról meg ezt írtam:

Olvasom, egy kritikus írja: „Annyi baj van ezzel a szegény könyvvel.” Miért nem annyi bajom? Nekem nincs annyi bajom, nekem tetszik. Még azt is írja, hogy Mégis, milyen módon kellene akkor olvasni Cé Cé Cé Pét? Élvezettel, nekem ez a válaszom. Nem neki szól ez a könyv, és el sem tudja képzelni, hogy ezt szeretni, élvezni lehet. Semmi affinitása nincs hozzá, az nyilvánvaló, képes a fejezet számozásokon rugózni hosszú bekezdéseken keresztül. Lehet persze ezt végtelenül racionálisan is megközelíteni, de minek? Engem nem érdekel a számozása – hiába konstruált egy bonyolult rendszert az író úr – épp csak rápillantok, aztán megyek tovább. Nekem így működik. És olyan, mint egy gigantikus labirintus, mindenhonnan vannak elágazások, minden szakasz felébreszt valamit bennem, aztán kapcsolódik egy korábbihoz, egy következőhöz, meg olyanokhoz is, amit nem értek, csak sejtek, de nem is akarok mindent megérteni, elég a sejtés, elég, hogy hat, elég, hogy benne vagyok a hálóban, az összefüggések rendszerében. Ez nem lineáris könyv, és kész. Ehhez persze az kell, hogy ne idegesítsen, hanem tetsszen... 

Nem titok, hogy ki volt az a kritikus, melyik volt az a kritika, amelyik felbosszantott: Svébis Bence Túlterhelt töredékek című írása az ÉS-ben. Hogy nem csak nálam ütötte ki a biztosítékot, mutatja, hogy Németh Gábor író is szóvá tette, egy héttel később, az ÉS Visszhang rovatában. Erről meg ezt írtam:

Vitatkozzon-e egy szerző a kritikával?
Nem elegáns, de hát, miután a szerző elengedte a művét, nem több már ő sem, mint egy olvasó, akinek megvan a saját olvasata – onnan miért ne?
Vitatkozzon egy író egy másik írót ért kritikával? A feltételezhető elfogultság, a szolidaritás a kollégával, nem csorbítja az érvei súlyát? De igen, mégis itt a példa, aminek örülök. Már csak azért is, mert több olyan gondolat is visszaköszön Németh Gábor válaszából, amit én is megfogalmaztam. [...] Szóval, szerintem jobb, ha az olvasók (vagy más kritikusok) vitatkoznak egy kritikával, és nem a szerzők, de hát a szerzők hangja nagyobbat szól, messzebb elér.

[Csak zárójelben: Érdekes, hogy egy másik igen szigorú kritikus, aki a maga rendkívül következetes (újbaloldali?) ideológiai álláspontja alapján szokta írni a maga végtelenül alapos, de ellentmondást nem tűrő kritikáit, szóval Sipos Balázs azt nyilatkozta a Literán, hogy a (szerintem kifejezetten polgári, magát a politikai középre pozícionáló) Kukorelly regénye volt a tavalyi év szerinte legkiemelkedőbb magyar szépirodalmi műve, Nemes Z. Márió: Barokk Femina című könyve mellett.] 

Szerencsére találtam olyan recenziót is, ami tetszett. Szokás szerint Kolozsi Orsolyáét, aki többek között ezt írta:

A Cécécépében ugyanis a történelmi időszak bemutatása mellett a megértés alakzatai is középpontba kerülnek. A megértés lehetetlensége kerül terítékre, ezzel együtt a világ megértésének és az önmegértésnek a kudarca. Kukorelly arról beszél, hogy nincs végleges megértés. Folyamatosan visszaúszó emléktöredékei (ezek közül a legkiemelkedőbb a Pásztor nevű iskolatársához kötődő, egyre terebélyesedő, valószínűleg a lelkiismeret által felnagyított emlék) is ezt hangsúlyozzák: újra és újra végiggondolhatod, de mindig másként érted meg, aktuális megértés van legfeljebb, mindent tisztázó, katarzist hozó nem lehetséges. Talán éppen ezért lehet csak töredékben mesélni (még akkor is, ha ezek a darabkák itt a számozások miatt egyébként nagyon jól strukturálhatók), mindig csak részeket, az egészet soha. És a szöveg elbeszélője szerint még így is lehet valamit érteni, de nem tudni, vagy tudni, de nem érteni.
Kolozsi Orsolya: A kommunizmus szagáról és a megértés lehetetlenségéről szól Kukorelly regénye

Hasonló következtetésekre jut egy másik kritikában Forgách Kinga is:

A könyvnek folyamatos, vissza-visszatérő témája a nem tudás, a nem értés, a kérdések és a válaszok pontatlansága, amelyek miatt a múlt, a történelem legfontosabb eseményei vesznek homályba generációról generációra.
Forgách Kinga: Antikolt kommunizmus

