Ernest Hemingway művének hőse, Thomas Hudson, talán azért az egyik legkedvesebb regényhősöm, mert annyi mindenben hasonlít rám. Nem túl bőbeszédű, bejárta a világot, és Montanaban fekvő farmjának fúrótornyaiból csörgedező olajdollárokból tengeti életét a Karib-tengeri szigetvilágban. Mellesleg befutott festő, akinek művészetét még Európában is elismerik, ezen kívül az amerikai hadsereg megbízásából német tengeralattjárók ellen harcol a II. világháború idején. A könyv három történetet mesél róla.

A harmadikban egy elsüllyedt német tengeralattjáró menekülő legénységét üldözve tűzharcba keveredik, és halálos sebet kap. Aki elsüllyedt német tengeralattjáró menekülő legénységét kívánja kergetni a Kuba körzetében található szigetvilágban, az nélkülözhetetlen kézikönyvként forgathatja ezt a részt.

A második történet kissé változatosabb, amennyiben itt először megismerkedhetünk a macskák és a magányos férfiak szerelmi életének néhány érdekes sajátosságával, majd a havannai Floridita bárban tanúi lehetünk, amint Thomas Hudson a Derék Lill nevű, valóban derék prostituált társaságában kísérletet tesz a jeges dupla daiquiri fedőnevű italkülönlegesség minden korábbi rekordot felülmúló mennyiségének elfogyasztására. A kísérlet sajnos nem sikerül, mert feltűnik egy nő, akivel Hudson korábban házasságban élt – miatta izzik a szíve – és akivel most újra sikeres szexuális, és lelki kapcsolatot létesít. Kettőjüket még a halál sem volna képes elválasztani, csak először az unalom, és másodszor a történelem. (Remélem kellőképpen talányosan fogalmaztam!)

Minden igaz történetben ott van a halál, Hemingway tudta ezt, ezért az első történet úgy fejeződik be, hogy Hudson értesül két közeli hozzátartozója elhalálozásáról. Előtte még mindenféle jó dolgok történnek – így, visszafelé mesélve, egészen vidám ez a regény, az elején például még mindenki él, akit ismerünk és szeretünk – van benne bunyó, barátság, küzdelem a nagy hallal, az öreg halász és a tenger alapváltozata (?), sztorik a két világháború közötti Párizs művészvilágáról, feltűnik az író James Joyce, és költő Ezra Pound is, és persze ott a három fiú, akik meglátogatják apjukat, Thomas Hudsont, Bimini szigetén. Ennek a három kölyöknek a mélységes szeretettel megrajzolt figurája Hemingway személyiségének legtisztább, és egyben legvédtelenebb oldalát fordítja felénk.

Ez a regény tíz évvel szerzője halála után, a hagyatékból került kiadásra. Hemingway írói módszeréhez tartozott, hogy műveinek első változatát többször is meghúzta, kigyomlált belőle minden túlírt részt, felesleges jelzőt, egészen addig, amíg kialakult a rá oly jellemző, száraz, szikár, kopogós stílus. Ezt a munkát a Szigetek az Áramlatban esetében nem végezte el, ezért a könyv legalább kétszer olyan hosszú, mint amilyennek egy jó regénynek lennie kell. Különösen a párbeszédek túlírtak, néha az az érzése támadhat az olvasónak, hogy soha nem akarnak végeszakadni. A könyvnek mégis vannak olyan erényei, amely miatt érdemes elolvasni. A romantikus történetek érzelemgazdagsága és a szeretettel, de kíméletlen őszinteséggel ábrázolt figurák mellett, számomra, Thomas Hudson szigetének, házának, magányos életének leírása is felejthetetlen marad.

Az írás először a Könyvtárosok könyves blogján jelent meg.

„A probléma a hatalomkoncentráció veszélyének a csökkentése…”

„Arisztotelésznek az a helye, amelyből történetileg az államhatalmak elválasztásának egész dogmatikája elindul, Politiká-ja IV. könyve 14. fejezetében foglaltatik: „Minden államszervezetnek három tényezője van, s e három tényező szempontjából kell a komoly törvényhozónak megállapítani, hogy mindegyik államformának mi van javára… Ezeknek egyike az államügyekről tanácskozó szerv, a második a vezető tisztviselői kar, a harmadik pedig az igazságszolgáltató-testület.”

 A törvényhozói, a végrehajtó és a bírói hatalom szétválasztásának gondolata az ókori görögökre nyúlik vissza – nem valami „ördögi liberális” találmány. Például ezért szerepel az Európai Unió alkotmányában az ókori görög filozófia hagyományaira vonatkozó utalás.

„Mi jobb: emberek uralma vagy a törvény uralma alatt állani?”

„Locke kiindulópontja az évszázados, Arisztotelészre visszamenő s Angliában különösen erős tradícióval bíró joguralmi gondolat modern megfogalmazása. Az első kérdés Arisztotelész nyomán az, hogy mi jobb: emberek uralma vagy a törvény uralma alatt állani. E kérdést Arisztotelész a pró és kontra argumentumok felsorakoztatása után a törvény uralmának a javára válaszolja meg, azonban minden különösebb morális pátosz nélkül. Locke ugyanezt a kérdést nem mint célszerűségi kérdést, hanem mint az emberi méltóság kérdését veti fel és válaszolja meg, magától értetődőn abban az értelemben, hogy az embernek nem ember, hanem a törvények uralma alatt kell állnia. Ezt bizonyítani csak akkor lehet, ha az, aki a törvények végrehajtására hivatott, azokat meg nem változtathatja, mert ha megváltoztathatná, úgy ebből az ember uralma, önkény és zsarnokság származik.”

Amíg járnak a villamosok, addig az emberek azt hiszik, nincs baj – a sztálini lágerben meghalt Oszip Mandelstam költő mondása ma is érvényes. Az új alkotmány alapelvei fontosak. Nem abban kell bízni, hogy jó vezetőnk lesz, hanem a demokratikus kormányzás (alap)törvényi feltételeit kell megteremteni.

 „Érintetlenül érvényes a bírói hatalom függetlenségének az elve: minden azótai tapasztalat csak megerősítette azt, hogy a bíráskodás funkciója a hatalomkoncentráció legkisebb érintésétől óhatatlanul megromlik. Fordítva azonban nem áll: a bírói ellenőrzés, minthogy nem a hatalomkoncentráció oldaláról indul ki, egyáltalán nem ártalmas a közigazgatás számára, legfeljebb olyan pontokon, ahol a gyorsaságnak különös jelentősége van.”

Az Alkotmánybíróság feltöltése pártkatonákkal, jogkörének szűkítése; a korábban független bírói szervezet autonómiájának csorbítása (konkrétan: önigazgató szervének megszüntetése, az ügyek szignálásáról döntő bírósági vezető kinevezésének kormány általi befolyásolása) a demokrácia alapértékeit veszélyezteti.

„A törvényhozás és végrehajtás elválasztása már lényegesen komplexebb kérdés. Itt is áll az, hogy a törvényhozásnak a végrehajtást végző hatalmi apparátustól való függetlensége döntően fontos, ezzel szemben a végrehajtásnak a törvényhozástól, pontosabban a törvényhozást rendszerint végző népképviselettől való függősége, felelőssége nemhogy káros volna, hanem nagyon is szükséges.”

A törvényhozó és a végrehajtó hatalom elválasztása régen a király, és a vele szemben álló rendek gyűlésének egymástól való függetlenségét jelentette. Ma a törvényhozó hatalom a népfelség elvét testesítené meg. A végrehajtó hatalom feje, a miniszterelnök személyes döntéssel választja ki, kik lehetnek pártjának országgyűlési képviselői. Amíg ez a párt nem kerül kormányra, ez az antidemokratikus rendszer a belügyük. Onnan kezdve viszont, a törvényhozó hatalom képtelen bármiféle ellenőrző szerepre a végrehajtó hatalommal szemben, amelytől személyes egzisztenciájában is függ. A kormánypárt-elnöki és a miniszterelnöki funkció azonos személlyel való betöltése elfogadhatatlan. Más pártok esetében – sikertelen kormányzás esetén – a kormánypárt leválthatta a miniszterelnököt, ez a mai helyzetben elképzelhetetlen.

„Milyen modern tartalmakkal tölthetjük meg az államhatalmak elválasztásának elvét? Hogy erre felelhessünk, azt kell megkérdeznünk, hogy a modern államéletben hol fenyegetnek a hatalomkoncentráció új jelenségei, új gócai?
Az első ilyen góc az államhatalom gazdasági kiterjeszkedéséből nőtt ki. Az államhatalom a modern gazdasági fejlődés következményeképpen sokkal szélesebb gazdasági tevékenységet folytat, mint a történeti fejlődés folyamán valaha is. Ez a gazdasági tevékenység mindenekelőtt minden világnézettől függetlenül előidézi az államhatalom gazdaságpolitikai szerveinek anyagi korrumpálódását.”

Az állami (és önkormányzati) tulajdonú gazdasági szervek – vezetőinek politikai pártállásától függetlenül – a korrupció melegágyai.

„A másik terület, ahol a hatalomkoncentráció demoralizáló hatása még ennél is sokkalta vészesebb formák között jelenik meg, a szellemi élet, a kultúra területe. Ez ma számos vonatkozásban központi kérdése az állami életnek. Itt van először a tudomány jelentőségének minden eddigi mértéket meghaladó növekedése az állami élet számára. Ez egyrészt azzal jár, hogy az államhatalom a tudósokat, jelentőségüknek megfelelően elsősorban a természettudósokat befolyásolni igyekszik, másrészről pedig azzal, hogy a társadalomtudósoknak gyakran doktrinér s a természettudósoknak gyakran naiv állami és politikai állásfoglalásai súlyos gazdasági, hadászati s egyáltalán politikai jelentőséghez jutnak. A másik, ennél sokkalta súlyosabb veszélyt a tömegműveltség eszközeinek – egyébként nagyszerű és ellenállhatatlan – kiterjeszkedése idézi elő. A propaganda jelentőségének és eszközeinek megnövekedése, a mozi, a sajtó, a rádió véleményformáló hatása egyszerre döntő tényezője a tömegműveltség emelkedésének és ugyanakkor a hatalomkoncentráció minden eddigi mértéket meghaladó növekedésének.”

