Hogyan kapcsolódik egymáshoz művészet és filozófia, művészet és valóság? Hogyan értelmezhetjük a képzőművészeti alkotásokat? Miért Macel Duchamp és Andy Warhol a két legnagyobb jelentőségű alkotó a 20. században? Vége van-e a művészetnek, és ha igen, akkor mi következik utána? Ilyen és ehhez hasonló kérdésekkel foglakozik Arthur C. Danto amerikai kritikus és művészetfilozófus e könyvében, amely néhol rendkívül elvont filozófiai eszmefuttatásokat, máshol a bulvárhoz közelítő, bombasztikus stílusú bekezdéseket tartalmaz.
Danto nézeteinek rövid összefoglalását lásd itt A téma érdekes feldolgozása Bak Imre székfoglaló írása a Széchenyi Mûvészeti Akadémián , lásd itt . karcok: Vajon oka vagy csak előzménye volt volt-e a Beatles a hatvanas évek politikai zavargásainak – vagy talán maga a politika is a művészet egyik formájává vált ebben az időszakban, legalábbis a zenére fogékony politika, miközben a világ valódi politikai története egészen más kauzális síkon játszódott? Arthur C. Danto: Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet Atlantisz Könyvkiadó 1997, 16. oldal
A zen tanulmányozói jól ismerik a tíz ökörpásztor-képet, amelyek egy spirituális út állomásait ábrázolják, tehát a nyolcadik képet is, amely egy üres kör, s rögtön a meditáló pásztor képét követi, utána pedig egy megejtő táj következik. Az üres kör kétértelművé teszi a hetedik képet, legalábbis kezdetben, mivel itt van egy kör az égen, amely természetesen lehetne a hold is, s annak látnánk, ha a képet önmagában néznénk, de a közelgő megvilágosodást, a satorit is ábrázolhatja, amelyet a nyolcadik metszet mutat. […] A nyolcas természetesen a megvilágosodás képe, egyfajta üresség… Arthur C. Danto: Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet? Atlantisz Könyvkiadó 1997, 83. oldal
Egy kép a művészet történelméből: Kondor Béla: Emberpár (1959)
Nos. Ahogy Marx mondhatta volna*, lehet az ember absztrakt délelőtt, fotorealista délután és minimális minimalista este. Vagy csinálhat papírterítőket, vagy bármi mást. Eljött a pluralizmus kora. A pluralizmus pedig azt jelenti, hogy nem számít már, mit csinál az ember. Amikor az egyik irány éppolyan jó, mint a másik, akkor az irány fogalmának egyáltalán nincs értelme. A díszítés, az önkifejezés és a szórakozás természetesen fontos emberi szükségletek. Mindig lesz feladata a művészetnek, ha a művészek megelégednek ezzel. A szabadság saját beteljesülésével ér véget. A szolgáló művészet mindig is létezett. […] Másfelől pedig – fantasztikus kiváltság volt a történelemben élni. Arthur C. Danto: Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet? Atlantisz Könyvkiadó 1997, 128-129. oldal
*Marx azt írta, hogy a megvalósított utópiában az ember majd lehet vadász reggel, halász délután, és kritikus este. Danto itt a posztmodernen ironizál. Marcel Duchamp: L.H.O.O.Q. (1919)
Rimbaud szavai – „Egy este a térdemre ültettem a Szépséget. – És keserűnek találtam. – És szidalmaztam.” (Kardos László fordítása)* – olyan ellenségességet fejeznek ki, amely gyakran előfordul a Szépséggel és a szép dolgokkal szemben. Ebben a szellemben rajzolt Duchamp bajuszt Mona Lisára – illetve a képére. Arthur C. Danto: Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet? Atlantisz Könyvkiadó 1997, 137-138. oldal
A kép, Danto értelmezésén túl, Leonardo – Freud által feltételezett – homoszexualitására utal. Az L.H.O.O.Q. jelentése a betűk összeolvasása illetve kiejtésük alapján (franciául) „elle a chaud a cul” – ami magyarul „jó segge van” vagy „a hölgy feneke forró” vagy „viszket a segge”. Egyébként nem ez volt az első híres felhasználása-elcsúfítása a Mona Lisa-nak. Kazimir Malevich 1914-ben festette a Kompozíció Mona Lisa-val című képét, amely kubista formák közé helyezve, és kétszeresen is áthúzva jeleníti meg, lásd itt . További Mona Lisa parafráisok (Botero, Dali, Warhol, Magritte, Rauschenberg, stb.) még itt . *Arthur Rimbaud: Egy évad a pokolban, lásd itt .