Még egy megjegyzés, mielőtt itt is elkezdeném az idézgetést: A család, illetve a főszereplő (K) történetét végigkíséri, hol ellentpontozza, hol felerősíti, hol meg "csak" el-, illetve felemeli az antik mitológiából vett, leginkább Hermészhez kötődő történetek sora. Én ezeket baromian élveztem. Egyszerre voltak költőiek és drámaiak.
Na és akkor néhány idézet:

Tizenegy testvér, gyakran összejártak, boroztak, marhultak, emelt hangon kiabáltak egymással, összevesztek mindenen. Összevesztek Hitleren, az egyik utálta, a másik nem utálta, ez istenítette, amaz gúnyolódott rajta, ruszkik így, komcsik amúgy, egyik hevesen zsidózott, a másik, akinek zsidó volt a felesége, látványosan befogta a fülét, éjféltájban pedig, ha már kiüvöltözték magukat, érzelgősen egymás nyakába borulva indultak hazafelé. Alaposan ki kellett szellőztetni utánuk a dohányfüst miatt. Julcsa összeszedte az üres vagy vörösborral félig teli poharakat, a hamutartókat egybeborogatta, és cselédlányhoz illő fintorgással kicipelte az egészet a konyhába. A férfiak még a lépcsőházban is hangoskodtak, fel-felröhögtek, mindez addig tartott, míg el nem szállította az utolsót is a taxi. Úriemberek. Meghaltak már. Rég meghaltak. Meg, meg.
14-15. oldal 

Néhányan az égiek közül túl könnyen
veszik más égiek szerint. Állandóan váltogatják
a szabályokat, megváltoztatják, aztán vissza, áttologatják,
mintha a lakásuk bútorait tologatnák összevissza.
Vagy tényleg az a lakásuk, és
azok a bútoraik. Semmijük nincs, ez
is szabály; semmi, csak a fölöslegesen
pontos látvány. De változtathatnak-e a szabályokon?
Van, aki belekapkod a földiek dolgába
az égiek közül, mint a kisgyerek,
amikor akváriumba dugva az ujját, vihart
kavar a halacskák közt. Mások leülnek
az élők orra elé, és mindenféléket
mondanak nekik. Erősen és közelről, mégsem
hallható, csak valami kis lihegésféle. Schicksallos,
wie der schlafende Säugling, atmen die
Himmlischen.
Hölderlin, Hyperions Schicksalslied
És van olyan, aki csak
egyhelyben ül, naphosszat a földet bámulja,
nem szól bele, mert lát eleget.
103. oldal

Az egyetemi KISZ-szoba mindig tele volt zsúfolásig, a nyitva hagyott ajtón dőlt ki a füst, lehetett látni, hogy ott benn fontoskodnak, ezek volnának a kommunisták? Pataki. Meg a családja, na, ők. Végre egy komcsi! Végre valahára két komcsi, Pataki meg a faterja, érzelmi kommunisták, föl lettek szabadítva. A szovjetek felszabadították a zsidókat, kész. Eszébe jut Pasztuh. Mit kezdene Pataki a Pasztuhhal.
(0.32)
Eszébe jut, hogy mi a francnak kellett Pasztuhnak olvasnia az Esz esz esz er című leckét oroszórán. Miért kellett volna annak a szerencsétlennek bármit olvasnia, mitől lett volna az neki jó! Miért volna jó bárkinek ezen a világon, ha ez a kisfiú szép szabályosan felmondja azt, hogy C C C P ! […]
(5.10)
Látja Pásztor nénit, a Pasztuh mamáját. Szürke, halálosan fáradt, mosolytalan, kortalan asszony, ha nem nézed, azonnal elfelejted az arcát. Öt perc múlva simán elmennél mellette az utcán. Ez a kommunizmus. Nem a Pataki meg Pataki faterja a kommunizmus. Hanem Pasztuh, egy kisfiú, akit nyolc tantárgyból buktattak az első év végén a vörös zárdának becézett gimnáziumban, hogy egész biztos kimaradjon. Ez a mackóforma kis mindenből kimaradó tuskó, jel, a kommunizmus jele, igazi proli, aki nem kell senkinek, a komcsiknak végképp nem.
140. oldal