A kulturális szféra kötelező állami finanszírozása, és gazdálkodásának ellenőrzése nem járhat azzal, hogy egy uralkodó párt a saját ideológiáját erőltesse az országra. Ez vonatkozik az oktatásra (ideológiailag meghatározott alaptanterv) és a tájékoztatásra (sajtószabadság garanciáinak eltörlése) is.

„A harmadik terület, ahol kirajzolódik egy nagy korrumpálódási veszély, az, amit a bürokrácia, sőt napjainkban a technokrácia neve alatt foglalhatunk össze. Még ha sikerülne is a gazdasági és szellemi élet valamiféle önkormányzatát és államhatalmi elválasztását keresztülvinni, akkor is mind általános igazgatási, mind a gazdasági, mind a kulturális igazgatás terén tovább növekednék a szervezés, a szervezettség jelentősége és a benne megtestesült hatalomkoncentráció.”

Az állami és önkormányzati hivatalok pártsemlegességének felszámolása nem csupán az ott dolgozók magánügye, hanem a demokrácia alapkérdése.

(Az írás a moly.hu-n jelent meg először.)

Van olyan könyv, amely túl közel áll az emberhez, hogy tárgyilagosan tudjon írni róla.
Hajnóczy regényét először Vácon, egy kiskocsma kerthelyiségében kezdtem olvasni, egy májusi vasárnap délutánon, és estére, öt korsó Kőbányai Világos sör elfogyasztása mellett, be is fejeztem. (Ha észleltem volna magam, akkor egy huszonhárom éves, hosszú barna hajú, Tisza tornacipős, Levi's farmernadrágos, zöld-fehér csíkos pólós srácot láttam volna, egy málladozó vakolatú, földszintes épület fehér murvával leszórt kerthelyiségében, egy akácfa alatt, a zöld, összecsukható vasasztalra könyökölve olvasni.)
Másodszor ugyanazon év nyarán, a Dunánál, a Szentendrei-szigeten, Verőcével szemben, a vízmű egyik védett öblében, a fehér homokra kiterített hálózsákon fekve olvastam. Az egyik kezem a vízbe ért, s ha felnéztem, felettem feketemadárfák takarták az eget, és ha a leveleikhez ért a szél, az arcomba vízcseppek hulltak. Két liter Abasári rizlingszilvánit fogyasztottam el, mire a könyv végére értem, és nem éreztem, hogy kicsit is megártott volna.
Harmadszor, ha jól emlékszem, a váci fogtechnikai laborban olvastam, talán egy téli vasárnap, amikor stancolni, gipszelni, meg formázni kellett volna, a hétközi lemaradásokat behozni, de inkább bevittem a magnómat és Led Zeppelint hallgattam, hét deci száraz Martinit ittam meg, és újraolvastam, átéltem minden sorát.
Aztán elolvastam még sokszor, nőkkel együtt lakva, és tényleg magányosan; albérletben, a Mátyás téren, sötét, lepusztult, gangra néző szobában; a BKV csillaghegyi jegypénztárában, ahol egy ócska vaskályha adott alig meleget, és reggel csupasz ököllel törtem be a jeget a lavórban; és a Ferenc-hegyen, úri villában, a cselédszobában, ahová az Olaszországban nyaraló tulajok távollétében házőrző kutya státuszába voltam szerződtetve; meg Újpalotán, tízemeletes panelházban, ahol a tapétát valaki dühöngő rohamában a tíz körmével vakarta le véresre, a betonig.
Később nősültem, meg konszolidálódtam, vagy húsz éve már csak mértékkel fogyasztok alkoholt, és Hajnóczy könyvét is csak kissé szégyenlősen szoktam a kezembe venni. Ő meghalt, és hiába járta meg előtte azokat a poklokat, mint Csáth Géza, József Attila, Szilágyi Domokos, Tar Sándor, Bódy Gábor, Fassbinder vagy Pasolini. Illetve ezt nem tudom. Nem tudom biztosan. A saját dolgaimban biztos vagyok, de
„A fiú ott feküdt a strand gyepén, szemben a tűző nappal, Krisztina kezét fogva. Hunyt szeme előtt sárga karikák táncoltak, majd a karikákból egy sárga, halott, egykor perzsák lakta város bontakozott ki. A városon túl – tudta – édesvizű patak folyik, és zöld, ismeretlen nevű fák levelei remegnek a nyugati szélben.”

Ez az írás a moly.hu-n jelent meg először.

Felméri Kázmér, a világhírű szobrász elmeséli életét. A múlt század húszas éveiben Erdélyből indult, a zabolátlan őserő tehetségével. Autodidakta művészként Budapesten keresztül jutott el Párizsba, ahol a nagy francia szobrászművész, August Rodin munkáit tanulmányozva képezte tovább magát. Művészi pályafutásának csúcsát az újabb budapesti évei jelentették. Az 1930-as évek közepén a hivatalos és méltányos magyar kulturális kormányzat díjakkal ismerte el munkásságát, ezért mindenkit váratlanul ért, amikor – pénzt, dicsőséget, és kapcsolatokat hátrahagyva – visszatért fatornyos kis falujába, Erdélybe. Mozgalmas életútja során számtalan nő kereste a kegyét – nagy Don Juan hírében állt az öreg. A pikáns részletekben is bővelkedő memoárját a közismert és méltán népszerű író: Karácsony Benő dolgozta át a közönség számára, egyszerre szórakoztató és tanulságos formában. A regény különösen érzékletesen ábrázolja a trianoni országcsonkítás következtében a nemzet testéből kiszakadt egyszerű erdélyi emberek életét, és az egyik női szereplő sorsán keresztül allegorikus formában utal arra is, hogy az elcsatolt területek visszatérte nélkül nincs magyar újjászületés a Kárpát-medencében. Kellemes olvasmány. Hangulatos és bölcselkedő. Ha megcsömörlöttél a bűnös nagyváros erkölcsöket fertőző világától, s vágysz az egyszerű, természetes, és tiszta falusi élet után, akkor nem szabad kihagynod. Ne feledd, a könyv megrendelésével a Nemzeti Együttműködés Mozgalom Egy a Zászló Egy a Haza (EZE HAZA) Programját is támogatod!
(Macskássy Töhötöm)

Ráadásként egy kis adalék Wass Albert rajongóinak:

1944 nyarán a magyar katonák és csendőrök a nagyváradi zsidókat már gettóba gyűjtötték, és készülődtek elszállításukra, Auschwitz-Birkeneuba. A gettóban volt Karácsony Benő, Wass Albert írótársa, a Napos oldal című nagyszerű regény szerzője is. Wass Albert felkereste őt a gettóban, és a kéziratai felől érdeklődött. Karácsony Benő ezt hallva szó nélkül hátat fordított neki, és ott hagyta. A gettót a következő napokban kiürítették. Néhány nappal később jelent meg az Ellenzék című újságban a hír: „45 elrejtőzött személyt találtak a nagyváradi gettó földalatti helyiségében.” Ugyanott jelent meg Wass Albert cikke is: Patkányok honfoglalása címmel. Ebből idéznék befejezésül. „ Az ember háza ott állt a dombon és uralkodott. ” A beszivárgó „ázott patkányok” a jóságos gazda engedékenységéből lakhattak a házban, de aztán elszaporodtak és fellázadtak ellene. „Nem leszünk a rabszolgái tovább! – visította a főpatkány a zsírosbödön tetejéről. – követeljük a szabadságunkat és az emberi jogainkat. – És a patkányok elhatározták, hogy harcot kezdenek az ember ellen.” Elüldözték a gazdát, uralkodni kezdtek a patkányok, majd amikor mindent felfaltak, „otthagyták a tönkrement birodalmat”. Az ember visszajött, rendbe hozta a házat, és újból madárdal vette körül. „Azonban elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a falakban, vagy a pincegödreiben. És amikor az ember észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszan elgondolkozott, hogy mit is tegyen velük. Ti is gondolkodjatok, s a szerint cselekedjetek!” (Ellenzék 1944. június 17.) Karácsony Benőt Auschwitzban ölték meg.

A szövegek a moly.hu-n jelentek meg először, és

Ágoston Vilmos: A kisajátított tér – A nemzeti képzelet Doru Munteanu és Wass Albert műveiben című tanulmánykötetéből származó, jelöletlen idézetet is tartalmaz.

„a módszerek is egyszerűsödnek, akár az állatok.”
King Crimson: Dinosaur

www.youtube.com/watch

Két tanulmányt és verseket tartalmaz ez a antológia. Néhány verset, versrészletet idéztem, karcoltam, amelyek tetszettek. Ennél többet nem érdemelne a dolog, ha nem ügyes marketingesek vernék a kötet körül a habot.
Volt egy vita a Telep-csoport kapcsán, ahol költők, kritikusok és olvasók anyázták egymást, illetve megosztották egymással véleményüket a kortárs költészetről, a magyarországi irodalmi életről. Ez, talán, érdekesebb, mint a kötet versei, viszont a vita megértéséhez az antológiában megjelent két tanulmány nagy segítséget ad. Amatőr költőknek ezért ez a könyv nagyon ajánlott, megtudhatják belőle, hogy nem elég a verset megírni, azt valami módon el kell juttatni a célközönséghez is, ami a mai Magyarországon, ahol a költészet teljesen súlytalan, nem kis feladat.
Karcok a kötet verseiről:
http://moly.hu/karcok/77139
http://moly.hu/karcok/76800
http://moly.hu/karcok/77131
Idézetek:
http://moly.hu/idezetek/61503
http://moly.hu/idezetek/61502
http://moly.hu/idezetek/61501
http://moly.hu/idezetek/61500
Egy link, amely a Könyves blogra vezet, ahol „megsemmisítő” kritikát írtak Telep-csoport tevékenységéről, és itt olvasható a nem túl épületes, de tanulságos vita egy része is:
http://konyves.blog.hu/2007/12/04/valtson_on_is_paradigmat#comments
(Nem túlságosan fontos, de véleményem szerint a könyves blog kritikusainak nem volt igaza, mert éppen az általuk ócsárolt költők a legjobbak, különösen Nemes Z. Márió versei kimagaslóak.)

„csak egy gyomorfal választ el a savtól”
King Crimson: Thela Hun Ginjeet

www.youtube.com/watch

Ez a szöveg a moly.hu-n jelent meg először.