Henri Matisse: A zöld csík (1905)
Így aztán csak arra gondolhattak (és gondoltak is), hogy Matisse elfelejtett festeni; nem felejtett el festeni, de megőrült; nem őrült meg, de visszaél a tehetségével, hogy megbotránkoztassa a polgárságot, vagy megtréfálja a gyűjtőket, a kritikusokat és a kiállításrendezőket (a művészeti világ eme pilléreit).
Vegyük például Matisse 1906-os portréját a feleségéről, amelyen madame Matisse orrán egy zöld csík fut végig (a festmény címe valóban A zöld csík ). Chiang Yee mesélt nekem egy festményről, amelyet egy jezsuita művész festett egy kínai császár kedvenc ágyasáról, s amely igencsak megdöbbentette a nőt, mivel tudni vélte, hogy nem fekete a fél arca – a művész pedig árnyékolt. Ha felvilágosítják, hogyan néz ki való világ, akkor felismerhette volna hogy ő is valóban úgy néz ki, mint a festményen, tekintve a fény-árnyék hatásokat. De Matisse képét semmi ilyesmi nem mentheti meg a perceptuális ekvivalensek* története számára… […] A hölgyek nem festették az idő tájt az orrukat olyasféleképpen, ahogy ma a szemüket festik, s Madam Matisse orra nem üszkösödött. Így aztán csak arra gondolhattak (és gondoltak is), hogy Matisse elfelejtett festeni; nem felejtett el festeni, de megőrült; nem őrült meg, de visszaél a tehetségével, hogy megbotránkoztassa a polgárságot, vagy megtréfálja a gyűjtőket, a kritikusokat és a kiállításrendezőket (a művészeti világ eme pilléreit). Arthur C. Danto: Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet? Atlantisz Könyvkiadó 1997, 114. oldal * perceptuális ekvivalens: észlelési azonosság – a valóság és a mű megfeleltetése
Az érzékeink fejlettségében van valami, ami nem a közvetlen környezetből, hanem a civilizáció adott pillanatából fakad… A művészek fejlődése nemcsak az egyénből, hanem a felhalmozódott erőből, az előttünk járó civilizációból is táplálkozik. A tehetséges művész nem tehet bármit, amit akar. Ha csak a tehetségét használná, nem is létezne. Nem mi vagyunk az urai annak, amit létrehozunk: valami arra késztet, hogy éppen ezt csináljuk. Henri Matisse
Matisse szerint tehát a hagyományok és a korszellem késztette őt a saját korában különösnek tekintett képek megfestésére. Képei nem önkényesen vagy polgárpukkasztó szándékkal térnek el az észlelhető valóság képétől. Az értetlen kritika vagy nézői értelmezés a hibás, és nem az ő képe.
Kazimir Malevics: Red (1915) Ad Reinhardt: Red (1962) @vargarockzsolt : házifeladat gyakorlati foglalkozásra (1968) Marcia Hafif: Red (1981)
Úgy érzem, Hegel mindig azt akarja mondani, hogy olyan a dolgok, amelyek különbözőképpen néznek ki, valójában azonosak, míg engem az érdekel, hogy kimutassam, hogy olyan dolgok, amelyek ugyanúgy néznek ki, valójában különböznek egymástól. Wittgenstein
Amikor ezt olvastam, Ray Monk Wittgenstein-életrajzában, azt gondoltam, ez az én művészetfilozófiám dióhéjban: rábukkanni alapvető különbségekre a művészet és a mesterség, műalkotás és puszta dolgok között, amikor a két különböző osztályba tartozó tárgyak pontosan ugyanúgy néznek ki. Arthur C. Danto: Hogyan semmizte ki a filozófia a művészetet? Atlantisz Könyvkiadó 1997, 171. oldal