(0.38)
Hermész egynapos korában elhajtja féltestvére, Apollón ötven tehenét. Ormótlan sarut csinál magának, hogy Apollón óriásnak higgye, ne egynaposnak. A teheneket hátrafelé hajtja. Farolnak a tehenek. A bikát ott hagyta. A kutyákat is. Lebukik, letagadja, hazudik, a bátyja nevet, szeretik egymást. Hermész neki adja a lantot. Egy Külléné-hegyi barlangban Maiát meglepte Zeusz, míg édesen elfoglalta az álom a hókarú Hérát, áll a homéroszi himnuszban, Devecseri Gábor fordítása.
(6.21)
Mutogatták magukat a kislányok az üdülőben. Lefekvés után berohantak a fiúk szobájába négyen-öten, lehajoltak, lesodorták magukról a bugyit, széthúzták a popsijukat, erre (K) élesen emlékszik. Ijesztő volt. Betódulnak az üdülő hálótermébe, ahol (K)-ék aludtak, egymás mellé állnak, megfordulnak, letolják a bugyijukat, egyszerre csinálják, mint egy balettkar. Aztán kirohannak. Begyakorolták. Gyereküdülő Leányfalun, reggelire hitlerszalonnát adnak, meleg tejet, pillével a tetején. (K) nem issza meg. Belekortyol, öklendezik tőle. Kivágódott az ajtó, bejött egy csomó lány, megfordultak, előrehajoltak, letolták magukról a bugyit. Mint valami tánckar. Nem látni az arcukat. (K) legalábbis nem látott semmit. Bokros térségen áll a tűző napon, egy lány mellett. A lány megfogja (K) kezét. (K) nem meri megölelni, pedig a lány mintha azt várná. Történjen már valami. De hogy kell történni, minek kellene történnie? Eljönnek onnan, futnak a többi gyerek után, akkor eleresztik egymás kezét.
(6.22)
’Kiengedték Józsit Kistarcsáról’, mondja (K) anyja a fiának. ’Öregember lett a Józsi. Nyammogva beszélt, és valahogy lehalkult. Mint mikor nagyot csavarsz a rádió gombján. Icka pedig megőszül. Ez ötvenhat tavaszán lehetett.’ Hallgat. Bólint. ’Ilyen sovány nyanya lett abból a világszép nőből.’ Éosz, Hyperión lánya Tithónosz számára örök életet kért Zeusztól. De az örök ifjúságról elfelejtkezett. Az összeaszott Tithónoszt Zeusz végül könyörületből tücsökké változtatta.
174-175. oldal

Eleve úgy volt, hogy (K) nagyanyja üldögél a barátnőivel a Lukácsban vagy a Gerbeaud teraszán 1927 kora nyarán, és a cselédeikről diskurálnak. 1932-ben, 1942-ben. Hogy a Julcsa rendes, de lassú, bezzeg a kis izé, a Mari! Az én Mari fiam, az mint a motolla, csak nem nagyon szeret mosdani. Bepacsulizza a fehérneműjét, szagcsíkokat húz maga után, viszont a Katica meg hiába tiszta, mert bakázik. Kicsit lopnak, világos, szabad nekik, és persze nem szabad, de hiába, kérdés csak, hogy mennyi az a kicsi. Ráadásul esetleg olyik nem lop, mert elvei vannak neki. ’Képzeld, drágám, elvei, ennek a csinos kis tökfejnek!’ Összenevetnek, de jóindulatúan. Semmiképp rosszindulatból. Ki így, ki úgy, jók is meg roszszak is, attól függ, franc tudja, mitől.
(2.46)
És hát veszekednek, tudjuk, cselédek veszekedése! Elkanyarítják magukat, visongnak, kiabálnak egymásra a gangon, ha összeszaladnak, viszont ajánlatos velük jóban lenni, rendesen beszélni hozzájuk, különben baj van. ’Különben belepöknek a levesedbe, sose tudhatod, édesem’, mondja Kóczián Csöpi, a barátnője, (K) nagyanyjának. Int a pincérnek, százpengőssel fizet. ’És mit szólsz hozzá, hogy a buta csehek már megint ezt a Maszarikot választották?!’ (K) nagyanyja semmit sem szól hozzá, sose hallott arról, hogy Maszarik. Elővesz a Kóci a retiküljéből egy vadonatúj százpengőst, kedvtelve nézegeti. Még ropog. Egy hónapig elég az élethez Párizsban. A személyzetről szerzett tapasztalataikat csereberélik az unatkozó budai úriasszonyok.
173-174. oldal

(3.56)
Volt akkoriban tél, gondolja (K). Régen mindig havazott, amikor kellett. Nem jobb volt, hanem havas. Sűrűn hullt, elnyomta a város zaját. Rosszabb volt, most jobb. ’Lapultunk a hóban, és néztük, honnan lőnek ránk’, hallja az apja hangját. ’Csak a teljes sötétség beálltával tudtunk visszahúzódni.’ Visszahúzódni, gondolja (K). Teljes sötétség. Most nincs tél, gondolja, csak hideg. Egyszerre leesik a hó, és azonnal bedöglik a forgalom. Áll minden. Lelassul, áll, megáll, ami van, azt lefödi mindenféle más.
301. oldal

Egy szépíró tollára kívánkozó történet, talán éppen Thomas Mannak kellett volna megírnia, esetleg Nádas Péternek, bár akkor túl kegyetlen lett volna. Így is elszomorodtam a végére, ahogy fogytak a szereplők, hisz - spoiler! - mindenki meghal a végén. És ez a könyv tényleg a végéig van megírva.