Ha elefánt volnék, agyaram volna. Ez az állítás igaz, bár nem vagyok elefánt.
Umberto Eco

King Crimson (double trio): elephant talk

Szeptembertől életbe lép az a kínai törvény, amely megtiltja a tibeti buddhista szerzeteseknek, hogy engedély nélkül újjászülessenek. (A reinkarnáció állami ellenőrzés alá vonásával Kína szándéka az, hogy a dalai láma befolyását csökkentse.)

A feladat: egy közösség megerősítése. A játszma tétje: egy birodalom fennmaradása. A szereplők: fiatal, egészséges és erős katonák állnak szemben egy öreg, betegeskedő és elpuhult hivatalnokkal. A kipróbált módszer a régen bevált stratégia: keressünk külső ellenséget, ezzel erősítsük a közösség kohézióját. A játszma eredménye: totális kudarc, anyagi és erkölcsi csőd, teljes anarchia. Röviden így is össze lehetne foglalni a Nobel-díjas dél-afrikai író regényét.
Egy másik megközelítés szerint: vegyünk egy férfit, aki fizikai és szellemi teljesítőképessége csúcsán már régen túl van, de intelligenciája és a hagyományos értékek iránti fogékonysága messze meghaladja a kortársaiét. Nem kell hősnek egy hérosz, legyen csak a humanista európai értelmiségi prototípusa. Ezt a karaktert – nevezzük bírónak – tegyük meg egy közösség vezetőjének, ruházzuk fel némi dekadenciával és perverzióval, hogy élvezze a hatalmát és az állandóságot, a liberális-konzervatív polgári értékeket; aztán pedig szabadítsuk rá a világvégét és nézzük meg, mi lesz belőle? Figyeljük nagyítóüvegen keresztül a szenvedéseit, mint egy rovarnak, ha élve gombostűre tűzzük, és ha kapálódzik, akkor még tépjük ki a lábait is! Mikor kezd üvölteni? Mikor adja fel elveit? Mikor lesz az emberből állat, aki csupán a saját biológia létszükségleteivel azonos és képtelen a gondolkodásra? Nagyon tanulságos és pszichológiailag teljesen hitelesnek tűnik a folyamat leírása.
Nem is így. Állj egy síkság szélére, és a síkságot borítsa köd, tejfehér és szürke felhők gomolyogjanak a szemed előtt; és ahogy nézed, lássad, ott vannak ők, a barbárok, akiktől félsz, akik az erősek, az idegenek. Hallod a hangjukat, a lovaik patáinak kopogását, érthetetlen és durva szavaik foszlányait. És elindulsz feléjük, és mész a sivár pusztaságban, ahol a látómező szélén néha feltűnik néhány lovas alakja, de nem éred el őket, soha sem érsz oda hozzájuk. Vándorolsz sokáig, aztán teljesen kifosztottan és üresen térsz vissza, haza, ahol már semmit sem találsz úgy, mint volt régen, ahol már minden megváltozott, ahol a világ még idegenebb lett, mint a pusztában és csak magadra számíthatsz. Voltak, igen voltak korábban madarak, de elrepültek; voltak, igen voltak fák, a tó partján, de a fákat kivágták, és a tó vize ihatatlanul sós lett és kipusztultak belőle a halak, és az emberek el fognak menni, elhagyják ezt a vidéket, és nem marad utánuk semmi, csak amit belep a homok, a puszta és a sivatag homokja.
Talán másról is szól ez a könyv. Elmesél egy történetet egy öreg és hatalmas férfiról, és egy fiatal és kiszolgáltatott lányról, akik nem találnak szavakat egymáshoz, és akik kapcsolatában a külső, fizikai erőt legyőzi a belső, erkölcsi erő. Vagy talán ez a kapcsolat nem is harcról szól, hanem arról, hogy a kultúrák között nincsen átjárás; értetlenül és érthetetlenül állnak egymás mellett, állnak és nézik egymást, akár csak a régész a földből, a romok alól kiásott, ismeretlen hieroglif jelekkel borított leleteket, amelyek megfejthetetlenek.
Vannak megoldási javaslatok, értelmezési lehetőségek, mert ez a regény nyitott mű, teret enged az olvasó fantáziájának.
Konsztantinosz Káváfisz versében a barbárok nem jönnek, pedig a birodalom már megérett a pusztulásra. Coetzee könyvében a barbárok talán mi magunk vagyunk. „A bennünk szunnyadó vérszomjat magunkon kell levezetni” – fogalmazza meg a főhős, és ennek a gondolatnak az értelmezése messzire vezetne. Annyi azonban számomra bizonyos, ez a mű olyan problémákat vet fel, olyan gondolatokat fogalmaz meg, melyekkel szembesülni valóban értelmes, a világ dolgaira odafigyelni akaró ember számára kötelező feladat.

A recenzió a moly.hu-n jelent meg először.

A rockandroll az egyszerű dolog. Az 1960-as évektől Amerikában és Európában a fiatalok lázadó kultúrája. Az USA-ban és Nyugat-Európában lázadás a konszolidált és megmerevedett társadalmi viszonyok ellen, vagyis egyfelől a rögzült szegénység, másfelől pedig a szülők nemzedékének hazug komformizusa, illúziótlan pénz és karrierhajhászása ellen. Aki többet akar tudni róla, az olvassa az 1968-as nemzedékről szóló szakirodalmat.
Magyarországon a rockandroll lázadása részben a szocialista diktatúra merev ideológiája és elnyomó, szabadsághiányos rendszere, és részben az ezt a rendszert elfogadó, abba betagozódó, hamis erkölcsök mentén élő szülők kultúrája ellen irányult.
E lázadás – Keleten és Nyugaton egyaránt –, többnyire nem volt tudatos, és leginkább a szülők életformájának elutasításában, és a saját közösségek és saját művészet – főleg a zene – megteremtésében és megélésében nyilvánult meg.
Fiatalság, szabadság, lázadás, zene – ez a rockandroll életérzés.

Lássuk a novellákat! A kötet huszonhat írást tartalmaz, és e közül kettőt – Bárdos Deák Ágnes és Esze Dóra munkáit – a kritikák kifogásolják, mivel nem igazi novellák. Az első a szerző – a Kontroll Csoport énekese – önéletrajzi visszatekintése, a második egy esszé, amely Kurt Cobainnek, a Nirvana zenekar énekesének állít emléket. Nem értek egyet a kritikusokkal. Nekem tetszenek ezek az írások, és a szerzőik személyes elkötelezettsége és szubjektivitása számomra irodalmi szöveggé változtatja munkáikat. A rockandroll szabadságába az is beletartozik, hogy ne törődjünk a vaskalapos irodalmi hagyományokkal, kategóriákkal. Nekem a legelső rockkönyv Jack Londontól az Országúton, és a legnagyobb rock könyv Jack Kerouac Útonja. Ezek az írások pontosan illeszkednek hozzájuk szellemiségükben. Akinek nem tetszenek, az lapozzon át rajtuk, vagy hogy a rockandroll nyelvén fogalmazzam: akinek nem tetszik, az tehet egy szívességet!
Amivel nekem inkább problémám volna, az az, hogy a szerzők egy része kívülről, elítélően, konszolidált élethelyzetből vagy esztétizálva közelíti meg a témát. Például Háy János és Hazai Attila novellái olyanok, mint imakönyvben az ateista propaganda. Fogalmam sincs, mit keresnek ebben a kötetben.
A legjobb novella szerintem Garaczi László Hasítás című írása. Ha egyetlen zenei utalása, kapcsolódása sem volna, akkor is pontosan lehetne érezni, hogy gondolkodásának szabadsága ebbe a kötetbe predesztinálja. Nagyon jó választás volt, hogy a szerkesztők ezt választották a kötet címadójául.
Az 1970-es, 1980-as évek magyar világának és rockandroll életének sajátosságait Kiss Ottó: Mobil és Ménes Attila: Lassan átpörög mutatja be a legjobban. A legszellemesebb, szórakoztatóbb Grecsó Krisztiántól a The Toors. Tetszett még: Kemény István: John Torrington és Salamon András: Pudligárok.
Békés Pál novellája – különösen az író korai halálának tudatában – megható, de sablonos, miképpen Vámos Miklós írása is. A szerzők közül néhányan nosztalgikus visszatekintésre használták fel a témát.
Mi hiányzik, mi volna 2000 után a rockandroll? Talán a fradista szurkolók háborúja a rendőrökkel, vagy részvétel a TV ostromában, aztán egy garázsban két gitár és egy dob felállásban banda alapítása? Talán ezt nem nekem kéne megmondanom.
A rockzene direktsége, közvetlensége, és az, hogy nem az értelemre, hanem inkább az érzelmekre, az ösztönökre hat; az hogy a szabadság igenlésén túl a szexuális vágyat, az agresszivitást és a halálvágyat állítja a középpontba; – ezek mind olyan erőt képviselnek, amelyek a megújuló népszerűségét garantálják. Ha én szerkesztenék egy kötetet a rockandrollról, akkor korhatárt húznék, és huszonöt fölötti írótól nem vennék be írást. Fésületlen lenne, durva, de lenne benne erő. Az valóban olyan volna, mint a rockandroll.

Részletesebben itt:

http://moly.hu/karcok/49548

http://moly.hu/karcok/49571

http://moly.hu/karcok/49572

http://moly.hu/karcok/49594

http://moly.hu/karcok/49719

http://moly.hu/karcok/49771

http://moly.hu/karcok/49773

http://moly.hu/karcok/49785

http://moly.hu/karcok/49786

http://moly.hu/karcok/49801

http://moly.hu/karcok/49870

Az értékelés a moly.hu-n jelent meg először.

 Végül is én űztem el magamtól Watsont; azért hidegültünk el egymástól, mert én hidegültem el tőle. Bár az is igaz, hogy képtelen volt felfogni a maga empirista fejével, hogy miért érdeklődöm hirtelen a pszichoanalízis iránt. A jungi elméletektől is idegenkedett, de a Freud anatéma volt számára. Ártó butaságnak tartotta, úgy félt tőle, mint a piszoktól, igen, piszkos dolgoknak tartotta azokat a dolgozatokat. Éreztem, emlékszem, nagyon is határozottan éreztem, mennyire megmerevedik nem csak az arca, de az egész lénye, amikor a bűnözés, meg a psziché kapcsolatáról kialakult elképzeléseimről beszéltem neki és arról, hogy egy időre a psziché freudi és jungi analízisének tanulmányozásával kívánok foglalkozni.