De induljunk az elejéről:

"A Mannok borítója szerint családregény, valójában viszont nem szépirodalmi mű: monográfia, életrajz és napló fura egyvelege, ami mögött elképesztő kutatómunka áll. Lahme levelekből, beszédekből, naplókból szinte napra pontosan rekonstruálta a Mann-család valamennyi tagjának életét, emellett idéz a műveikről megjelent kritikákból, a család tagjairól szóló portrékból, sőt, még egyes regényeikből is. Ettől egyrészt hiteles és pontos lesz a könyv, másrészt viszont olyan száraz és távolságtartó is, mint maga a családfő. Nincsenek dramatizálva Thomas vagy Klaus Mann tettei, nem kapunk egy készen tálalt, írói megoldást arról, mit miért tettek, vagy mire gondolhattak. Lahme tényszerűen lejegyzi, a bizonyítékok alapján mi állítható biztosan, az pedig ránk van bízva, hogy ebből milyen következtetést szűrünk le. A szerző nem szépíró, így nem lehet rajta számon kérni, hogy könyve nem hagyományos családregény – mégis, olvasóként érdekesnek találtam volna, ha a leírtakat egy nagyívű szépirodalmi regényként írja meg. Na de talán majd valaki más!" - ezt a Fidelion írja Szabó Ádám.

Bazsányi Sándornak viszont nincsenek kétségei, szerinte ez a könyv joggal nevezhető családregénynek, és ezt a Jelenkor 2019 decemberi számában közölt recenziójában egy egész oldalas bevezetővel igazolja. (A neten még nem elérhető.) Ő ezt is írja:
"...az irodalomtörténész Lahme - szakmájához és hivatásához illően - személytelenül és körültekintően követi a történetet, ámde éppen ezzel teszi lehetővé az olvasók számára a megértésen alapuló, akár érzelmesebb vagy indulatosabb színezetű erkölcsi állásfoglalást (és nem feltétlenül ítélkezést)."
Jelenkor 2019. december 1408. oldal
[Bazsányi Sándor: Mann-nak lenni mit jelent?]

De miért kéne állástfoglalni, esetleg ítélkezni? Azért, mert ez az "Amazing family" ritka visszataszító alakokból állt. Szerencsére ez többnyire a magánügyük, de mégis. Miközben olvastam, jegyzeteltem, például ezt:

A könyv legfontosabb része a konfliktus a nácikkal. Ebben maximálisan pozitívan vizsgázik az egész család. Miközben az anyát (Thomas Mann feleségét) és Golo Mannt leszámítva elképesztően egoisták voltak, a világgal szemben is, és egymással szemben is. Ez persze lehet az írói narratíva torzító hatása is, de a könyv alapvetően dokumentumokra, a családtagok naplóira és levelezésükre épül, tehát hitelesnek tűnik. A hat gyerekből két fiú homoszexuális volt, egy lány biszexuális - felmerült bennem, hogy ez örökletes lehetett? A gyerekek többségénél volt valami idegbetegség is, ketten öngyilkosok is lettek. Terhelt család volt? Ez volt a következménye Thomas Mann félig elfojtott homoszexualitásának? Talán ez túl durva következtetés, de a lehetőségét nem tudom kizárni. Ugyanakkor Thomas Mann felmenői között is voltak terheltek, öngyilkosok. Lehet, hogy innen jött minden? Jobb nem ismerni az írók magánéletét? József Attila fehérek közt egy európait látott Thomas Mannban, nekem is egy ikon volt, egészen messziről, a művein keresztül látva. Közelről, illetve közelebbről nagyon is esendő, végtelenül hiú, és elég önző ember képe rajzolódik ki ebből a könyvből. Újra kéne olvasnom a régi vitát, Nemes Nagy Ágnes és Nádas Péter vitáját arról, hogy Thomas Mann elfojtásai mennyire ítélhetőek meg pozitívan. Amikor olvastam azt a vitát, én egyértelműen NNÁ véleményét osztottam, most viszont merültek fel bennem kérdőjelek.

Ahogy végére értem a könyvnek, fel is elevenítettem NNA és NP vitáját, írni fogok mindjárt róla, de előtte még Thomas Mannról. A gyerekeivel szemben megbocsátó vagyok - ők leginkább áldozatok voltak.

A könyv alapján, hangsúlyosan a könyv alapján, Thomas Mann egy kisstílű és másokkal szemben érzéketlen ember volt, aki - nagyszerű könyvei megalkotásán kívül - csak a saját emlékműve építésével foglalkozott. Két jellemző példa:
"Hiú volt, mint a legtöbb művész – szomjazta a dicséreteket, de egyetlen rossz vélemény hetekre elvette az életkedvét. Mikor úgy érezte, elég közel került a díjhoz, elkezdte a nyomásgyakorlást: levelet írt az utolsó német Nobel-díjasnak, Gerhart Hauptmann-nak, és felháborodását fejezte ki, hogy esetleg az egyik nagy esélyes honfitársa, Arni Holz kaphatja meg a díjat. Sőt, még egy lejárató cikket is rendel Holzról egy svéd újságba, hogy így csökkentse esélyeit, és növelje a sajátját. Nem sokkal később meghalt Arno Holz, Thomas Mann pedig elnyerte a Nobel-díjat. A vele készült első interjúban Thomas Mann képmutatóan rámutat, hányan érdemelték volna meg még az elismerést, és külön kiemeli Holzot.
Nem éppen Arni Holzot illette volna meg a díj? Halála kétszeresen is fájdalmasan érint ebben az összefüggésben."
[Ezt is Szabó Ádám ismertetőjéből idéztem.]
A másik: Máshonnan, Thomas Mann közreadott Naplójából lehet tudni, hogy legidősebb fiához, Klaus Mannhoz, annak gyerekkorában plátói, de mégis pedofil jellegű testi szerelem fűzte. Thomas Mann lekűzdte ezt a vágyát, és végül sikerült annyira elidegenednie Klaustól, hogy annak csődbe ment életét lezáró öngyilkossága után még a temetésére sem ment el, és a sírját sem kereste fel soha. 

Lehet persze, hogy ez a kép torzkép a nagy íróról, és csak Tilmann Lahme narratívájának a következménye - ezt én nem tudom megítélni.

Thomas Mann számomra nem is annyira az irodalmi művei miatt, hanem inkább a politikai kiállása, és a róla szóló rendkívül érdekes diskurzus miatt érdekes. Erről néhány mondat:

Nádas Péter 1989-ben a Holmiban közölt egy hosszú esszét Thomas Mann Naplóiról, amelyre Nemes Nagy Ágnes írt egy rendkívül kritikus választ Thomas Mann mint Álarc címmel. Ezt a választ aztán nem tette közzé, pedig például Balassa Péter határozottan javasolta a közlést: 
"a költőnő ’90 elején nekem is megmutatta friss kéziratát, melyet akkor energikusan közlésre ajánlottam: Egyúttal megmondtam neki: nem vele, hanem Nádassal értek egyet, de nagyon fontos lenne, hogy napvilágot lásson ingerült és érdekes kifakadása, méghozzá minél előbb (1990 legeleje ez, az első szabad választás előtti sajátos, emlékezetes atmoszférában, ráadásul mindketten tudtuk már, hogy ő gyógyíthatatlan betegségben szenved). Rábeszélésem hiábavalónak bizonyult. Fő érve a közlés ellen az volt, hogy tekintélyével és hangnemével Nádas Pétert, az általa nagyon is sokra tartott „fiatal” írót (akinek nagy regényéről [Emlékiratok könyve] azonban, tudomásom szerint, csak hallomásból tudott, legföljebb bele-bele olvasott - ez fontos lehet a továbbiakban), nem kívánatos támadás látszatát keltve, „ugyanarról az oldalról”, mégiscsak rossz helyzetbe hozná."
Nemes Nagy Ágnes írását aztán a halála után, 1993-ban mégis leközölte a Holmi, aztán ehhez még sokan hozzászóltak, például Radnóti Sándor Nádas esszéiről írva, aztán a Jelenkorban Hódosy Annamária Nádas kontra Mann alcím alatt közölt tanulmányában, és egy nagyon érdekes megközelítésben Bazsányi Sándor is - talán a mostani nagy Nádas monográfiájában is olvasható - Nádas - Hajas - Mann címmel.
Ezeket mind érdemes elolvasni.
Farkas Zsolt a Most így című esszéjében ír arról, hogy Nádas olyan kegyetlen szembenézést vár el Thomas Manntól, amelyet ő maga sem teljesít - és ezt én is így gondolom. Nádas például a Világló részletekben is kíméletlenül ír mindenkiről, mindenkiről, de magával szemben mintha szemérmes lenne. Pedig ott vannak a jelek abban a könyvben is, leginkább az elején, de aztán eltűnnek. Én így látom. 