John H. Watson doktor levele Sherlock Holmesnak

Mélyen Tisztelt Barátom, Holmes!

Olvastam legutóbbi nyomozásának történetét, s ha már szerény krónikásként nem működhettem közre, amit a The Srand Magazine olvasói bánhattak leginkább, engedje meg, hogy néhány megjegyzéssel kísérjem a történetet. 
Elöljáróban szeretném leszögezni, hogy továbbra is a legnagyobb csodálója vagyok az Ön képességeinek. Ugyanakkor nem csekély elégtétellel tölt el, hogy a kizárásommal folytatott nyomozás végül is kudarcba fulladt. És itt nem kerülhetem meg, hogy szóvá ne tegyem: kedves Holmes, én óva intettem Önt, hogy a lélekkuruzsló Freud módszereit követve önanalízissel ingassa meg amúgy is labilis lelki egyensúlyát, továbbá nem egyszer felhívtam figyelmét a kábítószer használatának veszélyeire is – s lám, hiába tettem. 
Ön, kedves Holmes, elhidegült tőlem, és új segítőtársakat választott maga mellé. Talán nem csak a féltékenység mondatja ki velem: a korai nyomozásokban a Baker Street Irreguláris csapat utcakölykei sokkal sikeresebbek voltak, mint a mostani nagyágyúk. Tudom, Nemo kapitány az inellektus, a racionális ész embere; Drakula az örök élet, a vér és az érzékiség jelképe; Frankenstein az átalakulás, a teremtés szimbóluma; míg Dolittle, aki ért az állatok nyelvén, a természettel összhangban álló élet megtestesítője; s ők együtt is képtelenek voltak pótolni engem, a háttérben megbúvó csendes segítőt. 
A nyomozás, amely az alaszkai tlingit indiánok vezetője meggyilkolásának és totemoszloppá faragásának körülményeit volna hivatott felderíteni, befejeződött, de nem mondhatnónk, hogy megnyugtató módon zárult. Ennél többet a történet leendő olvasóinak érdekében nem árulhatunk el. 
Mint valóban abszolút kívülálló, érdeklődve figyeltem, mit kezd Ön egy olyan közösségben, amely elvesztette saját hagyományait, s ahol az egyedek identitása egy ismeretlen, ködbe vésző mitikus múltból volna meghatározható, s ahol így a jó és a rossz szétválasztása teljesen szubjektívvá válik. 
A cselekmény fordulatai elnyerték tetszésemet, s nem tagadhatom, némely esetben jobban izgultam, mint ha magam is részese lettem volna a történteknek. Féltettem Önt! Nem titkolhatom az Ön iránti elfogultságomat, ezért hát megértem azokat is, akik a rejtvények megfejtésének logikáját izgalmasabbnak találták, mint a különböző kalandokat. A régi szép időkben nekem is elég volt néhány szóval felvázolni a veszély fojtó légkörét, és pár mondatba összefoglalni a gonosztevőkkel folytatott fizikai küzdelmet; ma már ez kevés. 
A Szépírók Társasága, amely a magyar Nyugat és Újhold folyóiratok követőit tömörítő szervezet, 2006-ban prózai kategória díjával tüntette ki a nyomozás történetét. Valószínűleg az igényes írói megoldások nyerték el tetszésüket. Valóban érdekes megoldás, hogy fejezetenként változik a narrátor, többnyire az lesz, aki Ön mellett az aktuális események résztvevője. Az Ön négy részletben közölt önalízise is érdekes adalékokkal szolgál – talán nem is a rejtvény megfejtéséhez, hanem a rejtvényfejtő megismertetéséhez, még ha – mint azt korábban már említettem – ezen analízis zsákutcába is vezet. 
Kedves Holmes! Mindig is tudtam, hogy Ön a deduktív következtetések utolérhetetlen mestere, s most meggyőződhettem arról is, hogy a filozófia és a pszichológia is méltán nagy tudós fiai közt tisztelheti Önt. Időnként volt olyan érzésem is: hagyja ezt a bűnügyet másra, s maga csak foglalkozzon a tiszta elmélettel! 
A napokban olvastam egy viccet, és nagy összegű fogadást mernék kötni rá, hogy Ön még nem ismeri. A vicc szellemes, bár nem a legjobb színben tüntet fel engem. Ugyanakkor az Ön közvetlen személyiségét és félelmetes logikáját inkább érzékelteti, mint ez a filozofikus történet – amely, megengedem, Umberto Eco: A rózsa neve és Nádas Péter: Párhuzamos történetek című regényeinek szellemi rokona. Következzen tehát a vicc: 
Sherlock Holmes és dr. Watson túrázni mennek, felállítják a sátrukat, és elalszanak. Néhány óra múlva Holmes felébreszti hűséges társát: 
– Watson, nézzen fel az égre és mondja meg, mit lát! 
– Millió csillagot látok. 
– És mit mond ez önnek? 
Watson eltöpreng egy darabig. 
– Asztronómiai szempontból ez azt jelenti, hogy milliónyi galaxis létezik, és potenciálisan milliárdnyi bolygó. Asztrológiailag ez azt jelenti, hogy a Szaturnusz az Oroszlánban áll. Az idő tekintetében ez azt jelenti, hogy körülbelül negyed négy van. Teológiai szempontból ez a bizonyíték arra, hogy az Úr mindenható és hogy mi kicsinyek és jelentéktelenek vagyunk. Meteorológiai nézőpontból ez arra enged következtetni, hogy holnap gyönyörű napunk lesz. És Önnek mit mond ez? 
– Watson, maga idióta! Valaki ellopta a sátrunkat! 
Befejezésül, kedves Holmes, engedje meg, hogy gratuláljak gáláns kalandjához is! Erről az oldaláról eddig még nem ismertem Önt, s megmondom őszintén, nejemmel, Maryvel együtt, nagy izgalommal követtük a bonyodalmakat. Elnézését kérem, most kissé tiszteletlen leszek: kuncogtunk a végkifejletet olvasva. Sherlock Holmes és a nők – ez egy újabb kategória, amellyel a világ most megismerkedhetett. 

Továbbra is maradok az Ön hűséges híve:

John H. Watson

A levél a The Srand Magazine-ban és a moly.hu-n jelent meg először.

Háborúk és diktatúrák idején felborul a világ normális rendje. Ilyenkor a történelem és a politika választásra késztetheti az embert.

Rossz esetben: becsület és halál, kontra becstelenség és élet a tét. A kisebbik rossz esetében: csak az egzisztenciális elnyomorodás árán őrizhethetjük meg a tisztességünket, viszont az aljas árulás és elvtelenség megnyithatja a karrier lehetőségét. Most béke van, ezért, hogy ilyen sarkított helyzetekben vizsgálhassuk az emberi viselkedést, a múltba kell tekintenünk vissza. 
Közép-Európa XX. századi történelme bővelkedett a háborúkban és a diktatúrákban is. Lengyelország különösen megszenvedte a század közepének eseményeit: a II. világháborúban hat millió lengyel halt meg. A világégés után a lengyelek, akik a győztesek oldalán álltak, azt kapták jutalmul, amit mi magyarok büntetésül: orosz megszállást, majd a megszálló csapatok fegyvereinek árnyékában kommunista diktatúrát. Ez az a történelmi színtér, amelyben játszódik a Czesław Miłosz regénye. 
A Nobel-díjas szerző 1953-ban, Párizsban, emigrációban írta könyvét, és ez meghatározza a nézőpontját is. A hitleri Németország és a sztálini Szovjetunió egyaránt elfogadhatatlan számára. Valamiféle Thomas Mann-i értelemben vett liberális polgári humanizmus határozza meg az értékrendjét, s ennek függvényében lesznek a történet fordulatai pozitívak vagy negatívak, és szereplői szimpatikusak vagy taszítóak. 
Nincs összefüggő cselekmény, filmszerű, epizódok, történetdarabok mozaikjaiból összeálló képsorokat kapunk: az 1939-es német és orosz megszállástól az 1945-ös kommunista hatalom átvételig. 
Nincs egyetlen főszereplő, bár az egyik kulcsfigura, a baloldali újságíró Piotr Kwinto, félig-meddig Miłosz alteregojának tekinthető. Őt, még egy háború előtt megjelent cikke miatt, melyben a kommunista írókat bírálta, az Uralba deportálják, majd a szovjet hadsereg politikai tisztjeként tér vissza, hogy aztán a háború után a kommunista legyel állam párizsi követségére nyerjen kinevezést, s így menekülhessen nyugatra, a szabad világba. Alakján keresztül a baloldali értelmiség egy jellemző csoportjának illúzióit és illúzió vesztését figyelhetjük meg, s ez a csoport a magyar történelemből is ismerős: Fejtő Ferenctől Vásárhelyi Miklósig sorolhatnánk a példákat. 
A regény egy érdekes vonulata a lengyel-orosz és legyel-zsidó kölcsönös előítéleteket bemutató jelenetek, amelyekben a szerző által negatív színben feltűntetett szereplők mintegy „igazi valójukban” mutatkoznak meg. A lengyel, orosz, zsidó néplélek igazi megtestesülése a hódítókkal és betolakodókkal szembeni zsigeri gyűlölet, amely nincs tekintettel az egyén egyedi sajátosságaira, s az idegen csoport valamennyi tagjára vonatkozik. Miłosz már a háború előtt, katolikus lengyelként is elutasította a lengyel nacionalizmust, és e könyvében is látható az ellenszenve minden fajta kollektivista ideológiával szemben. 
A művet sok kritika érte megjelenésekor, és azóta is. Elsősorban kimódoltságát és didaktikusságát kárhoztatták. Tagadhatatlan, nem tökéletes irodalmi mű, de fontos alkotás. A XX. század történelmének és ideológiatörténetének megismeréséhez nagyszerű segédeszköz, és jól olvasható, nemes értelemben tanító, szórakoztató regény. Olyan sorba illeszthető mint: George Orwell: 1984. és Arthur Koestler: Sötétség délben. 
Érdekességképpen említem meg, hogy Kundera: A lét elviselhetetlen könnyűsége című regényében is érzékelhető a hatása. Számomra azonban annál a műnél százszor szimpatikusabb. S a regény filozófiája – talán kissé körülményesen, elvont nyelvezeten, egy Thuküdidészt fordító professzor által a könyv utolsó bekezdésében megfogalmazva – maradéktalanul vállalható: 
„Kék volt a nyári ég, felhők vonultak rajta, fecskék cikáztak. A távolból fúvószenekar hangja hallatszott, valahol egy villamos csikorgott. Gil a teleírt lapokat rendezgette az asztalán. Összerakta őket, tenyerével egymáshoz igazította a szélüket. Mindennek dacára az ember számára mégis megadattak az eszközök, hogy békességet találjon. Kijelöl magának egy feladatot, s miközben elvégzi, megérti, hogy jelentéktelen, hogy elvész az emberi sürgés-forgás, a törekvések miriádjai között. De amikor a toll megáll a levegőben, és az értelmezés vagy a szintaxis egy problémáját kell megoldani, mindazok, akik valaha a nyelvet és a gondolatot használták, velünk vannak, megérinthetjük leheletük meleg, titokzatos szobrait. És a közösség velük nyugalmat hoz. Ki lenne olyan öntelt, hogy azt állítsa, tudja, mely cselekedetek kapcsolódnak össze és erősítik egymást, s melyek vettetnek a nevetségbe, a felejtésbe, száműzetnek abból, ami méltó az örökség névre? Ahelyett, hogy ezen gondolkodnánk – jobb az egyetlen fontos kérdést feltenni: szabadok tudunk-e lenni a szomorúságtól és a közönytől.” 
(Bojtár B. Endre fordítása, Századvég kiadó, 2000.)