Vissza Tilmann Lahme könyvéhez. Ezt írtam: A könyv legfontosabb része a konfliktus a nácikkal. Ebben maximálisan pozitívan vizsgázik az egész család. Ehhez kiegészítésként portrék a könyvből 1945-ből, Hitler bukása után:

Thomas Mann
"Thomas Mann „jubileumi utazása” ez. A Németország és a németek című előadással kezdődik a Library of Congressben. Kényes téma: „akárhogy csinálja az ember, rosszul csinálja”, írta előtte Golónak, „sorra mindenkit megsért, a németeket, védelmezőiket és megsemmisítőiket”. Három héttel a háború vége után a másik Németország nagy képviselője kinyilatkoztatja az ős­német vonzódást a bensőségességhez és a romantikához, a zenéhez és a mámorhoz - végső és ádáz következményként ezekből fejlődött ki a nemzetiszocializmus. Az előadás számos gondolatot átvesz az Egy apolitikus ember elmélkedései-ből, csak más előjellel: Thomas Mann most már nem védelmezi a németség elfordulását a felvilágosodástól és a demokráciától, hanem rámutat, milyen szerepe volt ennek a szellemi magatartásnak abban a végzetben, amely Hitlerrel jött el. Nincs két Németország, jelenti ki, egy gonosz és egy jó, „hanem csak egy, amelynek legjobb része ördögi csel folytán gonoszságba fordult. A gonosz Németország, az utat tévesztett jó, a szerencsétlenül járt, bűnbeesett és elbukó jó.” Mindebből semmi sem idegen tőle, teszi hozzá, „saját bőrömön tapasztaltam meg mind”.

A nemzetiszocializmus történelmi gyökereinek analíziseként mind­ez kevéssé meggyőző. Mégis nagy fellépés és nagy beszéd ez: Thomas Mann rámutat, saját fejlődésében mi volt közös a németségével, milyen veszélyeknek volt kitéve, hogy őt is elsodorja az az örvény, amely Hitler bűnöző uralmához vezetett. Hogy eltérően a konzervatív német polgárság széles köreitől, amelyből származott, és amelyhez tartozónak érzi magát, Thomas Mannt nem sodorta el ez az ár, hanem ellene reprezentatív harcot vívott, és most, három héttel a háború után nem a győztesek oldalára áll diadalmaskodva, hanem a közös felelősségre és saját veszélyeztetettségére utal: ez nagy történelmi tanúságtétel."
Megjegyzés tőlem:
Thomas Mann itt kicsit hasonló vonalon gondolkodik, mint Pokorni - a bűnösöket se tagadja ki a nemzetéből. (Nem csekély különbség, hogy TM nem vállalt funkciót a náciknál, emigrált, a könyveit elégették a hazájában - miközben persze az is igaz, hogy a NER nem hozható közös nevezőre a nácikkal.)

Klaus Mann
"Közvetlenül a háború befejezése után Klaus Mann Németországba utazik. Most a Stars and Stripes című hadseregújság tudósítója. Május 10-én a szülői ház előtt áll Münchenben. Első látásra a „Poschi” épnek látszik, a villa belsejében azonban egy bomba súlyos károkat okozott. Klaus Mann továbbutazik Dél-Németországba, megmutatják neki a dachaui koncentrációs tábort, és más újságírókkal együtt részese az el­fogott Hermann Göring prezentálásának. A kövér és izzadó férfi azt hangoztatja, hogy semmit sem tudott a zsidók legyilkolásáról. Találkozik Richard Strauss-szal, a komponistával, és mérgelődik „önzése és naivitása” miatt, beszél Emil Janningsszal, a színésszel, aki bűntudatosnak mutatkozik, és meglátogatja Winifred Wagnert, Richard Wagner menyét és Hitler barátnőjét. Ő az egyetlen, írja Klaus Mann a szüleinek, aki legalább nyíltan elismeri, hogy náci. Elutazik a felszabadított Csehszlovákiába, és találkozik Heinrich Mann volt feleségé­vel, Mimivel, aki épphogy csak túlélte a theresienstadti koncentrációs tábort. Minderről Klaus Mann a szüleinek szóló levelekben és a Stars and Stripes-bán közölt cikkeiben furcsamód szenvtelenül ír, mintha csak ködön át látná; a theresienstadti KZ-ről szóló beszámolója szabályszerűen megszépítően hat.
Klaus Mann csalódott: hazatérésében, amely nem az, a németek­ben, akik nem tanúsítanak bűnbánatot, és semmit sem akarnak tudni arról, hogy mit műveltek a világgal. Csalódása számára nem talál megfelelő szavakat, csak cselekvést: sürgősen távozik. Szeptemberben kilép a US-Armyból, és Rómába költözik. A szülőknek azt írja, eszükbe ne jusson visszatérni a német romok közé, az anyagi és erkölcsi ká­oszba. Klaus Mann harca a nemzetiszocializmus ellen és egy másik Németországért véget ért. Az emigráció idején leveleiben mindig ott vibrált a remény és a várakozás, hogy Hitler után majd vissza lehet térni - és a harc kifizetődik. Ez az álom szertefoszlott. 1945-ben Klaus Mann számára a realitás: „Nincs visszatérés.”"
Megjegyzés tőlem:
Klaus Mann számára a nácik elleni harc volt az egyetlen terület, ahol ki tudott bújni az apja árnyékából. Utána össze is omlott, pár év múlva öngyilkos lett.


Erika Mann
"Erika Mann végre újból az események közepébe kerül. Hónapokig a második sorból kellett tudósítania, a háború hátországából. A ki­egyensúlyozott elmélkedés, a részletek figyelembevétele, az újságírói háttértudósítás nem kenyere. Sokkal szívesebben lett volna jelen a szövetségesek normandiai partraszállásánál, mintsem hogy utólag sebesülteket kérdezgessen. És a felszabadított Párizsból olyan cikket küldött, amely a leggyengébbek egyike, amelyet valaha publikált: a partizánok reflektálatlanul átvett hazugságait közli és sommás ítéleteket a párizsi felső osztályról, amely eszerint kollektive lepaktált a német megszállókkal. A harcok befejeződése növeli a lehetőségeit.
Teljes rábeszélőképességét latba vetve eléri, hogy meglátogathassa a „big ötvenkettőt”-t, azt az ötvenkét náci nagyságot, akiket a szövetségesek a luxemburgi Mondorf egyik szállodájába internáltak. „Kísértetiesebb kalandot elképzelni sem lehet”, ecseteli benyomásait szüleinek. „Göring, Papén, Rosenberg, Streicher, Ley — tout le horreur monde (beleértve Keitek, Dönitzet, Jodlt stb.)” - ezeket mind látta a hotelben tett körséta alkalmával. „Mivel magukkal az idiótákkal személyesen nem beszélhettem, utólag kihallgató hivatalnokokat küldtem hozzájuk, és tudattam velük, ki voltam én (az első és egyetlen nő, aki erre a helyre valaha beléphetett).
Ley felordított: »Assez!« és az arca elé kapta a ke­zét; Rosenberg azt mormolta: »Pfuj, a pokolba vele!«, Streicher pedig így lamentált: »Te, jóisten, és ez a nő volt a szobámban!«” Göring volt a legizgatottabb. „Ha csak bemutatkoztam volna neki, akkor mindent megmagyarázott volna; és ha őrá lett volna bízva a Mann-ügy, más­képpen intézte volna a dolgot. Egy T. M. formátumú németet bizto­san be lehetett volna illeszteni a Harmadik Birodalomba.”
Ezután Erika Mann csupa tűz cikket írt nagy fellépéséről, amelyet a London Evening Standard a címoldalán hozott.
Erika Mann keresztül-kasul utazik Németországban, rendszerint amerikainak adja ki magát „Mildred” néven, és interjúkat készít ame­rikai akcentussal - élvezettel álcázza magát és alakoskodik. Tudósít a háborús bűnösök első nürnbergi peréről is. Találkozik itt ifjúkori ba­rátjával, Wilhelm Emanuel Süskinddel. Ő 1933 után Németország­ban maradt, Klaus és Erika Mannt levelekben arra biztatta, hogy tér­jenek vissza, és újságíróként a Krakauer Zeitung tárcarovat-vezetőjévé avanzsált. Azokról az egykori barátokról és ismerősökről, akik vala­hogyan kiegyeztek a Harmadik Birodalomban élhető élettel, Erika és Klaus Mann tudni sem akarnak."
Megjegyzés tőlem:
Erika Mann biszexuális volt, tudatosan visszautasította a női szerepeket, és gyakran hivatásos provokátorként viselkedett. Némelyik náci vezér számára valóban rettenetesen megszégyenítő lehetett, hogy megnézte őket, mint a ketrecbe zárt állatokat.

Golo Mann
"Golo Mann szintén Nürnbergbe utazott Bad Nauheimből, ahol közreműködik a Rádió Frankfurt, a Hessischer Rundfunk egyik elődjének felépítésében. Ő is lesújtva nézi a szakadékot, amelyet a Harmadik Birodalom az emigráció és az óhaza között tépett fel. Ő is csalódott a németek magatartásában, amellyel lépten-nyomon szemben találja magát, és amelyről beszámol szüleinek. A visszatérő sirám: az ártatlanoknak kell most a bűnösök helyett lakolniuk. Arra a kérdésre, hogy mi történt a bűnösökkel, minduntalan az a válasz, hogy végtére is nem sokan voltak, és most már eltakarodtak. De idősebb testvéreitől eltérően Golo Mann a németek szenvedését is látja. Kivéve azokat, akik személy szerint bűnösök, a német nép megbüntetése szükségtelen, tekintettel arra a felfoghatatlan rombolásra, amit a német városok elszenvedtek, írja a szüleinek. Irritálja amerikai kollégáinak érzéketlensége: ők úgy vélik, hogy a németek megérdemlik sorsukat. Kapcsolatba lép régi barátokkal és újakkal ismerkedik meg. Az az engesztelhetetlen gyűlölet, amely Erika Mann németországi tudósításaiból árad, idegen tőle."
Megjegyzés tólem:
Golo Mann volt talán az egyetlen normális gyerek a famíliában - azzal együtt is, hogy a homoszexualitása miatt rejtőzködő életmódot kellett folytatnia. Viszont ő tudatosan úgy építette fel az életét, hogy az az apjától független legyen. Tilman Lahme - a könyv szerzője - egyértelműen vele szimpatizál. Jó lenne más nézőpontból is látni, bár az se baj, ha a szerző elfogultsága miatt van egy könyvnek legalább egyetlen szerethető figurája. :)