A recenzió a moly.hu-n jelent meg először.

Ha a bölcsességhez a fájdalmon és a szomorúságon keresztül visz az út.
Ha a világ csak a lélek tükre.




















 

Úgy érzed, mindig épp máshol történik valami. Hogy a jelenléted tesz valótlanná minden helyszínt. Hogy épp rajtad átszűrődve válik semmivé az, ami van. Hogy kamera vagy, amibe nem fűztek filmet, csak forog körbe, berreg üresen.


























Mert nem kell semmi más. Egyre gyarapodó könyvtáram láttán az elhatalmasodó
csömör érzése. Semmi más, csak az a diófa a forráshoz vezető dűlőút mellett…
Telítődni végre az ürességgel, akár az ég.
 

gravitáció, tömegvonzás – Olyan objektumok között fellépő erőhatás, amelynek tömege van. Az erő nagysága a testek tömegei szorzatának és a közöttük lévő távolság négyzetének a hányadosával arányos. Ezt az összefüggést nevezik a gravitáció fordított négyzetes erőtörvényének.























 

Léteznek párhuzamos univerzumok, az egyikben például én vagyok Napoleon. A másikban kiderül, Bill Gates fantáziát lát a MOLY-ban, és meg akarja szerezni, de @Bence visszautasítja, és inkább ő vásárolja fel a Microsoft többségi részvényeit.. Minden lehetséges – mondja John Gribbin a könyvében – amire lehet találni matematikai formulát.
Nem tetszik az új fizika és kozmológia világa. A gondok a kvantumfizikánál kezdődtek, és napjainkban ott folytatódnak, hogy problémák merültek fel a galaxisok távolodási sebességét, és a Világegyetemet alkotó anyag és energia mennyiségét illetően. A matematikai levezetések nyelvén a leírások megtalálhatók az egészen kicsi, atomnál is kisebb entitások, és az egészen nagy, csillag és galaxis méretű objektumok esetében is – ha csaláshoz folyamodunk. Einstein egyenletébe újra be kell vezetni a kozmológiai állandót, és ezzel párhuzamosan feltételeznünk kell a sötét (tehát ismeretlen, csak gravitációs hatásában megnyilvánuló) energia és anyag létét is. Már ez a sötét energia és sötét anyag sem tetszett, mert úgy éreztem, megkerülése valamilyen problémáknak, de ami az elmúlt húsz évben következett, az túl van minden befogadhatósági határomon. A felmerült problémákat úgy akarják megoldani, hogy feltételezik: nem három plusz egy dimenzió létezik, hanem 10-12; feltételezik, hogy a tér és az idő végtelen, és egymással párhuzamosan nagyon sok világ létezik. Ez nem a sci-fik világa, hanem a modern tudomány trendje. Ha valami valószínűtlen, de statisztikailag lehetséges, akkor a tudós belenyúl a cilinderbe és előkapja a párhuzamos világok elméletét. A Világegyetemben 10 a 80. hatványon számú atom van, de a tudósok már 10 az 500. hatványon számú párhuzamos világegyetemről beszélnek, amelyek részben megegyeznek, részben különböznek egymástól. Ilyen nagy számok mellett minden lehetséges, de ez nekem már nem a gondolkodás szabadságát, hanem a tudatlanság káoszát mutatja. Lehet, hogy nincs igazam, és a húrelméletek és a multiverzum teóriája válik uralkodóvá a XXI. század tudományában, de én inkább valami paradigmaváltást várok, amely visszavezeti a racionalitás világába a kalandozókat.
John Gribbin könyve egyébként világos, tiszta, átlátható, logikus, és bár korszerű természettudományos alapműveltséget feltételez, a laikusok számára is könnyen befogadható, érdekes olvasmány.

hullámfüggöny összeomlása – A koppenhágai értelmezés központi jelentőségű fogalma, amely szerint a kvantumfizikai objektumok, mint például az elektronok, mindaddig hullámok formájában léteznek, amíg megfigyeljük őket, ezután viszont pontszerű részecskékké „omlanak össze”.


A recenzió először a moly.hu-n jelent meg.

Léteznek párhuzamos világok, léteznek, az irodalomban. A huszonöt éves, felvidéki magyar író, Szalay Zoltán, rögtön kettővel is megismertet legújabb novelláskötetében. A könyv két ciklusra oszlik.
Az első a Kárhozatváltozatok, egy mitikus világba vezet bennünket. A helyszín, a cselekmény időpontja, és a szereplők személye különböző az egymást követő öt elbeszélésben, ami közös, az a kárhozat, amely az eget borítja. Ebben a párhuzamos világban talán mi magunk is élhetnénk. A narrátor egyes szám első személyben meséli a történeteket, s ezzel közvetlenül részeseivé válunk az eseményeknek, amelyek teljesen természetességgel tartalmazhatnak hétköznapi eseményeket és csodákat is.
A második ciklus a Vaktérkép címet viseli. A sorozat első hat elbeszélése a jelenben játszódik, Közép-Európában, ahol csodákkal nem találkozhatunk. Nem várhatunk az istenektől kárhozatot, de ettől még nem lesz barátságosabb a világ, csak földhözragadtabb, reménytelenül kisszerűbb. A hetedik, befejező elbeszélés, amely a Goethe apokrif alcímet viseli, egy bibliai történet profán változatát meséli el – tehát a jelen időből a múltba nézünk, de a szakrális szféra itt is hiányzik.
Az elbeszélések az első ciklusban hosszabbak, lassabbak, és egy regény ígéretét hordozzák. Ez abban is megnyilvánul, hogy a történetek rejtélyesek, nincsenek hagyományos módon lezárva, és az elvarratlan szálak tovább vezetnek egy olyan világba, amely újabb elbeszélésekkel, vagy egy nagyobb epikus művel volnának csak elmesélhetők. A második ciklus rövidebb novellái pár kép gyors felvázolásával idéznek fel egy-egy érdekes történetet.
Ami a két sorozatban közös, az a tökéletes íráskészség. Szalay Zoltán teljes írói fegyverzetben pattant elénk. Írásai engem leginkább Dino Buzzati műveire emlékeztetnek, de szó sincs semmi féle epigonságról. A szerző a nemzeti kisebbségi lét sajátos tapasztalatait ötvözi a fantasztikum, a mitológia és a szociográfia határvidékein egyként otthonosan mozgó írói látásmóddal. Nem tudom, milyen irányba fog tovább indulni: megmarad a rövidebb irodalmi formák mellett, vagy regény írásába kezd; mindenesetre én ezt a könyvét jó szívvel tudom ajánlani minden igényes irodalom iránt érdeklődő olvasónak.

A recenzió a moly.hu-n jelent meg először.

Ezt a könyvet nem nekem írták. Időnként volt olyan érzésem, mintha egy gimnazista lány titkos naplóját olvasgatnám, ami, ha nem is pedofília, de legalábbis kukkolás. Azért talán van néhány olyan gondolatom, amelyet érdemes megosztanom másokkal.
1. A mottó bibliai idézet – egyfelől fölösleges, nagyképű, hatásvadász, másfelől mutatja, hogy a kommersz irodalom átvesz az elit irodalomból bizonyos eszközöket, amelyekkel nem igazán tud élni. Ugyanakkor megkönnyíti a vallásos amerikai társadalomban a mű terjesztését. A Harry Potter ellen olvastam egyházi körökből kirohanásokat, az Alkonyattal kapcsolatosan nem tudok ilyenről – javítsatok ki, ha van ilyen.
2. Az előszó egyszerre szól szerelemről és halálról, és nagyon hatásos.
3. A főszereplő egy tizenhét éves lány, de szerintem úgy viselkedik, mint egy tizennégy éves. A fiatalabbak könnyen azonosulhatnak vele, az idősebbek különbnek érezhetik magukat nála. Ha vele ilyen csodás események megeshetnek, akkor ugyanez megtörténhet az olvasóval is. Bellában nincs semmi különleges, hacsak nem az illata, amely egy minőségi parfümmel utánozható.
4. Szerintem Stephenie Meyer tudatosan ír viszonylag egyszerű (igénytelen?) stílusban, hisz főhőse nem egy művelt felnőtt, hanem egy hétköznapi lány. Talán ez a sikerének egyik titka, nem terheli túl az olvasót.
5. A történet szerelmi szála kapcsán két dolog jutott az eszembe. Egyrészt a regény a nagy amerikai konzervatív hullám idején született, és az önmegtartóztatást ezért állítja a középpontba. Kedves fiatal lányok, várjatok a szexszel a házasságig! Másrészt a szerelem érzelmes (érzelgős?) ábrázolása sokakat visszariaszthat, de annál több olvasó számára igazán vonzó lehet.
6. A vámpírszál számomra érdekes volt, de én nem ismerem a téma irodalmát, egyetlen modern vámpírkönyvet sem olvastam. Mindenesetre ebből a könyvből azért hiányzik a komolyan kidolgozott saját mitológiai háttér – összehasonlítva a Harry Potterrel vagy (bocsánat) A Gyűrűk Urával.
7. A regény cselekményvezetése nem túl jó. A könyv háromnegyedéig nem elég pörgős. A mai felgyorsult világban ez nem megengedhető, én a szerkesztő helyében visszaadtam volna átdolgozásra. (Ezért a csillaglevonás.) Egy ilyen bestsellerben négy-öt oldalanként szükség volna egy akcióra, hogy fenntartsa az olvasója figyelmét.
Összességében azt gondolom, érdekes könyv, mert jól tükrözi a mai világot: a fiatal olvasó lányok ízlését; és aki sikerkönyvet akar írni, amivel sok pénzt lehet keresni, az tanulhat belőle. Szórakoztató irodalom, nem értéktelen, hanem a saját helyén kell kezelni.