És együtt:
Egyvalamiben egyetért a három legidősebb gyermek, és meg is írják a szülőknek: arról, hogy a Mann család visszatérjen Németországba, szó sem lehet.

Ezen az őszön Kaliforniában Thomas Mann levelet kapott Németországból. Walter von Molo, az író, aki a nemzetiszocializmus éveit visszavonulva töltötte, felszólítja, hogy „mint jó orvos” térjen haza Németországba.
A felhívás nyilvánosan is megjelenik. Thomas Mann szintén nyilvánosan válaszol: Miért nem megyek vissza Németországba. Személyes okokra utal, a korára, a kaliforniai házára, az unokákra, akik ott nőnek fel. A régi hazától való elidegenedést is elősorolja, a német bűnt, az „emigráció szívasztmáját”, valamint fájdalmát, amit az elűzetése és szülővárosának a Wagner-ügy miatti tiltakozása okozott. Végül még ezt is leírja: „Azok a könyvek, amelyeket 1933 és 1945 kö­zött Németországban egyáltalán ki lehetett nyomtatni”, az ő szemé­ben „a silánynál is silányabbak és nem jó kézbe venni őket. Vér és gyalázat szaga tapad hozzájuk: valamennyit be kellene zúzni.”
Hogy ő maga 1933 és 1936 között a nyilvánosság előtt hallgatott, azért, hogy könyveit Németországban megjelentethesse, Thomas Mann sikeresen elfojtotta.
Az író Frank Thiess éles támadást közöl ellene, és megpróbálja ez alkalommal az állítólagos „benső emigrációt”, amely­hez önmagát is odasorolja, kijátszani az emigráció ellen.
Átélni a tűzvészt, éhséget és bombázást, ez tudás és tapasztalat dolgában sokkal inkább gazdagította az embert, mondja Thiess, mint „a külföldi páholyokból és zsöllyékből” nézni a tragédiát.
Golo Mann a leveleiben beszámol szüleinek a németországi vitáról, és nagyon dühös Thiess és mások arcátlansága miatt. Thiess szövege, írja Kaliforniába, „csaknem olyan visszataszító”, mint Klaus egy régebbi barátjának, Erich Ebermayernek az egyik levele, „aki most »belső emigránsként« és nagy mártírként játssza meg magát, holott Goebbelsnek minden évben produkált néhány filmet, és kőgazdag lett általa’.
Amit nem ír meg a szüleinek: az apa magatartása és az sem tetszik neki, hogy egyre jobban belemegy a vitába. A „botránynak” részben maga az apa az oka, írja Golo Mann barátjának, Joseph Breit-bachnak. Természetesen csak maradjon Kaliforniában. De ezt nem kellett volna olyan nagyszabásúan és keserűen közhírré tennie és hamis emberekkel vitába bocsátkoznia.

A huszonkét éves Ralph Giordano, aki a nemzetiszocializmust „félzsidóként” az illegalitásban élte túl, és később a szövetségi köztársaság egyik ismert és harcias publicistája lett, a Thomas Mann körüli vitában ezt írja egy olvasói levélben: „Végre egy német, akinek van bátorsága kimondani az igazat!” A német nép, „amely a nemzetiszoci­alizmust elvitte egészen Sztálingrádig és El Alameinig, és védelmezte Berlin és Magdeburg romjaiig, ma természetesen »teljesen ártatlan« az 1933-tól 1943-ig tartó eseményekben! Túlságosan gyáva, semhogy közelebbi kapcsolatot állapítana meg rettenetes gondolkodási hibái és a zsidóság legyilkolása között.”
Az ilyen hangok nem hallatszanak el Amerikáig. Thomas Mann csak a teli torokból erőszakolt „belső emigráció” magabiztos hangjait hallja meg. Németország állapotára következtet egyeseknek azokból az erőfeszítéseiből, hogy az ő rovására szerezzenek érvényt maguknak és az eljövendő Németország számára helyzetbe hozzák magukat. Ezt írja Erich Kahlernek: „Ez a régi náci ország és az is marad.”