A recenzió a moly.hu-n jelent meg először.

MORRIS SABBATH HATVANNÉGY ÉVES
BÁBJÁTÉKOS HALÁLA

Morris „Mickey” Sabbath, bábjátékos és egykori színházi rendező, aki letette a maga kis névjegyét, majd Broadway Külső-Alsóról eltűnve körözött bűnözőként rejtőzködött Új-Angliában, kedden elhunyt a Centaral Park West 115. szám előtti járdán. Kiesett a tizenhetedik emeletről.

A halál oka öngyilkosság, közölte Rosa Complicata, akivel Mr. Sabbath fajtalankodott néhány perccel azelőtt, hogy eldobta volna az életét. Ms. Complicata a család szóvivője.
Ms. Complicata szerint az elhunyt két darab ötvendolláros bankjegyet adott neki perverz aktusok ellenében, mielőtt kiugrott volna az ablakon. „De nem van neki kemény fasz”, nyilatkozta könnyek között a nehézsúlyú szóvivő.
(nem spoiler)

A posztmodern azt is jelenti, hogy az író nem hiszi magáról, hogy mindentudó okostojás, aki megmondja a tutit. Az író csak egy fazon, aki leült a gépe elé, aztán beleírta azt a szöveget, amit aztán én olvasok. Jó, mondjuk biztos sokat agyalt is közben, de ez a lényeg. Hogy amit olvasok, vagy olvasol te, az nem a nagy hatalmas igazság, amiből nekem meg neked tanulnunk kéne, meg nemesedni, hanem csak egy szöveg.

A Tamás, a Beregi Tamás elég jól szövegel. Tulajdonképpen én azt gondolom, írt egy tökéletes könyvet.

Az elején azt láttam, van egy gátlásos srác, aztán az próbál csajozni, de nem megy neki, mert a nőcik szívatják és feltámadt bennem a férfiszolidaritás és drukkoltam neki. A helyszín is ismerős volt, Budapest szórakozóhelyei, meg a stílusa is tetszett, mert a srácnak volt öniróniája. Aztán meg voltak benne olyan részek is, amik kicsit elszálltak voltak, mintha szabadversek lettek volna, és az egésznek kicsit volt egy olyan filingje, mint a Ginsberg szövegeinek.

A közepe felé elkezdett taszítani a figura (karakter?)  egyre gátlástalanabbul nyomult, de akkor meg kezdtem egyre jobban élvezni a szöveg elidegenedettségét, és pont annyira tetszett, mint az Amerikai pszicho első része, ami tökéletes kritikája az értékek és érzelmek nélküli társadalomnak.

Aztán jött a könyv vége, ami már teljesen elszállt. Az író a történet és a szöveg logikáját egyaránt figyelembe véve a végsőkig fokozta a vadulást. A psziché torzulását a szövegromlások pontosan kísérték: a szabadverseket a képversek követték, és végül a történetek töredezettségétől a gondolatok-mondatok teljes felbomlásáig jutottunk el. Hamvas Béla Karneváljában az angyalok beszéde volt ilyen: mintha egy ismeretlen nyelv szólna hozzánk, amelynek lefordításához nincsenek szavaink, csak zsigeri ösztönök rajzai, archaikus képek, mondat- és gondolatfoszlányok jelennek meg előttünk, amelyeket nem érteni csak érezni kell.

És a könyv végén ott a függelék. A függelék ezer szállal, hivatkozással kötődik a főszöveghez, és egyszerre olvasható a regény történetével párhuzamosan, a hivatkozások rendjében, de olvasható egyhuzamban, egységes szövegként is. Ez a megoldás egyértelműen Esterházy Péter legkülönösebb, s szerintem legjobb regényét, a Termelési regényt idézi. Esterházy matematikusként végzett, és Beregi matematikai formulákban rögzíti a függelékében a csajozással kapcsolatos titkos tudást, amelyet a főszöveg példákon keresztül bizonyít.

Hamvas és Esterházy után már csak Ottlik Géza neve kívánkozna ide, hogy a művelt olvasó érdeklődését fokozzam, de sajna, Beregi Tamás és Ottlik Géza munkássága között kapcsolatot nem találtam. Ezen alapvető hiányosságtól eltekintve, a könyv maradéktalanul elnyerte tetszésemet, s ezért minden kifinomult ízlésű irodalombarát figyelmébe ajánlom!

(vagy nem)

Az írás először a Könyvtárosok könyves blogján jelent meg először.

Nem vagyok maradéktalanul boldog.
Panel egy. Jó könyv. Nem tökéletes, de „A tökéletesség kizárólagosságra tör, a kizárólagosság meg hatalomra… A tökéletesség kétségbe ejt, mert a befejezettség érzetét kelti… Van egy jobb ajánlatom a tökéletesség helyett. A kockázatos, de azonnali cselekvés, a gyors reakció, elgondolni és felszínre hozni egy ötletet, megteremteni azt az atmoszférát, amelyben megtörténhetnek a dolgok, amelyben elindulhat egy gondolat, kézről kézre adják, kikerül az ellenőrzésünk alól és kinőheti magát.”
Panel kettő, megosztva. Egy képregényíró regényes élete képek nélkül, illetve a képek hiányoznak ugyan, de le vannak írva, Budapest a helyszín, egyszerre a múltban és a jövőben, és ha a képregényíró beszáll egy taxiba és elhúz innen, akkor ez a város továbbra is itt marad nekünk, mert itt is volt, a kollektív tudatalattinkban félelemként beleírva.
Angst – félelem, gyökértelenség, üresség, nihil, valaminek a hiánya; magány, semmi, az értelmetlen élet kivetítődése, a kiüresedett kapcsolatok közötti vergődés manifesztuma, cyberpunk agresszió és depresszió, és lehullanak az ékezetek: „Itt vagyok a jovoben. Poszt-bubble-cityben. Tokyo, Roppongi, netcafe, nem tudok aludni. Egy picike helyen ulok egy feluljaro alatt, amelyet Tarkovszkij hasznalt a Solaris forgatasakor. Kicsit remeg, ha folottem elhuznak a buszok. Probaltal mar aludni kapszulaszalloban? Ne tudd meg. Kriptaerzes. Az elozo napokban egesz jol ment mar, de most nyomasztani kezdett, ugyhogy felkeltem es jaroma varost. Nagyon kemeny.”
Nem, annyira nem kemény, elszökhetsz Tokioba, vagy megőrülsz, vagy családot alapítasz, vagy elfelejted az emlékeidet és kávéháztulajdonos leszel a semmi küszöbén – azért vannak alternatívák, vannak lehetőségeid a választásra, te választod azt a szart, amiben vagy, te vagy az oka.
Panel három. A városi gerillák a periférián mozognak, a látásod perifériáján, és a hálózat perifériáján, tudsz róluk, de nem vagy azonos velük, először magaddal kéne azonosnak lenned, hogy aztán valaki mással is azonosulhass…
Panel négy. Die Angst. Egyetlen hosszú utazás.
Panel öt. A városi harcosok kézikönyve útmutató egy taxi rendeltetésszerű használatához.
Panel hat. Nem, ez csak egy könyv, hogy kurva jó zenéket hallgass.
(„Egész délelőtt néhány sor járt a fejemben. Egy rapzenekar nyomta tegnap éjjel az FM 999-en, a Sensei Records műsorában teljes terjedelmében, élő egyenesben közvetítették egy koncertjüket valamelyik klubból. Elszántak voltak és hangosak. Határozott fellépés, rajtaütésszerű, éles akció. Belém ragadt az a pár sor, ahogy a lemezjátszó tűje megakad és mindig ugyanoda ugrik vissza. Ez a probléma még a CD-korszakban sem szűnt meg, egyszer egy Keiko Soho nevű japán énekesnő műsorát néztük egy diszkotékában, aki sírva omlott össze a go-go táncosoknak megépített dobogón, mert megakadt a CD, a loop csak nem akart véget érni, és tönkretette a műsort. Egy pillanatig még tátogott rá, aztán sírógörcsöt kapott, leroskadt a csillogó fémrúd mentén, majd mégis összeszedte magát és suhogós, ezüst ruhában, sárga moon bootsban levágtatott az öltözőbe, s állítólag odabent megkísérelte felvágni a hasát. A másnapi lapokban azt olvastam, hogy meg is tette, az alkatrészeit a menedzserek tuszkolták vissza belé. A fejemben éppen így ismétlődött a rövid részlet, bekattant úgy, mintha valami mechanikus hiba büntetné a gépet. Először szórakoztat, aztán lassan őrjítővé válik. Aztán az egész átalakul az agyban. Belegondolsz a jelentésbe, egészen belegondolsz, alaposan, a fonémák szintjéig, lemész a mélyéig, minden egyes szót, szótagot szétszedsz, ízlelgetsz külön-külön, felfedezed, örülsz neki. Ha valamit szó szerint akként értelmezel, ami, a megőrülés veszélye fenyeget. Ismételgeted a sort, aztán hiába unod meg, a ritmus már dolgozik benned, olyanná válik, mint a mantrázás, elfoglalta az agyban kihasználatlanul hagyott helyeket, már belülről mozgat.”)
Panel hat.
Panel hat.

A szöveg először a moly.hu-n jelent meg.

A fotó @kornél munkája.

Ebben a világban minden kimondott szó csak ennek a percnek szól,
minden pillantásnak csak egy jelentése van,
minden érintés múlt és jövő nélküli, minden pillanat a pillanat csókja.

Legyen az idő egy folyó. És egy hatalmas hajón Bern városa utazzon rajta! A Zytgloggeturm, az óratorony ormán bohócok táncolnak, kakasok rikoltanak, medvék muzsikálnak síppal-dobbal. A Szent Vince katedrális festett üvegablakai alatt egy férfi – hátán hatalmas kosárral – siet az Aare folyó parjára. Eloldozza egypárevezős csónakját, eltolja magát a parttól. Az ár végigsodorja az Aarstrasse mentén a Gerberngasséig – ide szállítja almáját és a kora nyári gyümölcsöket. A Martgasséra megérkezik a pék, begyújt szenes kemencéjébe, és a lisztbe kovászt kezd keverni. Szerelmespár ölelkezik a Nydegg-hídon, csendes vágyódástól eltelve bámulják odalenn a folyót.
Az Amthausgasse egyik kávéházi teraszán, a zöld napernyő alatt, Einstein üldögél a barátjával. A fiatal szabadalmi hivatalnok odahajol Bessóhoz, aki szintén alacsony.
– Meg akarom érteni az időt, mert közel akarok kerülni a Nagy Öreghez.
Besso egyetértőleg bólint, de azért felhívja Einstein figyelmét néhány problémára is. Egyfelől elképzelhető, hogy a Nagy Öreg egyáltalán nem akar közel kerülni teremtményeihez… Másfelől nem egyértelmű, hogy a tudás közelebb visz-e hozzá.
A folyón mejelenik egy hatalmas örvény. A világvége 1907. szeptember 26-án érkezik el. Mindenki tudja. Az iskolák bezárják kapuikat. Minek a jövőnek tanulni, ha a jövő ilyen kurta? A szomszédok, akik azelőtt csak köszöntek egymásnak, együtt fürdenek a szökőkutak vizében. Néhányan sietve róják az utcákat, jócselekedetekkel próbálnak vezekelni múlbeli bűneikért. Mások fejest ugranak az Aaréba. Kimerültségig úsznak, aztán leheverednek a puha fűbe a folyóparton, és verseket olvasnak.
Képzeljük el, hogy az emberek örökké élnek. A város lakossága két csoportra oszlik: a Majdokra és a Mostokra.
A Majdok így érvelnek: ráérnek elkezdeni egyetemi tanulmányaikat, ráérnek második nyelvet tanulni, Voltaire-t vagy Newtont olvasni. Könnyed léptekkel járnak, laza, kényelmes ruhákat hordanak.
A Mostokat könnyű felismerni. Ők a könyvtárak igazgatói, a múzeumok régészei, az egészségügyi szociológusok, a patikusok. Amikor két Most véletlenül találkozik a Zahringer-kút hatszögletű oszlopánál, összevetik eddig megélt életüket, információt cserélnek, majd az órájukra pillantanak.
Amikor két Majd fut össze ugyanott, a jövőről merengenek, és követik szemükkel a víz parabolaívét.
Legyen az idő egy folyó. Einstein a szabadalmi hivatal emeleti ablakánál áll, és nézi a hajnalt. Lazacszínű köd libben át a városon – a folyó lélegzete. A nap a Nydegg-hídon túl várakozik, hosszú, vörösre festett tűszerű sugarait a Kramgassén át az időt számláló hatalmas órára veti, megvilágítja a balkonok alját. A reggel hangjai úgy járják be az utcákat, mint a friss kenyér illata.
(Pavlov Anna fordítása költői, Chris Costello illlusztrációi hangulatosak.)

Ez a szöveg először a moly.hu-n jelent meg.

Roland Barthes: A szöveg öröme című esszékötete után olvastam. Micsoda különbség. Ez érthető! Itt akár be is fejezhetném az értékelést, hisz a szerző neve és a könyv fülszövege kellő eligazítást ad az olvasóknak. Azért nem állom meg, hogy fel ne idézzek egy régi beszélgetést, amit arról folytattunk, kell-e hogy az író figyeljen az olvasóra (http://moly.hu/karcok/45062)? Eco szerint a szerző igenis egy elképzelt olvasónak ír: "Umberto Eco két olvasótípust különböztet meg egymástól, az empirikus olvasót és a mintaolvasót. Az empirikus olvasó bárki lehet, aki olvas egy szöveget. Egy barát, rokon vagy akár én is lehetek. Az empirikus olvasó számára nincs törvény vagy szabály, hogy hogyan olvasson egy szöveget. Általában a szöveget tárolóként használja érzelmei számára – írja egy helyütt Eco. Nem ilyen olvasót képzel el szövege számára az író. Az empirikus olvasó akkor válik minősített olvasóvá, ha megértette a mintaszerzőt, vagy azt, hogy mit akar tőle.
A mintaolvasó vagy mintanéző olyan személy, akit magának elképzel az író vagy a rendező. Ő a szellemi célközönség, az eszményi típusolvasó. A szöveg számít a mintaolvasó együttműködésére és igyekszik azt megteremteni. A mintaolvasó engedelmes, kész az együttműködésre és szeret játszani, valamint nyitott a sokszempontú megközelítésre. Más mintaolvasót kíván egy esszé és megint mást egy vasúti menetrend. Paola Pugliatti szerint : „Eco mintaolvasója nem csupán kölcsönhatásban áll a szöveggel és közreműködője annak, hanem sokkal inkább együtt születik a szöveggel, lévén ő a szöveg értelmezési stratégiájának mozgatóereje. A Piroska és a farkas című mese példáján megállapíthatjuk, hogy mint empirikus olvasók nagyon jól tudjuk, hogy a farkasok nem beszélnek. Azonban mintaolvasóként bele kell egyeznünk, hogy olyan világba csöppentünk, ahol a farkasok igenis beszélnek. Eco megkülönböztet a mintaolvasón belül első és második szintű mintaolvasót. Az első szintű mintaolvasó az, aki meg akarja tudni, mi lesz a történet vége (pl. sikerül-e az öreg halásznak zsákmányával eljutni a partig). A második szintű mintaolvasó az, aki nem egészen tudja, milyenfajta olvasónak kívánja őt az adott történet, és szeretné kideríteni, milyen vezetőnek bizonyul a mintaszerző az olvasó számára." (Umberto Eco, Paola Pugliatti, Vadas János)
Szóval, ilyesmikről szól ez a könyv, tehát nem egy krimi, amit a villamoson is lehet olvasni, de kellő odafigyeléssel az irodalom elméleti kérdései iránt érdeklődőknek nagyszerű olvasmány.

Az ismertető a moly.hu-n jelent meg először.

Mit jelent a következő mondat (segítek, semmit, illetve hülyeség): „Az álom morális, olykor egyenesen metafizikus érzelmek rendkívüli kifinomultságát teszi lehetővé, tartja fenn, őrzi, világosítja meg, az emberi kapcsolatok, a körmönfont különbségek legbonyolultabb értelmét, a legmagasabb rendű civilizációról való tudást, egyszóval egy tudatos, hallatlan érzékenységgel tagolt logikát, melyet csak egy éjt nappallá tevő, intenzív munka volna képes elérni.”
Ez a könyv tartalmaz olyan mondatokat, amelyek szépek, olyanokat, amelyek okosak, olyanokat, amelyek csak szakértők számára megítélhetők, és olyan mondatokat is, amelyeknek nincs értelmük. Ez az én olvasatom, és a szerző szerint csak szubjektív olvasat van, nincsenek normák, tehát az én olvasatom épp úgy érvényes, mint bárki másé. Sajnálom azokat, akiknek ilyen szövegekből tanulniuk kell, amelyet aztán számon kérnek.

(A csatolt kép, melynek címe: Na, ezért utálom a rokonlátogatásokat! - természetesen nem kapcsolódik a könyvhöz, csak azért van itt, hogy legyen az oldalon valami szórakoztató is.)

A szöveg a moly.hu-n jelent meg először.

A témához nagyon értek, mert ismerem a vonatkozó szakirodalmat, pl. dr. Torgyán József dr., földművelés és vidékfejlesztési miniszter dr. másfél órás előadását: Keresztény hitvilágunk a mezopotámiai ásatások és a kumráni tekercsek tükrében címmel, továbbá dr.Grespik László tanulmányát, melyben leírja: Badiny Jós Ferenc sumerológus, nyelvész-történész professzor kutatásai bizonyítják, hogy Jézus nem zsidó, hanem vérünkbõl való pártus (szkíta-hun) herceg volt, vagyis Jézus vérrokonai vagyunk. Isten kiválasztott népe tehát a magyar, hiszen közülünk való hercegnõ lett Isten gyermekének anyja. Mindezek bizonyítéka leginkább az Enokh könyvének nevezett apokrif iratban található. E tárgy iránt érdeklődő néhány író – különösen szabadkőművesek – megpróbálták Enochot a memphiszi Thoth-tal, a görög Hermésszel, sőt még a latin Merkúrral is azonosítani. Egyéniségük szerint ezek különböznek egymástól, de hivatásukat tekintve – ha szabad ezt a ma már igen szűk értelmű szót használnunk – egytől egyig ugyanabba a kategóriába tartoznak, a titkos írók, a Beavatók, az okkult és ősi Bölcsesség följegyzőinek kategóriájába. Akik az Edris gyűjtőnevet kapták – s ennek jelentése „tanult, beavavott” –, azokat Egyiptomban Thoth néven hívták, ami a művészetek és tudományok, az írás vagy a betűk feltalálója, a zene és az asztronómia ismerője jelentéssel bírt. A zsidóknál az Edris -ből „Enoch” lett, aki Bar-Hebraeus szerint „elsőnek találta fel az írást”, a könyveket, a művészeteket, a tudományokat, s aki elsőnek foglalta rendszerbe a bolygók mozgását. Görögországi neve Orpheusz, minden népnél más nevet kapott.
A tárgyra visszatérve – s az olvasó bocsánatát kérve e kicsiny, de szükséges kitérőért – ezoterikus megközelítésben ez rossz könyv. Kezdődik azzal, hogy afféle kommenista trükkel szakértőnek adja ki magát a szerző, aki évtizedeken keresztül a téma kutatásával foglalkozott. Ez azonban nem szabad, hogy megtévesszen bennünket! Ez csak liberálbolsi ármány. Enokh könyvéről szó sem esik a könyvben. Jó, mondjuk, Henoch szerepel, de nem találtam nála sem semmit a magyar Jézusról.
Mi van e helyett a könyvben? Tömény unalom. Részletes ismertetése a kumráni tekercsek megtalálásának, hitelesítésének, majd pedig – ó borzalom – az iratok egyenkénti és részletes ismertetése következik. A kötet második fele az esszénus közösség ismertetésével, történetével, vallási nézeteivel foglalkozik, továbbá vizsgálja azt is, hogy milyen kapcsolatban lehettek a korabeli zsidó és keresztény közösségekkel. Mindezt folyamatosan lábjegyzetekre, forrásokra hivatkozva kívánja hitelesíteni, azt a látszatot keltve, hogy ő a tudós, aki mindent tud, az olvasója viszont egy seggfej, pedig valójában az igazi tudáshoz csak kinyilatkoztatás révén lehet hozzájutni.
(A kérdés tanulmányozásához ajánlom még:: Bunyevácz Zsuzsa: A Szent Grál üzenete – Bunyevácz Zsuzsa újságíróként – a neves külföldi szerzők által felvetettek alapján – közös nyomozásra hívja az olvasót. Elsősorban nem arra kereste a választ, hogy mi is az a Szent Grál, hanem annak eddig kevésbé kutatott, Kr. e. 1000 előtti és Jeruzsálemen kívüli vonatkozásaival foglalkozott… És a hivatalos állásponttól merőben eltérő következtetésre jutott például az utolsó vacsora kelyhével, a Torinói lepellel, a szabadkőművesség eredetével vagy a holt-tengeri tekercsekkel kapcsolatban.)

Ez a paródia a moly.hu-n jelent meg először.

A reménytelen, soha el nem múló szerelem regénye. Tévedésből vettem ki a könyvtárból, mellé nyúltam a polcon, aztán egy nap alatt felfaltam. A stílusa kissé dagályos, a cselekménye kiszámítható, de a figurái szerethetőek.
Hessének ez a harmadik regénye, vagy 10 éven keresztül írta, mégis olyan, mint egy tehetséges kezdő első munkája, amelybe mindent bele akar zsúfolni: érzelmet és értelmet, pszichológiát és filozófiát.
Száz évvel ezelőtt Németországban, ahol a történet játszódik, boldog békeidők uralkodtak. A két tehetséges művészember: Heinrich Mouth, a Don Juan-i típusú, de mély belső izzással élő operaénekes, és Werther Kuhn, a befelé forduló, örökös kétségek között őrlődő zeneszerző barátsága, és párhuzamos szerelmi szenvedélyük a regény címszereplőnője iránt, zavartalanul bontakozhat ki, külső (társadalmi) körülmények nem befolyásolják. A művész még a közösség része, megbecsült, bár kissé furcsának tekintett tagja.
A konfliktus a szereplők belső életében, lelkében, és egymáshoz fűződő érzelmi kapcsolataikban zajlik. Ennek megvan az az előnye, hogy kortalanná teszi a művet, ugyanakkor a veszélye is: itt aztán könnyű eltévedni, zavaros (pl. freudista) teóriák mentén felszínes pszichologizálásokba bonyolódni.
Hesse könnyedén kikerüli ezt a csapdát: a mindentudó narrátor helyett, az egyik szereplő szájába adja a történetet.
Werther Kuhn, a zeneszerző meséli el a saját életét, barátságát és szerelmét. Az ő naiv – de belső vívódásait őszintén feltáró, és ezért hitelesnek érzett – nézőpontjából láthatunk mindent, és ezért nem hiányzik a posztmodern többszempontú megközelítése. Az író megbízik az olvasóban, abban, hogy a hiányzó, elhallgatott részeket a saját fantáziájával kiegészíti, és a saját olvasat lehetőséget teremt ahhoz is, hogy a történet értelmezését illetően a mesélővel akár teljesen ellentétes következtetésre is juthassunk.
A regény első bekezdését a Cartafilus Kiadó a kötet hátlapjára is kiemelte. Ez a részlet az egész könyv szemléletét és stílusát, és ugyanakkor a fiatal Hesse gondolkodását is igen jól megvilágítja, ezért ennek idézésével zárom ezt az értékelést. (A könyvet egyébként jó szívvel tudom ajánlani minden Hesse rajongónak, és mindazoknak, akiktől nem idegen az érzelmes, de elgondolkodtató, hagyományos irodalom.)
„Ha most utólag végigpillantok az életemen, nem látom különösebben boldognak. Boldogtalannak azonban még kevésbé nevezhetem, tévedéseim ellenére sem. Végül is bolondság boldogságot és boldogtalanságot keresni benne, mert azt hiszem, életem legboldogtalanabb napjait nem adnám oda a derűsekért. Ha az emberi életnek az az értelme, hogy elfogadjuk az elkerülhetetlent, jóllakjunk jóval és rosszal egyaránt, és külső életünk mellett meghódítsunk egy belső, egy valódibb, nem a véletlenek által irányított sorsot is, akkor az én életem nem volt sem szegényes, sem rossz. Bár a sors áthaladt fölöttem, mint mindenki fölött, s nem kerülhettem el, amit az istenek kiróttak rám, belső életem mégis az én művem volt, édessége és keserűsége is csak az enyém, egyedül vállalom érte a felelősséget.”

A recenzió először a moly.hu-n jelent meg.

Rossz regény. Nem csak haszontalan, hanem kártékony is. Azt hazudja, hogy a mi világunkban játszódik, a helyszínek – Budapest, Párizs, Bali szigete – valódiak, a mű cselekménye napjainkban játszódik, és a regény szereplőit akár személyesen is ismerhetnénk, ugyanakkor az események teljesen irreálisak. A világ nem így működik, ahogy a könyvben le van írva.
Akkor lehetne mese. Kitalált történet, amely azért íródott, hogy szórakoztasson. Nos, ez a történet nem is túl szórakoztató – bár ez talán ízlés dolga, de ennél nagyobb baj, hogy van tanulsága is.
Ha a szerző az életet akarná modellezni, nem volna számon kérhető rajta a „mondanivaló”, mert hisz, ahogy már Bástya elvtárs is megmondta a Tanú című filmben: az élet nem egy habostorta! De ha az író teljesen a kezébe veszi a cselekmény irányítását, ha a szereplői az ő hangján beszélnek, az ő „igazságát” mondják az arcunkba, akkor rákérdezhetünk: mit is sugall ez a könyv?
A sugalmazás nincs is nagyon elrejtve, a szereplők a sorsukban hordozzák, és időnként ki is mondják: szép és jó világban élünk, ahol a jó jutalmat kap, a rossz elnyeri büntetését; a vesztesek, a lúzerek megérdemlik sorsukat, hisz csak rajtuk múlik, hogy magányosak, hogy nem érvényesülnek az életben, hogy nem képesek a jó, a nyertes oldalra állni.
Fejős Éva bizonyos mesterségbeli tudással rendelkezik. A regény eseményei több szálon futnak. Rövid jelenetekben értesülünk a különböző szereplők életének fordulatairól. Ez a mozaikszerű szerkesztés, amelyhez talán a teleregényekből vette a mintát, alkalmas arra, hogy fenntartsa az ember figyelmét – annak ellenére is, hogy a történetszálak külön-külön nézve elég kidolgozatlanok és közhelyszerűek.
A mű nyelvezete igénytelen. Valamennyi szereplő, a fiatal teniszcsillagtól a maláj árvagyereken keresztül a budapesti úrinőig azonos stílusban beszél. Az egyetlen stíluselem, amit szerző felhasznál, a káromkodás, amely az erős érzelmi felindultság jele. A gyönyörű és érdekes helyszínek ellenére nincs egy szép tájleírás, nincs egy szokatlan jelző, egy érdekes szókapcsolat. Úgy rohanhatunk keresztül a könyvön, hogy a nyelvéből nem marad meg semmi.
A regény kompozíciója jó, a mű végére sikerül a legtöbb szereplőt azonos helyszínre terelni, ahol a konfliktusok csúcspontra juthatnának, és jöhetne a katarzis. A katarzis elmarad, mert nincsenek igazi konfliktusok. Ehhez kellenének valódi, hús-vér szereplők, és még valami, valami az igazi életből. Nem olyan mélységben, ahogy a Blikk megírja, legalább a Nők Lapja szintjéig fel kéne emelkedni! Az egy jó kis újság, egy csomó jó írás van benne, amiből példát lehetne venni. (Ha valaki nem tudná, Fejős Éva a Nők Lapja újságírója.)
Ez a regény a szerző dekoratív megjelenésének, a jó reklámkampánynak, és a korábbi – gondolom hasonló színvonalú – könyveinek köszönhetően, sikerkönyv lett. Felmerül bennem a kérdés: valóban minden körülmények között érdem az olvasás? Szerintem ennek a könyvnek az olvasói jobban jártak volna, ha a könyv árából inkább vettek volna két mozijegyet.

A recenzió első megjelenési helye a moly.hu volt.

A népszerű író halála sokakat megrendített. Az újságok nekrológokat közöltek, a közszolgálati TV csatornák előkeresték a korábban felvett interjúkat, az irodalmi lapok az eddig kevés figyelemre méltatott köteteiről is lehozták a dicsérő kritikákat. A kiadója felvette a kapcsolatot az író özvegyével, és közölte, felgyorsítják a legújabb – immár posztumusz kötet megjelentetését.
Az ország mindhárom írószövetsége bejelentette, saját halottjának tekinti, és igényt tart a gyászszertartáson egy búcsúztatói szerepre, közvetlenül a minisztérium képviselőjének beszéde után. Hosszadalmas egyeztetések után tudtak csak megegyezni a beszédek sorrendjében – végül győzött a józan ész: a jobboldali írószövetség képviselője elfogadta, utoljára marad, viszont kicsikart egy ígéretet, hogy a legközelebbi temetéskor ők lesznek az elsők.
A népszerű író temetése méltó módon lezajlott. A főváros központi temetőjében, a díszsírhely körül több ezer ember tolongott, és a jeles eseményről még a kereskedelmi televíziók is tudósítottak.
Ezen történésekkel párhuzamosan az egyik internetes portálon emlékolvasást szerveztek az író tiszteletére. Ez csupán annyiból állt, hogy elolvasták az író könyveit, aztán egy kocsmában összegyűltek és felolvastak néhány kedvenc idézetet a műveiből, és koccintottak az egészségére. Észre sem vették a szomszédos asztalnál ülő és figyelő két különös figurát: az egyikük alacsony volt, köpcös és feltűnően hasonlított Örkény Istvánra, a másikat csak egy pillanatra láttam, mert elég hamar elmentek.

A karc első megjelenési helye a moly.hu volt